break all my rules, rewrite the truth

- Nem tudom Mindy, talán holnap? – nézek körbe és átvágok az úton. 

- Muszáj eljönnöd velem este – sipítja, mire a fülemtől eltartom a készüléket. 

Gyorsan a napi terveimet átpörgetem a gondolataimban, de ugyan oda lyukadok ki, ahol az előbb jártam. Még is a barátnőm annyira erőszakos, hogy már azon gondolkozom, hogyan pakolhatnám a dolgokat, vagy miként szoríthatnék neki a mai napomba helyet.

- Figyelj, olyan nyolc magasságában lesz egy találkozóm, utána beugrom egy italra, rendben?

- Oké, oké! Köszi szivi! Imádlak!

Ezzel megszakítja a vonalat, én pedig döbbenten meredek a kijelzőre, amelyen már az elsötétült kijelző néz velem szemben. Körbe pillantok az utcán, és feltűnik a kávézó neve, ahol a találkozóm lett szervezve. Megnyújtom a lépteimet, mert nem vesztegethetek el fontos perceket. Felrántom az üvegezett ajtót, az orromba kúszik azonnal a kávé illata, ami nem éppen a kedvenceim közé tartozik, de igyekszem legyőzni ezt a problémámat. Körbe kémlelem a helyet, de egy nőt tudnék elképzelni Sarahnak, aki rám vár, így az asztalát kezdem el megközelíteni. Idegesnek tűnik, ami teljesen megszokott. A megbízók sokszor kételkednek magukban, többször rágják át magukat az ügyen, és hiába vagyok itt, még mindig megfutamodhatnak. 

- Szia, biztos te vagy Sarah.

Felnéz rám a kifinomult, csinosan felöltözött, üzletasszonyhoz méltóan kinéző ruhájában. Hát hozzá képest a szakadt farmerem, a conversem és a bő, ramoness-es pólóm valóban sok mindent megenged a gondolatnak. De én magabiztosan ülök le a vele szemközti székben a kutató tekintetei előtt. Széles mosoly játszik az arcomon, ahogyan az oly sűrűn. 

- Freya?

- Teljes valómban – nyújtom a kezemet felé, melyet nehezen, de elfogad.

Ha azt mondom, hogy nem éppen szimpatikus, akkor lehet, hogy még finoman is fogalmazok. Visszahúzom a kezemet és hátra dőlök a kissé kényelmetlen széken, ahelyett, hogy felállnék és elhagynám a kávézót. Ez munka, és ennek kell a szemeim előtt lebegnie leginkább. Természetesen nekem is ott a lehetőség, hogy visszakozom, de lássuk be, hogy mindenki pénzből él, és az egyetem súlyos összegeket követel meg.

- Ne haragudj, nem akarok csúnyán fogalmazni, de nem hiszem, hogy a férjem este lennél.

Felnevetek. 

Tudom, hogy felvehetném a dolgot, de felesleges lenne. Már messziről láttam Sarahról, hogy egy elszállt picsa. Még sem dörgölhetem az orra alá, arról nem is beszélve, hogy messze nem illene első látásra ítélkezni.

- Hidd el, el tudom kápráztatni, ha arról van szó. Ne vonj le következtetéseket első látásra. Amúgy sok nő nem gondolná, hogy a férjük milyen nőkre bukik.

Ezt csak oda szúrom, annak ellenére, hogy nem kellene, de ez a nő annyi ellenszenvet szít bennem, hogy muszáj meg-meg jegyeznem. Ha akarom akár ebben a szerelésben is el tudom csavarni a férje fejét, ne higgye, hogy a férfiak annyira az öltözékre mennek. 

Ostoba.

Nyilván nyom a latban, de lássuk be, hogy nem sokat.

- Rendben – sóhajt fel. – Tudod, soha nem gondoltam volna, hogy ilyenre fogok vetemedni.

- Sok nő nem gondolja, hogy ilyen szolgáltatások felé fog egyszer is kacsintani. Adott bármilyen utalást arra a férjed, hogy félrelépne?

- Nem – határozottan jelenti ki.

- Akkor nem értem, hogy miért van szükséged a segítségemre. Hacsak nem kíváncsi vagy, hogy mit reagálna egy csinos nő közeledésére. Ami ostobaság lenne, hiszen ki csinálná ezt a férjével?

- Ez legyen az én dolgom – kezd el a táskájába kutatni. – Az instrukciókat és a helyszínt tudod, úgyhogy csak ezzel tartozom.

Nyújtja felém a borítékot. 

- Utána találkozunk és minden információt megadok.

- Rendben – nyel egy nagyot és feláll. – Akkor találkozunk.

Már búcsút is int én pedig egyedül maradok a kusza, érthetetlen gondolataimmal. 

A nem értemekkel. 

✍

- Hm, dögös vagy – jelenik meg mögöttem Mindy egy pohár borral a kezében. Mivel nem bír várni, így inkább átjött hozzám a találkám előtt.

Végignézek magamon és valóban sikkesen festek, ami a végcélom volt. Egy hófehér nadrágkosztümre esett a választásom, egy csodálatos, csipkés fekete bodyval. A hajamat enyhén göndör hullámokba formáztam meg, és egy natúr, még is vörös ajkakkal feldobott smink lett a megkoronázása az egésznek. Reményeim szerint az est főszereplőjét is elkápráztatom majd, amennyire az szükséges.

- Kivel is találkozol ma? – kortyol bele a borba.

- Valami festő – veszem elő a telefonomat és az e-maileket megnyitva meg is mutatom neki a képet, amit kaptam a férfiról.

- Te szórakozol velem? – a nagy lendületben majdnem a ruhámra önti a bort, de sikerül kitérnem előle. – Bocs. Miért is vágsz ennyire kibaszott semleges képet? Ne csessz fel, hogy nem tudod ki ez a bugyinedvesítő alak.

- Tudod, hogy már a szakterületem a művészeten belül. A festészet annyira sosem ragadott meg. Ennyire ciki lenne, hogy nem tudom?

- Hát őt még azok is ismerik, akik magasról tesznek a művészetre – szisszen fel. – Harry.

- Tudom a nevét, hiszen tudod, találkozni fogok vele.

- Nem kell egy partner? Csak hogy tudod, ne menj egyedül. Még is furcsa lenne.

- Kitalálom, szívesen elkísérnél.

- Bár kölcsön kellene adnod valami ilyesmit – mutat végig a ruhámon. – De igen, annyira jó fej barátnő vagyok!

- Hát nem is tudom – Mire kimondom, már a szekrényem mélyén találom meg.

 

Belépve a galériába már én magam sem tudom, hogy mi a francot gondoltam. Elegáns, gazdag emberek tengere állja körbe a helyiséget és bámulják a falakon kiállított képeket. Nekem mindig az a bajom az effajta művészettel, hogy nem értem mire gondolt az alkotó, és ez mocskosul frusztráló. Nyilván, nem is mindig kell, és ez a szép benne, de számomra még sem okoz bármiféle csodát az ilyesmi.

Talán el vagyok cseszve.

- Azt hiszem szükségünk lesz erre – kapja le a sétáló pincér tálcájáról a két pohár pezsgőt.

- Nekem tisztának kell lennie a fejemnek.

- Hidd el, erre szükséged lesz – ellentmondást nem tűrve nyomja a kezembe az italt, ám mire oda nézek ő a sajátját már le is húzza. – Azt hiszem, hogy még egy kell. Hova hoztál engem?

- Te akartál jönni – mutatok rá a dologra, és beljebb megyünk. 

Vannak, akik méregetnek, van, akik szarnak a jelenlétünkre. Én próbálom figyelmen hagyni a többi jelenlevőt és a tekintetemmel Harryt megtalálni, de eléggé nehéz az emberek sokaságában. Mivel nem állíthatok hozzá úgy oda, hogy fogalmam sincs a műveiről, így a festményeket kezdem el méregetni, és valóban meg kell hagyni, hogy lenyűgöző festmények lógnak a falon. 

- Vajon hol lehet? – forgolódik Mindy. – Muszáj látnom élőben.

- Elvégzed te helyettem a dolgom?

- Hát én nem tudnék megállni a leteperés előtt, és a felesége kicsinálna, úgyhogy nem – elmereng. – Bár leszarnám egy jó menet után a feleségét.

- Te ribi.

- Szerinted itt a feleségére gondolhatott? – mutat egy képre, amin egy meztelen női alak körvonala van ábrázolva, s annak ellenére, hogy valóban kifinomultan van az egész megalkotva, egyértelműen szexinek írnám le.

- Nem tudom, és nem is akarom tudni.

- Csak nem féltékeny vagy?

- Egy ismeretlen férfira? 

- A feleségre, hogy ilyen szerencsés.

- Szerencse kérdéses, hiszen, ha meg akarja velem csalni a feleségét, már is máshogy nézhető az egész helyzet.

- Te úgy sem léped át a határt – nevet fel. – Túl jólelkű vagy.

Tovább haladunk, nézzük a festményeket, ám az én szemeim közben a teret is többször bejárják ám Harryt sehol sem látom. Lassan elkortyolgatom Mindy kusza gondolatai között a pezsgőmet.

- Köszönöm mindenkinek, aki eljött – hallatszik egy mély hang, melyre felkapjuk mind a ketten a fejünket. Megfordulunk és Harry áll emberekkel körülvéve, és a szavak elhagyják a száját, de hozzám nem igazán jutnak el. Egy fekete, bőr, kétrészes öltönyt visel és úgy látom, hogy az inget elfelejtette. Tetovált felsőtestéből többet megmutat bátran, de ő teljesen komfortosan érzi magát, ahogy látja.

- Basszus, még szexibb élőben – szisszen fel Mindy mellőlem.

Haja szexin, kócosan mered a feje tetején, mintha csak most túrtak volna bele, és valóban megjelenik a lelkiszemeim előtt, hogy az én ujjaim járnak a kusza tincsek között.

Bassza meg.

Eddig könnyebb dolgom volt, de most úgy érzem, hogy nagy erőfeszítéseket kell majd megtennem.

Harry folytatja a kisebb, rögtönzött beszédet és a tekintete találkozik az enyémmel, melybe kissé beleborzongok, ám elmosolyodom. A poharam szája fölött pillantok rá, s a vörös ajkaim szeld mosolyba végződnek.

Megköszörüli a torkát, ujjait ima szerűen teszi össze a mellkasa előtt és meghajol kissé, amint köszönetet mond még egyszer az itt megjelenteknek. A gyűrűin a fény megcsillan, aztán a hajába túr, és az oldalán álló férfival arrább mennek, hogy igény szerint a megjelent sajtóval váltson pár szót. Figyelem minden rezdülését, próbálom felmérni, rájönni több dologra, de aztán már csak azt veszem észre, hogy kiéhezetten bámulom őt.

- Nehéz dolgod lesz.

- Ne is mondd – mordulok fel, de a tekintetemet nem veszem le róla. Talán ezzel is tökéletesen felhívom magamra a figyelmemet. – Eddig nem nagyon jelentett gondot, de most...

- Kisanyám, kapd el – vigyorog, ahogy Harry közeledni kezd felénk perceken belül.

Lassú, ám határozott léptekkel közeledik felénk. 

- Igazán lenyűgözők a festményei – Mindyből úgy szakadnak fel a szavak, mintha muszáj volna. – Eléggé mély benyomást keltenek.

Harry féloldalas mosolyra húzza a száját.

- Köszönöm – kissé megköszörüli a torkát és a barátnőmről rám vetül a tekintete. – Ilyen dicsérő szavakat sem kaptam még.

Mindy hangosan felnevet én pedig picit kellemetlenül érezni magam, és már azon gondolkozom, hogy mennyire lesz szerencsém az este folyamán, a terveim végrehajtásán.

- És neked, hasonló benyomást keltettek?

Zöld szemei engem vesznek célkeresztbe és szinte a tekintete alatt eléri, hogy megborzongjak.

- Igazán lenyűgöző alkotások – bököm ki az először eszembe jutott szavakat és nagyon remélem, hogy nem kell jobban belemenni ebbe az egészbe, mert hamar elsüllyednék tudatlanságomban. 

- Azon gondolkoztam, hogy csodás felesége ihlette-e a festményei egy részét.

Barátnőmre nézek, és magam sem hiszem el, hogy ezek a szavak elhagytak a száját. 

- Figyelj, kerítenél nekem valahonnan egy pohár vizet? – nézek rá, mire értetlenül néz, de végül elindul a terem másik felébe. – Ne haragudjon. A fejébe szállt a sok pezsgő. Nem szokott ennyire tolakodó lenni.

Ami hazugság, mert mindig betolakodik az emberbe. Szó szerint. 

- Semmi probléma, megszoktam a tolakodó kérdéseket – csökkenti a kettönk között levő távolságot. – Néha a kérdések jók, mert elgondolkoztatnak, van, amikor tényleg soknak vélem, de szerencsére megvan a jogom a válaszadás elkerülésére.

- Szerencsére – mosolygom rá.

- Még nem láttalak a kiállításaimon.

- Igen, most kezdtem el a művészet felé nyitni – szó szerint, az elmúlt egy órában, ha úgy vesszük.

A tekintetünk találkozik és úgy érzem, hogy pontosan érti a szavaim mögött rejlő értelmet. Aztán egyidőben remélem, hogy nem, mert úgy érzem, hogy ez a munka már is sokkal nehezebbé vált, mint eddig bármelyik eddigi.

Magam sem hiszem, de az órák úgy repülnek el a fejünk felett, hogy szinte azon kapom magam, hogy ketten maradunk, bor mellett kellemesen beszélgetünk, és egyáltalán nem megterhelő vagy megjátszott. A mosolyom valódi az arcomon, a témák maguktól követik egymást.

Belekortyolok a boromba, ami még pont annál a határnál van, hogy észnél vagyok, de kellemesen ellazult állapotban. Harry bezárja a termet, és ketten maradunk. A fények tompává válnak, ő pedig közeledni kezd az irányomban. Kigombolja azt az egyetlen gombot, amely a zakóját összefogta eddig és teljesen szabadon enged betekintést a kitetovált felsőtestére. Azt hiszem, hogy pillanatok alatt sikerül neki elérni, hogy totál ostobaságokat gondoljak, amiket nem lenne szabad.

Azt felvillan bennem, hogy miért is ne lenne szabad a saját gondolataimmal játszani?

Ha ennyire ostoba felesége van, hogy egy ilyen férfi karjaiba sodor, akkor így járt.

Lehet, hogy olcsó ribanc vagyok, de nem hülye.

A számban összefut a nyál, és követem megszállottként a csigalépcsőn felfelé az emeletre. Ahogy feljebb érek azonnal festék illata kúszik az orromba. A magassarkaim rég lekerültek, így a faburkolaton csendesen lépkedve közelítem meg a helyet. Az állványt, a több festményt, ami a falnak dőlve pihen, és az a rengeteg festékfröccsentést a falakon, a padlón. Szerencsésnek érzem magam, hogy egy valódi művész így beenged a saját világába.

Egy hatalmas fehér anyag fekszik a lábaim előtt.

- Ez valami újfajtaművészet?

- Kicsit másra fektettem a hangsúlyt most. Gondoltam, hogy kipróbálom magam máshogyan is. Másban.

- Érdekesen hangzik. Megmutatod?

- A fehér ruhád nem hiszem, hogy megérdemelne pár színes foltot.

Ám a festékekhez lép, méregetni kezdi őket, és a fekete és fehér kombinációjával kezd el játszani. Több tálba is különböző árnyalatokat kever ki belőle, én pedig csendben figyelem, ahogyan munkálkodik.

Felhajtom a maradék boromat, mely ténylegesen eléri, hogy melegem legyen. A fehér blézer lekerül rólam, mire felpillant rám, hallom, ahogy nyel, de nem szól semmit. A másik sarokban álló kanapéra hajítom az anyagot, aztán tovább nézem, míg fel nem áll. Közelebb lép, kezét nyújtja, én pedig bátran elfogadom a hívogatását. 

A pillanatok úgy peregnek le előttünk és rejtenek rabul bennünket, hogy arra leszek figyelmes, mindent festéknyomok borítanak, a vászon lassan megtelik, a ruhák lekerülnek. Ajkai finoman érintenek, a kezei cirógatnak, kusza nyomokat hagyva maguk után a bőrömön. Ujjamat az egyik festékbe mártom, majd a mellkasán alkotni kezdek. Bár kemény kifejezése ennek, és nem is hagyja sokáig, hogy játszadozzam. Hamar a festékbeborított testünk fordul a vászon felületén, és alatta találom magamat teljesen kiszolgáltatva, vágyakozva, többet akarva. Szája incselkedik velem, csípője a megfelelő helyen kínoz, gyötör. A szemeimbe néz, és meglepően vélem felfedezni a tüzet, amely benne lobog. Tarkójába mélyesztem a körmeimet, s még közelebb vonom magamhoz, megcsókolom vágyakozón, és eléri, hogy teljesen elfelejtem annak okát, hogy miért is vagyok a karjaiban.

in cinema seats, learning how to kiss

H A R R Y

 Bassza meg.

A másik oldalamra fordulok, a párnát a fejembe húzom, és igyekszem visszazuhanni a mély álmomba, de nem igazán akar sikerülni. Fogalmam sincs, hogy mi a frász van, de nehezen kimászom az ágyból, hogy utána járjak. Csendes környéken járok, és kibaszottul felbasz, hogy nem tudom kialudni magam, mielőtt a bárba be kellene mennem. Elrántom a sötétítőt az erkély ajtaja előtt, és csak úgy csörög az egész, szinte majdnem le is szakítom, de nem foglalkozom vele. Felrántom az ajtót, és a nyári meleg úgy tülekedik befelé az otthonomba, hogy szinte fellök. 

Kilépek a teraszra és a szomszéd kertbe nézek, ahol egy csapat tini lepte el Norma kertjét. A vaskorlátra támaszkodom, nem zavartatva magamat, és figyelem a jelenetet, nem mintha annyira érdekelne, de rég láttam ekkora zsongást a kedves szomszédomnál. Mindig panaszkodott, hogy az unokák nem látogatják meg, hát most megkapta a nyakába őket, ahogy látom. 

Figyelmemet megszerzi a medencében pancsoló sok gyerek fölött egy lány, aki egy tálcával a kezében lép ki a zöld gyepre és indul a gyerekek irányába. Azonnal megfagy az ereimben a vér és a felismerés úgy csak nyakon, hogy hidegzuhanyként ér. Már is a teljes figyelmemet megszerzi, és mint egy kis kukkoló, úgy érzem magamat annak ellenére, hogyha erre nézne, tökéletesen látna. A rövidnadrág és a trikó, amit visel, egyáltalán nem lázba hozó ruhadarabok, de ennyi év elteltével még ebben is borzasztóan dögösnek látom. Mosolyog, leteszi a limonádékat a kerti asztalra, és a gyerekeket kiparancsolja a medencéből. 

Bevillan, hogy akárcsak az egyikük is a sajátja lehet-e, de gyors fejszámolás után rájövök, hogy nem lehetséges. Már ha jól tippelem a gyerekek korát, amihez nem sok gőzöm sincs.

Még is mi a faszt művelsz?

Korholom saját magamat, mint egy idióta.

Figyelem még, ahogy a gyerekekkel játszik, és Norma is megjelenik egy tál süteménnyel. Szinte idáig érzem az illatát. Engem is többször meglep vele, mint azt kellene. Már mondtam neki, hogy ő fog fel hizlalni engem teljesen, mire annyival hátat is fordított, hogy rám fér. Azóta rendszeresebben kapom az ínycsiklandó ételeket. Azt hiszem szükséges van arra, hogy valakiről gondoskodjon, én pedig engedek neki, és amikor bármise szükséges van, azonnal ott is termek.

- Harry – Norma integet, lelkesen, én pedig mint egy idióta úgy merevedek le, ahogyan Charlotte tekintete engem kezd égetni jobban, mint a tűző nap. – Gyere! Csatlakozz hozzánk.

Bármennyire is kedves, de az ajánlattal úgy érzem, hogy nem a megfelelő idő, hogy éljek.

Visszaintek zavartan, de már is hátrálni kezdek. A lány úgy méreget, ahogy én tettem vele az előbb lesből, mint egy becserkészni való vad. Tekintete fogva tart, és azt hiszem, hogyha le is mennék nem sok értelmes dolog hagyná el a számat, ami rám jellemző módon nem éppen valós. Még mindig Charlotteon legeltetem a tekintetemet. Az évek mindenkin nyomot hagynak, de most még is úgy érzem, mintha az idő anno megállt volna, és ugyan oda csöppentünk volna vissza tiniként. Amikor is felszívódott, és minden magyarázat nélkül búcsút mondott a városnak.

Visszamegyek a házamba, becsukom az ajtót, mintha ezzel a hülye gondolatokat és a lejent is ki tudnám zárni egyúttal. Ám a gondolataim tovább cikáznak, őrült fejfájást okozva ezzel nekem. Visszadőlök az ágyra, bár már kétségem fér hozzá, hogy felesleges, mert aludni már úgy sem tudok.

🖇

Belépve a klubba már most a kora esti órákban pár részeg van. Meg sem lepődők. Annak ellenére, hogy törekszem arra, hogy tisztességes emberek térjenek be ide, vannak, akik kocsmaként használják a helyet. 

- Helló Főni! – Tisha kékre festett, széles mosolyával fogad engem, éppen két vendég kiszolgálása között.

- Mi a helyzet? 

- Noah az irodában van – biccent a helység felé. – Valami problémája volt, de nem igazán értettem, mit magyarázott.

- Mindig problémázik – fordulok a hátsó pult irányába és töltök egy türelmetlen vendégnek egy korsó sört.

- Ja most valami a szállítmánnyal nem stimmel.

- Majd megnézem – zárom le ennyivel, mert most valahogy nem érdekel, és nem Tishával szeretném ezt megbeszélni. Bármennyire is kedvelem, ő az alkalmazottam és nem az üzlettársam Noahval ellentétben.

Az este telik, Noah kifakad, én meg inkább a pultban ragadom. Karaoka est van és az emberek csak úgy hömpölyögnek, amit nem bánok, hiszen a forgalomból élek, de már a faszom kivan némelyik ittas emberrel. Arra viszont tökéletesen megfelel a munka, hogy az agyamat kissé kiszellőztessem és eltereljem a gondolataimat. 

- Hé, sört kértem, nem ilyen szart – hördül fel egy részeg, aki elé éppen az előbb tettem egy pohár vizet, mert már azt sem tudja merre van az előre.

Oda lépek hozzá, megtámaszkodom a fa pulton és erélyesen szólok rá, hogy ideje lenne hazamennie. Megfogja a poharat és a víz az arcomban csattan. Lassan felnézek rá, miközben a szája jár, bár a szavai nem jutnak el hozzám szerencséjére. Felegyenesedem és már a pulton túl akarok nyúlni, amikor Noah jelenik meg.

- Intézem – néz rám, majd egy törülközőt nyom a mellkasomnak.

Bólintok, megragadom az anyagot és megtörlöm vele az arcomat. A hajamon is végigszántok, de a vizes tincsek az arcomba hullanak. 

Csodás.

- Kiraktam – tér vissza Noah.

- Többet nem akarom itt meglátni – mormogom az orrom alatt. 

- Mi történt? – ül le a bárszékre a legjobb barátom és egyben üzlettársam. – Eléggé feszült vagy ma. Nem szoktad felkapni a vizet egy kis pia miatt.

- Semmi.

Igyekszem lezárni magamról, pedig tudom, hogy lehetetlen, mert jobban ismer még a saját családomnál is, ami kicsit zavaró.

- Mi a szar ez – nézek a színpad irányába, ahol egy srác valami szerelmi vallomásnak gondolt énekkel igyekszik a szíve választottját meghódítani. Hát nem éppen sikeresen ezzel a szar, hamis hanggal.

- Ne tereld a témát – legyint Noah. – Nekem nem tudsz hazudni Harry.

Kimegyek a pult mögül, Tisha pedig elénk csúsztat egy-egy pohár Bourbont. Úgy hajtom fel az italt, mintha az oxigént szolgáltatná számomra.

Mielőtt válaszra nyitnám a számat, Noah oldalba lök.

- Mi van?

A színpad irányába biccent én pedig követem a tekintetét, bár arra számítok, hogy egy következő önjelölt szar hangú igyekszik a színpadra. A saját nyálamat nyelem félre a látvány miatt, ami a szemeim elé tárul.

- Az nem Charlotte? – néz rám Noah. – Ez volt a bajod, mi? 

Úgy vigyorog, hogy szívem szerint az öklömet az arcába mártanám, ám ehelyett visszapillantok a lányra, aki mellett a barátnője áll, aki egész eddig a városban járt. Ő rendszeresen fordult meg itt, ám soha semmilyen infót nem tudom kihúzni belőle Charlotteról.

Meg kell hagyni, hogy egészen máshogy néz ki most, mint a nagymamája udvarában.

- Eléggé dögös – jegyezi meg a barátom, aki lehet, hogy nem sokáig lesz az.

- Délután még a nagymamájánál volt, de ez már csak a múlt.

Úgy mormolom a megállapításomat, mintha valamit szitkozódtam volna.

Noah értetlenül néz rám, de nem is firtatja. A lányokat kezdi el mustrálni, ahogy én is. A vörösre festett ajkak látványa sok mindent felidéz bennem, többek között, hogy miként is tanultunk meg a mozi hátsó soraiban tinédzserként csókolózni. Miként értek a csodás ajkai bátortalanul az enyéimhez, hogy a zavara teljesen a sötétségben is kivehető volt, de még is átadta magát nekem.

Hallom, s látom rajta, hogy már pár pohárral felhajtott, valószínű, hogy bort, ahogyan régen is tette. Nem mondanám, hogy megállná a helyét bármilyen nagyobb színpadon, de azt hiszem, hogy teljesen eltekintek tőle. A mormogásom abba marad és arra leszek figyelmes, hogy már senki más nem tudja magára vonni a figyelmemet. Mindent megszerzett és rabul ejtett. 

- Mintha el se ment volna.

- Hát én észrevettem, hogy lelépett – jegyzem meg, és Tishának intek, hogy töltsön még egyet. Tölt, én pedig megragadom az üveget és magamhoz veszem. Nem igazán gondolom, hogy a ma estét enélkül túlélném. Úgy érzem, hogy a mellkasom keményen kezd el feszíteni, az agyamban pedig gondolatok cikáznak, hogy mikor és miként is basztam el, hogy kicsúszott a kezeim közül.

Lehetséges, hogy egy szánalmas pöcs vagyok, hogy még mindig nem sodródtam ki ebből a szarból, de valamiért még is beleragadtam, s úgy érzem, hogy talán válaszokat kaphatok most.

- Azért tudja a dolgát – Noah úgy vigyorog, mint egy idióta. – Végre elkaphatod...

- Elkapnám, nem köszönné meg – jegyzem meg kissé mogorvábban a kelleténél.

🖇

Nevetése belengi az egész teret. Már az emberek lekoptak, az óra a hajnalra fordult, a zene elhalkult, és már csak pár részeg, vagy éppen lusta hazamenő maradt. Charlotte és Lola egy asztalnál ülnek, bort iszogatnak és jóízűen nevetnek. Szinte le se vettem a tekintetemet egész este róla, és már magamat érzem cikinek. Ám ennek ellenére tovább bámulom.

- Miért nem kéred fel egy keringőre?

Tishára nézek.

Arcom valószínű, hogy nagyon furcsa lehet, mert elröhögi magát.

- Nincs dolgod?

Elvigyorodik és visszatér a poharak törölgetéséhez.

- Csak annyit mondok, hogy legyél gavallér, és állj elé.

- Ugye tudod, hogy legalább tíz év telt el? 

- Basszus – lépkedni kezd, majd tapos egyet. – Itt gurultak a golyóid.

Szúrósan Tishára nézek és ott hagyom magában nevetgélni. Legalább a saját társaságát élvezni tudja.

- Menni készülnek – jön Noah a pulthoz az üres boros üveggel és a poharakkal. Már közeledik a záróra, így ő gyorsan az asztalok lepakolásával szorgoskodik. – Vidd haza.

- Ezt mondtam én is – mondja Tisha.

- Nem részeg, picit spicces.

Mind a kettőjükre szúrós szemmel nézek, de mivel Lola egyértelműen Noahval megy haza, nem hagyhatom, hogy Charlotte egyedül sétáljon a hajnali órákban, főleg, hogy a szomszédba megyek én is.

- Charlotte – megáll az ajtóban, és kissé ködös tekintettel néz vissza rám. 

Leteszek mindent és elindulok az irányába, mire Tisha füttyent egyet, én pedig szívem szerint egyáltalán nem úriemberhez méltóan beintenék neki, de nem teszem. Kitárom az ajtót, Charlotte kilép a bárból a kellemesen lehűlt időbe, ami megkönnyebbülés a számomra is.

C H A R L O T T E

Kissé több pohár bort döntöttem le a torkomon, mint azt kellett volna, de azt hiszen, ha nem így tettem volna, most bátortalan, és zavart lennék Harry oldalán, ahogyan az utca gyér világításában, az éjszakai fényekben sétálunk vissza. Lépteink visszhangot vernek, és a sötétség körülölel bennünket. Eszembe jutnak a fiatalkori történt események, csodás emlékek, melyek önző létemnek köszönhetően lettek már csak a múlt részei. 

- Tudod, ez kissé fura – szakad ki belőlem. Tény, ha alkohol van bennem, nem tudom befogni a számat. – Tudom, hogy hülye voltam, és valami magyarázattal tartozom, de tudnod kell, hogy muszáj volt elmennem, nekem...

- Charlotte – int csendre, s a fejét nemlegesen ingatja. – Nem tartozol magyarázattal, nem ennyi idő után. Nyilván kíváncsi vagyok, hogy mi elöl menekültél egy egyik napról a másikra, de szerintem nem most van itt annak az ideje, hogy ezt megbeszéljük.

- Mellkason vágott, hogy láttalak – szakad fel belőlem a túlságosan is őszinte vallomás.

Felnevet, és nevetése melegséggel áraszt el. A rég nem hallott kacaj, ami sokszor mosolyt csalt az én arcomra is, a pillanatok, amiket csínytevésekkel, összebújva, hol csókolózva töltöttünk, én pedig eldobtam ostoba módon magamtól.

Az égre pillantok, s a csillagok felettünk ragyogása túlságosan is nyomasztóvá válik az emlékekkel körülölelt pillanatban. Amikor az éjszakába nyúlóan a tó partján heverésztünk, egymás karjaiban a csillagos eget néztük, ő pedig azzal csesztett, hogy mennyire is nyálas az egész szituáció. Még is csókokkal hintette be az arcomat, s cirógatott.

- Hidd el, hogy engem is meglepett – vallja be. – Nem említette a nagyanyád, hogy jössz.

- Meglepetés volt.

- Hát sikerült – vigyorog kicsit vontatottan immáron a házunk előtt. – Meddig maradsz?

- Még nem tudom – vallom be. 

- Akkor pihend ki magad, és majd gondolom össze futunk – int kicsit feszélyezve, én pedig közelebb lépek, karjaimat köré fonom, és azt hiszem ez az, amit nem kellett volna. De még is olyan, mintha ismét otthonra lelnék. Lassan, de ő is körülölel és úgy érzem, megnyugszom, kijózanodom. Az illatát magamba szívom és ezt a pillanatot örökké akarom. Még is eltávolodunk egymást egy idő után, és a szavak kínossá válnak, a tekintetek kerülik egymást, s búcsút intünk.

🖇

Éjszaka leple alatt kissé félelmetesnek tűnik az erdő, ahogyan végig haladok rajta. Bár nincs messze a célom, még is árgus szemekkel figyelek mindent, annak ellenére, hogy már rengetegszer az évek alatt megtettem ezt az utat. A város szélén vagyok, és már hajnalodik, lassan a nap is előbukik, így az idő kissé csípős, de a vékony kardigánomat magam köré fonom.

Kiérve a tó partjához leülök a fűbe, majd elfekszem és az eget kémlelve felidézem a csodás emlékeimet Harry oldalán. Hogyan közeledett felém, lopta el a szívemet. Milyen volt az első pillantása, az első csókja, ahogyan megmutatta a világát, az érzelmeit, és hogy nem az a megtörhetetlen srác, ahogy sokan tartják. Mennyire is tud érzelmes lenni, szeretni, s szeretve lenni.

Lehunyom a szemhéjaimat.

 

Ajkai táncolnak a felhevült bőrömön, ujjai cirógatóan szántanak végig rajtam, s a bizsergés magával ragad. A hajába túrok, ujjaim a koponyájába mélyednek és még közelebb húzom a felhevült, vágyakozó testemhez, amely olcsó módon viselkedik. Ajkaim eltávolodnak egymástól, míg arcomat felé nem fordítom, a száját keresem, és hevesen utána is kapok, mire belevigyorog mocskos módon a csókunkba. Fogaimmal megkarcolom, mire azonnal felmordul és közelebb von magához, a mosolya már a múlté. Más tempót kezd el diktálni, megszűnik kettőnk körül minden és csak a másikra figyelünk. Csípőmet közelebb vonja magához, aztán feltolja a toppon finom anyagát, s melleimnek szenteli a figyelmet. 

Csókok, érintések, a ki nem mondott szavak teljesen elsodornak bennünket a szenvedélybe, amely ural bennünket. Szája úgy becézget, mintha mindig is nekem teremtették volna, és én ostoba módon még el is hiszem, s még többért némán esdeklem. Édes szavakat suttog, nyelve nedves nyomot hagy szavai nyomán, és a lágy szelő, amely feltámad eléri, hogy még jobban megvonagljak Harry teste alatt. Oldalra fordítom a fejemet, Harry ölelő karjai között, és a naplementét látva ajkaim mosolyra húzódnak. A fák között megjelenő csodás, enyhén megszínezett égbolt, mint egy festmény. 

Harry a számra hajol, megcsókol, és teljesen elveszünk egymásban végleg.