Szívem minden pillanatban a torkomban dobban olyan hévvel, ami teljesen felpörget, s egyszerre rémíszt meg. Kirántom a fegyveremet a párnahuzat mélyéről, és a farmerem derekába csúsztatom, míg a barátnőm mellettem remegve, enyhe zihálásokkal megspékelve az egészet. Megragadom az arcát és a szemeibe nézve, a hold megvilágításába próbálok rájönni arra, hogy mit is akar.
- Gyere velem. Itt az esélyünk, Blair! Mennünk kell.
Rázza a fejét hevesen, ajkai remegnek a sírástól.
- Nem, nem lehet – nagyot nyel, én pedig tétlenül állok előtte tudva, hogy mennyire is nincs sok az időből jelenleg. A percek, a másodpercek úgy peregnek a fejünk felett, mintha fegyvert fognának rájuk.
- Ő az egyetlen esélyük.
- Meg fognak ölni bennünket – tiltakozik hevesen, én pedig tudván, hogy tényleg indulnom kell, ha ki akarok jutni innen.
- Visszajövök érted, rendben? Minden rendben lesz.
Ajkaimat a homlokára nyomom és hátat fordítva neki magam mögött hagyom. Szedem a lábaimat, hogy minél előbb túllegyek ezen. Remélem, hogy a sok talpnyaló a tárgyalóban van, és nem bennünket figyelnek. Nem mondanám túlzottan nyugodtan magamat, de tudom, hogy valójában ez az a lehetőség melyre rég vártam. A lehetőség, ami új élet reményében kopogtatott ezen az elkeseredettséggel átitatott ajtón.
Lábaimat szedem egészen a belső udvarig, ahol a fekete, enyhén luxusautónak mondható gépkocsi parkol. Körbenézek, meglepő az őrök hiányossága. Figyelmesen kémlelem a környezetem, aztán elindulok, és szerencsémre ez az őrült nyitva hagyta az autóját. Nyilván, ha egy drogbáróhoz jön tárgyalni, nem az autója védelme a legfontosabb.
Bemászom a leghátsó ülésre és halkan magam után be is csukom az ajtót. Lekuporodom a vezetőülés mögé, és várok. A fegyvermarkolatot szorongatni kezdem, és reménykedem, hogy a férfi élve jön ki onnan, és hamarosan az utakon is leszünk. Csend. Mindössze ez az, ami a társaságom a várakozás során az enyhén megvilágított belső udvarban, a lesötétített üvegű autóban megbújva. Próbálom kiszűrni a számomra lényeges külső zajokat, de tényleg semmisem történik, és ez kezd elég hamar kétségbe ejteni.
Megdermedek egy fegyver elsülésének hangjára. Kissé felemelkedem, hogy lássak valamit. Bármit. Remélem, hogy ez a golyó nem az általam várt férfit találta el, mert akkor valószínű az én koponyámon fog áthatolni a következő, ha itt találnak.
Sebesen bukom vissza az ülés fedezékébe, amikor az öltönyét összegombolva jön ki a férfi az épület vaskos bejáratán át. Felméri az udvart anélkül, hogy megállna, s egyenesen felém, a kocsija felé tart. Felrántja az ajtót, beül, és becsapja azt. Levegőt se merek menni, amíg el nem indul. Várok. Várok, hogy kissé messzebb érjünk a háztól, és a múltamtól.
Fogalmam sincs, hogy meddig gubbasztok a fegyveremet szorosan tartva, amikor is megdermedek a hangra. A hangra, amely engem szólít.
- Mondd, miért nem kellene visszavinnem téged oda?
Mély hangja megdermeszti a levegőt. Kimért. Teljesen nyugodt, semmi háborgás, düh, vagy agresszió. Mindössze egy egyszerű kérdést tesz fel nekem. Én pedig a legelső dolgot cselekszem, amely az eszembe villan.
Felülök az ülésre és a fegyverem végét a koponyája ellen nyomom. Szemei a meghitt nyúzottsággal villannak rám a visszapillantón keresztül. Állom a pillantását. Nem fogok megfutamodni, hiszen én vagyok, aki fegyvert tart rá, és nem fordítva. Nem mintha egy másodpercnyi reményvesztettséget is felvillanni látnék rajta.
- Aggódnom kellene, hogy véletlen elsül a fegyvered? – tovább vezet, olykor rám néz, de a sötétbeborult utat figyeli leginkább.
- Véletlenül nem fog elsülni, ha tovább tartod az útvonalat.
Kigombolja a zakóján levő egy gombot, és előhúzza a saját fegyverét. Megdermedek, de csak hanyagul a másik ülésre dobja. Most vagy ostoba, vagy engem néz annak. Tudom, hogy egy bérgyilkos. Valószínű, hogy a puszta kezével is képes lenne megragadni a torkomat és véget vetni a butaságaimnak.
- Mi a terved?
- Vigyél az amerikai határhoz.
Felnevet.
Mi a francon nevet? Kétlem, hogy annyira vicceset mondtam volna.
Ostoba férfi.
- Van fogalmad róla, hogy Mexikó melyik részén is vagyunk?
Összevonom értetlenségemben a szemöldökömet és nagyot nyelek.
- Csak csődbe akarsz húzni.
- Rendben – nevet. – Ha gondolod ki szállhatsz, és foghatsz egy önkénk vállalkozót, aki szívesen vezet órákat, hogy a határhoz vigyen téged.
Feladom.
Felsóhajtok tehetetlenségemben és fogalmam sincs, hogy mit is csináljak.
- Ki vagy te? – rám néz ismételten, majd vissza az útra. – Valószínűsítem, hogy Marco bezárt kalitkában tartott egyik madárkája.
- Mondd ki nyugodtan, hogy egy prostituált – sziszegem neki, s a könnyeimet elnyelem, amelyek fel akarnak törni a felszínre. Elárulva engem és megmutatva a gyengeségem. – Fogalmazhatunk így, vagy úgy – nagyot nyelek.
- Hogy kerültél hozzá? Nem látszol egy olyan lánynak, aki ilyenre vetemedne.
- Milyen lányok ők? – emelem meg kissé a hangom. – Fogalmad sincs, hogy az ilyen emberek mi a szart is művelnek. Elrabolják a fiatal lányokat, még szinte gyerekek! Tizennégy évesen kerültem a kezeik közé a drogos anyámnak köszönhetően, aki eladósodott feléjük. – ömlenek belőlem a szavak. Talán nem kellene, de csak úgy hagyják el az információk a számat, kissé kikelve magamból. – Ott voltam, mint egy fizetség. Ott ragadtam, immáron hat éve. Nem mindenki tehet arról, hogy ilyen alakok kezei közé kerül.
Megbánásnak gyenge árnyéka villan meg a szemeiben, de nem szól egy szót sem, csupán vezet. Megremeg a kezem és megmozgatom az ujjaim, amik már túlságosan is feszesen fogják a markolatot.
- És mi a terved most? Mit akarsz tőlem?
- Te nem félsz tőle.
- Én senkitől sem félek – vágja rá hirtelen, nagy határozottsággal.
Elmosolyodom ezen kijelentésén.
- Gondolom a kudarc kifejezés egyáltalán nem ismerős a számodra. Hatalmad volt felette.Láttam. Könnyedén ölted meg egy emberét, aki éppen csak a fegyveréhez ért.
- A hatalom nem mindig jó, kislány. Sok mindenkinek a vesztét okozza. De még mindig nem fejtetted ki, hogy mit vársz tőlem?
- Vezess.
Ahogyan a szó elhagyja a számat, váratlanul hátra csapódom az ülésnek, míg a kezének érintését érzem. Érzem, hogy a látásom homályossá válik, szédülni kezdem.
1 hónappal később
Enyhe sajgó fejfájás, ami ébredéskor vár. Próbálom a szemhéjaimat felnyitni, amik lassan engedelmeskednek is a testem parancsának.
- Ideje volt, hogy felébredj.
Megriadok a mély hang hallatán, és a másik oldalra kapom a fejem. Ott ül az ágy mellett egy fotelban és engem bámul. Eléggé bizarr a helyzet. Felülök, minden erőmet össze kell szednem hozzá, de sikerül. A ruháim rajtam vannak, a fegyverem, és a táskám a földön hevernek. Úgy kapkodom a fájó fejem, hogy minél több információt szerezzek arról, hol is vagyunk.
Egy telefoncsörgés hangos rikácsolása ismételten visszavonzza a tekintetemet őrá. A készülékre néz, majd rám, de végül válaszol a hívásra. Szemei nem engednek el engem egy másodperc töredékére sem. Állkapcsa megfeszül, én pedig elkezdem lemászni az ágyról, hogy a mosdót használhassam.
Nem ellenkezik, de figyeli, hogy hova is tartok. Magam mögött becsukom az ajtót, és elvégezve a szükséges dolgaim, hogy kissé értelmesebb arcom lehessen, visszatérek a szobába. Még mindig ott ül a fotelban, de már bontotta a vonalat.
- Miért akar megöletni téged?
- Tessék? – rogyok le az ágyra. – Hol vagyunk? – pillantok körbe a sejtéseim szerinti motelszobán.
- Arra válaszolj, amit kérdeztem – mormogja. – Nincs időm, se energiám a játszadozásaidra. Miattad csúszik minden, amivel valóban kellene foglalkoznom.
- Rendben, akkor vegyünk könnyes búcsút egymástól.
Felállok nagy hévvel, megragadom a táskámat és az ajtó felé indulok, ám megragad és a fa kemény felületének taszít.
- Ne baszakodj velem – sziszegi. – Végezhettem volna veled, vissza vihettelek volna annak a féregnek, bármit megtehettem volna, de te egy kellemes ágyban ébredtél mindenféle inzultus nélkül. Nem várok hálát, de kibaszott válaszokat igen!
- Fogalmam sincs, hogy miért akar megöletni, oké? Talán mert megszöktem.
- Ha csak a farkát nem tudja csillapítani, gyanítom, hogy más lányok is vannak körülötte.
Megalázva érzem magam a szavai hallattán, amiért össze is rezzenek. Elenged. Ledobom a táskámat és eltaszítom magamtól.
- Szeretett engem, a maga módján. Mindenhova vele kellett tartanom – szinte kiáltásként csúsznak ki a szavak a számon. – Partikon jelentem meg vele, nyaralásokon részt vettem. Nem tudom, hogy most mi kattant be neki. Elkísértem a pókerjátszmákra is, ahol a kokain úgy fogyott mintha muszáj lett volna.
Felsóhajt és a hajába túr. Ezúttal ő az, aki az ágyon foglal helyet. Felnéz rám. Dühös vagy, értetlen, fáradt és már nagyon azt akarom, hogy vége legyen ennek a mocskos hat évnek, és búcsút mondjak ezeknek a férgeknek.
- Mindent tudsz róla.
- Tessék?
- Te magad mondtad – felnéz rám. – Mindent tudsz róla. Tönkreteheted olyan egyszerűen, hogy egy kibaszott pislogást se tud megtenni. Ezért akar megölni.
- A francba.
- Nem engedem meg, hogy bárki is bánthasson. Rendben?
Válasz nélkül hagyom és járkálni kezdek feszülten a szobában. Ebbe még soha bele se gondoltam. Hirtelen elkezdenek beugrani a képek, a partikról, a sok drogbáróról, a mocskos pénzről. A titkairól.
Kezeibe fogja az arcomat és keresi a tekintetemet, amelyet nehezen, de megragad.
- Rendben lesz minden. Ígérem.
- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani.
1 héttel később
Felriadok az éjszaka közepén. A mellkasom hevesen emelkedik, s süllyed. Melegem van. Oldalra pillantok, ahonnan gyengéd fuvallat simít végig a csupasz combomon. A függöny lágy fehér anyaga táncot jár az éjszakai holdfényben. Csend van. Az éjszakai bogarak lágy hangjai beszűrődnek, és a szél gyengéd hangja, ami táncra hívja újra, s újra a fehér anyagot.
A félig rajtamlevő takarótól megszabadulok és kimászom az ágyamból. A pamut póló a combom közepéig ér, s lágyan ringatózik minden léptemnél a lábaim körül. Talpaim a kárpitról a hideg kőre érnek, és a lágyan megvilágított nappaliban találom magam, ahol hasonlóan csend honol. A gyér, szinte már gyertyafény vezeti az utam a folyosó másik felére. Igyekszem nagyon halk lenni, a legcsendesebb, szinte már beleolvadni az éjszakai homályba.
Elérve a szobához ügyelve, hogy ne csapjak zajt, kitárom az ajtót. Harry az ágy közepén fekszik, csípőjét takarja a takaró. Megcsap az itt is tomboló szélvihar hűs simogatása, ahogyan beljebb merészkedem a helyiségbe. Nagyot nyelek a csupasz mellkasát, az izmos combját vizslatva, melyeket a hold gyér fénye világít meg, s engedi a szemeimnek, hogy gyönyörködjenek benne.
Elérve a matrac széléhez felmászom rá, a takaró alá csúszom, lábamat bátran átvetem a csípőjén, ám megtorpanok és levegőt is elfelejtek venni, míg ő megragadja a torkomat. Farkasszemet nézünk a sötét éjszakában.
- Mit csinálsz?
Elengedi a torkomat, az ujjai lecsúsznak a testemen és a combjaimon állapodnak meg. Érintése nyomán libabőr szalad végig a testem felületén, és még többért kiáltok ebből az ártatlan érintésből is.
- Szeretkezni akarok veled.
A szavak olyan egyszerűen gördülnek végig a nyelvemen, mint amennyire nem az a szituáció kettőnk között.
Értetlenül mered rám, s hallom, ahogyan nagyot nyel. Kifújja az eddig benntartott levegőt és látom rajta, hogy fogalma sincs hova is tegye a helyzetet.
- Nem tartozol nekem semmivel – jelenti ki, mire nekem pár pillanat kell, hogy felfogjam a szavai mögött levő értelmet.
- Nem, nem azért – suttogom a szavakat és az ujjam játszani kezd a mellkasán, de a szemkontaktust egy pillanatra sem szakítom meg. – Sohasem dönthettem el, hogy kivel is fekszem le. Nem dönthettem afelől, hogy kinek adom az ártatlanságomat. Senki nem kérdezett meg, hogy rendben van-e nekem. Használtak. Szeretnék most én választani. Szeretnélek téged választani és veled lenni. Önszántamból. Nem azért, mert kényszerítve vagyok, vagy elvárják tőlem.
Látom, ahogy a szavak a torkán akadnak. Megleptem. Magamat is azt kell, hogy mondjam. De itt vagyok és nem fogok megfutamodni. Eszem ágában sincs. Először érzek valaki iránt vágyat és eszem ágában sincs elengedni a pillanatot. Megragadom és remélem, hogy ő sem lesz az, aki ennek véget vet.
Simogatja a combjaim, míg én összeszedve a bátorságomat, ami még megmaradt a vallomásom után, és a szájára hajolok. Lassan csókol. Félve ér hozzám, de nem akarom, hogy óvatos legyen. Erezni szeretném teljesen minden pillanatát, és nem a finomkodás, amit annyira várok tőle.
Keze feljebb vándorol, és a fenekemet megmarkolva jobban a szájára von. Érzem magam alatt a péniszét, mire a csípőm ösztönös mozgásba kezd. Eltávolodom tőle, ahogy elkezd megszabadítani a felsőmtől. Kibújok belőle, az anyag messze kerül tőlünk, én pedig vissza a puha ajkaira. Fordít rajtunk és szinte felfalva csókolja a testemet. Keze, szája, nyelve mindenhol ott van. Lábaimat széjjelebb feszíti, a bugyi lekerül rólam és a helyét a szája veszi át. Teljesen elvesztem a kapcsolatot a valósággal.
Felcsókolja magát a testemen, és érzékelem haloványan, hogy megszabadul az alsónadrágjától. Fordít rajtunk ismételten, így a csípőjére kerülök, az eredeti pozícióban. Lassan leereszkedem és teljesen magamba is fogadom. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, ahogyan egybeolvadunk. Végig simít a mellem domborulatán, és lehúz magához. Nyelve játszik a bimbóval, másik keze a fenekemet gyúrja, míg én egyenletes tempóban mozgok rajta.
Nyelvünk egymásra talál, heves csókot ad. Elválunk egymástól, de továbbra is közeli marad a kapcsolat. Egymás pillantásában elmerülve, néha csókot csenve nyúl le kettőnk csúszós teste közé és kezd el simogatni. Lehunyom a pilláimat és fogaimmal foglyul ejtem az alsó ajkát. Felnyög, és a csípőjét felfelé billenti, mire teljesen lemerevedem, arcomat a nyakába temetem és elveszek az érzések sokaságában.
Felülök, fejemet hátra vetem, ujjaim a mellkasába mélyednek, mire összegörnyedek egy fájdalomra. Kezemet az oldalamhoz kapom, mire ő már az ágyra terít, majd le a földre. Könnyek folynak végig az arcomon, és a kezemet felemelem. Homályosan látva pillantom meg még is a sötét folyadékot a kezemet beszennyezve. Felülök, megpróbálok, de annyira belémhasít a fájdalom, hogy visszahanyatlom a kemény földre. Orromba kúszik a vér mocskos, fémes illata, és hitetlenkedve tudatosul benne, hogy az ígéretek nem érnek sokat, csak melyek kárt okoznak.
Körbe pillantok a helyiségben amennyire tudok. Az ablak felöl az ágy takar, de ott fekszem csupaszon a föld kemény felületén, vérezve, pár pillanattal ezelőtt még örömittasan, most pedig összetörve.
A füllemben dobog a vér, a lélegzetvétel nehezemre esik. Harry felettem, fegyver a kezében, és kétségbeesetten engem néz. A hasamra nyom valamit, mire a fájdalom felerősödik. Szilánkok mindenhol, hangoskodás, de csak a fájdalom, ami minden figyelmemet megragadja. Mellkasom szaporán emelkedik, levegő után kapdos.
- Minden rendben lesz, hallasz? – ragadja meg Harry az arcomat. – Ne hagyj itt!
Ujjaim az övéivel fonódnak egybe a hasamon. Szemeim az övéibe vesznek el, még ha nem is tisztán.
- Szükségem van rád!
Összefolyik minden. A fájdalom, ami tisztán sajog a bensőmben és mindenhol ott van. Harry szavai tompán jutnak el hozzám, de itt vannak. Itt van velem. Szemhéjaim lassan csukódnak le. Minden erőmmel igyekszem nyitva tartani a szemeim, de nehezemre esik. Úgy érzem, hogy az erőt szívja ki belőlem. Nagyot nyelek, a száraz torkom fáj, mindenem ég. Harry szájának mozgását még látom, de a hangja mintha oly távolról szólna, hogy nagyon nehezen, gyötrelmesen jut el hozzám, mielőtt a szemeim végleg feladják és lecsukódnak.
- Kérlek, ne hagyj el!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.