come find me in the middle of the night

Monéa

Leszállok a buszmegállóban, mire egy villám cikázik át az égen. Inkább a taxit szoktam preferálni, de valamiért egy sem volt elérhető időn belül, így maradt a helyijárat koszos környezete. Ennek köszönhetően pár perc sétára vagyok otthontól, ami nem is lenne akkora probléma, ha az eső lába éppen nem a nyakamban lógna.

Összerezzenek. 

Kabátom gallérját feljebb húzom, hogy a nyakamat védjem, bá, s egetrengető mennydörgés visszhangot ver az épületek között, a lábaimat ösztönözni kezdem gyorsabb léptekre. Táskám pántját átvetem keresztben a testemen, miközben megállok a zebránál, toporgok már szinte, míg az autók elszáguldanak előttem. A lámpa nem akar váltani, az eső illata pedig az orromba kúszik. Az ég felé fordítom az arcomat, a sötétségből egy hideg csepp ér el, mely könnyedén gördül le, egészen a nyakamig, ahol eltűnik a kabátom anyagában. Kiráz a hideg, és a lehetetlennél is jobban fogom össze a ballonkabátom.  Az anyag minimális menedéket ad, ám már a szél is eléri a reszkető testemet. Emberek rohannak körülöttem, és amint a lámpa zöldre vált, én is hasonlóan teszek, amennyire a magassarkaim engedik. Úgy zúdul le az eső, hogy beleremeg a testem. Pillanatok leforgása alatt ázik át minden réteg rajtam, ami a kora őszi időjárásnak köszönhetően nem is olyan sok. A szél is feltámad, és olyan hideg levegővel éri el a testemet, hogy beleremegek. Befordulok a sarkon, és tudom, hogy már nincs sok vissza, de szinte kilométereknek tűnik a táv, melyet a lakásom épületéig meg kell tennem. Hajam már teljesen az arcomhoz tapad, míg a szemfesték csípni kezdi a szemeimet, nem segítve nekem ezzel a látásomat ebben a tébolyban. Szinte megkönnyebbülten lélegzem fel, amikor meglátom az épületet homályosan a távolban, és bármennyire is szeretnék még gyorsabban haladni, a körülöttem rohanó emberek kerülgetése és a látásiviszonyok lassítanak. 

Nekem ütközik egy ember, de már megy is tovább, én pedig szinte berepülök az épület üveg ajtaján, és mély sóhaj hagyja el a számat, amikor már a hideg eső nem esik az átfagyott testemre. Nekitámaszkodom az ajtónak, és kiseprem a hajszálakat az arcomból, igyekszem rendezni magam amennyire tudom, majd a lift irányába megyek, amely nem akar reagálni. Többször megnyomom a gombot, de semmi. 

- Francba! Miért? – kiáltok fel, majd lerúgom a Louboutin cipőmet. 

A lépcsőházhoz megyek, belököm az ajtót, és elkezdem a lépcsőfokokat magam mögött hagyni. Szerencsére csupán a második emeleten lakom, de jelenleg úgy érzem, hogy ez is éppen elég. Talpamhoz tapad a kosz, undororva teszem meg a lépcsőfokokat. Egyről a másikra, és csak a magam mögött hagyott út tudata nyugtat meg. Nem éppen az én napom.

Útközben előkeresem a kulcsaimat, majd az emeletre érve, kilököm az ajtót, és mennydörgés rázza meg az egész házat. A folyosón villódzni kezdenek a lámpák, majd összes is kapják magukat. Sose rajongtam túlzottan a viharos időért, de ma tényleg elmaradhatott volna. 

Megremeg a kezem, ahogy a zárba akarom illeszteni a kulcsot, és harmadjára sikerül is. Lábammal rúgom be az ajtót magam mögött, míg feloltom a villanyt a kanapé mellett, mely gyér fénnyel árasztja el a helyiséget. Ledobom a táskámat, a földre a cipőmet, és sietve kezdek el megszabadulni a vizes ruháimtól, melyek a többi dolgom mellett landolnak. Nehezen jönnek le a ruhadarabok, mely felőröli a maradék ép elmémet, s türelmemet. Szinte már szaggatom az anyagot, míg végül fehérneműben nem állok a lakásom közepén. Hatalmas villámnak fénye világítja be a szobámat, melyen átsétálok, egyenesen a fürdőbe. Megnyitom a zuhanyt, forróra állítom, majd visszasétálok a nappaliba, leveszem az ékszereimet, az asztalra teszem őket, s kipillantok az odakinn tomboló viharra, miközben az utolsó darab kövektől is megszabadulok, és visszaindulok a már fullasztóan forró fürdőszobába. 

A zuhany alatt a víz égetően éri testemet, de az átfagyott végtagjaim már imádkoztak a felmelegedésért. Rózsaillat lepi be az egész gőzfelhőt, és öleli körbe a fáradt testemet. Le öblítem a tusfürdőt, és fél percet engedélyezek magamnak, hogy áztassam a testemet, majd kilépek a szőnyegre, és beburkolom magam a vastag fürdőlepedőbe. Letörlöm a tükröt és az utolsó lépéseket végzem el, mielőtt a selyemköntöst veszem magamra, a törülközőt pedig kiterítem. Leoltom a villanyt, és a gyér fény a nappaliból szűrődik át mindössze. Azon át a konyhába megyek, ahol tequilát szerzek, és összekeverek magamnak egy margaritát. Azzal sétálok vissza a kanapéhoz, melyre ledobom magam, és a laptopommal az ölemben még dolgozni kezdek. Halkan a beépített hangszóróból zene kezd szólni, és már is kényelmesebben érzem magam. Utálom, ha körülöttem csend van. Az e-maileket kezdem el olvasni, és a fontosabbakra válaszolni, melyek nem várhatják meg a reggelt. Beleiszok a koktélba, mely bőségesen tartalmaz tequilát és lehunyom egy pillanatra a szemeimet. Lábaim fájnak az egésznapos körömcipőben járkálásnak köszönhetően, de semmi pénzért nem válnék meg a cipőktől, melyeket örömmel válaszok ki minden reggel. 

Újra a számhoz emelem a poharat, mire erőteljes kopogás hangja, szinkronban egy hatalmas mennydörgéssel töri meg a kellemes zenémet, vele együtt a nyugalmamat. Leteszem az asztalra a poharat, mellé a laptopomat és felállok keservesen. Ellenőrzöm menet közben a köntösöm, hogy biztosan mindenhol megfelelően takar e. A hosszú folyosón végig sétálva fényt látok az ajtó irányából, s mikor közelebb érek, akkor látom, hogy résnyire nyitva van az ajtó, és a lánc táncot jár rajta. Szívem a torkomban dobban, megtorpanok, és gyorsan jár az agyam, hogy forduljak meg, és menjek a konyhába valami fegyverért, vagy csak a sietségben én felejtettem el esetleg bezárni. Kavarognak a gondolataim. Megrázom a fejem, hogy észhez térjek.

Közelebb lépek, kilesek az ajtón, és szirénák hangja csapja meg a fülemet, a zuhogó esővel keveredve. Sötét uralkodik a folyosón, és a hatalmas üvegablakon keresztül a kék-piros fények törnek be az épület falai közé. Visszalépek egyet, a kilincset szorongatják az ujjam, míg becsukni készülök az ajtót, ám a számra egy kéz tapad. A tenyér szorosan fog, nedves ujjak mélyednek a bőrömbe, az ajtó az orrom előtt csukódik be, a lakat a helyére kerül, a zár kattan, és olyan hévvel ver a szívem, hogy talán pillanatokra vagyok attól, hogy elájuljak. Kapkodni kezem a levegőt, és tényleg kezd ködössé válni minden. Egy kemény mellkas nyomódik a hátamnak, érzem, ahogy a levegőt veszi. Pillanatok alatt világosodom meg, hogy a rendőrök a betörőmet kereshetik. Kezemet próbálom úgy igazítani, hogy a könyökömmel elérjem, fájdalmat csikarjak ki belőle, s talán el is engedne egy pillanatra, ám a támadóm egy szikla. 

Felmordul.

Érzem, hogy átnedvesedik a vékony köntösöm anyaga, ahogy testünk összetapad, szinte már egybeolvad. Mezítláb az ő bakancsos lábára lépek, melyről le is csúszik a talpam azonnal. 

Tovább mocorgok, de olyan masszívan tart, hogy fáradok, és ennyit érek el mindössze. Elkezd hátrébb húzni, távolabb az ajtótól, és az ellenkezésemnek köszönhetően a köntösöm lassan kezdi megadni magát.

Érzem, hogy lejjebb hajol, meleg lehelete a fülemet éri.

- Ha nem sikítasz, és nyugton maradsz, elengedlek – mormolja mélyen.

Mellkasa rezgését a hátamon érzem. Bólintok kezének szorítása alatt, míg a szemeimet lehunyom, s várok. Lassan fejti le az ujjait a számról, én pedig levegő után kapok, ám eddig sem fosztott meg tőle, ám most úgy érzem, hogy a friss levegő megnyugtat minimálisan. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. 

Forduljak meg?

Várjam, hogy mond-e valamit?

Igyekszem rendezni magam, de a szívem a torkomban ver. 

- Nem kell ott állnod egész éjjel, bár széplátvány vagy, meg kell hagyni.

Megigazítom a köntösöm anyagát, amely lecsúszott a vállamról, s miután a helyére kerül a selyem, megfordulok. Szemtől szembe kerülünk. Fogalmam sincs, hogy mire is számítottam, de biztosan nem olyan személy áll előttem. Féloldalas mosoly játszik ajkain, mely a gyér fényben is tökéletesen látható. Szerencsére jó pár méterrel előttem áll, így levegőhöz jutok, s megtudom figyelni. Magabiztosan mozog, mintha már járt volna a lakásom falai között, aminek a gondolatára is a hideg ráz ki. 

A konyhámba lép, és a pult között már is sokkal kisebbnek tűnik a hely, ahogy elfoglalja. A boroshűtőt kezdi méregetni, majd a tequilámon állapodik meg a tekintete. Margaritás poharam az asztalon van, melyet észre is vesz.

- Jó az ízlésed.

- Köszönöm, azt hiszem. 

Megfog egy shotos poharat az üveggel borított szekrényből, felkapja a nyakánál fogva az üveget is. Átsétál a nappali részre, ledobja magát a bőr kanapémra, nehéz bakancsos lábát az asztalra dobja, s bokáit keresztezi. A kristályt megtölti a tequilával, és már a szájához is emeli, s eltűnik az ital. Újra tölti a poharat, majd hamar üressé is válik. 

- Ha kiürítetted a bárszekrényem, akkor távozol?

- Nem éppen vagy vendégszerető.

- Nem nevezném vendégnek, aki betolakodik az otthonomba a rendőrök elől. Remélem, hogy megöltél valakit.

Valószínű az alkohol hatásának tudhatom be, hogy a nyelvem megered, de ha ő már ennyire otthon érzi magát az én lakásom falai között, akkor szemtelenkedhetek kicsit.

Vigyorog.

Szívem szerint odalépnék hozzá, hogy letöröljem az önelégült vigyorát az arcáról. Ám ehelyett a margaritámat kapom fel, és hajtom fel a maradékát. 

- Jobb mind a kettőnknek, ha nem tudod.

Nem nyugtat meg, és egy újabb margarítát kezdek el összekeverni magamnak, amikor kopognak az ajtómon. Kezem megáll a levegőben, ahogy a tequilás üveget tartom, majd felnézve összenézek az idegennel, ujját a szája elé teszi, jelezve, maradjak csendben. 

Újabb kopogás hangja járja be a teret, melyet egy menydörgés követ. Leteszem csendesen a pultra az üveget, de a tekintetemet nem szakítom el az előttem álló férfiétől. Az égigérő ablakokhoz közeledik, de a rendőrök színes fényei már nem játszanak az utcán. 

Hangosabb kopogás, melyet a csengő erőteljes hangja követ. 

- Mo, tudom, hogy itthon vagy!

Az idegen kérdően néz rám.

- A húgom az – bassza meg, hogy neki is most kell itt kikötnie.

- Itt lakik?

- Részeg – állapítom meg a kótyagos beszédéből. – Itt szokott aludni, ha bepiál – magyarázom halkan. 

- Csak lelép, ha nem nyitsz ajtót.

- Ide fogok pisilni Mo! 

- Nem találhat itt téged! 

- Tényleg? – röhög fel. – És mi a terved? Mert nem terveztem távozni mostanában.

Farkasszemet nézünk. 

- Nem akarom belekeverni ebbe – mutogatok, majd megtámaszkodom a pulton. – Mi a fasznak kellett pont hozzám betörnöd?

Oldalra dönti a fejét, úgy méreget, és olyan mocskos önelégült mosoly játszik ajkain, hogy hozzávágnék valamit a szívem szerint. 

- Nem mondanám, hogy érzem rajtad a félelmet. Pedig jobban tennéd, ha félnél.

- Mo! 

- Felébreszt mindenkit. Jobb, ha ránk tereli a figyelmet?

- Rendben, de az én szabályaim szerint játszunk – lép oda hozzám, államat markába fogja. – Ha bármi gyanús dolgot észlelek... jobb, ha meg se fordul a fejedben.

Elindulok a bejárat irányába, és remélem, hogy a húgom még az ajtó előtt lesz. Belelépek egy nedves foltba, amit az idegen hagyhatott a bakancsával a padlómon. Csodálatos. A nedves földnek köszönhetően még a nyakam is törhetném, ha menekülésre adnám a fejem. Az ajtóhoz érve mély levegőt veszek, és elfordítom a kulcsot, résnyire nyitom az ajtót, éppen csak kilesve rajta. Az ajtó nem nekem köszönhetően tárul ki teljesen.

- Azt hittem sose nyitsz ajtót, mindjárt...

Megakad a mondat közepén, a szemei kitágulnak, és olyan széles mosolyra húzza a száját, hogy félő, körbefog érni. 

- Ne haragudj, csak nem tudtam magamról leszedni.

Megérzek egy kezet a vállamon, s oldalra nézve a félmeztelen idegennel találom szemben magam.

Mi a fasz?

Mikor vetkőzött le?

És mit is mondott a húgomnak?

- Ne haragudjatok – lép oldalra, hogy jobban szemügyre vegye a férfit az oldalamon. – Fogalmam sem volt arról, hogy van itt valaki – csuklik. – Azt hittem, hogy te még...

- Szerintem ezt folytassuk benn – szólok közbe, mielőtt befejezhetné a mondatát. Megfordulok, lerázva magamról a csupasz kezet. 

- Én benne vagyok – lép el mellettünk Maddie.

Becsukom az ajtót, és felnézek a barna szemekbe, melyek visszanéznek rám. Nagyot nyelek, s igyekszem fenn tartani a tekintetemet. 

- Mi a francot művelsz? – sziszegem.

- Kellett valami ürügy, ami miatt nem nyitottál azonnal ajtót. Te amúgy is alul vagy öltözve – ránt vállat nemesegyszerűséggel.

- Elfuthattam volna.

- Nyomodban a részeg húgoddal?

Hátat fordítok neki, ahelyett, hogy választ adnék és a nappaliba igyekszem Mad után. A húgom a földre hajított ruhadarabokat vizsgálgatja, miközben meginog. Meglát engem. Legalábbis addig ezt hiszem, míg meg nem látom a férfit a kanapémra vetődni.

- Ki is vagy te? – biccenti oldalra a fejét Mad.

- Én? – bök csupasz mellkasára, húzva az időt.

- Mivel a nővéremet ismerem – ránt vállat a húgom. – Igen te.

- Arsen.

- Mint a méreg?

Kívülről ez a beszélgetés kezd egyre szürreálisabb lenni. Nem is beszélve az egész estémről. Arsen felnevet – már ha ez tényleg a valós neve -, és ingatni kezdi a fejét.

- Arseniosz névből származik, azt jelenti, hogy erős, bátor. A hím.

- Aha, értem – csuklik ismét Mad, és a pultnak támaszkodik. Úgy vezeti végig a még mindig félmeztelen Arsen testén a szemeit, mintha portéka lenne. Lassan már oda kell nyúlnom, hogy a nyálát feltöröljem. – És ez mindenre is vonatkozik? – összepillantok Maddievel. – Tudod, tényleg igazi hím? A farka?

- Mad! – kiáltok rá, míg Arsen nevetni kezd.

- Mi van? Jól megvárakoztattál, csak megnézted már.

- Mit nézzek rajta, az csak egy pénisz, nem lapmente.

- Értékelem, és nem mondom, hogy az egómat nem növeli ez az egész beszélgetés, de itt ülök. És nem mellesleg, lehet nézegetni, mint egy naplementét.

- Szerintem én lefektetem a húgom, nem tiszta az agya – ragadom meg a lány kezét. 

- Persze, de csak okosan – kacsint rám.

 

Keresztbe fonom a lábamat a bárszéken, miközben a pultos elém csúsztatja az italomat. Végig görgetem a telefonomon az e-maileket, míg várok, s közben a martinimbe kortyolok. Semmi hangulatom nincs itt lenni, és akkor azt meg se említsük, hogy már fél órája váratnak. Hosszú napom volt, és késő este van már. Másra sem vágyik a testem, mint egy forró kád vízben a sajgó végtagjaimat kinyújtóztatni, lehunyni a szemhéjaimat, s csak lazítani. Ehelyett itt ülök egy szűk ruhában, ami már a bőrömbe váj, és a cipő oldala nyomja a lábfejemet. Lezárom a telefonomat, és az olívabogyóval kezdek játszadozni, mely a poharamban ázik.

Agyamba villannak a pár éjszakával ezelőtti történések. A torkomban dobbanó szívem, Arsen megjelenése, hogy a húgom betámolygott, majd a betolakodó felszívódása. Miként vált fél másodperc alatt a múltammá Arsen.

Azóta sem sikerült semmit sem kiderítenem róla, s azóta sem látogatott meg. 

Mondhatom, hogy örömömre, de gyanúsan kellemetlen érzés fog el, ha a csendes éjszakáimra gondolok.

Felvillan a telefonom kijelzője, és egy üzenetrészlet vele együtt. Nem repesek az örömtől az első pár szó elolvasása után, így el is sötétítem a telefont.

Számhoz emelem a poharat, hogy utolsó kortyot igyak, mielőtt hátat fordítok ennek a helynek. Ám az ajkamhoz érve a pohár pereme, egy kéz simul a hasamra, és a hátamnak egy kemény mellkas feszül.

- Hello, örvendek a találkozásnak - ahogy a hang a fülemet simogatja, egyszerre önti el a testemet a megkönnyebbülés és a rettegés.

- Kihez van szerencsém?

- A típusod vagyok, kedvesem.

Elmosolyodom, és igyekszem megfordulni, ennyit enged is a szorításán, hogy a karjai között szembekerüljek vele.

- A típusom?

Ravasz mosolyra húzza a száját, és ujjai finoman a csípőmbe marnak.

- Te is tudod a tényeket, kedvesem.

Közelebb hajolok hozzá, fülét az ajkaim simogatják.

- Említettem netán, hogy a mérgeket mennyire kedvelem? Tudod, a nők általában annak a segítségével végeznek az áldozatukkal.

Ujjai még jobban belém marnak.

- Ne izgass ennyire, kedvesem.

Bizsergés áraszt el, ahogyan a kedvesem elhagyja a száját újra, s újra. Farkasszemet nézünk, és ahogy elhaladnak mögötte az emberek, közelebb lép hozzám. Teljesen az aurámba lép, szinte már összesimulunk. Szívem a torkomban dobban, illata az orromba, és lüktet mindenem a közelségének köszönhetően. Tenyerem a derekára simul, ahogy még közelebb kerül hozzám, amikor egy csapat srác lökdösődni kezd. Felmordul, kezével és testével betakar, így az én közelembe az idegenek nem kerülnek. Ujjam összegyűri ingének az anyagát, de nem úgy tűnik, mintha túlságosan is zavarná.

- Idióták - szűri a fogai között, amint egy nagydarab férfi meg nem jelenik és vezeti ki a dulakodót. - Ideje távoznunk.

- Várok valakire.

- Rám vártál.

Köpni, nyelni nem tudok, ahogy szinte rohanok utána a magasarkakon, míg átvezet a helyiségen. Kiérve az utcára megcsap a hideg, mert a kabátomat a hátunk mögött hagyjuk, és nem is foglalkozik vele egyikünk sem. Egy autó borul elénk, ami eléggé impozáns. Kitárja az ajtót, gondolkodni időm sincs, úgy tessékel be, és már is mellettem ül. 

- Birtokháborítás, emberrablás?

- Sosem állítottam, hogy normálisan intézem a dolgaimat Monéa.

Bevagyunk zárva négyszemközt az autóba. Ő szemben ül velem, a bőrbe simulok. A tekintete levándorol, de mivel szorosan összefonom a lábaimat, semmit sem lát. Kis terpeszben ül, ölében pihen összekulcsolt keze, a tekintete pedig úgy fal fel elevenen, hogy menten öngyulladásom lesz. Borostás állához nyúl, megdörzsöli az arcát, majd hangosan kifújva a levegőt milliméteres haján, szinte már a koponyáján simít végig. Tetovált kezei ismét az ölében egyesülnek.

- Mi a terved velem? Egyértelmű, hogy nem piti bűnöző vagy.

Féloldalas mosoly jelenik meg az arcán, körbenéz a luxusautó belsején és a térdén megtámaszkodva közelebb hajol hozzám. 

- Soha nem is állítottam.

- Akkor?

- A fogamra való vagy.

- Meg fogsz enni? - nem szakítom meg a szemkontaktust. - Úgy nézel, mint aki fel akar falni.

Lejjebb veszem a hangerőt, szinte suttogom, de a vörös ajkaim tisztán formálják a szavakat. Kinyújtja a lábát, az enyéim közé nyomja, ezzel széttárva minimálisan azokat, amíg hagyom neki. 

- Biztos vagyok benne, hogy nagyon finom vagy. 

Megragadja a lábaimat, s annyira húzza szét, hogy szűk ruha teljesen meg is adja magát neki. Össze akarom zárni őket, de olyan szorosan tart, hogy esélyem sincs. Térdre esik előttem, míg a város fényei elfogynak mellőlünk, és tudatosul bennem, hogy elhagytuk azt.

- Hova tartunk?

- Számít az?

- Igen!

Nem engedem, hogy a pánik eluralkodjon rajtam. Visszanyeri minden figyelmemet, ahogy a nyelve végigszalad a combom belső felén. Tekintete az enyémbe fúródik, amely tökéletesen látszik a gyér belső fényben, ami végig húzózik a bőrbe rejtve. Fogai végigkarcolják a bőr felszínét, ujjai a húsomba mélyednek, teljesen kirántanak az ülés szélére.

- A mennybe.

Visszaránt a hangja. 

Előre hajolok, a dekoltázsomra terelődik a figyelme, amíg az állát meg nem ragadom, és magam felé nem fordítom a figyelmét.

- Ne baszakodj velem.

Elkapom a táskámat, a telefonom a kezembe kerül, de hirtelen ragadja meg, és dobja azt autó másik végébe. Farkasszemet nézünk. 

- Ha bántani akartalak volna, megragadtam volna az alkalmat. Nem gondolod, kedvesem?

- Nem tudom, hogy mit gondoljak. Ez így nem normális.

- Nem is kell annak lennie.

Teljesen feltérdel, homlokát enyémnek dönti, tarkómra teszi a kezét. Levegőt is elfelejtek venni, míg nyelve végig nem szalad a számon, mélyen bele nem nyal, és teljesen bekebelez. Belebizsergem, és harcolok magammal, hogy lökjem-e el, vagy fogadjam be, de annyira fal, hogy a gondolataim nem tiszták. 

- Engedd el magad - morog a számba.

Megharapja a számat, az ujja a bugyimba csúszik. Kapkodni kezdem a levegőt, ahogy nem finomkodik, hanem elveszi amit akar. Teljesen belém nyomja két ujját, a nedvességet úgy keni szét, mintha egész eddig arra várt volna. 

- Finom.

Hátra vetem a fejemet, és átadom magam az életembe betolakodónak. 

you love when I fall apart. so you can put me together and throw me against the wall

Evolet

Hasogat mindenem, a számból érzhetően csordogál a vér, feszül, s ég. Könnyeim úgy szántják végig az arcomat, hogy az már az is égető érzést hagy maga után a bőrömön. Homályos tekintetemen keresztül méregetem a számlálót a lift falán, melyen sorra követik egymást a számok, ahogy elhagyjuk az egyik emeletet, s másik jön. Bal lábamról a jobbra állok, és így fordítva, kézfejemmel megtörlöm az arcomat egyáltalán nem nőies módon. Sminkem egyveleget alkot a kezemen a véremmel és a könnyeimmel. Hideg a kő a meztelen talpam alatt, de a feszültség mely bennem tombol, szinte már el is nyomja ezt a kis kellemetlenséget. Csilingelő hang tölti be a teret, az ajtók elválnak, a folyosó feltárul előttem, s bár nem a megfelelő szinten vagyok, kilépek a felvonóból. Fehér ruhám alját felemelem, és mint valami kapkodó idegbeteg szedni kezdem. a lábaimat. Hátra sem merek nézni, a lift hangja többször is visszhangot ver a csendes folyosón, míg az én lépteimet a szőnyeg nyeli el. Sietősen fordulok be egy folyosóra. Fogalmam sincs, hogy merre visznek a lábaim, de, amikor Aidan hangját meghallom, hisztérikusan kopogok be egy random ajtón, ami éppen a következő. Nem nyitnak ajtót bármennyire is öklömmel ütöm azt, így tovább haladok. Próbálok csendes, még is hallható lenni, hogy reményeim szerint megszán valaki. Nem is akarok belegondolni, hogyha Aidan karmai közé kerülök, milyen jövőt szánna nekem. A következőn is kopogok, talán túl erőszakosan, és túl sokszor, valószínű, hogyha az ajtó túloldalán állnék én magam sem biztos, hogy ajtót nyitnék. Rettentően türelmetlen vagyok, tán érthető is, már lépnék is tovább, amikor motoszkálást hallok az ajtó túloldaláról. A remény felrémlik könny áztatta szemeimben. Kapkodom a levegőt, léptek közelednek, de a heves lélegzetvételem elnyomja a hangok nagyrészét. Örökkévalóságnak tűnik a pillanat. Oldalra nézek többször is a folyosó végének irányába, remélve, hogy nem találom szemben magamat Aidannal.

Szinte óráknak tűnő pillanatok múlva tárul ki előttem az ajtó végre, és nézek bele egy szempárba.

- Segíts!

Ez az egyszerű halk kiáltásnak hangzó szó hagyja el a szám, míg a férfi értetlenül néz rám, majd megtépázott alakomat méri végig. A vérfoltos menyasszonyi ruhámon tovább akad meg tekintete. Elcsúfítják a gyönyörű csipkét a vérpettyek. Oldalra kapkodom még mindig a fejemet, és erőteljesen beljebb lépek, a férfi mellkasára teszem a kezem, szinte belököm, de tudom, ha ellenkezne, akkor egy tapodtad sem tudnám mozdítani. Tekintetünk egymásba fonódik, ahogy betolakszom pofátlanul, s egyszerre türelmetlenül a szobába. Elnyúl felettem, az ajtó becsukódik, hangosabban, mint azt illene, a hátam pedig a fának simul. A teste és az ajtó közé szorulok, a levegőt kapkodom, szinte már sípol a tüdőm. Tekintetünk a másikéban veszik el, de a pillanat ahogy maga alá temetett bennünket, úgy is oszlik el. Dörömbölés rázza meg az egész testemet, ahogy a fa ajtó túloldalán erőszakosan esnek neki. Ujjaim begörbülnek a mellkasán, amely csupasz, körmöm enyhe fehér foltokat hagynak napbarnított bőrén maguk után.

Könyörgő tekintetem az ő sötét szemeibe veszik el, amely teljesen kiismerhetetlen. 

- Kérlek - suttogom. 

Érzem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon, és bele se akarok gondolni, hogyha a végzetem karmai közé dob, mi lesz.

Újabb dörömbölés rázza meg a testemet. Szívem majdnem kiugrik a helyéről a heves ütésektől. Nagyot nyelek, megfogja a csuklómat, arrább húz az ajtóból. Ujját a szájára helyezi, csendre intve engem. Nem ismerem ki, de a sajnálat még is tisztán látszik. Fejével biccent, én pedig követem a tekintetemmel, és elindulok a másik ajtó felé. Hátrapillantok a vállam felett, mire keze már a kilincsen. Megnyújtom a lépteim, a szobába lépek, az ajtót remegő kézzel behajtom, de annyira, hogy mindent halljak. Kíváncsi vagyok, és ha ez a kíváncsiság bátorság lenne, akkor nem bújnék el. Behúzom a ruhám uszályát is, majd hallom, hogy nyílik az ajtó.

Kezeim remegnek, egyikkel megfogom a másikat, megpróbálva megállítani.

- Uraim? - az idegen hangja közömbös.

Lépések hangja követi a barátságtalan üdvözletet.

- A feleségemet keresem - Aidan hangja úgy hasítja ketté a teret, hogy szinte fájdalmat hagy már maga után.

- Hát, ahogy látom itt egy feleség sincs.

Tenyeremet a számra nyomom, még véletlenül se adjak ki egy hangot sem. Feszültség már az utolsó húrokon táncol, és az arrogancia keveredése a tesztoszteronnal masszívan tapintható. Megfordul a fejemben, hogy kilesek az ajtó nyílásán, de nem vagyok ennyire bátor. Csend és a feszültség tapintható a helyiségben, de a megmentőmmé avanzsált egyén, olyan magabiztossággal áll ellent, hogy engem is meglep. Lehetséges, hogy én a helyében, csak visszapenderítettem volna magam Aidan kezeibe.

- Vér cseppek vannak a folyosón - kezdi a vőlegényem. - Érdekes módon itt tűnnek el.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, de ezt talán a takarítószemélyzet felé kellene jelenteni. 

- Esetleg a barátom körbenézhetne?

- Nem, és ha most megbocsátanak, egy találkozóm van.

- Szerencsére, hogy türelmes úriember vagyok. Esetleg, ha még is látnád a kis szökevényt, ezen elérsz.

- Nyitva fogom tartani a szememet.

Szívem a torkomban dobban, lehunyom a szemhéjaimat, és várok, hogy mi történik. Végül megüti a fülemet az ajtó zárjának kattanása, és hatalmas szikla esik le a mellkasomról.

Gianmarco

Becsukódik az ajtó, az ujjaim között egy arroganciával átitatott névjegykártya, melyet leejtek az asztalra. A díszes betűk, a markáns színek. Hányingerem van, ha ránézek. Várok pár percet, de tekintetem az ajtóra téved, mely mögött a hívatlan vendégem bújik meg. Lassan elindulok a szoba irányába, kezemet az ajtóra helyezem, s beljebb lököm azt. A lány ott ül az ágyon, ruhája körülötte terül el. Minden csipke, minden fehér, és vörös vér keveréke. Arcára nézek, a mellkasomat szorítani kezdi egy eddig ismeretlen érzés. Felnéz meggyötrőt arcával, könnyes szemei enyéimben vesznek el. Ajkai eltávolodnak egymástól, de a szám elé teszem az ujjamat, jelezve, hogy halkan. Kétlem, hogy meggyőztem az őrjöngő vőlegényt arról, hogy semmit sem tudok. A kibaszott vérnyomok árulkodóak, és ez cseszi az agyamat. 

Kusza, kócos haja kiszabadult a szoros kontyból, és az arcára száradt vérbe ragadt. Sejtelmem sincs, hogy miért kellett ezt elszenvednie. Nem is kellett volna ezt soha elszenvednie. Szemfestéke el van kenődve, és annyira remeg, hogy jobban megesik a szívem rajta, mint illene.

Eltátja az ajkait, mondani készül valamit, de mintha a torkán akadna a szó. Ellépek az ágy mellett, és a táskámhoz megyek, amely már félig készen van a távozásom miatt. Keresni kezdek benne, és nem sok opció van, de végül egy melegítőszettet szedek elő. Nagy lesz rá, de majd, ha jól meghúzza a derekánál, elfogadható lesz. Nincs már megoldás, és gyorsan kell cselekedni.

- Ott a fürdő, szedd rendbe magad.

Bódultan, értetlenül mered rám, de végül feláll és magával húzza a tetemes mennyiségű fehér anyagot mely körbe öleli a remegő testét, s a fürdő ajtaja mögött el is tűnik. Lehunyom a szemeimet, és egy mély lélegzetet veszek. Cikáznak a gondolatok bennem, miközben hevesen zárom le a bőröndömet, a telefonomat pedig előhúzom a zsebemből. 

- Öt perc múlva legyen az autó a hátsó bejárat előtt.

Bontom is a vonalat az utasítást követően, majd a kinn maradt felsőt felkapom, rá a bőrdzsekimet. Hallom a víz hangját, és bármennyire is úriember szeretnék lenni, bekopogok. Nem csukta be teljesen az ajtót, így az jobban kinyílik a kezem alatt, és csupasz hátán szalad végig a tekintetem. Nagyot nyelek, ahogy felmérem a zúzódásokkal borított, a szivárvány színeiben cikázó egész hátának felületét.

Hátra pillant a válla felett szemérmesen, és pedig egy másodpercig rosszul érzem magam a pofátlanságom miatt.

- Igyekezz, kérlek.

Igyekszem elvenni az élét a szavaimnak, de még is keményebben sikerül, mint az kellene. Minden utolsó dolgot még összeszedek, és a táskámat az ajtóhoz viszem. Kilesek, és már rémisztően nagy a csend a folyosón.

- Kész vagyok.

- Sietnünk kell.

Felnézek a lányra, aki ott áll a ruháimba, melyek óriásiak rá. Arcát megmosta, de a friss nyomok így is ott éktelenkednek az arcán. Nem is számítottam bármi másra, bár jobb lett volna, ha azokat is a szappan és a víz leszedi. 

- Ideje indulni.

- Indulni? – értetlenkedik.

- Ha szeretnéd megvárni, hogy visszajöjjenek, akkor nyugodtan. – megremeg, így visszaveszek a hevességemből. -  Kétlem, hogy bevették, hogy nem vagy itt. Összevérezted a folyosót.

- Ohh, sajnálom. És hogy téged is belekevertelek. 

- Késő bánat – lépek hozzá és a fejére húzom a baseball sapkámat. – Ezt hagyjad magadon. A hátsó kijáraton fogunk menni, a lépcsőn keresztül. Kövess, ne maradj le – lenézek rá. Pár másodpercig elveszünk a másik tekintetébe.

- Evolet.

Biccentek, visszatérve a komor valóságba, mire leesik, hogy a keresztnevét közölte velem. Várja, hogy én is bemutatkozzam, ami illene is, de ehelyett megragadom a kezét, s vezetni kezdem. Kitárom az ajtót, ismét felmérem a folyosót, majd kilépünk, a táskám pántját a vállamra vetem már útközben a tűzlépcsőház felé. Szedem a lábaimat, elengedem Evolet kezét és bár kissé lassabban, de követ. Többször is hátrapillantok rá, hogy a nyomomban van-e, de mezítláb egyértelműen nem lehet kényelmes a számára. Most azonban nem érünk rá kényelmeskedni, és hercegnősködni. Bizonyára feltűnést fogunk kelteni, és biztos vagyok benne, hogy a vőlegénye sem adta fel. Legalábbis én biztos, hogy mindent megmozgatnék azért, hogy megtaláljam.

Hallom, ahogy felettünk pár emelettel kinyílik az ajtó, megállítom a lányt, aki értetlenül néz rám. Heves léptek kezdenek el túlságosan is gyorsan közeledni irányunkba, így azonnal kézen fogom, kilököm az ajtót, és egy másik folyosóra érve a személyzeti lift irányába indulok. Hevesen nyomom a gombot, mire szánalmas lassúsággal tárul ki előttünk az ajtó. Betolom magam előtt Evoletet, majd követem. Megnyomom a földszint gombját, lehúzom a kártyám, és már indulunk is.

Mély lélegzetet veszek. Nem így terveztem a távozásom. Még jócskán lett volna mit tennem, de ennek a nőnek köszönhetően sürgetővé vált a távozás. Az ajtón levő tükörben összenézünk, annak ellenére, hogy neki a szemébe van húzva a sapkám, magamon érzem a tekintetét.

- Gianmarco - meg is érkezünk a földszintre, kézen fogom. – Figyelj a lábad elé.

- Köszönök mindent – nem találja a helyét a házamba. A felsőm alját gyűrögeti, egyik lábáról a másikra áll, és annyira zavartnak tűnik, hogy mentenem kell a helyzetet.

- Ha gondolod, meg tudom mutatni a vendégszobát. Ott rendbe szedheted magad, és a gondolataid. 

- Mennem kellene – köszörüli meg a torkát, mikor egy pohár vizet nyújtok át neki. Megköszöni, megmarja a poharat és már fel is hajtja az egészet. – Hálás vagyok, tényleg.

- Van hová menned? Carlo szívesen elvisz bárhova.

Mereng a messzeségbe, szinte már hallom, ahogyan a gondolataival harcol. Kétlem, hogy bárhová is menni tudna, akkor nem az én szobámba menekült volna. Még ha véletlen is a találkozásunk. Sajnálatos, ha a családja nem áll mögötte és nem segít neki, hogy zúzódásokkal a testén el kellett menekülnie a saját menyegzőjéről. 

- Figyelj, a te döntésed, de maradhatsz amíg ki nem találod hogyan tovább.

- Nem szeretnélek zavarni, már így is többet tettél értem, mint illett volna.

- Hatalmas a ház, még nagyobb a birtok. Elférünk. Ha találkozni sem szeretnél simán el tudsz kerülni.

Elmosolyodik.

- Eléggé goromba és illetlen viselkedés lenne ez részemről.

- A lehetőséget ajánlottam fel.

Szinte hallom már a fogaskerekeket, ahogyan az agyában dolgoznak, tekerik a sok gondolatot, s egyik civakodik a másikkal. Komédiába illő a pillanat, annak ellenére, hogy pontosan tisztában vagyok a helyzet komolyságával. A bárhoz lépek, töltök egy italt, ezzel időt hagyva neki, hogy ténylegesen a saját döntését hozhassa meg. Én a magam dolgát elvégeztem.

- Rendben, elfogadom – kezdi halkan, egyáltalán nem magabiztosan. – De nem szeretnék visszaélni a...

- Emiatt ne is aggódj.

Lehúzom az italomat, a figyelmemet egy másodpercre sem szakítom el róla. Túlságosan is finom látvány.

- Mennyi ideje is van itt? – Brendon mellé lépek, ahogy az irodám ablakán kibámul az impozáns kertemre. 

A medence partján Evolet nyújtózik a napozóágyon. A teste már csokibarna finom árnyalatát vette fel, mióta a házamba vendégeskedik. 

Ínycsiklandó.

- Pár hónapja, már magam sem tudom – húzom le az eszpresszót, mely életben tart az utóbbi időben.

- Én is szívesen elviselném a társaságát.

- Meghiszem.

Ev felül, iszik egy korty vizet, majd a naptejet ragadja meg, és az izzadságtól gyöngyöző testén kezdi el szétoszlatni az olajat. Sejtelme sincs, hogy a napomnak nagy részét azt tette ki az elmúlt időben, hogy őt lestem az ablakomon át, ahelyett, hogy a cég ügyeivel foglalkoztam volna. Vagy éppen az irodába mentem volna, aminek az épületét soha nem kerültem még ennyire, mint most.

- Bassza meg, mondd, hogy már volt valami.

- Persze – nézek rá. – Minden reggel együtt reggelizünk, este pedig a vacsoránál is sikerül találkoznunk.

- Szórakozol? – röhög fel. – Remélem ő volt a desszert.

- Amalia nem foglal le eléggé?

- Gian, neked akarok jót. Rád férne – fordítja vissza a tekintetét a Evolet irányába. – És szerintem az ő gondolatai is kitisztulnának. Egymást kerülgetitek.

- Mindig élesen látod a helyzetet. Valószínűsítem, hogy arra vágyik, hogy letámadjam – feláll, a medencéhez sétál és fejest ugrik, majd nem messze felbukkan, és úszni kezd. Szívesen forrósítanám fel vele a vizet. – Találtál valamit?

- Semmit. Felszívódott mióta összetörte a képét Rodrigo.

- Remélem, hogy ez így is marad.

Követem tekintetemmel a lányt, amint leúszik pár hosszt, majd kisétál a lépcsőn és a testén bár nem látom tisztán, de a vízcseppek versenyt futnak. A falatnyi bikini, amit visel idegtépő. Nem is értem, hogy lehet forgalomban ilyen apró darab. Nem vagyok ősember, és semmi jogom, de örülök, hogy a kert magas kerítéssel van körbevéve. Visszafekszik a nyugágyra. Hasárafordul, és a szívem kihagy egy ütemet, amikor a melltartóját leveszi.

- Már értem, hogy miért nem jársz be az irodába.

Éppen a bort töltöm ki, amikor Ev belép az étkezőbe. Soha nem használtam ezt a helyiséget, amíg be nem tolakodott az életembe, azóta viszont napjában többször is megfordulok itt. Végignézek rajta, és a zabolátlan tincsein, melyek körbe ölelik arcát. 

- Ne haragudj, elaludtam. 

- A napon? 

- Nem, egy idő után bementem a másik nyugágyra olvasni – úgy válaszol, mintha a kiakadásom jogos lenne, és bármennyire is megüthetném vele ezt a kérdő hangnemet. – Felmegyek, összeszedem magam és jövök.

Összehúzza magán a vékony köntös anyagát, amely azt a falatnyi bikinis testét rejti, mely megőrjített egész nap. Az a fránya lepel se túlságosan engedi a fantáziát szabadra. Nagyot nyelek, és rég éreztem hasonlót, mint valami tinédzser, aki nem tudja a farkát a nadrágjában tartani. Túlságosan régóta kerülgetjük egymást.

- Nyugodtan maradhatsz így – teszem le a palackbort. – Senki nincs már itt, mindenki hazament. Engem pedig nem zavar.

Elmosolyodik, majd apró bólintást követően leül az asztalhoz. Elfoglalom a helyem, és amint leemelem a clochet a tányéromról, ő is megteszi. Evőeszközöket veszi a kezébe, az ételt kezdi el méregetni, minek is essen neki. Megkordul a gyomra, mire elneveti magát.

- Ne haragudj. Kimaradt az ebéd.

- Miért érzem, hogy zavarban vagy?

- Nem, én... – sóhajt. – Valójában már ideje lenne tovább lépnem. Már udvariatlanul élek vissza a vendégszeretetteddel. 

Megáll a kezemben a villa, felnézek rá, szinte forr a tekintetem, és látom innen is, hogy arca és nyaka pírba borul. 

- Továbblépni?

- Biztos jobb dolgod is van, mint hogy engem kerülgess a saját házadban. 

- Tehát ezért nem láttalak már egy ideje. Bujkálsz előlem Evolet?

Ideje sincs válaszolni, mert meglepnek bennünket. Ev és én is az ajtó felé, a nappali irányába kapjuk a tekintetünket. Összehúzom a szemeim, hogy a sötétségből előbukkanó alakot jobban szemügyre vegyem. 

- Chloe? – megtörlöm a szalvétával a számat, és felállok. 

Meglepettség és a kellemetlenség egyvelegének érzése áraszt el.

- Gianmarco. És te?

Ev felé pillant és annyira szúrós szemekkel méregeti, hogy azonnal tisztul a kép, és szedem össze magam. 

- Evolet, de nem is zavarok – áll fel, mire én azonnal fejé kapom a fejem.

- Maradj a helyeden, Ev – határozott vagyok, nem engedem meg, hogy ellenkezzen. - Chloe, nem emlékszem, hogy bejelentkeztél volna.

Olyan gyorsan szűnteti meg kettőnk között a távolságot, hogy szinte a föld bele is remeg. Illata az orromba kúszik, mely eddig kedves volt nekem, most émelyítően hat rám.

- Mióta is kell ezt nekem? – simít végig a mellkasomon, de elkapom a kezét a csuklójánál fogva. 

- Ha most nemharagszol, nincs erre időm.

Ellépek tőle, kezem a háttára simítom és az ajtófelé igyekszem irányítani.

- Ki ez?

- Vendégem, és legyen ennyi elég. 

Megtorpan. Még mindig az étkezőben vagyunk, és már nagyon kezdek bosszús lenni. Fogy a türelmem, ezt Chloe pontosan tudja, és azt is, hogy mi következik, ha elegem lesz. A hátára teszem a kezem ismét, jelezve induljunk. Tisztában van vele, hogy a váratlan vendégeket rühellem. Felveszem a holnapi teendőim listájára, hogy a személyzetet is helyre tegyem ezzel. Sose árt egy kis ismétlés, és rájuk is fér.

- Miért vagy goromba? – fordul meg, ahogy kitárom a bejárati ajtót.

- Miért jelentél meg a házamba? Tudod jól, hogy nem tűröm a hívatlan vendégeket.

- Hiányzol – próbál közelebb férkőzni, de nem véletlen nem kerestem már az utóbbi időben. – Miatta?

- Már hosszabb ideje nem kerestelek, mint hogy ő belépett volna az életembe. És ha megbocsájtasz.

- Szívtelen lettél.

- Mindig is az voltam. Sose volt ez több annál, mint ami volt. Már az elején letisztáztam. Tudtad. Ne játszd az ostobát, nem áll jól.

Harag és a könny vetekszik a tekintetében, de én csak ráhajtom az ajtót és a kóddal zárom is. Mennyire normálisabban is alakulhatott volna az este. 

- Miattam nem kellett volna.

Evoletre nézek, aki a nappaliból néz rám. Poharát szorogatja az ujjai között, és alig van már a borból. Keze remeg, hangulat feszült.

- Kettőnk miatt tettem - gondolkodás nélkül hagyják el a szavak a számat. Megdöbben, én pedig hozzálépek, kiveszem a kezéből a poharat, és a maradék italt felhajtom. – Nem volt joga, hogy bejöjjön a házamba, ahhoz főleg nem, hogy számonkérjen. Első dolgom lesz holnap az emberimmel beszélni.

Zavartság tisztán tükröződik az arcán. Felemelem a kezemet, ujjam végigszalad állának vonalán, majd elkalandozik, alsó ajkát simítja végig.

- Butaságokat beszélsz.

- Lehetséges – mosolyodom el, a gyomra pedig ismét akkorát kordul, hogy megesik rajta a nemlétező szívem. – Folytassuk a vacsorát.

Akkora villámlás fénye tölti be a teret, hogy tisztán láthatóvá válik, ahogyan megremeg. Kézen fogom, visszavezetem az ebédlőbe, ahol az éles fények alatt legalább tisztán legeltethetem rajta a szemeimet.

Imádom a vihar heves hangját, ahogyan az éjjel körbeölelik a várost. Általában mélyen szoktam aludni, de most forgolódom, és egyáltalán nem érzem, hogy fáradt lennék. Szándékosan nem húztam be a sötétítőt, és mikor egy villám cikázik át az égen, a fénye bevillan, betölti a teret. Hatalmas mennydörgésbe még az ablak is beleremeg, így kissé elnyomja, hogy valóban az ajtó nyikorgását hallom-e. Oldalra fordítom a fejem, hogy megbizonyosodjak róla, és valóban. Mozdulatlan, csendes maradok, bár nem vagyok a türelem embere, de kíváncsi vagyok a következő percekre. Bár biztos vagyok benne, hogy a betolakodó nem teljesen idegen, de azért az éjjeliszekrényemre pillantok, ahol rejtve a fegyverem pihen.

Időben visszapillantva az ajtóra Ev beljebb lép, maga mögött behajtja az ajtót, és óvatosan kezd el a hatalmas ágy felé közeledni. Bizonytalan, és abban is biztos vagyok, hogy sokáig őrlődött a szobájában, hogy bemerjen-e jönni hozzám. A szőnyeg elnyeli lépteinek hangját, ám a nehéz lélegzetvételeit tisztán hallom, ahogyan azt is, mekkorát ugrik a mennydörgés hangjának köszönhetően. Elmosolyodom, de még mindig kukuló módban bújok meg a sötétségbe rejtőzve.

- Gian?

Olyan halk, félénk a hangja, hogy egy pillanatra megesik rajta a szívem, de csendben maradok mozdulatlanul. Közelebb merészkedik, de a villám fényében megpillantja félmeztelen testemet, s megtorpan. Várom, hogy közelebb jöjjön, hogy történjen bármi, valami. Az ő testét az enyémmel ellentétben egy meleg, hosszú pizsama fedi. Aranyos. Kemény ellentétei vagyunk a másiknak.

- Gian? 

Újra elhagyja ajkait a nevem, és már tényleg mocsoknak tartom magam, amiért csak a sötétben szemlélem a pizsamás alakját. Még közelebb lép, míg egy újabb villanásban össze nem nézünk, hirtelen egy sikítás hagyja el a száját, ahogy megragadom a csuklóját.

- Mit settenkedsz? 

Pizsamájának puha anyaga összegyűrődik a tenyerem alatt, mely izzik. 

- Basszus, megijesztettél! – ül le az ágyam szélére, hiszen ahogyan megragadtam közelebb is került hozzám, és nincs túlsok választása. – Ne haragudj, kikészít ez a vihar.

- Félsz Ev?

Elmosolyodom, feljebb ülök, és ahogyan ezt megteszem tekintete szinte már simogat míg lefelé követi a testemet, és rádöbben a lenge takaró lecsúszásával, hogy teljesen meztelen vagyok.

- Nem vagyunk jóban, valójában.

- Megnyugtatásra van szükséged?

- Jár az agyam, gondolkozom, és ez...

- Ne tedd – ülök még feljebb, háta a mellkasomnak simul. Vállamra hajtja a fejét, belesimul az ölelésembe, míg szám a nyakának bőrét simogatja. – Miért teszel olyat, ami nem jó neked? – nyelvem végigszalad a bőrén, illatát magamba szívom, amely édes, ínycsiklandó. – Feleslegesen töröd magad mindenféle faszságon. 

Felsóhajt, keze a tarkómra talál, hajamba túr, meghúzza, miközben még jobban a bőre irányába nyom engem.

- Nem így terveztem.

- Nem is tervezted.

- Nem – nevet, de a nevetése kéjes sóhajban végződik.

- Felesleges is. Élvezd – mormogom a bőrébe. – Ezt élvezed? – nyelvem újra a nyakának oldalán szalad végig, egyenesen a füléig. Egy apró bólintás a válasz. Kezem becsúszik a pamut alá, fel egyenesen a hasán, majd tovább tenyerembe veszem csodás mellét. – És ezt? – húzom meg a bimbót.

- Gian – suttogása egybemosódik egy mennydörgéssel. Teste megremeg, de most az érintésemnek köszönhetően.

- Biztonságban érzed magad?

Bólint enyhén, mikor csókkal hintem be nyaka bőrét. Karjaim úgy ölelik körbe, hogy más válasza nem is lehet. Mert valóban biztonságban van. Megragadom az állkapcsát, és a sötétben egymás szemeibe nézünk, melyet hirtelen egy villám cikázó fénye is jobban láthatóvá tesz. Szája milliméterekre az enyémtől van, a lélegzete megakad, mikor nyelven játszadozva siklik végig az alsó ajkán, majd fogaim közé veszem, gyötörni kezdem. Nyögése a számban hal el, én pedig megelégelem. 

- Add a kezed – enyémbe csúsztatja az övét, lassan feláll. Nem magabiztos, de tartom. – Ez az.

Ekkor végignéz rajtam, a lenge takaró lejjebb csúszott rajtam, de még így is takar. Garantálom, hogy ennél többet fog látni. Felé nyúlok, a pizsama szegélyéhez lépek, majd elkezdem levenni róla, majd magától esik le a bokája köré az anyag. 

- Még mondhatsz nemet.

Megfogom a kezét, és meghagyom neki a lehetőséget. Pár pillanat és már közelebb is lép. Felhajtom a takarót, ő pedig felmászik, egyenesen az ölembe ül. Egymást nézzük, körbe ölel bennünket a sötétség és a kétségbeesés. Megőrjít. 

Megszabadítom a felsőjétől, előre hajolok és a számmal kezdem el kényeztetni a melleit, melyek tökéletesen simulnak a kezeimbe, és finom, édes ízzel tölti meg a számat. Tenyere végigszánt a mellkasomon, egyenesen az ágyékom felé, de kínzó marad, mert érintésének hiánya a farkamon gyötörni kezd. Felfelé kezd el simogatni, majd az arcomra teszi, az állam alá. Nem vár, mohó lesz és a szám után kap. Heves csókkal bombáz, körme a tarkómba váj, míg az én ujjaim a csípőjébe, a mennydörgéssel szinkronba magam alá fordítom, és falni kezdem.

made in heaven

MUSIC

 Lucien

Sötétségbe burkolódzva figyelem, ahogy a pezsgőspohár a magasba emelkedik, a lányok összekoccintják azokat, és az alkohol könnyedén csúszik le a torkukon. A zene ritmust vált, valami spanyol sláger szólal meg, és a csípők tekeregni kezdenek. Az én tekintetem még is egyetlen nőszemélyen állapodik meg, aki már hosszú ideje megragadta a figyelmem. A vörös selyemruha úgy követi testének vonalát, mintha második bőr lenne, míg a háta teljesen szabadon van hagyva. Bűnös képek jelennek meg a fejemben, mocskosabbnál, mocskosabb, hogyan is kényszeríteném térdre, és tovább. Az ujjaim alatt érezném bőrének finomságát, míg a farkam...

- Hé, haver – hördülök fel, amikor nekem jön egy idióta éppen annyira, hogy az italom túlcsorduljon a pohár peremén és a kezemen kössön ki. Arról nem is beszélve, hogy füstbe mennek a gondolataim, és köddé válik, hogy előttem térdepel.

- Bocs! 

Emeli védekezően maga elé a kezeit a kellően ittas egyén, mire csak az ingemről is leseprem a cseppeket. Visszafordítom a kis kitérő után a figyelmemet Heavenre, azonnal enyhülnek a dühöngő ráncaim. Barna hajzuhatagja megmozdul, hátát befedi, vörös ajkai megjelennek előttem, ahogy oldalra fordítja a fejét, amikor egy srác hozzálép. A lány élve felfalja reggelire, nevetséges gondolat a sráctól, ám kellően bátor. Iszok a konyakból, és követem minden mozzanatát a srácnak, aki labdába sem rúghat, még is bepróbálkozik. Bátor, egyszerre kibaszottul bosszantó is. 

Kezét Heaven hátára simítja, a szoknya kezdetéhez, félig a csípője finom bőrére. Megfeszülnek az izmaim, a pohár körül az ujjaim elszíneződnek már szinte. A lányok -akiket nem lehet barátnőnek nevezni-, magára hagyják, és a mosdó irányába szedik a lábukat, míg az a bájgúnár tovább tapogatózik, és Heaven megfogja a kezét és leveszi a testéről, de a pancser ismét a testére teszi fél pillanattal később a tenyerét.

Ellökőm magam a faltól, kibújok a körülölelő sötétségből, felhajtom a maradék italomat, s körültekintés nélkül átvágok a táncolók tömegén, akik észre sem vesznek engem. Egyre kínosabbá válik a helyzet, Heaven többször is megpróbálja magáról eltűntetni a tapogatózó kezet, de nem sikerül neki. Újra, s újra visszatér, mint valami bumeráng, ami kellemetlenséget okoz, mert fejbebasz. Hát most én leszek az, aki fejbebassza a seggfejt.

- Ne haragudj Édes, hogy késtem – lépek Heaven mellé, mire a srác szemei elkerekednek és az olcsó sörébe iszik hirtelenjében. 

Heaven rám néz, végigmér egyáltalán nem finoman, majd vörös ajkai elmosolyodnak. 

- Éppen időben, Édes – nyomja meg a becézést, majd mögötte áthajolok a pultos irányába, hogy még egy italt szerezzek magamnak.

- Te pedig? – sandítok egyáltalán nem barátságos módon a betolakodó felé. 

- Vigyáztam rá, amíg ide nem értél – löki oda, mintha valami kibaszott nagy szívességet tett volna nekem. – De már ha így itt vagy, akkor én lépek is.

- Helyes – mormogom az orrom alatt, és figyelem a távolodó alakját, nehogy meggondolja magát.

- Édes – fordul felém a lány, majd felül a bárszékre, mire a lábam a combjai közé szorul. – Heaven vagyok. 

Nem nevezném túlságosan távolságtartónak, és állszent lennék, ha azt mondanám, hogy ez egy pillanatig is zavar. Valószínű, ha nem én lennék a csinos combok között, dühítene.

- Lucien.

- És mond csak Lucien, minek köszönhetem, hogy megmentettél? – fogja meg a poharát, és a tökéletes ajkaihoz emeli.

- Nem hagyhattam, hogy szegény srác feleslegesen vesztegesse az idejét. Ahogyan azt sem, hogy te. Neked nem rá van szükséged.

- Valóban? És kire lenne szükségem?

Lepillantok, dekoltázsa csodás látványt nyújt, és a mellei közé diszkrét betűkkel a bőrébe vésett tetoválásának piros betűi ragadják meg a figyelmemet.

made in heaven

 

Hát azt hiszem, ha ő a kibaszott menny, én vagyok maga a pokol.

Heaven

Állom Lucien tekintetét. Olyan elemi erő árad a testéből, hogy áldom az égieket, amiért ide lépett, és szerencsétlen, elkeseredett sráctól megmentett. Férfias illata azonnal az orromba kúszik, ahogy közelebb lép, ajkairól az itala fűszeres illatával társulva. Széjjelebb teszem a lábamat, tudva, hogy teste teljesen betakar. Mondható, hogy túlságosan kitárulkozó vagyok, de ki az, aki megszabja, hogy a nőknek nem lehet egy jó egyéjszakás kalandjuk? Magasról teszek mindenkire, aki eszerint gondolkozik, és veti meg a többieket.

Feltűnően akad meg a melleim között húzódó tetováláson a tekintete, és még jobban ki is húzom magam a pillantása alatt. Hátra dőlök a pultnak, keze a combomra simul, és ujja játszani kezd a bőrömön. Nem megy feljebb, mondhatni, hogy úriemberként viselkedik. Olyan bizsergést érzek, hogy szinte fohászkodom az égiekhez, hogy vetkőzze le ezt az úriember státuszt, és ragadjon meg. 

A fülemhez hajol, én pedig ösztönösen hunyom le a szemhéjaimat. 

- Mennyország? 

- Megígérem, Lucifer.

Vigyorral a képén távolodik el annyira, hogy a tekintetünk találkozik. Szinte már felnyögök a vágytól, ami bennem tetőzik. Ennyire könnyen nem szoktam megadni magam, de azt hiszem, tényleg a pokolra jutok mindjárt. Miatta, vagy éppen hozzá.

- Ne játszadozz velem – borostája az állam vonalát karcolja, én pedig annyira közel hajolok a szájához, hogy már kínzó legyen a számára, majd a poharat a számhoz emelem. Megtámaszkodik a pulton mellettem a szabad kezével, míg a másik még mindig a combomba mélyed. Ölem hasogatóan vágyakozni kezd, és próbálnám összezárni a combjaimat, de csípője nem engedi. – Rendben, azt hiszem szólok a pancsernek.

Elkezd eltávolodni tőlem, mire az ingjénél fogva visszarántom. Meglepem magam, de rajta csak az önelégült vigyorát látom.

- Meg ne próbálj ellépni – szinte már fenyegetésnek hangoznak a szavaim.

- Bűnös utakra tévedsz?

- Mennyei utakra.

Felnevet, és annyira elengedem, hogy az italát közénk emelje, és igyon egy nagy kortyot. Közelebb hajolok, egyáltalán nem angyali módon, s nyelvem végigszalad szájának vonalán. Elhúzódom, ő pedig ördögien felmordul. 

Poharának alján a jégkockák összezörrennek, hasonlóan hozzám, amikor a tekintete végig pásztázza falánkan a testemet.

- Szomorú dal, a jegek magányos surlódása.

- Heaven? – jelennek meg a lányok, és Greata arcán olyan kövér vigyor ül, hogy még a Holdról is látják. 

- Hölgyeim – áll arrább Lucien. 

Illata megcsap, és közelebb húzódnék hozzá, de ezt ő megteszi helyettem, teljesen az oldalamhoz simul. Úgy tűnik, hogy zavarba jön, és frusztrálttá válik a többiek társaságában.

Lucien

Olyan csend honol a lakásban, a heves vihar hangját leszámítva, hogy kétségeim lennének efelől, hogy itthon tartózkodik-e, ha nem a sajt szemeimmel követtem volna végig az egész hazajövetelét. Egy pillanatig, elgondolkoztam, hogy meghúzom magam a fák árnyékában, ahogyan azt többször is megtettem a múltban, de végül az épületbe, majd a lakásába találom magam. Nedves ingem testemhez tapad, a hajamon végig szántok. Cseppek hullanak a padlóra, én pedig beljebb lépek a lakás falai között, míg halk szuszogásnak hangját meg nem hallom.

Mennydörgés hangja tölti be az egész szobát, ahogy a nyitott ablakon keresztül bepofátlankodik közénk a viharos időjárásnak köszönhetően. Villámok cikázása az égen olykor megvilágítja annyira, hogy nagyot kell nyelnem a látványnak köszönhetően. Feltűrőm az ingem ujjait, a tetoválásaim előbukkannak, kényelembe helyezem magam, hogy a látványt csodálhassam. A fotel csodás helyen van, mintha nekem készítette volna ide. Olyan rálátásom van a lányra, mely csak akkor lenne jobb, ha felette lennék.

Oldaláról a hátára fordul, a takaró lejjebb csúszik a testén, mellének domborulata előbukkan, és a villám a legjobbkor érkezik a hátam mögül. Az apró bimbó csalogatóan incselkedik velem a másodperc töredékéig.

Bassza meg.

Legszívesebben közelebb férkőznék meleg bőréhez, hogy a számmal hűtsem le azt. Nyelvemmel barangolnám be a testének minden szegletét, míg illatát mélyen magamba szívnám. 

Ismét mocorogni kezd, másik oldalára fordul, fenekének íve kacérkodni kezd velem, és nem is sejti, hogy mennyire kedvemre való lenne, ha a fogaim nyoma a bőrét díszítené. Újabb villám cikázik át az égen, bokámat térdemre helyezem, szemeimet nem veszem le Heavenről. 

 

Testem teljes hosszában az övének simul, csupasz háta a nedves ingemen keresztül a mellkasomnak nyomódik, míg a kezem barangolni kezd. A takaró leheletnyi anyaga alatt a csípőjén csúszik végig tenyerem, megragadom, megszorítom, majd a hasára térek át. Lassan haladok. Minden bőrfelületet ki akarok élvezni. Mellét a tenyerembe veszem, elnehezül a kezemben, súlyát érzem, és érzem, hogy a légzése megváltozik. Megcsípem a bimbót, mire egy halk nyöszörgés szakad fel a torkán. 

Arcomat a hajzuhatagba temetem, illata bódító hatással van rám. Kezem tovább gyötri, mocorogni kezd a kezem alatt, de tudom, hogy még alszik. Az eső hangja kellemesen ölel bennünket körbe, a felvillanó fény homályában olykor meglátom arcának vonalát. Arcomat az övének nyomom, a mellét elengedem, s kezem tovább indul vándorolni a testének minden szegletén. A takaró alól gyönyörű testét kiszabadítom, csípőjére szorítok kicsit, majd tovább haladok a combjára. Lába közé nyomom az enyémet, ezzel elérve, hogy az öle felszabaduljon. Kissé megrándul, mocorog, de szorosan tartom. Ujjam a nedvességébe mártózik gyengéd simogatásokkal, amolyan kedves ébresztővel. Feneke a farkamnak feszül, én pedig elébe megyek, s hagyom neki, hogy egymás testét kihasználjuk. 

Mocorgása egyre elevenebb, az ujjam töretlenül simogatja, s merül el benne. Fogam a fülcimpájába harap, mire kis nyögés hangja veszi fel a versenyt a mennydörgéssel. Fejét felém próbálja fordítani, közelebb hajolok, egyenesen a szájára, nyelvem végigfut szájának húsán, ő megragadja a csuklómat, majd feljebb nyúl, a koponyámnál fogva nyom magához. Szánjunk csattan, nyelvünk találkozik, és olyan éhes csókkal ajándékoz meg, hogy levegő után kell kapnom hevességének köszönhetően. Egyre jobban érzem, hogy éberebbé válik, a hűs szellő éri a testemet, és a lehető legjobbkor mert nemsokára öngyulladni kezdek.

- Luficer – kap levegő után, és teljesen nekem feszíti a testét. – Pokolba viszel.

- Menny és Pokol, halvány a határ – mormogom a fülébe, közben ujjaim tűnnek el forróságában.

Bassza meg.

Tényleg a pokol bugyrain fogom végezni.

Ám a legnagyobb örömmel.

 

Hatalmas sikítás túlharsogja a mennydörgést. Szemhéjaim felpattannak, és egy fegyver csövével találom szembe magam, ahogy a meztelen Heaven rám szegezi azt.

do what you gotta do, keep me up all night. hurting bad man, and it hurts inside when I look you in your eye

 Dantae

Forr bennem a düh. Öklöm találkozik a fa bútorral, mely az irodám fala mentén húzódik végig. Hangos csattanásnak hangját hagyja maga után, ahogyan a tárgyak potyognak a földre, hogy darabjaikra hulljanak. Nicola tart felém egy poharat, melyet elveszek tőle, a bourbont felhajtom, a kristály viszont a falon csattan.

- Oké, ha már szétzúztál mindent, akkor megnyugodnál?

- Megnyugodjak? – őrült nevetésem visszhangot ver, szinte már magamra sem ismerek. – Te még is mi a faszt tennél a helyemben?

- Keresnék egy nőt, aki a kedvemre való.

- Miért nem érti meg senki ebben a kibaszott házban, hogy nincs szükségem egy nőre, aki mellettem van? Tőle függetlenül is el tudom végezni a dolgomat, és erős vezető vagyok.

- Egy kibaszott őrült vezető, de igen – tölt magának még egy italt. – De azért nem olyan rossz, ha van egy nő, aki minden éjjel az ágyban vár, és akkor szop le, amikor csak akarod.

- Tudod pontosan tudom, hogy miért nem te lettél a tanácsadóm – ülök le a székembe az asztal mögé és rágyújtok egy szivarra. – Elegem van a tradíciókból, egy férfi tökéletesen megállja a helyét nő nélkül is.

- Most úgy rinyálsz, mint egy nő – jelenik meg Alice, a húgom, becsukja maga után az ajtót, és olyan bátran libben be, mintha ez teljesen természetes lenne a mi világunkban. – Egy nő lehet jót is tenne neked. Tudod... a stressz levezetésében.

- Alice, ne szólj bele férfiak beszélgetésébe – Nicola környékezi meg a húgomat, de tudja, hogy egy ujjal se nyúlhat hozzá. – Amúgy is, ilyenkor már nem lőtték fel a pizsamát?

- Lehetséges, de nem hagyhatom, hogy apánknak keresztbe tegyetek engem kihagyva belőle – libben a pulthoz, hogy töltsön magának egy italt, de mielőtt ezt megtehetné, Nicola kikapja a kezéből és felhajtja ő. – Különben is, jól jönne egy korom béli nő a házban.

A húgom hozzám lép, a felhorzsolt, véres kezemet kezdi el méregetni. Aprócska kezei úgy ölelik körbe, az én sebes kezemet, mintha csak meg tudná gyógyítani pillanatok alatt.

- Nem fogok egy kislányt elvenni – világosítok fel mindenkit morogva. – És nem veled fogom ezt megbeszélni – Alice homlokára csókot hintek. Az egyetlen ember, akivel gyengéden tudok viselkedni ezen a világon. – Most pedig ideje, hogy magunkra hagyj bennünket.

- Hagyjad csak, egyszer neki is ez a sors jut – méri végig a húgomat Nicola. – Nem sokáig hagyja az apátok, hogy férfi nélkül legyen.

- Különben is, itt rend legyen, mire anya felébred, mert tudod, hogy dühös lesz – ezzel hátat is fordít Alice, de visszanéz még a válla felett Nicolara. – Esetleg jelentkező leszel?

Gyors kacsintás, s ezzel bezárul az ajtó a húgom mögött, Nicola pedig rám néz, de én inkább semmit sem fűzők hozzá. Mindössze a gondolataimban, az emlékeimben kutakodom, hogy mikor repült el az idő, hogy kislényből nő lett.

Már szinte fájdalmasan családi, virág illatú, és sok apró szarsággal telerakott lakás falai vesznek körbe. Képek nem szerepelnek sehol sem, de erre számítottam az információk alapján, amiket Nicola szerzett meg nekem. A legjobb lány, aki számításba jöhet, akinek nincs családja, nem kell magyarázkodni, és kezesbárányként viselkedik.

Remélhetőleg.

A hálóba lépve, a lakás többi részén a rendezettség ellenére itt rendetlenség uralkodik. Az ágy bevetetlen, mintha csak ebben a pillanatban rúgta volna ki a gazdáját. A hold gyér fényében látszik a minimalista berendezés, ami egy gardróbszekrény, mellette a komód, s onnan mellőle a fürdő nyílik. Mielőtt kutakodásra adnám a fejemet, a bejárat ajtaja felől zörgés hangja csapja meg a fülemet. Csendben maradok, míg halk éneklés tölti be a lakást, karöltve világossággal, és engem is megvilágít, de még nem vagyok Amaya látóterébe. Meghúzom magam, s kipillantok a fal mögül, ő pedig nekem háttal rázza azt a formás seggét, amelyen azonnal megakadnak a szemeim, miközben a pultra pakolja ki a bevásárlását. Közelebb lépek, zsebeimbe vágom a kezeimet, a szemeim mocskos módon viszont a fenekének ringását követik teljesen nyugodtan lépek előre, s mellkasom előtt kulcsolom össze kezeimet. Megperdül tengelye körül, és olyan éles sikoly hagyja el a száját, hogy nincs kétségem afelől, hogy az egész város meghallotta.

Kezemet a szám elé teszem, csendre intve őt, de olyan pánik jelenik meg a szemeibe, hogy egy másodperc töredékéig még meg is ijedek. Mentségére szóljon, zavaró lett volna, ha nem akad ki a látványomra. Fülében a fülhallgató még mindig ott pihen, a sikolya viszont az én fülemet kínozza. Be kell, hogy valljam, nem éppen így szerettem volna sikolyokat kicsalni belőle. Hirtelen fordít nekem hátat, rántja fel a bejárati ajtót.

Annyira kibaszottul kiszámítható.

Az ajtó kitárul, a folyóson sötétség uralkodik, ő pedig Nicola karjába zuhan kábulatában.

- Mire is mennél nélkülem? – veszi karjaiba a nőt és behozza a lakásba. – Azt hittem, hogy a sikolyok nem most kerülnek terítékre. 

Berúgja lábával az ajtót, miközben a szája be nem áll.

- Erre nem lett volna szükség – nézem végig, ahogy a kanapéra fekteti Amaya eszméletlen testét. – Mondtam, hogy kissé finomabban közelíts a nők felé. 

- És mégis mit csináltál volna vele? – förmed rám, miközben a konyhába sétál és egy almát kikap a gyümölcskosárból, a pultnak dől és beleharap, mint aki jól végezte a dolgát.

Leülök Amayával szemben a fotelbe, ami nem éppen kényelmes, de kénytelen vagyok várakozni. Mintha az idő nem pénz lenne. 

- Mennyire ütötted ki?

- Nemsokára magához kell térnie – megrántja a vállát és tovább tömi a fejében az almát. – De csak fogjuk meg, és vigyük. Amúgy sincs sok választása.

- Tehát kezdjem az elrablásával? És van választása.

- Lényegében úgy is az fog történni – megy el mellettem, de már nem is foglalkozom a sok faszsággal, amit művel. Ha nem gyerekkorom óta mellettem lenne, valószínű, hogy már egy részeg estén kibeleztem volna. De akár józan pillanatomban is elkapott már párszor a vágy. Hallom, ahogy a másik helyiségbe pakolászik, és bármennyire is igyekszem megerőltetni magam, hogy rászóljak, csendben maradok és Amaya kiütött testét figyelem. Ajkai kissé el vannak válva egymástól, olykor meg is rándul, ahogyan a szemhéjai is. Remélem, hogy valóban nem kibaszott óráknak kell eltelnie mire magához tér, annak ellenére, hogy gyönyörűlátványt nyújt, nem csak nézegetni áll szándékomban.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, de mocorogni kezd, enyhe nyöszörgésekkel fűszerezve. Telefonomat a zsebembe süllyesztem, s figyelem csendesen. Arcához emeli a kezét, a hajába túr, és innen is tökéletesen látom, hogy pislogni kezd lassan, míg egy másodperc töredéke múlva bevillannak neki a történtek. Oldalra kapja a fejét, tekintetünk összekapcsolódik, én pedig a szám elé emelem az ujjamat, ismételten, de nem jut el a tudatáig, mert a torkán felszalad az éles kiáltás, feláll, és az ajtó felé igyekszik, bár kissé meginog, így oda lépek, elkapom. Tenyerem a szájára tapad. Még a karjaim között is alig bír megállni a lában. Tipikusan cselekszik, minthogy gondolkozna.

- Jézusom, benned van ám kurázsi – vonja a figyelmemet magára Nicola, aki megjelenik, az ujján egy falatnyi csipkével. 

- Kibaszottul remélem, hogy nem az van az ujjadon, amire gondolok – szűröm fogaim között a szavakat, míg Amayát visszaültetem a kanapéra. – Te pedig ne sikolts.

A szemeimbe néz, rémület tükröződik bennünk.

- Nem fog bajod esni, ha teszed, amit mondunk – mondom neki közelről az arcába, leheletem biztos, hogy arcának finom bőrét simogatja, melybe beleremeg. Halkan beszélek hozzá, igyekszem nyugtató lenni, vagy mi a fasz. Nem sűrűn művelek ilyet, de itt most erre van szükség. Lehunyja a szemhéját per pillanatra, s alig láthatóan bólint. – Remek.

Eltávolodom tőle, megigazítom a zakómat, feloltom a lámpát, amely fényáradatban úsztatja a helyiséget és elfoglalom ismét a fotelben a helyem. A lány csodálatosabb, mint a fotókon, így rémülten csak úgy ragyog, és viszket a tenyerem, hogy megérintsem az ijedt arcának vonalát. Hogy a szívére tegyem a kezemet, s alatta érezzem a kapkodó lélegzetét.

- Hm, ígéretes szófogadás terén.

- Nicola – szólítom meg. – Takarodj, ki a lakásból.

Felhorkan, de nem szól vissza, csak teszi, amit mondtam neki. Amaya követi a tekintetével és látom, hogy valamit szeretne mondani. Nagyot nyel, én csendesen figyelem. Elválnak az ajkai, ám mielőtt szavak hagyhatnák el száját, közbevágok.

- Tedd le a tangát, vagy levágom a kezed.

Nem nézek Nicolára, de morgásáról hallom a nemtetszését, majd az ajtó hangos csapódását. Amaya visszanéz rám, zöld szemei elérnek hozzám. Oldalra döntöm a fejemet, egymásra meredünk, végigmér, megköszörüli a torkát.

- Örülök, hogy meglátogattatok, de szerintem ideje mennetek.

- Ennél okosabb vagy te, Amaya.

- Mindenki tudja, hogy ki vagy – sóhajt fel, beszéde kissé ködös, de már kezdi összeszedni magát. Felállok és a konyhába megyek, hogy egy pohár vizet hozzak neki, miközben csak arról beszélem, hogy a kibaszott családom ki is ebben az országban. Ezen a Földön. – Szóval Dantae, mit akarsz tőlem? 

Ahogyan a nevem legördül a nyelvén, mikor átadom neki a poharat, felszisszenek. Tekintetünk egybeforr, de én eltávolodom tőle, felegyenesedem, és bassza meg, annyira csodás, ahogy hatalmas szemeivel felnéz rám.

- Van egy ajánlatom a számodra – a szoba túloldalára megyek, visszafoglalom a helyem, onnan figyelem. – Szükséged van papírokra, hogy ne toloncoljanak ki, ami egy férjjel az oldaladon történhet meg minél előbb. Számomra pedig egy feleség kell.

- Ez romantikusnak is nevezhető, de nem terveztem házasságba lépni.

- Hazudhatsz, de mint, te is mondtad, hogy a családi hátterem bármire képes, felesleges itt faszságokat beszélned a szép száddal. 

- Elrabolsz és kényszerítesz? – áll fel, és lesi a reakciómat, de meg sem mozdulok. Láthatóan jobban van, a víz megtette a hatását. – Nem is ismerlek, miért lennék a feleséged? Egy kibaszott gyilkos vagy.

- Tudod, lehetséges, hogy ezt nem kellene egy feltételezett gyilkosnak az arcába mondanod – kezd a türelmem és az időm fogyni. Ennek a macska-egér játéknak vége kell, hogy legyen minél előbb. – Megkapod a papírokat, az én nevemmel senki nem fogja megkérdőjelezni a házasság valódiságát, én pedig megkaplak téged, amíg bizonyítom, hogy egy nő nélkül is tökéletesen megállom a helyem. Aztán elválnak az útjaink. Talán pár év múlva.

- Szóval adjam a legszebb éveimet egy ismeretlen gyilkosnak.

Felállok, begombolom a zakómat. 

- Mint mondtam, vesztenivalód nincs. A válás után megtarthatod a nevemet, az egyebek mellett, és a család védelmét is megkapod az életed végéig, a papírokat nem is említve.

Amaya

Felhajtom a tequilát, és egy újabbat töltök. Könnyeim végig szaladnak pofátlanul az arcomon, melyeket durván törlök le a kézfejemmel. Az ujjamon pihenő gyémánt megkarcolja a bőrömet, mire még haragosabb leszek, megszabadulok az ékszertől és a pultra hajítom. Megragadom a tequilával töltött poharat, ledöntöm. A megterített asztalra terelődnek a gondolataim, míg a már kihűlt étel felé pillantok. Dühösen fogom meg az üvegtálat, mely hatalmas csattanással landol a márványpadlón. A mártás a szilánkokkal keveredik, az illata elér hozzám, s felfordul a gyomrom.

- Asszonyom? 

Benson hangja ér el hozzám. Megtámaszkodom a konyhaszigetben, de nem fordulok meg. Nem akarom, hogy ennél jobban is a kiborulásom nyomait lássa. Kezemet felemelem, jelezve, hogy ne jöjjön közelebb. Mélyen magamba szívom a levegőt, s olyan, mintha eddig nem is lélegeztem volna.

- Minden rendben – csuklik el a hangom.

Én sem hiszem el, hogy hinné már éppen ő el, aki az épségem óvása miatt van itt. És jelenleg lássuk be, hogy a kaotikus helyzetben már talán önveszélyes is lehetek.

- Segíthetek valamiben esetleg?

- Köszönöm, menj vissza a helyedre – remegő kezekkel nyúlok újra az üveg felé. – Csak, menj vissza.

Úgy folyik le a torkomon a tequila, mintha víz lenne, és erre születtem volna. Fájdalmasan undorító ennek a gondolata, a roncs énem nem bír erős lenni. Lerogyok a földre, testemet a pultnak vetem, magam elé bámulva a szilánkokat nézem, ahogy a szósszal és az étellel egyveleget alkotnak. A poharat már magam mellé sem veszem, mindössze az üveg nyaka köré kulcsolódnak az ujjaim. Könnyeim egymást követik az arcomon, már nem is erőlködőm azzal, hogy letöröljem őket.

- Amaya!

Felnevetek egyáltalán nem az elegáns nőként, ami az elmúlt években lettem Dantae mellett. Hangja egyre közelebbről szól, a lelkembe hasít, és az aggodalom a hangjában felébreszti bennem a régi emlékeket, mikor még foglalkozott velem, s aggódott értem. Ténylegesen. Felpillantok, szemeink összetalálkoznak, ahogy belép a helyiségbe, és látom az értetlenséget az arcán. Félrebiccentem a fejem, átszeli kettőnk között a távolságot, leguggol, s felveszi a szemkontaktust. Kezét kinyújtja, arcom felé nyúl, hajamat a nedves arcomból kisepri. 

- Kicsim – hangja aggódalmakkal teli, halk.

- Ne, ne...– olyan halk a hangom, talán nem is hallja. 

Körbenéz, keze a testemen, mindenhol. Tapogat, s érintése egyre perzsel fel, és váltja ki belőlem a mély fájdalmat. Ujjaimat lefejti a tequilás üveg szájáról, ellöki tőlem az üveget, amely a márványra ömlik. Nem sok marad, lelkem sír a kárért. 

- Amaya, mi történt? Bajod esett?

Olyan hangosan nevetek fel, hogy még magamat is megijesztem. Fejemet hátravetem a szekrénynek, kezemmel a hajamba túrok, mire a csuklómnál fogva elkapja azt. 

- Hol a gyűrűd? Beszélj már, megijesztesz!

Két keze közé fogja az arcomat, szemeivel kutakodik, majd végül megragadja a testemet és felállít. Megingok, megtart, de végül megkapaszkodom, csak hogy az érintése a múlté váljon.

- Amaya, a kurva életbe! – járkál fel, s alá, feldúltan a hajába túr, ami annyira mocskosul szexi ilyenkor.  Megrázom enyhén a fejemet, hogy a gondolatokat száműzzem, de ez rossz ötletnek bizonyul. – Mondj már valamit!

- Mit szeretnél hallani? Hogy az évfordulónk van és meg sem próbálsz hazaért? Valószínű most sem állnál itt, ha Benson nem riasztott volna – köpöm oda. - Hogy az utóbbi időbe egyedül fekszem és kelek? Hogy készültem, a kedvenceiddel, kinyaltam magam, és ... – mutatok végig magamon. – Hidd el, sokkal vonzóbb voltam órákkal ezelőtt, de valójában teljesen lényegtelen.

- Kicsim – közeledik újra, de felemelem a kezemet. – Bassza meg – túr a hajába. – Elbasztam, egy mocskosan zűrös ügyben vagyunk benne már egy ideje, és minden időmet elviszi. Nem mentség, kibaszottul nem az, tudom!

- Megígérted – csuklik el a hangom. – Megígérted, amikor jobbra fordultak a dolgok, hogy mindig itt leszel. Mindig! Ezt már közel egy éve mindennap megszeged. Tudod milyen gondolatok cikáznak a fejemben?

Ellenkezésemnek hiába, megközelít, két tenyere közé fogja az arcomat. Beleremegek, tekintenünk egybekapcsolódik. Úgy érzem, hogy levegőre van szükségem, távolságra, de egyszere vágyom az érintésére is. Kapkodni kezdem a levegőt, egy könnycsepp gördül ismét végig az arcomon, melyhez odanyúl, de letörli.

- Ne nyúlj hozzám – fogom meg a csuklóit. – Ki tudja kiket fogdostál ezekkel a kezekkel.

- Feleslegesen túráztatod magad ilyenen. Senkihez sem nyúltam, mióta megismertelek, persze, ha nem a véres dolgokról beszélünk – féloldalas mosoly jelenik meg az arcán, mire oda nyúlok, hogy megakadályozzam. Ujjaim közé fogom az arcát, és összenyomom, mire megfogja a csuklómat, és a tenyerembe csókol.

- Ne vigyorogj!

- Miért teszel kárt magadba? Ennyit nem érek. Nem akarom, hogy magadat bántsd – halkan beszél, megnyugtatóan, amit velem sűrűn tesz meg a négy fal között.

- Csak te bánthatsz?

- Senkisem bánthat – homlokát az enyémnek nyomja, míg egyáltalán nem nőies módon próbálom felitatni a könnyeimet. – Ígérem, hogy soha többet nem hagyom, hogy ilyesmi történjen. Hogy eddig fajuljanak a dolgok.

- Ezzel nem adod vissza az elmulasztott időket, a hiányzó boldog pillanatokat – suttogom, immáron kissé nyugodtabb állapotban. Kétségeim vannak, komoly kétségeim. 

- Nem, sajnos nem vagyok képes én sem az elmulasztott időt visszapörgetni, de igyekezni fogok, hogy kárpótoljalak, és magunk mögött hagyjuk – fogja meg a kezemet, s tenyeremet a szívére teszi.

Tekintetünk egybekapcsolódik, ugyan azt a határozottságot, tüzet látom a tekintetében, mint azon a napon, mikor megtört kettőnk között a kötelesség, és valódi házaspár lettünk. Felültet a márványra, a lábaimat széttolja, beáll közéjük, csípőjét pedig az ölemnek feszíti, s bármennyire is igyekszem tiltakozni, kezeimet magam mellé helyezi. 

- Rendben, nyugodjunk meg.

Homlokát az enyémnek dönti, keze a hajamba csúszik, és a fürtjeimet marokra fogja.

Mély lélegzetet veszek, ezáltal az illatát is magamba szívom. Hiányzott, hazudnék, ha nem, de a gondolataim annyira ködösek, hogy magam sem tudom ennek valóságát. Orrával megböki az enyémet, én pedig ismételten mély lélegzetet, ezzel bátorságot veszek.

- El szeretnék válni.

Megdermed.

Dantae most először az kapcsolatunkba kővé dermed. Most először akad el a lélegzete, és szinte érzem tenyerem érintése alatt, hogy a szíve egy pillanatra megáll.

Eltávolodik nagyon lassan, de a keze továbbra is fogságban tart. Marják a szavak a torkomat, a lelkemet, és a szemeibe való tekintés a legnagyobb hasogató fájdalmat okozza bennem.

- Azt mondtad, hogyha bizonyítasz, elmehetek.

- Nem vagy beszámítható. Ittál, dühös vagy, ezt nem most fogjuk megbeszélni – olyan magabiztosan mondja a szavakat, mintha egy tárgyaláson lenne, s az ő szaván kívül más nem is számítana. 

- Megígérted.

Látom, hogy a feldolgozás folyamata nem éppen a leggördülékenyebben megy. Nem is számítottam rá, és számomra is olyan keserűen fájdalmas, de meg kell tennünk. Nem csak magam miatt, miatta is. Megtámaszkodik testem mellett, homlokát ezúttal a mellkasomnak dönti, én pedig a tarkóját kezdem el masszírozni. Merev a teste, mélyen kezdi el kapkodni a levegőt, és emlékeim sincsenek arról, hogy mikor láttam ennyire zaklatottnak. Sosem hozta haza a munkáját, ha feszült is volt, hamar elkergettük a démonokat. Most én váltam az ő démonává. 

Kezét felcsúsztatja a csípőmre, megmarkolja, eltávolodik annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni. Határozott, állja a tekintetem, míg én szinte már remegek. Újabb könnycseppek kezdik el áztatni az arcom, szinte már felzokogok. Oldalra nyúlok, és a mappát, melyet az ügyvéd állított össze, odacsúsztatom. Olyan dühösen mered rám, hogy azonnal lesepri kérdés nélkül, és a szósz, s tequila egyvelegébe kezd el úszni.

- Soha nem fogom hagyni, hogy itt hagyj csak így – rántja hátra a fejemet a hajamnál fogva. 

Felnézek rá, ahogyan fölém magasodik, és kapkodni kezdem a levegőt, nyelvével végigszánt a számon, és ujjaim szorosan markolják a pult szélét, mentőövet keresve a kéjes vágytól. Hallom a szívünk dübörgésének hangját, azt, hogy kézzel fogható a közöttünk tomboló szenvedély. Amikor Dantae a szobába ér, megfagy a levegő, mindent elvon, a figyelem középpontjába kerül, és elfelejtem, hogy egy külön lény vagyok, mert csak annak élek, hogy szeressem. Most még is a szívem szakad meg, ahogyan a férfire nézek, aki szétfeszíti a combjaimat, és teljesen az eszemet veszi. 

- Jegyezd meg, Édes, hogy sose foglak elengedni, hacsak a koponyám nem a földön landol. 

Megragadom azt a koponyát, amely oly sok fejfájást okozott már. Homlokomnak dönti az enyémnek, a tekintete mélyen hatol belém, s közrefogva az arcát, a lehetetlennél is közelebb fogom.

- Nehogy egyszer arra ébredj, hogy nem vagyok már ott, és a fejed sincs meg – suttogom.

- Vállalom a kockázatot.

Mély csókot ad, a nyelve úgy követelőzik, hogy beleremeg a testem, s a lelkem egyaránt. Biztos, hogy eléri, amit akar, de megígérem magamnak, hogy nem hagyom ennyiben a dolgot. Még, ha most kilóra is csókol a finom szájával, ami annyira mocskosul tudja, hogy mit is kell csinálnia velem.

Hátra dőlök a pulton teljesen kitárulkozva neki, benyúl a ruhám alá, míg én lehunyom a pilláim. Megint egy kibaszott gyenge, szerelmes nő vagyok, aki behajol a férjének, mert ő jelenti számára a világ közepét, annak ellenére is, hogy sokszor semmibe veszi.  Úgy tár ki maga elé, mintha a vacsoráját szolgálná fel saját magának. Felemeli a csípőmet, a bugyimat szinte már lerántja rólam, és mindenféle vacillálás nélkül hajol ölemre, nyelve kegyetlenül csak le. Borostája karcolja a bőrömet, és finom érzés árasztja el a testemet. Ujjai a combomba mélyednek, és lenézve a vágykeltő kilátás tárul elém, ahogy a kócos feje habzsol. Lenyúlok, megtépem a fürtöket, a vér a fülemben dübörög, még többért sóvárgom, de nem adja meg. Felemelkedik, én pedig nemtetszésemet kifejezve felhördülök. 

- Máskor jobban gondold meg, hogy ezt el szeretnéd-e hagyni – csípi meg a fogával a csiklómat, majd ráfúj, és tényleges hátrább lép. 

- Ehhez eléggé beszámítható vagyok? - kifullok a mondat közben.

Lehunyom a szemeimet, mélyeket lélegzem. Ez az éjszaka a végzetem lesz.

Hallom, ahogy matat, majd a lassú lépteit, de én csak kiterülve fekszem, várva a következő lépését. Közeledik, a szívem olyan hangos, hogy szinte már elnyomja lépteinek zaját, de így is meghallom, hogy a fejemnél megáll, s a sliccének érces hangja visszhangot verve adja tudtomra a következő percek történéseit.

Kinyitom a szemhéjaimat, felnyúlok felé, de ő a hónom alá nyúl, és felhúz maga irányába, a pult szélére, a fejem lelóg a pultról kissé, és a merev farka szemben velem. Nagyot nyelek, kinyújtom a nyelvem, megnedvesítem az ajkaimat, míg ő a tokromra fonja az ujjait, számon végig csúszik a pénisze, és már a számba is furakszik.  

- A menyország – morogja. – És te ettől akartál megfosztani. Az okos szádtól.

Lehunyom a szemhéjamat, hagyom, hogy úgy dugja meg a számat, ahogyan akarja. Hagyom neki, hogy az ujjai a bőrömbe mélyedjenek. Torkomról a mellemre siklik a keze, míg a lélegzetvétele visszhangot ver a térben. Felnézek egy pillanatra, felnyúlok, ingének gombját megszakítom. Tekintetünk találkozik, míg ujjam a mellkasának finom szőrében veszik el, míg ő újra, s újra a számban. A mellemről lekerül a keze, a csuklómat ragadja meg, és a gyémántot visszahúzza az ujjamra. Tűz perzsel szemeiben, ördögien szexi, ahogy a birtoklását kifejezi. Ostromolja a számat, a lelkemet, és az egész lényemet, ahogyan ködös tekintettel néz engem. Torkomig hatol, még többre és még kevesebbre vágyom egyszerre. Az érzelmek úgy száguldanak bennem, hogy magam sem tudom mi a helyes. Azon kívül, hogy a férjem ízét élvezettek habzsolom. Egy könnycsepp jelenik meg a szemem sarkába, ám mielőtt útnak indulna, odanyúl, letörli, és az ajkához emeli az ujját. 

Kihúzódik a számból, amely már is vágyakozik az íze után. Megperdít, felület magával szemben. Szája a számon, pénisze kérdés nélkül bennem, és teljesen egybeforrunk.

- Mielőtt újra valami őrültség fogalmazódna meg benned. Gondold át mennyire is passzolunk – suttogja a számra. – És most nem csak a farkamra értem benned.

Szájához emeli a kezemet, melyen a gyűrű pihen, és csókot hint rá. Mosolyra húzza a száját, én pedig a mellkasának döntöm a fejemet, és átadom magam az élezetnek, a férjemnek, és a jövőnknek.