Deaclan
Iszok egyet az italból, miközben a táncparketten végigszalad a tekintetem. Elég sokszor kötök itt ki éjjelente és vonagló testeket nézek. Már-már unalmasnak is mondhatnám, de valójában kellemes nézni az embereket egy pohár ital mellett. Sok minden játszódik le egy-egy éjszaka, olykor pedig nekem is akad fogamra való.
- Ideje lenne kiszakadnod ebből az ördögi körből.
Sarah jelenik meg a jobbomon egy pezsgővel a kezében, és a vállamra teszi a balját. Figyelmemet nem veszem le a szórakozóhely középpontjáról, ahol forrnak a vágyak. Szinte már tapintható az érzelmek nyers sokasága.
- Minek? Ami tökéletesen működik, azon nem kell változtatni.
- Más, ha valami jó, és valami kényelmes – folytatná, de a telefonját kezdi el nyomkodni.
- Nem dolgozom – húzom le a poharam teljes tartalmát.
Már előre látom, hogy mi következik, és most egyáltalán nincs humorom sehova sem menni. Mindenkinek a baját én oldom meg, annak köszönhetően, hogy a legexkluzívabb orvos vagyok a városban. Mindig engem hívnak, ha olyan bajuk van, amit el akarnak rejteni a világ elől.
- Na, ki a mai kiszemelt? – Derek széles vigyorral az arcán jelenik meg és furakodik kettőnk közé. Sarah-t átkarolja, és a telefonjának a kijelzőjét kezdi el gyerekesen letakarni a tenyerével.
- Ne baszakodj Dee.
- Bármennyire is szeretnék, nem adod be a derekad – erre a lány csak az égnek emeli a szemét. – Nem tudnál adni neki valamit, amitől ellazul?
- Végül is a szexuális erőszak minden vágyam – mosolyog rá Sarah. - Sürgős.
Ezt már nekem szánja, és magam sem hiszem el, de a lapos estére fogva engedek.
- Minden, mindig nagyon sürgős az embereknek – sóhajtok fel, és teljesen megiszom az utolsó korty whiskyt is. - Hova kell mennem?
- Deaclan, köszönöm! Basszus, kérlek tegyél valamit! Nem akartam, elragadott a hév. Bassza meg!
Will egy bokszerben áll előttem, zilál, haját már többször is megtépte, miközben föl, s le járkál a nappaliban. Mellkasát vér pettyezi, és ez semmi jót nem jelent.
- Kissé túltoltam a dolgot, kérlek, oldd meg a problémát.
- Problémát?
- Sarah – nézek a vállam felett az asszisztensemre, aki már is tudja, hogy mit kell tennie, és ki is viszi Willt a helyiségből.
Leülök vele szemben, és elkezdem vizsgálni. Nem néz rám, s egy könnycsepp gördül végig az arcán. Kesztyűt húzok a kezeimre, és jobban szemügyre veszem a felszakadt arcát.
Szőke tincseit eltűrőm az arcából, amely kissé bele ragadt a vérbe, és ennek hatására fel is szisszen, enyhe fintorral együtt.
- Sajnálom.
Felnéz rám, tekintetünk találkozik és zöld szemei teljesen az enyémbe mélyednek. Csend leng körül bennünket, a vér fémes szagával egységet alkotva. A fájdalom szinte már tapintható, és ezt sose szeretem, főleg, ha ő érintett benne.
- Érzéstelenítőt adok, mielőtt bármit is tennék. Muszáj lesz összevarrnom.
Tájékoztatom, mire csak bólint egy aprót, hogy tudomásul vette.
Előveszem a fecskendőt, és újra ránézek, majd óvatosan az ujjamat a bőrére teszem, és több helyen is kisebb mennyiségű érzéstelenítőt adok be neki.
- Miért vagy mellette?
Villannak a szemei.
- Nem érdemel meg. Hányadik alkalommal teszi ezt már Adalia?
Nem felel, csak lehunyja a szemhéját, amikor a tű az ujjaim közé kerül. Csendben összevarrom a felszakadt részt, szinte már a szívének dobbanását hallom. Lélegzetét visszatartja, minden egyes szúrásnál, és a szívem összefacsarodik.
Sok ember ment már át a kezeim között, de ő mindig egy érzékeny pont a számomra. Már ez első pillanattól kezdve. Sose engedtem meg magamnak az ilyenfajta kilengéseket, de valami megfogott Ada-ban, és nem akar elengedni az érzés.
Megfogom a remegő kezét, amikor végzem. Tekintetünk találkozik újra, és szívem szerint fognám és magammal vinném.
De nem tehetem.
- Pár nap múlva szeretnék ránézni, még a varratkiszedés előtt.
Újra találkozik a tekintetünk.
- Köszönöm – köszörüli meg a torkát.
Leveszem a kesztyűket, és az asztalhoz lépek, töltök neki egy pohár vizet, majd pár pirulát adok neki.
- Jót fog tenni.
Napokkal később...
A vér az arcomba csap, ahogy a metszés eret ér, és a fehér ingem már is vörösben úszik. Izzadok, több fegyveres arc is körbe állja az asztalt, amin a beteg fekszik, akiből egy golyót próbálok kiszedni. Többször is elhagyja a számat a figyelmeztetés, hogy álljanak hátrább, még is csak egy ember fekszik nyitva előttem.
Olyan kíváncsian nézik minden mozzanatom, mintha tudnák, hogy mit is csinálok, pedig fogalmuk nincsen, hogy éppen hol járok, és nem-e megölöm az emberüket.
Nyilván az orvosi dolgok kötnek, amik már szart sem érnek olyan szempontból nekem, hogy kórházba be se tehetem a lábamat, de a hitem megvan még hozzá ennyi évvel a hátam mögött is. Imádom a hivatásom, a szenvedélyem, még ha ilyen faszfejek fegyvert is tartanak először a halántékomhoz, hogy segítenem kell nekik. Végül is nem az én dolgom, hogy mi a szart művelnek.
- Ember, mi lesz ebből?
- Remélhetőleg egy élő ember – vetem oda.
Tény, hogy a nyomás éltet, és imádom, amit teszek, ahogy istent játszok – sokak szerint -, de jelenleg kibaszottul felkúr a fegyverek látványa. Sokkal jön ezért nekem Tito, és mocskosul ajánlom, hogy ezzel ő is tisztában legyen. Éppen egy vad szex utáni füvescigimet kellene szívnom békésen, nem egy embert operálnom egy raktár retkes falai között az éjszaka közepén.
Telefonom hangosan csörög a zsebemben, mire felnézek Sarahra, aki szemben áll velem. Leveszi a kesztyűit, és hozzám lép, a zsebemből előveszi a készüléket.
- Dee az.
Biccentek, mire kinyomja a hívást, új kesztyűt vesz fel, és visszaáll a túloldalra.
- Tudja, onnan mindenképpen Tomnak fel kell állnia.
- Tudja, kibaszottul azon vagyok, hogy élve maradjon – nézek rá kissé idegesen a tagra.
A golyó a földre érkezik, ahogy kiszedem sikeresen a páciensből, így már nincs olyan sok hátra, és remélhetőleg élve kijutok ebből a szarból.
A telefonom megállás nélkül csörög, és Sarah fel is veszi.
- Dee, nem...
Nem tudja befejezni a mondatot, így egyből felnézek rá. Derek akkor hív többször, ha tényleg a helyzet megkívánja. Tisztában van vele, hogyha nem veszem fel, akkor azt nem poénból.
De, oké néha az is előfordul.
- Adalia.
Ennyi hagyja el Sarah száját, én pedig amennyire lehet gyorsabbra veszem a varrás ütemét. Ez most egyáltalán nem hiányzott, főleg, ha ezek el sem engednek olyan könnyedén.
- Jól lesz? – egy női hang hallatszik a csendben.
- Felépül. Az asszisztensem ad pár gyógyszert, azokat a ráírtak alapján szedje, ha bári van, tudják hol érnek el. Most mennem kell.
Veszem le a véres kesztyűket, amint végzek, és elkezdem összepakolni a táskámat. Nem is figyelek, hogy is zajlik körülöttem, csak arra kapom fel a fejem, hogy valaki megérinti a vállamat.
- Ha bármi problémája adódnak, itt vagyunk.
- Oké, most mennem kell. Örültem ennek a családiás időtöltésnek, de ha megbocsájtanak.
- Mi a fasz van? – ordítok a telefonban már az autómból.
- Hol vagy?
- Most szálltam ki egy emberből – hadarom. – De inkább mondjad, hogy mi van? Ada?
- A klubba kell jönnöd.
- Mit csinált vele? – forr a vérem. Ujjaim a kormányon már elfehérednek, míg a gázpedál sír a talpam alatt.
- Érj ide épségben, úgy lesz rád szüksége.
Már csak pár sarokra vagyok, és egy piroson is sikerül átmennem, de jelenleg el van borulva az agyam. Bár tény, hogy egy rendőri igazoltatás nem éppen jönne a legjobbkor, nyakik véresen. Ennek ellenére nem lassítok, és eléggé szélesen sikerül a kanyart be is vennem. Úgy pattanok ki a klub előtt az autómból, mintha felrobbanhatna bármelyik másodpercben. Többeknek is fennakad a szeme, bár valószínű, hogy inkább az ábrázatom, ami elborzasztja őket.
- Hol vannak? – az ajtónálló már is bekísér végig a zajos teremben, míg a táskámat úgy szorítom, mintha az életem múlva rajta.
Egy hátsó helyiségbe megyünk, ahol több ember is van. Derek felpattan Ada mellől, aki a kanapén fekszik.
- Mi a... ? néz végig rajtam, de elseprem magam mellől.
Azonnal odasietek az eszméletlen lányhoz, a táskámat a földre teszem, és az első, hogy a pulzusát kitapintom.
- Él.
Derek ennyit mond, de számomra is meg kell bizonyosodnom róla, hogy valóban így van. A szemöldökénél a seb fel van szakadva, a szája sértett, a vére beborítja arcát. Elkezdem a sérüléseit felmérni, és ahogy egyre több, s több kerül elém, úgy leszek egyre jobban ideges. A düh forr bennem.
- Kérlek, tedd, meg amit tudsz – Will hangja a háttérből szól, mire az állkapcsom megfeszül. Nem vettem észre, hogy itt van, de jobb is ha kussba marad. – Egyszerűen nem elpattantam..
- Derek, kivinnéd?
- Mi, nem, nem teheted...
- Tényleg? Nem tehetem? Te kibaszottul egy nőt bántottál, és én nem mondhatom, hogy takarodj ki?
A vállam felett mondom neki, félő, ha felállok péppé zúzom az állkapcsát, amit egy orvos sem fog tudni neki helyre tenni. Próbál hadakozni, de Derek hamar kitessékeli.
- Felépül? – Maria síró hangja szól hozzám.
- Miért hagyod, hogy ez az idióta mellett legyen?
- Azért tette, mert elmondta neki, hogy véget akar vetni ennek.
- Stabil az állapota, haza kell vinnem, ott nyugodtabban tudom kezeli, és pihenésre van szüksége.
Derek ekkor lép vissza a helyiségbe.
- Kérlek, fogd a táskám, és hozom Adat.
- Hozzád akart menni – ennyi hagyja el Maria száját. – Ne engedd vissza annak az állatnak a kezei közé.
Bólintok, és a karjaimban a lánnyal elhagyom a szobát, és kifelé igyekszem a klubból a hátsó ajtón át. Will kitartóan jön mögöttünk, de ha mond bármit is, szerencsére a zene elnyomja. Remélem Derek nem engedi a közelembe, mert félő, hogy nem fogok tudni uralkodik magamon.
- Hova viszed? Melyik kórházba?
- Amelyikbe téged nem engednek be.
Értetlenül néz rám.
- Nem viheted csak így el – röhög, miközben a hátsó ülésre teszem a kábult lányt.
- Tessék? Mit nem tehetek? Ezt? – öklöm találkozik az arcával. – Vagy talán ezt? – újra lesújtok. – Te megtehetted ezt vele? – eltörőm a bordáját, ahogy ő is tette egy törékeny nőnél.
- Bassza meg, te eszelős vagy!
Valóban véresen őt verve annak tűnhetek, de ki a faszt érdekel? Engem biztosan nem, ha az ő vére is rám kerül, arról is magasról teszem, mert ez az állat amit tett, ez a legkevesebb, amit kaphat tőlem.
Megragadom a hajánál fogva, míg vár csurog le a száján, és a szemeibe nézek.
- Soha a közelébe se próbálj menni, se neki, se más nőknek, amíg meg nem tanulod, hogy mi az a tisztelet!
- Indulj Deaclen, mindjárt itt vannak a rendőrök – Derek tol az autóm felé. – Intézem.
Beszállok az autóba, egy pillantást vetek Adaliára, és indulok is a házam felé, hogy mielőbb rendbe hozzam testileg.
Aztán talán lelkileg is.
Adalia
A spaletta rései között a nap be-be tekinget, mikor oldalamra fordulok, és arcomat igyekszem még jobban a párna anyagában eltűntetni. Már több, mint egy hete ezek a falak néznek vissza rám amikor felkelek reggelente. Feljebb húzom a takaró anyagát, és bármennyire is szeretnék visszaaludni az illatok az orromba kúsznak, hasam pedig meg is kordul.
- Jó reggelt – Deaclan fordul meg a főzőlaptól. – Pont időben.
- Szép reggel – mosolygom rá, miközben leülök a pulthoz és szemtelenül nagyot kortyolok a hűs narancsléből, amely előttem pihen egy pohárba, és a fele már hiányzik.
- Hát ezzel egyet kell értenem – lép hozzám, és kiseperi a hajamat az arcomból. – Sokkal jobban nézel ki.
Felnevetek, és a nyakába kulcsolom a kezeimet.
- Remélem, hogy ezt most az orvos mondta belőled – lecsúsztatom a kezemet a meztelen mellkasán. – Mióta itt vagyok nem voltál ilyen közel hozzám.
- Ez nem teljesen igaz. El láttam a sérüléseidet.
Megállapodok a bokszerlasója korcánál. Tekintetünk találkozik, és csend áll be közöttünk. Farkasszemet nézünk, és én kitartok, ahogyan mindig, ő aki folyamatosan menekülőre fogja, amikor kissé forróbb lesz a légkör körülöttünk.
- Hol van a férfi, aki akar engem? – hajolok közelebb, de meghagyom még a távolságot. – Megmentettél.
- Igen, így volt helyes – megrázza a fejét. – És ha nem érek oda? Vagy olyan kárt tesz benned? Miért maradtál mellette, mondtam, régen megmondtam...
Nem engedem, hogy befejezze, szájára tapasztom a számat, és azonnal reagál. Közelebb lép, egészen a lábaim közé, míg én a combjaimmal közrefogom csípőjét. Hajamba túr, de óvatos, érzem rajta a meggondolatlanságot, hogy a csókban visszafogja magát. Kezeim megremegnek, és össze kell szednem magam. Ezt ő is megérzi, eltávolodik és ismét szemei az enyéimben vesznek el, nemlegesen ingatja a fejét, de én egy mélylevegő után nyelvemmel végig szántok a száján.
- Félsz. Nem tartozol nekem semmi...
- Fogd be, és csókolj meg rendesen!
Ujjai a combomba mélyednek, hezitálást látok még a tekintetében, de mire újra szólásra nyitnám a számat, szája a számon, fogaink összekoccannak. Nem is akarom végiggondolni, amit elkezdett mondani, a pillanatnak, az érintéseinek akarok élni. Ahogyan nyelve incselkedik az enyémmel, míg csípője töretlenül nyomul előre a lábaim között, ezzel teljesen felajzva engem.
Elszakadunk, ahogy karjaiba vesz, a nyakába kapaszkodom, s lélegzetünk egybeér, szinte már eggyé is olvad. Visszatérek a hálóba, de nem az enyémbe, hanem az övébe. Leül az ágy szélére engem az ölében tartva, én pedig ösztönösen mozdulva meg ingerelni kezdem.
Felmordul, a pólóm alá nyúl és az anyag már a földön heverészik. Ujja az oldalamon játszik, és várom, hogy tovább haladjunk, ám feltűnik, hogy a testemet ékesítő színes foltokat érinti finoman.
- Már nem fájnak – úgy néz rám, hogy tudja, hazudok. – Nem annyira. Felejttesd el velem.
Szájába suttogom a szavakat és csókra kérem, melyet meg is kapok, majd a melleimre tér át a figyelmet. Kezei és szája is kényeztetni kezd, én pedig éhesen fogadom, amit nyújt.
- A te tempódban haladunk.
- Deaclan, rád van szükségem, nem az orvosomra – korholom. Elegem van a nemet mondásból. Tudom, hogy mit bírok, és mi kell a testemnek. Bízom benne, és szeretném, ha ezt végre a fejébe is vésné.
Felállok, követ a tekintetével. Megszabadulok a bugyimtól, ezt pedig végig is nézi, hogy az apró ruhadarab a földön végzi.
- Le az alsóval – közlöm vele, és szerencsére eleget is tesz, mert csodás meztelenségében áll előttem másodpercek alatt. Napbarnított bőrén ujjaim játszani kezdenek, tónusos hasán végig szaladnak, élvezik a pillanatot. Felnézek rá, és meglátom benne a vágyat. Nem is pislog, derekamnál fogva magához húz, visszaül az ágyra, én pedig térdre ereszkedve fogom újra a lábaim közé.
- Megőrjítesz – nyal a számba, míg kezét a puncimhoz vezeti és játszadozni kezd.
Elmosolyodom.
- Eléggé rejtegeted.
Felvonja a szemöldökét és a kezemet a farkára simítja, ami valóban várakozóan áll kettőnk felhevült teste között. Tarkóján hajába kapaszkodva emelkedem meg, ő pedig magát irányítva belém is csúszik. Fogaival megrágcsálja a számat, de a tekintetemet nem engedi.
- A tiéd vagyok – suttogja a számra, és a fenekembe markolva segít megtalálni a ritmust, ami mind a kettőnknek tökéletes.
Gyengéd, és most hagyom is neki. Valóban a testem nem bírna el többet, de így is mennyei. Hajamat kisimítja az arcomból, összefogja a tarkómnál és úgy irányítja a csókunkat, míg el nem szakad tőlem, elenged, hátára dől és felnéz rám. Kezeit a melleimre vezeti, és játszadozni kezd, míg én követem a felvett ritmust. Hagyom, hogy nézzen egy ideig, majd lehajolok hozzá mert csókjának hiánya őrjítő.
Hosszú volt az út, ami idáig vezetett, de most boldog, nyugodt helyen vagyok.
A karjai között.
