in cinema seats, learning how to kiss

H A R R Y

 Bassza meg.

A másik oldalamra fordulok, a párnát a fejembe húzom, és igyekszem visszazuhanni a mély álmomba, de nem igazán akar sikerülni. Fogalmam sincs, hogy mi a frász van, de nehezen kimászom az ágyból, hogy utána járjak. Csendes környéken járok, és kibaszottul felbasz, hogy nem tudom kialudni magam, mielőtt a bárba be kellene mennem. Elrántom a sötétítőt az erkély ajtaja előtt, és csak úgy csörög az egész, szinte majdnem le is szakítom, de nem foglalkozom vele. Felrántom az ajtót, és a nyári meleg úgy tülekedik befelé az otthonomba, hogy szinte fellök. 

Kilépek a teraszra és a szomszéd kertbe nézek, ahol egy csapat tini lepte el Norma kertjét. A vaskorlátra támaszkodom, nem zavartatva magamat, és figyelem a jelenetet, nem mintha annyira érdekelne, de rég láttam ekkora zsongást a kedves szomszédomnál. Mindig panaszkodott, hogy az unokák nem látogatják meg, hát most megkapta a nyakába őket, ahogy látom. 

Figyelmemet megszerzi a medencében pancsoló sok gyerek fölött egy lány, aki egy tálcával a kezében lép ki a zöld gyepre és indul a gyerekek irányába. Azonnal megfagy az ereimben a vér és a felismerés úgy csak nyakon, hogy hidegzuhanyként ér. Már is a teljes figyelmemet megszerzi, és mint egy kis kukkoló, úgy érzem magamat annak ellenére, hogyha erre nézne, tökéletesen látna. A rövidnadrág és a trikó, amit visel, egyáltalán nem lázba hozó ruhadarabok, de ennyi év elteltével még ebben is borzasztóan dögösnek látom. Mosolyog, leteszi a limonádékat a kerti asztalra, és a gyerekeket kiparancsolja a medencéből. 

Bevillan, hogy akárcsak az egyikük is a sajátja lehet-e, de gyors fejszámolás után rájövök, hogy nem lehetséges. Már ha jól tippelem a gyerekek korát, amihez nem sok gőzöm sincs.

Még is mi a faszt művelsz?

Korholom saját magamat, mint egy idióta.

Figyelem még, ahogy a gyerekekkel játszik, és Norma is megjelenik egy tál süteménnyel. Szinte idáig érzem az illatát. Engem is többször meglep vele, mint azt kellene. Már mondtam neki, hogy ő fog fel hizlalni engem teljesen, mire annyival hátat is fordított, hogy rám fér. Azóta rendszeresebben kapom az ínycsiklandó ételeket. Azt hiszem szükséges van arra, hogy valakiről gondoskodjon, én pedig engedek neki, és amikor bármise szükséges van, azonnal ott is termek.

- Harry – Norma integet, lelkesen, én pedig mint egy idióta úgy merevedek le, ahogyan Charlotte tekintete engem kezd égetni jobban, mint a tűző nap. – Gyere! Csatlakozz hozzánk.

Bármennyire is kedves, de az ajánlattal úgy érzem, hogy nem a megfelelő idő, hogy éljek.

Visszaintek zavartan, de már is hátrálni kezdek. A lány úgy méreget, ahogy én tettem vele az előbb lesből, mint egy becserkészni való vad. Tekintete fogva tart, és azt hiszem, hogyha le is mennék nem sok értelmes dolog hagyná el a számat, ami rám jellemző módon nem éppen valós. Még mindig Charlotteon legeltetem a tekintetemet. Az évek mindenkin nyomot hagynak, de most még is úgy érzem, mintha az idő anno megállt volna, és ugyan oda csöppentünk volna vissza tiniként. Amikor is felszívódott, és minden magyarázat nélkül búcsút mondott a városnak.

Visszamegyek a házamba, becsukom az ajtót, mintha ezzel a hülye gondolatokat és a lejent is ki tudnám zárni egyúttal. Ám a gondolataim tovább cikáznak, őrült fejfájást okozva ezzel nekem. Visszadőlök az ágyra, bár már kétségem fér hozzá, hogy felesleges, mert aludni már úgy sem tudok.

🖇

Belépve a klubba már most a kora esti órákban pár részeg van. Meg sem lepődők. Annak ellenére, hogy törekszem arra, hogy tisztességes emberek térjenek be ide, vannak, akik kocsmaként használják a helyet. 

- Helló Főni! – Tisha kékre festett, széles mosolyával fogad engem, éppen két vendég kiszolgálása között.

- Mi a helyzet? 

- Noah az irodában van – biccent a helység felé. – Valami problémája volt, de nem igazán értettem, mit magyarázott.

- Mindig problémázik – fordulok a hátsó pult irányába és töltök egy türelmetlen vendégnek egy korsó sört.

- Ja most valami a szállítmánnyal nem stimmel.

- Majd megnézem – zárom le ennyivel, mert most valahogy nem érdekel, és nem Tishával szeretném ezt megbeszélni. Bármennyire is kedvelem, ő az alkalmazottam és nem az üzlettársam Noahval ellentétben.

Az este telik, Noah kifakad, én meg inkább a pultban ragadom. Karaoka est van és az emberek csak úgy hömpölyögnek, amit nem bánok, hiszen a forgalomból élek, de már a faszom kivan némelyik ittas emberrel. Arra viszont tökéletesen megfelel a munka, hogy az agyamat kissé kiszellőztessem és eltereljem a gondolataimat. 

- Hé, sört kértem, nem ilyen szart – hördül fel egy részeg, aki elé éppen az előbb tettem egy pohár vizet, mert már azt sem tudja merre van az előre.

Oda lépek hozzá, megtámaszkodom a fa pulton és erélyesen szólok rá, hogy ideje lenne hazamennie. Megfogja a poharat és a víz az arcomban csattan. Lassan felnézek rá, miközben a szája jár, bár a szavai nem jutnak el hozzám szerencséjére. Felegyenesedem és már a pulton túl akarok nyúlni, amikor Noah jelenik meg.

- Intézem – néz rám, majd egy törülközőt nyom a mellkasomnak.

Bólintok, megragadom az anyagot és megtörlöm vele az arcomat. A hajamon is végigszántok, de a vizes tincsek az arcomba hullanak. 

Csodás.

- Kiraktam – tér vissza Noah.

- Többet nem akarom itt meglátni – mormogom az orrom alatt. 

- Mi történt? – ül le a bárszékre a legjobb barátom és egyben üzlettársam. – Eléggé feszült vagy ma. Nem szoktad felkapni a vizet egy kis pia miatt.

- Semmi.

Igyekszem lezárni magamról, pedig tudom, hogy lehetetlen, mert jobban ismer még a saját családomnál is, ami kicsit zavaró.

- Mi a szar ez – nézek a színpad irányába, ahol egy srác valami szerelmi vallomásnak gondolt énekkel igyekszik a szíve választottját meghódítani. Hát nem éppen sikeresen ezzel a szar, hamis hanggal.

- Ne tereld a témát – legyint Noah. – Nekem nem tudsz hazudni Harry.

Kimegyek a pult mögül, Tisha pedig elénk csúsztat egy-egy pohár Bourbont. Úgy hajtom fel az italt, mintha az oxigént szolgáltatná számomra.

Mielőtt válaszra nyitnám a számat, Noah oldalba lök.

- Mi van?

A színpad irányába biccent én pedig követem a tekintetét, bár arra számítok, hogy egy következő önjelölt szar hangú igyekszik a színpadra. A saját nyálamat nyelem félre a látvány miatt, ami a szemeim elé tárul.

- Az nem Charlotte? – néz rám Noah. – Ez volt a bajod, mi? 

Úgy vigyorog, hogy szívem szerint az öklömet az arcába mártanám, ám ehelyett visszapillantok a lányra, aki mellett a barátnője áll, aki egész eddig a városban járt. Ő rendszeresen fordult meg itt, ám soha semmilyen infót nem tudom kihúzni belőle Charlotteról.

Meg kell hagyni, hogy egészen máshogy néz ki most, mint a nagymamája udvarában.

- Eléggé dögös – jegyezi meg a barátom, aki lehet, hogy nem sokáig lesz az.

- Délután még a nagymamájánál volt, de ez már csak a múlt.

Úgy mormolom a megállapításomat, mintha valamit szitkozódtam volna.

Noah értetlenül néz rám, de nem is firtatja. A lányokat kezdi el mustrálni, ahogy én is. A vörösre festett ajkak látványa sok mindent felidéz bennem, többek között, hogy miként is tanultunk meg a mozi hátsó soraiban tinédzserként csókolózni. Miként értek a csodás ajkai bátortalanul az enyéimhez, hogy a zavara teljesen a sötétségben is kivehető volt, de még is átadta magát nekem.

Hallom, s látom rajta, hogy már pár pohárral felhajtott, valószínű, hogy bort, ahogyan régen is tette. Nem mondanám, hogy megállná a helyét bármilyen nagyobb színpadon, de azt hiszem, hogy teljesen eltekintek tőle. A mormogásom abba marad és arra leszek figyelmes, hogy már senki más nem tudja magára vonni a figyelmemet. Mindent megszerzett és rabul ejtett. 

- Mintha el se ment volna.

- Hát én észrevettem, hogy lelépett – jegyzem meg, és Tishának intek, hogy töltsön még egyet. Tölt, én pedig megragadom az üveget és magamhoz veszem. Nem igazán gondolom, hogy a ma estét enélkül túlélném. Úgy érzem, hogy a mellkasom keményen kezd el feszíteni, az agyamban pedig gondolatok cikáznak, hogy mikor és miként is basztam el, hogy kicsúszott a kezeim közül.

Lehetséges, hogy egy szánalmas pöcs vagyok, hogy még mindig nem sodródtam ki ebből a szarból, de valamiért még is beleragadtam, s úgy érzem, hogy talán válaszokat kaphatok most.

- Azért tudja a dolgát – Noah úgy vigyorog, mint egy idióta. – Végre elkaphatod...

- Elkapnám, nem köszönné meg – jegyzem meg kissé mogorvábban a kelleténél.

🖇

Nevetése belengi az egész teret. Már az emberek lekoptak, az óra a hajnalra fordult, a zene elhalkult, és már csak pár részeg, vagy éppen lusta hazamenő maradt. Charlotte és Lola egy asztalnál ülnek, bort iszogatnak és jóízűen nevetnek. Szinte le se vettem a tekintetemet egész este róla, és már magamat érzem cikinek. Ám ennek ellenére tovább bámulom.

- Miért nem kéred fel egy keringőre?

Tishára nézek.

Arcom valószínű, hogy nagyon furcsa lehet, mert elröhögi magát.

- Nincs dolgod?

Elvigyorodik és visszatér a poharak törölgetéséhez.

- Csak annyit mondok, hogy legyél gavallér, és állj elé.

- Ugye tudod, hogy legalább tíz év telt el? 

- Basszus – lépkedni kezd, majd tapos egyet. – Itt gurultak a golyóid.

Szúrósan Tishára nézek és ott hagyom magában nevetgélni. Legalább a saját társaságát élvezni tudja.

- Menni készülnek – jön Noah a pulthoz az üres boros üveggel és a poharakkal. Már közeledik a záróra, így ő gyorsan az asztalok lepakolásával szorgoskodik. – Vidd haza.

- Ezt mondtam én is – mondja Tisha.

- Nem részeg, picit spicces.

Mind a kettőjükre szúrós szemmel nézek, de mivel Lola egyértelműen Noahval megy haza, nem hagyhatom, hogy Charlotte egyedül sétáljon a hajnali órákban, főleg, hogy a szomszédba megyek én is.

- Charlotte – megáll az ajtóban, és kissé ködös tekintettel néz vissza rám. 

Leteszek mindent és elindulok az irányába, mire Tisha füttyent egyet, én pedig szívem szerint egyáltalán nem úriemberhez méltóan beintenék neki, de nem teszem. Kitárom az ajtót, Charlotte kilép a bárból a kellemesen lehűlt időbe, ami megkönnyebbülés a számomra is.

C H A R L O T T E

Kissé több pohár bort döntöttem le a torkomon, mint azt kellett volna, de azt hiszen, ha nem így tettem volna, most bátortalan, és zavart lennék Harry oldalán, ahogyan az utca gyér világításában, az éjszakai fényekben sétálunk vissza. Lépteink visszhangot vernek, és a sötétség körülölel bennünket. Eszembe jutnak a fiatalkori történt események, csodás emlékek, melyek önző létemnek köszönhetően lettek már csak a múlt részei. 

- Tudod, ez kissé fura – szakad ki belőlem. Tény, ha alkohol van bennem, nem tudom befogni a számat. – Tudom, hogy hülye voltam, és valami magyarázattal tartozom, de tudnod kell, hogy muszáj volt elmennem, nekem...

- Charlotte – int csendre, s a fejét nemlegesen ingatja. – Nem tartozol magyarázattal, nem ennyi idő után. Nyilván kíváncsi vagyok, hogy mi elöl menekültél egy egyik napról a másikra, de szerintem nem most van itt annak az ideje, hogy ezt megbeszéljük.

- Mellkason vágott, hogy láttalak – szakad fel belőlem a túlságosan is őszinte vallomás.

Felnevet, és nevetése melegséggel áraszt el. A rég nem hallott kacaj, ami sokszor mosolyt csalt az én arcomra is, a pillanatok, amiket csínytevésekkel, összebújva, hol csókolózva töltöttünk, én pedig eldobtam ostoba módon magamtól.

Az égre pillantok, s a csillagok felettünk ragyogása túlságosan is nyomasztóvá válik az emlékekkel körülölelt pillanatban. Amikor az éjszakába nyúlóan a tó partján heverésztünk, egymás karjaiban a csillagos eget néztük, ő pedig azzal csesztett, hogy mennyire is nyálas az egész szituáció. Még is csókokkal hintette be az arcomat, s cirógatott.

- Hidd el, hogy engem is meglepett – vallja be. – Nem említette a nagyanyád, hogy jössz.

- Meglepetés volt.

- Hát sikerült – vigyorog kicsit vontatottan immáron a házunk előtt. – Meddig maradsz?

- Még nem tudom – vallom be. 

- Akkor pihend ki magad, és majd gondolom össze futunk – int kicsit feszélyezve, én pedig közelebb lépek, karjaimat köré fonom, és azt hiszem ez az, amit nem kellett volna. De még is olyan, mintha ismét otthonra lelnék. Lassan, de ő is körülölel és úgy érzem, megnyugszom, kijózanodom. Az illatát magamba szívom és ezt a pillanatot örökké akarom. Még is eltávolodunk egymást egy idő után, és a szavak kínossá válnak, a tekintetek kerülik egymást, s búcsút intünk.

🖇

Éjszaka leple alatt kissé félelmetesnek tűnik az erdő, ahogyan végig haladok rajta. Bár nincs messze a célom, még is árgus szemekkel figyelek mindent, annak ellenére, hogy már rengetegszer az évek alatt megtettem ezt az utat. A város szélén vagyok, és már hajnalodik, lassan a nap is előbukik, így az idő kissé csípős, de a vékony kardigánomat magam köré fonom.

Kiérve a tó partjához leülök a fűbe, majd elfekszem és az eget kémlelve felidézem a csodás emlékeimet Harry oldalán. Hogyan közeledett felém, lopta el a szívemet. Milyen volt az első pillantása, az első csókja, ahogyan megmutatta a világát, az érzelmeit, és hogy nem az a megtörhetetlen srác, ahogy sokan tartják. Mennyire is tud érzelmes lenni, szeretni, s szeretve lenni.

Lehunyom a szemhéjaimat.

 

Ajkai táncolnak a felhevült bőrömön, ujjai cirógatóan szántanak végig rajtam, s a bizsergés magával ragad. A hajába túrok, ujjaim a koponyájába mélyednek és még közelebb húzom a felhevült, vágyakozó testemhez, amely olcsó módon viselkedik. Ajkaim eltávolodnak egymástól, míg arcomat felé nem fordítom, a száját keresem, és hevesen utána is kapok, mire belevigyorog mocskos módon a csókunkba. Fogaimmal megkarcolom, mire azonnal felmordul és közelebb von magához, a mosolya már a múlté. Más tempót kezd el diktálni, megszűnik kettőnk körül minden és csak a másikra figyelünk. Csípőmet közelebb vonja magához, aztán feltolja a toppon finom anyagát, s melleimnek szenteli a figyelmet. 

Csókok, érintések, a ki nem mondott szavak teljesen elsodornak bennünket a szenvedélybe, amely ural bennünket. Szája úgy becézget, mintha mindig is nekem teremtették volna, és én ostoba módon még el is hiszem, s még többért némán esdeklem. Édes szavakat suttog, nyelve nedves nyomot hagy szavai nyomán, és a lágy szelő, amely feltámad eléri, hogy még jobban megvonagljak Harry teste alatt. Oldalra fordítom a fejemet, Harry ölelő karjai között, és a naplementét látva ajkaim mosolyra húzódnak. A fák között megjelenő csodás, enyhén megszínezett égbolt, mint egy festmény. 

Harry a számra hajol, megcsókol, és teljesen elveszünk egymásban végleg.