Hangzott e két szó el a számból, amikor egy éjszaka a bárban ülve egy-egy pohár bor mellett Harry száját elhagyta az a kérés, hogy játsszam el a barátnőjét. Ennél őrültebb ötletet sem hallottam még azelőtt. Azóta is fontolgatom magamban a jó és a rossz oldalát a dolognak, de egyikkel sem jutottam igazán dűlőre. És, ha nem róla lenne szó, valószínű, hogy még fontolóra sem venném.
- Mit gondolkozol ezen?
Háborodott fel Becca már nem először. Fogalmam sincs, hogy hány alkalommal tettem fel a kérdést, még akkor is, amikor azt hittem, hogy magamban gondolkozom.
- Tudod, hogyan érzek iránta – sóhajtok fel fájdalmasan.
Igaz, hogy már szinte pisis korunk óta ismerjük egymást és nagyon jó barátok vagyunk, s ilyenkor jön a klisé, hogy fiú és lány között nem lehet barátság. Ami badarság, csak éppen kettőnk között nem lehet. A részemről. Mert egy őrült nőszemély vagyok, aki vágyik a barátjára nagyon is. Jobban a kelleténél.
- Legalább megtudod, hogy mennyire is működne.
- Nem egy elfuserált kalandos estéből fogok rájönni, hogy mennyire is menne ez nekünk – kortyolok a boromból.
- Hát tény, hogy amúgy is már többen hiszik, hogy együtt vagytok, mintsem, hogy külön.
- De most a szülővárosába kell mennünk, ahol be kell bizonyítania, hogy nem csak az üzleti, de a magánéletben is mennyire sikeres. Elvileg már az össze haverja megállapodott.
- Mi ez, valami kibaszott verseny? Horkan fel Becca.
- Ezek szerint vannak kisvárosok, ahol igenis számít, hogy mikor adod be a derekad.
- Fasza. Áldom anyám-apám, amiért Los Angelesbe hoztak össze és szarnak a fejemre, hogy még nem kefélt agyon senki, hogy bennem hagyja valamilyen ivadékát.
- Tudod mit, úgy teszek, mintha a mondatod második fele nem hangzott volna el.
- Ahogy akarod kislány, de ez a csúf igazság.
Kopogtatnak, és tudom, hogy Harry az, aki a válaszért jön, mielőtt holnap útnak kellene indulnunk. Becca felpattan a kanapéról, én pedig gondolkozom hova bújjak, de csak a kanapén heverészve maradok, egyensúlyozva a borospohárral. Harry arca jelenik meg előttem, de mindaddig ezernyi dolog jelenik meg a gondolataimba, de nem jutok előrébb.
- Hol a kedvenc emberem?
Lehuppan mellém, a poharat méregetni kezdi, majd elveszi és belekortyol.
- Éppen leissza magát, mert a kérdésed mardossa belülről.
Beccát képzeletben bokán rúgom, de Harryre csak egy erőltetett mosolyt engedek.
- Bébi, ennyire nem állt szándékomban lefoglalni a gondolataidat.
Ha tudná, hogy amúgy is mennyire lefoglalja azokat.
- Csak még mindig nem hiszem, hogy ez lenne a helyes út.
- Mert, hogy a bánatba iszod magad, ahelyett, hogy mellette lehetnél... – Említettem már, hogy Beccának mindig túl sokat jár a szája?
- Miről maradtam le?
Visszakaparintom a boromat.
- Semmiről, csak fecseg össze-vissza. Túl sok lett neki a bor.
- Szóval, akkor velem tartasz?
Harry zöld tekintete úgy bújik az enyémbe, hogy se miatta, se önzőségem miatt nem tudok egyszerűen nemet mondani. Bólintok, mert a szavak ennek ellenére nem tudják elhagyni a számat. Becca felvisít én pedig az arcába dobok egy párnát, és a poharam fenekére nézek, s azon kezdek merengeni, hogy miként fogok ebből sérülésmentesen kijönni.
Görcsben van a gyomrom. A haverok, barátok, nevezzük bárminek, totál rendben vannak, na de, hogy a családja is ilyen körülmények között ismerjen meg, kissé szívfacsaró. A szívem a torkomban dobban minden mérföld megtétele után egyre hevesebben.
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj – keze a combomra csúszik, finoman megszorítja, én pedig nagyot nyelek.
- Hát persze, csak tudod, hogy mennyire feszült leszek új emberek társaságában – füllentek, mintsem, hogy kimondjam a valódi okokat.
- Majd ellazítalak – kacsint rám, majd letér a főútról egy mellékútra. – Jó fejek, a maguk módján. Csak ne vágj fel a nagyvilági életeddel és minden a legnagyobb rendben lesz.
- Nem kell felvágnom vele, amúgy sem szokták, de mindig tudják, hogy ki vagyok.
- Hm, igen ez elkerülte a figyelmem, hogy egy híres íróval mutatkozni valóban felhívás a keringőre.
- Nem vagyok híres, csak sokan ismernek.
- Híres vagy – vigyorog.
Égnek emelem a tekintetem és iszok egy korty vizet. Bár nincs olyan forróság, mint LA-ben, de itt tombol a nyár javából. A légkondi megy, de már csak a napra nézek és muszáj a hidegvíz után nyúlnom, abba bele sem gondolva, hogy milyen meleg lesz, ha kiszállunk az autóból.
- Te sem panaszkodhatsz.
- Csak veled ellentétbe én teszek rá. Az vagyok, aki, akinek pedig nem tetszik, az így járt.
- Bölcs, talán ideje lenne ezt megfogadnom.
Feljebb tekerem a rádión a hangerőt, amelyből az egyik közös kedvenc dalunk szól. Elvigyorodom és Harryre pillantok, aki hasonlóan szélesen elhúzza a száját. Énekelni kezdünk, mint valami jó öreg túrázó csapat, de nem érdekel, mert élvezzük és az ideget a gyomromból kellően kiűzi egy időre.
- Talán felcsaphatnál valami énekesnőnek is. Írni tudsz, gondolom a dalszövegek sem lenne nehéz megírni a számodra.
- Köszönöm, de a regényeim mögé bújásban sokkal jobban elvagyok. Mindenkinek így a legjobb. Különben is mi van Loren, Lola vagy mi is a neve...?
- Lorelle.
- Ja, rá gondoltam.
- Elina.
- Igen?
- Féltékeny vagy?
- Kire? – nevetek fel. – Lorenre?
- Lorelle – vigyorog és megszorítja a combomat, és megáll. Ekkor felkapom a fejem hirtelen és eszmélek fel, hogy megérkeztünk. Azonnal kivánszorog a gondolataimból a csaj és az aggodalom marad.
- Már nem visszakozhatok, igaz?
- Hé, nézz rám! – államnál fogva maga felé fordítja az arcomat. – A szüleimtől nem kell tartanod.
- Csak átverjük őket.
- Nézd, gondolj úgy a dologra, hogy a jó ügy érdekében cselekszel.
- Hogy téged ne nézzenek magányosnak?
- Össze akarnak házasítani egy lánnyal – bukik ki belőle, én pedig teljes döbbenettel meredek rá. – Ne nézz így rám.
- Mondd, hogy ezt csak most találtad ki.
- Valós minden szavam, sajnos.
- De hát könyörgöm, nem a múltban élünk.
- Nyilván nem szó szerint kell venni ezt. Nem az a helyzet, hogy ők rendelik el, csupán már gyerekkorunk óta össze akarnak boronálni bennünket a lánnyal, nekem pedig nagyon nem fűlik rá a fogam.
- Nem is értem, hogy miért nem. De, ha már itt tartunk, mi az ellenvetésed a lánnyal szemben?
- Ezt nem most akarom megbeszélni, és amúgy is teljesen lényegtelen az egész. Egyszerűen nincs szükségem arra, hogy a szüleim a beleegyezésem nélkül, a hátam mögött valamit szervezkedjenek. Ezért kellesz nekem.
Szívembe marnak a szavai, ám igyekszem nem kimutatni az irányába. Jobban örülnék, ha más miatt kellenék neki, nem pedig, mert éppen egy másik lányt és a szüleit igyekszik lehiggasztani. Kissé fel is háborodom, de nem teszem szóval, csupán lenyelem a véleményem, magamba fojtom, és kiszállok a autóból, hogy a kezdetét vehesse ez a cirkusz.
Hogy furán és feszengve érzem-e magam?
Nem a megfelelő kifejezése annak, amit érzek.
Már pár órája megérkeztünk, a családja rettentően kedves, édesanyja bájossága szinte már imádni való, de ennek ellenére még sem bukkanhat fel belőlem az igazság. Harry keze mindig körülöttem van, bár szerencsére nem viszi azért túlzásba, mert véleményem szerint az nem éppen a legtermészetesebb dolog.
- Ne gondolkozz túl sokat – jelenik meg mögöttem Harry és a tükörben találkozik a tekintetünk. Vállaimra simítja a kezeit és a nyakamba csókol, mire belebizsergek, és a nyelvem hegyén van, hogy ez mennyire nem helyes. – Minden a legnagyobb rendben lesz. Anyáék pedig imádnak téged.
Ez a mondat még melegséggel is töltene el, ha a kedvességük érne valamit, de így, hogy visszamegyünk Los Angelesbe és minden a régibe áll vissza, kissé szívfacsaróvá válik. Megrémiszt annak a gondolata, hogy mennyire is szeretném ennek az ellenkezőjét, hogy ebbe én mekkorát fogok koppanni, amikor vége lesz ennek az egésznek és visszatérek a szürke valóságba.
Elmosolyodom, eléggé sikerül hihetőnek tűnnie, így megnyugszik és tovább is áll, hogy készülődhessen. Már kissé talán késésben is vagyunk. Az esküvő előtti vacsora, amire hivatalosak lettünk ma, mindjárt kezdődik, mi pedig még tollászkodunk.
- Így jó leszek? – fordulok felé, ő pedig ragyogó tekintettel méri végig az alakomat. Nagyot nyel, ajkai féloldalas mosolyra húzódnak.
- Tökéletes.
Nem vittem túlzásba, elsősorban a hőségnek köszönhetően. Arról nem is beszélve, hogy esküvői meghívásról szó sem volt, vagy nagyon elment a fülem mellett a dolog. A ruhám nyári, könnyed, szép, halvány rózsaszín színben pompázik, de még is visszafogott. Tökéletes ebben a döglesztő melegben így este.
- Ahhoz képest, hogy panaszkodtál, hogy semmi alkalomhoz illő nincs nálad.
- Ez a véletlen műve, de ezt nem is nevezném annyira alakomhoz illőnek. Te viszont nagyon fess vagy.
Megigazítom a gallérját, a tekintetünk egybe kapcsolódik, az ajkaimra vándorol, míg én kezemet a mellkasán simítom végig. Mélyen szívom be a levegőt, minek következtében az orromba kúszik az illata, és azt kívánom, bárcsak a karjaiba bújhatnék, s közelebb lehetnék hozzá, mint valaha.
Ellépek mellette, ezzel megtörve a pillanatot, de a csuklóm után nyúl. Újra a szemeibe nézek, a könnyeimet vissza kell nyelnem. Várok, türelmes vagyok a türelmetlenségem kitörni készülésének ellenére is. Fogalmam sincs, hogy meddig állunk így, de már fájdalmassá válik, keserűen édessé.
- Indulhatunk?
Bólintok és elszakadunk egymástól.
Harry ujjai az enyéim közé furakodnak, ahogy befelé haladunk az étterembe, ahol az este zajlani fog. Elenged, derekamra simítja a kezét és maga előtt tol befelé, kezet fog több emberrel is, én pedig kapkodom a tekintetemet, ahogyan bemutat mindenkinek lassan, nagy vonalakban. Szinte megemészteni sem tudom a neveket, de mosolygok, élvezem a kezének érintését a hátamon. Elfoglaljuk a helyünket, és kapkodom a fejemet az emberek között.
- Végre, hogy ide értetek.
Gemma jelenik meg, karján a lányával, és leül mellém.
- Mi a helyzet nagylány? – csiklandozom meg pici tenyerét, amit felém nyújt. Átveszem a kezembe, és már is örülök, hogy a figyelmemet leköti. – Kis cukiság.
Harry megszerzi Lilibelle figyelmét, ahogy megpuszilgatja a husis kis nyakát, a pici pedig nevetni kezd.
- Szerintem mi még nem találkoztunk.
Hirtelen, a semmiből jelenik meg egy fiatal lány mellettünk. Gyorsan felmérem őt, és nevetségesnek érzem magam, de valamiért muszájnak érzem. A ruházatára nem mondanám, hogy kellően visszafogott, elegáns, ám annál is inkább, hogy magamutogató, figyelemfelkeltő.
- Valóban – felállok, és a kezemet nyújtom az irányába, annak ellenére, hogy mély visszataszító érzés kerít a hatalmába. – Elina vagyok.
- Josephine.
- Örülök a találkozásnak.
- Te érkeztél Harryvel?
- A barátnője vagyok, igen – mosolyodom el. Most először olyan könnyedén gördül végig a nyelvemen a kijelentés, hogy még én magam is meglepődőm. Még is büszke mosolyom megjelenik, kihúzom magam, és mocskosnak érzem a gondolataim, de meglepően boldoggá tesz.
- Hm, érdekes.
- Josephine.
- Gemma.
- Nem tudtam, hogy itthon leszel. A szüleid azt mondták, hogy az egyetem elfoglal.
- Igen, de sikerült időt szakítanom. Muszáj volt visszatérnem, hogy minden a maga medrében maradjon.
- Milyen szerencse. Kár lett volna, ha kihagyod ezt az estét.
Belekortyolok a boromba, ami pici megnyugvást biztosít a számomra, a másik, amikor Harryt érzem meg az oldalam mellett, miután Gemma kezébe adja a lányát.
- Harry, nem is láttalak – úgy igyekszik a mellettem álló férfi közelébe, mintha tőle múlna, hogy oxigénhez jusson. Érzem tisztán Harry feszültségét, aki úgy fonja a kezét a derekam köré, hogy még közelebb von magához.
- Pedig a barátnőm oldalán mindig megtalálható vagyok.
Kissé gáznak érzem a kijelentését, de a lányt kellően szíven találja, így nem igazán érdekel, csak, hogy vette az adást.
- A barátnőd? – olyan kiakadással hagyja el a kérdés a száját, hogy azonnal örömtáncra lendülök képzeletben. – Én úgy tudtam, hogy a holnapi napon egy közös családi ebéden veszünk részt.
- És ez miért is probléma? Elina a családom.
A mondata úgy melengeti a szívemet, hogy a nyakába ugranék, szájára tapasztanám az enyémet, és szorosan ölelném. Bújnék hozzá, tovább mennék, és élvezném, hogy az enyém. Ez azonban csak a csalafinta gondolataimban létezik. Sajnos.
- Hát persze.
A vacsora kezdetét veszi, a csacsogások összemosódnak, én pedig a közelemben levőkkel beszélgetek, akik kínos sztorikat osztanak meg velem Harryvel kapcsolatban. Valóban élvezem ezeket a kis történeteket.
- Komolyan leszedtétek az utca táláját?
Nézek az oldalamon ülő testvérekre, akik csak vigyorognak.
- Nem volt vicces, ahogy éjjel a rendőrök kergettek bennünket, de szükségem volt arra a táblára a szobaajtómra. Még is hány ember mondhatja el magáról, hogy a neve egy és ugyan az egy utcával? – Gem mentegetőzése nem tűnik teljesen megfelelőnek, de jót derülök rajta.
- De vicces volt – nevetve jegyezi meg Harry.
- Az is, ahogy a tóba estél.
- Beestél a tóba? Nálatok?
A házuk mögött egy hatalmas tó van, ami csodálatos, és imádni való egyszerre.
- Azt hiszem, hogy elég a mesélésből – iszik az italába, de a vidámsága nem csökken.
- Ugyan már, azt nem meséled el, hogyan loptad el az első csókom? – csend támad, amint Josephine száját elhagyja a kérdés. Megfagy a levegő, és a mosolyom azonnal leolvad az arcomról.
- Azt hiszem, hogy hozok még egy italt.
Ezzel felállok és a bárpulthoz megyek. Kikérek egy pohár bort, míg arra igyekszem emlékeztetnem magamat, hogy mennyire is nem kellene foglalkoztatnia a múltnak, hiszen mennyire állszent lennék azt állítani, hogy nem voltak lányok az életében. Magam is tudomásom van jó pár alkalomról, amikor hazavitte a részeg éjszakáin alkalmi partnereit. Éppen elég fájdalmas pillanat volt.
- Ne is törődj vele.
Felkapom a fejem a hangja, amely a jobbomról ér el hozzám, és Sarah, a menyasszony foglalja el a bárszéket mellettem.
- Csak megszomjaztam.
- Nem kell mentegetőznöd, szívem. Mindenkivel megesik, hogy egy exnek sem nevezhető valaki megjelenik és úgy tesz, mintha fontos lenne a párod életében.
- Vele akarják összeházasítani, nem?
- És? Mit számít, hogy ki mit akar, amikor Harry melletted van?
Szép is volna, ha igaz lenne – mormolom magamban.
- Nem számít, csak meglepett, és tényleg szükségem volt egy italra.
- Rendben van szívem, nyugtasd magad – mosolyogva fogja meg a bárpulton a kezem. – De az igazságod nem lehet sokáig rejtegetni. Hamarabb a felszínre tör, mint gondolnád.
Ezzel magamra hagy, mert a vőlegénye elragadja. Megfogom a borospoharamat és elindulok a kertbe, amely csodás volt már akkor is, amikor jöttünk, de éjszakai fényben is pazar látványt nyújt. A lágy szellő kellemes érzést hagy a bőrömön, az eget csillagok fénye ragyogja be, és a virágok finom illata az orromba kúszik, ahogy a kert mélyébe sétálok. Kiszűrődik bentről a nevetés, ahogy vegyül a zenével, és vissza andalgok az épület irányába.
Megdermedem, és ennek nem a hűvös szél az oka, ami feltámad. A borospohár csúszni kezd a kezemben, de időben fogom meg, mielőtt darabjaira hullna. A torkomba gombóc nő, ahogy a falnak támaszkodva megpillantom Harry, maga előtt Josephine-el. A lány pipiskedik, hogy elérje Harry száját, aki kicsit távolodni próbál, de nem sikeres az akció. Közelebb megyek és megköszörülöm a torkomat, mire a lány szája olyan széles, elégedett mosolyra húzódik, hogy kedvem lenne az arcába önteni az italomat, hogy lehűtse magát.
- Igen.
- Nem.
Hangzik egyszerre, én pedig még közelebb lépek, Harry pedig felém tesz egy határozott lépést.
- Ideje menned – jegyezi meg Josephinenek.
- Találkozunk később – ezzel elhalad, én pedig Harryre meredek.
- Meg tudom magyarázni – lép még közelebb, de én határozott vagyok.
Belül tombolok ugyan, forr a vérem, a tenyerem viszket, és dühös vagyok. Baromi dühös. De, ami még ennél is jobban aggaszt, hogy megszégyenítve érzem magam. Bármennyire is megy közöttünk ez a kapcsolatnak nem nevezhető dolog, másik szemében egy párt alkotunk.
- Igazán Harry?
Nagyot nyelek, míg látom, hogy ő döbbenten néz le rám.
- Babe, mi történt?
A hajamba túrok, ingerültebben, mint kellene, és pár hajszál égő fájdalommal távozik. Könnybe lábadnak a szemeim, de visszafojtom az érzelmeimet.
- Nem alázhatsz meg, Harry – csuklik el a hangom. – Minek rángattál ide, ha úgy is az ő karjaiba kötsz ki?
Csendben figyel, a szavak nem jutnak el hozzám. Letörlőm a kézfejemmel végül a makacs könnyeket, és elindulok az utca felé. A szülei háza nincs közel, de túl távolinak se mondanám. Leteszem a poharamat az egyik padra, és tovább megyek. Hallom, hogy a nevemen szólongat, hogy a lábai alatt ropognak a kavicsok, de nem állok meg. Megsértve érzem magam.
- Elina, várj már! – hallom, hogy szitkozódik, és gyorsít a léptein. – Bassza meg, állj már meg az istenit!
Megragadja a karomat és meg perdít a tengelyem körül. Szembe találom magamat vele és egy sötét részre húz, ahogy a fák, a fény hiánya és minden neki kedvez.
- Mit akarsz?
- Mi az, hogy mit akarok? Nem tartod nevetségesnek?
- Nevetségesnek? – döntöm a fejemet az épület túloldalán a téglának. – Kibaszottul nem tartom nevetségesnek, hogy a szívemmel játszol.
Felemeli a kezét, tenyere az arcomra simul, tekintete az enyémbe mélyed és a szája csapdába ejti az enyémet. Szája finoman simogat, a tenyere a derekamnál a húsomba mar és még közelebb von a testéhez, én pedig elveszem, s remélem, hogy nem zúzza darabokra a szívemet.
