Megremegek, az eső és szél nedves, hideg keveréke sem segíti megelőzni a didergésemet. Bőrömet a libabőr járja át. Térdeim már a hideg beton felületén fájdalmasan mondanak ellen, a szívem a torkomban dobban, zilált vagyok, zihálok és azért imádkozom magamban, hogy valamilyen lehetőségem legyen eltűnni innen. Ami valljuk be, hogy nem éppen tűnik reálisnak. Maximum az élettelen testem, amely innen el fog tűnni.
- Nem kérdezem meg többször, hol van Marcus?
Ordítja, az anyagon keresztül is kellemetlen szájszaga az orromba kúszik, a gyomrom felfordul. Elfordulni készülök, de a fegyvercsövet az állam alá csúsztatja, és belém mar, és eléri, hogy rá nézzek.
Mosolyra görbül a szám, a szituáció hidegségének ellenére, de némán meredek a férfira, aki előttem áll, és kibaszott keménynek hiszi magát. Feltételezem, ha a fegyverét nem tartaná a kezében, közelharcban ideig-óráig tudná megvédeni magát, s a földre is kerülne.
- Ribanc – ragad meg a hajamnál fogva és felfelé rántja a fejem, hogy a szemeimbe nézzen. Kitartok, a nyál összegyűlik a számban majd, nem éppen nőies módon arcon köpöm. – A mocskos... – ellök, a földre hanyatlom, és a beton végig súrolja a bőröm felszínét.
Egy másik ember a hátam mögött jelenik meg, szemem szegletéből látom a fegyverét, de a tekintete nem rajtam van. Félszeg mosolyra húzom vörös ajkaimat, és előre meredek a betonra, ahogyan az esőcseppek hangosan érik el kemény felületét.
Oroszul kezdenek el beszélni, és bármennyire is vagyok soknyelven beszélő, ezt sose voltam hajlandó megtanulni, Marcusal ellentétben. Mindenesetre az tisztán látszik, hogy az egyetértés nincs meg kettőjük között. Hevesek, a fegyvereket olyan hanyagul tartják, hogyha nagyobb erőfeszítést tennék, még le is tudnom szerelni őket a Marcustól tanult technikával is.
A hátamra gördülök, az ég felé emelem az arcomat, az esőcseppek végig gördülnek arcom vonalán. Kinyújtom a nyelvem, fogadom őket, és mélyet lélegzek.
- Mit művelsz? – ránt fel a kezemnél fogva az egyikük, de hamar el is enged, ahogy fegyverropogások hanga süvíti át a teret.
Visszahanyatlom a földre, oldalra gurulok, próbálok fedezékbe menekülni, amennyire a helyzetem ezt engedi.
- Sofia!
A nevem, a hang, akihez tartozik. Borzongás fut végig a testemen. Felnézek, államat a betonon támasztom, és mosolyom az arcomra fagy Marcus láttán.
- Szedd a formás lábaid, angyalom!
Szárnyal a lelkem. Felállok, mezítelen lábaimmal az autó felé sietek, de megperdülök a tengelyem körül, hogy a két idiótát utoljára szemügyre vegyem. Nedves hajam az arcomba csapódik, talpaimba mar olykor a fájdalom, amikor rá-rá lépek nagyobb kavicsdarabokra. Felemelem az ujjaimat, fegyvert formázva velük, és megcélzom a fejét annak a mocsoknak, aki éppen feltápászkodni készül a fegyverével. Meghúzom a nemlétező ravaszom abban a pillanatban, hogy Marcus és a pasas a földre borul. A feje hátra csuklik, összeesik, és elterül a betonon. A fegyver robaja visszhangot ver a hangár falai között, és csodás csend marad utána.
- Sofia – hallatszik Marcus erőteljes hangja és kitárja az ajtót. – Nem akarlak megzavarni, de igyekeznél?
Becsúszok mellé a bőrülésre, az ajtót becsapom ő pedig már gázt is ad, míg távolodásunkat lövések hangja kiséri. Vigyorogva, heves szívdobogással nézek a férfire, akiért oda vagyok már hosszú ideje.
- Ez meleg volt – fogaim a vörös, rúzsos ajkaimba vájnak.
Megingatja a fejét, és jobban a gázba tapos.
A kesztyűtartóba nyúlok, ahol tudom, hogy találni fogok valamit, amivel megszabadulhatok a kezeimet összetartó kötözőtől. Ügyetlenkedem, míg megragadja a kést és pontosan a műanyag alá helyezve elvágja azt, kiszabadítva ezzel engemet.
- Ennyire ne élvezd, hogy ki akarnak nyírni – mormogja, és lefordul az útról a fák között.
- Te miattad akartak végezni velem – hajolok közelebb, a hajába túrok. – De persze be fogtam a számat.
Félmosolyra húzza a száját, én pedig végig simítok a borostáján, ami finoman, jólesően karcolja a bőrömet. Rám villantja kék szemeit, melyekben elveszni elmondhatatlanul imádok. Pár óra, szinte csupán egy nap volt, amíg nem láttam, még is mintha ezer év szaladt volna el a fejünk felett.
A visszapillantóba néz, mély lélegzetet vesz, és a tempót is csökkenti. Az erdő körülölel bennünket, a feszültséggel karöltve. Tudom, hogy nyomós oka van, hogy az emberei nélkül jött értem, de abban is biztos vagyok, hogy nem sokáig fogunk nélkülük haladni.
- Don nem vette rossz néven, hogy nem jöhetett lövöldözni?
- Sofia, ez nem játék, bármennyire is felizgat téged – pillant rám. – Hamarosan ide érnek és tovább megyünk. Van egy ház nem messze, ott meghúzzuk magunkat.
- Jó, ne legyél ennyire feszült. Amúgy is ostobák voltak, egymást ölték volna meg, ha nem érsz oda.
- Miért érzed úgy, hogy mindig ennyire okosnak kell lennie a nagy szádnak?
Közel hajolok hozzá, kezem a combjára simul, ujjaim belé marnak. Illata az orromba kúszik, amit annyira szeretek.
- Tegyél róla, hogy más elfoglaltsága legyen – suttogom a fülébe, majd visszahanyatlok az ülésembe.
A cipőm hiányát most érzem igazán, hogy a sárban tocsogva közeledem a ház felé. Marcus egyik kezével engem tart szorosan, míg a másikkal a fegyvermarkolatot. Fúj a szél, és a nedves bőröm nem éppen repes örömében. Reményeim szerint meleg, forró víz vár, amely a didergő testemet feléleszti.
- Kinek a háza ez?
A konyha hátsó bejáratánál megállva nézek a sötét ház belsejében az üvegen keresztül. Elenged és egyszerű mozdulattal feltöri a zárat, ami hamar választ ad a kérdésemre. Udvariasan előre enged, nem kétség, hogy nem először jár itt.
- A bácsikádé.
- A bácsikámé? – nevetek fel. – Rendben. A bácsikámé. Akkor nem veszi zokon, ha megmosakszom.
Eléggé öreges, poros ház, de látszik, hogy használatban van, annak ellenére, hogy a tulaj jelenleg nem tartózkodik itthon szerencsénkre. A padló olykor megnyikordul a talpam alatt a lépéseimet követve, míg orromba a dohos szag telíti meg, de mindenesetre jól esik a melegség, amely körbeölel.
Mielőtt ellépnék Marcus mellett, megragad a derekamnál fogva, én pedig felpillantok rá, ahogy fölém magasodik. Száját keményen az enyém ellen nyomja, nyelve simogat, kezei szorosan tartanak, a szívem pedig szárnyal.
- Csak szed össze magad gyors, megetetlek aztán lefürdünk együtt – csókol meg újra ellenvetést nem tűrve.
- Legyen úgy.
A fürdő ajtaját behajtom, villanyt oltok, és a tükörképem megijeszt egy pillanatra. Sietve a csap folyó meleg vize alá dugom az arcomat és megszabadulok az elkenődött sminkem maradékától. Ledobálom a sáros ruháimat a földre, és a talpaimat is megmosom. Nagyjából sikerül összeszednem magam, de a zuhany nagyon csábít, viszont Marcus ajánlata sokkal jobban, így visszasétálok hozzá immáron fehérneműben.
- Kedves, hogy gondoltál rám – veszem el a borospoharat, amely rám várt. – Hm, majdnem olyan jó, mint a csókod.
Felülök a pultra, nagyot kortyolok a borból.
- Ne szemtelenkedj – veszi el, iszik egy kortyot és visszaadja, miközben a lábaim közé fészkeli magát. – Amint ide érnek a fiúk, tovább állunk. Vissza akarok menni Szicíliába minél előbb.
- A saját térfeleden akarok kinyírni őket?
- Hogy ejthet ki ez a szép száj, ilyen kemény szavakat? – suttogja, hogy végig húzza ujját az alsó ajkamon én pedig kinyújtom a nyelvemet és megérintem bőrét.
- Sokkal mocskosabb dolgokat is művelt már ez a száj – kapom el fogammal az ujját, majd el is engedem. – Még se ellenezted.
Magához ránt, szája az enyémnek csapódik, a nyelve tolakszik előre, én pedig boldogan fogadom. Kihúz a pult szélére, combomat markolja, de hamar abba is marad az érintése. Kopogás vonja magára a figyelmünket a bejárati ajtó irányából.
- Bob, te vagy az?
- Nagybácsi? – nézek vissza Marcusra cinkos mosollyal.
- Maradj csendben – mordul rám.
- Úgy is látja kinn az autót, és a villany ... – mutatok rá, mire hátrál egy lépést tőlem.
- Bob? – dörömböl az ajtón, és egy morcos kutya ugatása is megüti a fülünket, ami nem éppen kecsegtető. – Fényt láttam, Bob! Nyisd ki, vagy hívom a zsarukat!
Marcus a fegyverért nyúl, ami a pulton, mellettem pihent eddig, de megragadom a csuklóját azonnal, mielőtt hevesen döntene és céltalanul lövöldözni kezdene. Lemászom a konyhapultról, elkezdem felfelé tolni Marcus felsőjét, melyet nem éppen ért, de vár, s magamra veszem a ruhadarabot. Dobok egy csókot, a fenekemet riszálva magam mögött hagyom, de még csendre intem mindezek előtt. A bejáratot megközelítem, míg a kopogás erősödik és türelmetlenné válik. Kábult mosolyra húzom a számat, az ajtófélfának dőlök, ahogy felrántom az ajtót, és az öregre meredek, aki nagyot nyel azon nyomban, hogy a combomon végigszáguld ádáz tekintete. Nagyot nyel, szinte hallom, hogy levegő után kap, mire én kislányos mosolyra húzom az ajkaimat.
Bájos.
- Elnézést, az emeleten voltam – kezdek szabadkozni. – Segíthetek valamiben?
- Cassie? – motyog az öreg, bátortalanul, mintha az emlékeiben kutatna a név után.
- Cassie?! – túrok a hajamba, mintha kicsit zavarba lennék az alul öltözésem miatt.
- Bob sokat mesélt rólad, de nem említette, hogy meglátogatod – úgy mondja, hogy a combjaimat fixírozza, és a szívem megszakad, hogy ennyire hülyének nézem az öreget, ám a puskája a másik kezében, nem éppen megnyugvással tölt el. – Robert vagyok, az egyetlen szomszéd – mutat jobbra a fák sűrűjében. – Igen, kicsit arrább, valóban.
- Ó, valóban. Bob nincs itt, az utolsó pillanatban derült ki, hogy erre felé utazom. Valójában holnap megyek is tovább.
Bentről beszélgetés szűrődik ki, mire az öreg igyekszik mellettem betekinteni. Megérkeztek Donék, aki sose tudja befogni a száját. A kutya morogni kezd, nagyon szagolgat, én pedig a vállam felett hátra nézek. Vigyorom az arcomon játszik.
- Bébi, idejössz köszönni?
Pár másodperc, csend áll be, s lépteket közelednek, és Marcus megjelenik mögöttem, magam is megdöbbenek, ahogy nekem simul egy szál alsónadrágban immár. Hát még az öreg, aki nagyot nyel és egy lépést hátrál, visszahúzza a habzószájú kutyáját is. Marcus keze a csípőmre simul, fenekemet pedig az ágyékához húzza, én pedig mélyen magamba szívem a levegőt.
- Martin, hát te is itt vagy – lelkendezik az öreg, én pedig várom, hogy valami információt csepegtessen. – Olvastam az egyik könyvedet – vág a közepébe. - Bob nagyon lelkesen beszél rólad mindig, és hogy Cassie mennyire boldog melletted. Örülök, hogy találkozunk végre!
- Valóban az – csókol a nyakamba, mosolyát pedig a bőrömön érzem. – Nincs is más választása, lássuk be. – kuncogok Marcus kijelentésén. - És melyik része tetszett az írásomnak igazán?
Kapkodom kettejük között a tekintetemet, mert fogalmam sincs, hogy hova fog kijutni ez a beszélgetés, de remélem, hogy a fegyverdörrenés elmarad. Semmi kedvem már ma estére a fémes szagokhoz.
- Hát tudod, a közepén...
- Tudom – érzem, hogy Marcus a nyakamba vigyorog. – Hazudik – rá sandítok a vállam felett, de ő csak cinkosan vigyorog tovább. Olyan magabiztos, amilyen mindig, amikor megszorongatja a tökeit az ellenségeinek. – Nem is olvasta a könyvem. Biztos a pincében porosodik, esetleg a hidegebb napokon begyújtott vele.
- Nos, én, valóban még nem értem a végére. De mindenképpen el fogom olvasni – bajusza alatt motyogja az öreg. – Érdekfeszítő, de tudod, feszített a tempó a ház körül.
Marcus biccent, ujjait az én ujjaim közé fonja a hasamon.
- Viszont, ha megbocsájt, nem szeretném, hogy a drága Cassie megfázzon – húz még közelebb Marcus, mire az ágyéka szemtelenül a fenekembe nyomódik, s mocorogni kezdek, de lefékez.
- Persze, nem akartam zavarni. Csak tudjátok, jobb az óvatosság, vigyázzatok magatokra. Veszély leselkedhet az éjszakai erdőben. Szép estét!
- Szép estét!
Marcus bezárja az ajtót. Bereteszeli, nem mintha az öreg kíváncsisága ellen ez annyira használna.
- Cassie, hm... nem is rossz – sétálok el mellette, de a derekamnál fogva magához ragad. – De azt hiszem maradok a kis vadóc Sofiámnál.
- Hát még szerencse, mert ismeretlenül kellene kinyírnom ezt a Cassiet – kacsintok rá. – Hello, Don!
- Cicus – húz magához és szorosan megölel. – Elengedtek? Nem tudták elviselni a nagy szádat?
- Ráléptem a tökeikre – kacsintok és az emeletre, a fürdő felé indulok. – Viszont veszek egy zuhanyt, mielőtt az öreg visszajönne.
- Majd elkapom és hagyom, hogy megtapossad.
- Bíztam benned – dobok egy csókot és felfelé sietek.
Marcus megsuhintja a fenekemet, betaszít a fürdőbe, bezárja. Fegyverét a mosdó mellé teszi, míg én a zuhanyt nyitom meg. Ruhástul állok be, nem foglalkozom semmivel, csupán végre tiszta szeretnék lenni.
- Éreznem kell téged – suttogja, ahogy az üvegnek taszít Marcus. – Megőrültem, hogy a kezüket rád tették.
Hajamba markol, orrával az enyémet simítja meg. Tényleg érzem rajta, hogy aggódott, még ha ténylegesen nem is mondja ki.
- Itt vagyok, nem szabadulsz meg tőlem – állok lábujjhegyre, míg a pára körbeölel bennünket.
Kezei mindenhol ott vannak, szája vadul csókol. Vágya annyira nyers, még is szerethető, befogadható, türelmetlenül többre vágyom. Körmeim a mellkasán hagynak gyér nyomot, mire felmordul és az ajkamba mélyeszti a fogait. Ágyékát ölemnek löki, a vágy úgy árad szét a testemben, hogy felrobbanás szélére kerülök, pedig még messze nem ért a tettei végére.
- Igazán finom falat vagy – mormogja, felsője anyagát felgyűri a testemen egészen a csípőmig. A nedves anyagon keresztül a mellemet a fogaival gyötri, míg lejjebb csókolja magát vágyakozó testemen. – Az őrületbe kergettem volna magam, ha elveszítelek.
- Ehelyett engem kergetsz bele! – méltatlankodom, többért esdeklem.
Mélyen felnevet és letépi rólam a bugyimat, és olyan falánkan esik nekem, hogy meg kell kapaszkodnom. A víz ömlik rám, melegem van, alig kapok levegőt, ő pedig nem segít ezen.
- Halkabban – nyalint egy mélyet, mire megremegek karjai között.
- Cseszd meg – túrok a hajába, és a nedves ölemhez nyomom az arcát jobban, ami sajog. Belemarkolok és felhúzom magamhoz. – Ne szórakozz.
Megperdít a saját tengelyem körül, a melleim teljesen az üvegnek nyomódnak, majd a fenekemet magához húzza, és tenyere csattan rajtam.
- Amit csak szeretnél.
Könyörtelenül belém temeti magát, az arcom az üvegnek nyomódik, és lehunyt pillák alól élvezem a kemény csípőmozgását, ami teljesen kikészíti a testem, s a lelkem.
