– Még mindig nem hiszem el, hogy képes vagy elrángatni magaddal – nyög fel fájdalmasan barátnőm, a taxi bőrülésébe simulva, Wisconsin állam, Green Bay városának főutcáján levő forgalmában.
– A két legjobb csapat
csap össze! Muszáj lealázniuk a Packers játékosait, és
mennyivel jobb lesz, hogy ezt a vereséget a saját stadionunkban
kell elszenvedniük!
– Nem értem, hogy
miért is ide költöztél Chicago helyett – emeli égnek az
kék tekintetét.
– Igen, valóban a
szüleimnek, kiskoromban tudnia kellett volna, hogyha felnövök
melyik futballcsapat lesz a kedvencem – helyeselés közben
megigazítom a baseballsapkámat, amelyen a Chicago Bears
emblémája található.
– Annyira nyomasztó
vagy! – nevet fel. – Inkább hadard el a legfontosabb
szabályokat, legalább addig is hasznos információk hagyják el a
szádat.
– Ez a nyomasztó!
Amerikai vagy, és a nemzeti sportnak az alap szabályaival sem vagy
tisztában! Ki kellene hajítanom téged a taxiból –
méltatlankodok, de mind a ketten hangosan felnevetünk, mellyel még
jobban magunkra hívjuk a sofőr figyelmét.
– Akkor nem lenne
társaságod, és elvesznél a sok őrült focirajongó között.
– Valóban –
bólintok, és a zsebembe csúsztatom a telefonom. – Nos, valójában
mit akarsz tudni? – nevetek. – Olyan hosszú, és száraz a
szabályzat. De, ha ezt tudom előbb, hogy ennyire tudatlan vagy,
akkor már hetekkel ezelőtt kinyomtattam volna neked.
– Ne legyél nevetséges
– lök oldalba. – Csak pár dolgot, úgy is elfelejtem mire
odaérünk.
– Két, tizenegy fős
csapat van, de ezek külön, az edzőkkel meg minden ilyen
mellékessel együtt nagyjából hetvenen vannak. A játékidő,
négyszer tizenöt perc és futóórás. Akkor áll meg, amikor a
labda földet ér a passzt követően, ekkor támadás átadási jog
is van, és, ha az utolsó negyedben a játékos, a játékterületen
kívülre viszi – magyarázás közben mutogatok is, míg barátnőm
jót mosolyog, és bólogat, bár tudatában vagyok annak, hogy már
most az első mondatom lényegét nem tudná visszamondani. –
Negyven másodperc van a támadó csapatnak, hogy támadást
indítson. Öt yardonként egyenes vonalak keresztezik a pályát,
úgynevezett hashmarks, ami a labda pontos helyét jelöli, ha
onnan indul a támadás.
– Oké, ez tényleg
unalmas – nyög fel fájdalmasan, s letekeri az ablakot, hogy egy
kis levegőhöz jussunk. – Valami izgalmasabb?
– Ezeket muszáj
tudnod!
– Fogadni merek, hogy
te vagy az egyetlen nő aki ezzel tisztában van – horkan fel. –
De folytasd!
– Rendben. A
kezdőrúgást követően a futó csapat futó embere elviszi a
labdát egy bizonyos pontig, ahonnan a csapat támadóegységének
maximum négy lehetőségből minimum tíz yardot kell előrevinnie a
labdát. Ha ez nemsikerül, akkor az ellenfél következik.
– Aha. De pontot még
mindig nem szerzett senki – jegyzi meg.
– Mindennek megvan a
maga ritmusa.
– Igen, de a lényeg
még is a pontszám – pillant rám, a száját széles mosolyra
húzza.
– Valóban, de ha nézed
a meccset, és ezeket az alap dolgokat nem tudod, honnan fogod tudni,
hogy mi miért van?
– Vannak kommentátorok
– mutat rá a dologra. – És, ha nem kényszerítesz, nem nézek
ilyeneket. Egymásra ugranak, és szinte összeverekednek.
– Feladom – emelem
fel nevetve, védekezően a kezeimet.
Felnevet a férfi, mire
mind a ketten ránézünk. A visszapillantóban találkozik a
tekintetünk, és azonnal el is hallgat. Barátnőm az orra alatt
elmormolja, hogy nem illik az utasai társalgására különösebb
figyelmet fordítania, míg én csendben maradok, és kipillantva az
ablakon, szerencsére megpillantom a stadiont.
Kiveszem a táskámból a
jegyeket, és az egyiket átnyújtom barátnőmnek, aki forgatni
kezdi, de végül semmit sem fűz hozzá. Leparkol a férfi, mondván,
hogy közelebb már nem tud menni, én pedig megköszönöm a fuvart,
és fizetek. Már most hangzavar, rengeteg ember, és rendőri
felügyelet amely körülveszi a Lambeau Field
névre hallgató monumentális sportlétesítményt.
A tömeg hatalmas, és
szinte furakodnunk kell a kapukig. Már majdnem egy órája elkezdték
beengedni az érdeklődőket, hiszen nem kétség, hogy nyolcvanezer
ember mire elfoglalja a helyét, nem két perc, és az sem kétség,
hogy a mai meccs telt házas nézőtérrel fog rendelkezni.
– Érzed ezt a
lüktetés, ahogyan minden ember ideözönlik, hogy megnézhesse a
meccset? – csillogó tekintettel, hatalmas lelkesedéssel hagyják
el a szavak a számat.
– Még jó, hogy alig
éri el a lakosság a százezret, mi lenne, ha nagyobb lenne a
lakosság?
– Annyira lehangoló
vagy ma!
Sorra kerülünk a
kapunál, átnézik a táskánkat, bár a kicsi méretének
köszönhetően hamar átlépjük a kaput, és már is benn vagyunk.
Füttyszók, éljenzések hallatszanak, és kisebb
összeszólalkozások. Mi pont határvonalon levő szektorban
vagyunk, így nem messze a mellettünk levő kapunk a Packers
szurkolói csekkolnak be.
– Remélem a
verekedésből kimaradunk – pillant hátra a válla felett
barátnőm.
– Akik már itt
csinálják a cirkuszt, be sem engedik, nyugi – fogom meg a kezét
és az épület bejáratának irányába húzom, mielőtt még
megfutamodna a mai meccsnézés elől.
– Nem nyugtat meg, hogy
a szunnyadó oroszlánokat beengedik, és meccs közben csinálják
majd a cirkuszt.
– Ne parázz, semmi
bajod nem lesz. Voltam már ilyen meccsen, és még élek. Inkább
szerezzünk valami nasit – azonnal célba veszem a büfét, s amíg
a sorunkat kivárjuk, a kínálatot kezdem el szemlélni.
– Sok kukoricát vegyél
– mormolja, mire rákapom a tekintetemet. – Mi van? El kell
foglalnom magam valamivel.
Nem teszek semmilyen
megjegyzést, mindössze kivárom a soromat, majd a fiatal lánynak
elkezdem hadarni, hogy mit és mennyit kérek. Két adag kukoricát
nyomok a mellettem álló lány kezébe, és a kedvenc italát, míg
magamnak két zacskó mogyorós M&M's-et kérek egy palack, hűs
vízzel. A számlát rendezem, s a jegyemre meredve nézem, hogy hova
is kell mennünk. Előre megyek, míg barátnőm már a szájába is
töm egy maréknyi sós popcornt. Amint felérünk az ülőhelyekhez,
lesétálok a lépcsőn, és a megfelelő sort meg is keresve, előre
engedem a barátnőmet, aki leül a kettes, én pedig mellé, az
egyes székre.
– És még
kényelmetlenek ezek a székek – motyogja inkább magának, mintsem
nekem, de én tisztán meghallom a szavait. Az egyik kukoricás
tasakot a lábai mellé helyezi az italával együtt, míg a másikba
folyamatosan belenyúl, olyan gyorsasággal, mintha valaki az ő
kukoricájára hajtana.
– Ennyit még a te
hátsód is kibír.
– Soha nem lehetsz
ebben annyira biztos. Tudod, hogy a kényelem az elsődleges!
– Oké, inkább tömd a
szádba a kukoricát.
Lepillantok a pályára,
és az órámat is ellenőrzöm, s megállapítom, hogy már röpke
idő, amíg a meccs kezdetét veszi. Csupán egy-két ember, akik még
szállingóznak felfelé a lelátóra, de szerencsére a mi sorunkba
egynek sem szól a jegye, így a kényelmetlen, műanyag székeken
ülve egyre türelmetlenebbül várom a kezdőrúgást.
– Lehetséges, hogy az
ellenfél szurkolóinál dögösebb pasik vannak, mint nálunk? –
suttogja, mire ránézek összevont szemöldökkel.
Nem engem vizslat, hanem
a hátam mögött tekinget el. Mielőtt bármi szó is elhagyná a
számat, követem a tekintetét, és én is abba az irányba
pillantok. Nem kell megkérdeznem, pontosan tudom, hogy melyik az a
srác, aki felkeltette az érdeklődését. Szőke haja, és széles
vigyora első pillanatba a barátnőm szívébe lopta magát, ebben
teljesen biztos vagyok. Egy farmer, kissé térd fölé érő nadrág,
ing, és egy Green Bay-es baseballsapka, míg a szemeit egy
bogártekintetre emlékeztető Ray Ban szemüveg takarja. Pár sorral
ülnek feljebb, mint mi, a haverjával, akinek a sötét haja egy
copfba van összefogva a tarkóján, míg felsőtestét egy mez
takarja, s hosszú lábait fekete nadrág. Ő ül a szélén, így
látom, hogy a lábait viszont egy chelsea, barna csizma fedi. Mind a
kettőjük valóban stílusos, meg kell hagyni.
– Ne bámuld az
ellenséget – sziszegek, ahogyan visszafordulok felé.
– Te is megnézted
őket.
– Ne felejtsd el, hogy
te voltál, aki felhívta a figyelmemet az egészre.
Szóváltásunkat a
Himnusz első dallama, amely megszakítja. Felállunk, mire barátnőm
felrúgja a lábánál találkató popcornos papírtasakot.
Szitkozódni kezd, majd lehajol, é megpróbálja megmenteni a sós
falatokat. Körülöttünk minden szem ránk szegeződik, míg én
kilépek a sorból a barátnőm rugdosásának, és lökdösődésének
köszönhetően.
– Állj már fel! –
szólok rá halkan.
– Jól van, ne
idegeskedj már – szól rám, de még mindig térdel a sorok
között.
– Ezért nem kell
lányokat hozni egy ilyen helyre – jegyzi meg valaki, én pedig
azon nyomban gyilkos pillantással körbepásztázom a körülöttünk
lévő embereket.
Ahogyan fordulok, és
mindenki a szikrázó szempárommal találkozik, senki sem tesz
megjegyzést. Teljes kört kezdek el leírni, de nem kell sokáig
forgolódnom, ugyanis hamar kiderül, hogy ki is tett érces
megjegyzést a jelenlétünkre. A két srác jót nevet, s a
tekintetem ez smaragd szempárral találkozik. Nehezen tartja vissza
a feltörő nevetést, míg a barátja önfeledten ad hangot a
jókedvének. Elfordítja a fejét, és leülnek. Mélyen magamba
szívom a levegőt, s visszapillantok a térdelő lányra, aki most
áll fel, közben leporolja a nadrágját, és a hajába túr.
– Összeszedted magad?
– Befejezhetnéd a
házsártoskodást – mormolja az orra alatt, s leül. – Én
teszek szívességet, szóval a kukoricámat megérdemlem.
– Megérdemled, de most
nézzük a meccset, kérlek.
Már a pályán van a
csapat, és a kezdőrúgásra vár mindenki. Amint megtörténik, az
ellenfél csapatából a visszahordó elkapja a labdát, míg a tíz
csapattársa blokkolni igyekszik az ellenfelet, hogy minél több
yardot haladjon előre.
– Nem hiszem, hogy ez
nekik annyira kibaszottul jó – jegyzi meg elhúzott számmal a
mellettem ülő lány, aki még a kukoricáját is elfelejti a heves
játéknak köszönhetően.
– Blokkolják az
ellenfelet, hogy minél több yardjuk legyen – informálom, míg a
szemeimet a pályán tartom.
Az események haladnak, a
szurkolók hangosak, a popcorn és az M&M's pedig vészesen fogy.
A támadó és a védekező csapat beáll egymással szemben, az
alapvonallal párhuzamos képzeletbeli vonalhoz, amelynek a helyét a
labda adja meg, amely közöttük van, és innen számolják a tíz
yardot. A labdát feladja a center az irányítónak, ő pedig tovább
passzolja az elkapó irányába.
– Vadállatok! –
kiált fel barátnőm, és feláll a helyéről, míg a pályán
egymásra vetődő játékosokat figyeli.
A Green Bay a
következő percekben szerez hat pontot a Touchdown-al, majd
egy húsz yardos kísérlet a kapuval szemben, és egy jutalompont is
hozzájuk csapódik. Felkiáltok, és felállok, míg idegességembe
felrúgom a barátnőm által nehezen összeszedett kukoricát. A
sárga kendő a földre kerül, és a szabálytalanságra hívja fel
a bíró a figyelmet. A Chicago Bears most a védekező, de az
egyik játékos a labda megindulása előtt bemozdult, így öt
yardot vesztenek a területükből, és annál a képzeletbeli
vonalnál áll fel újra a fal, ezzel a Green Bay előtt
nagyobb lehetőség nyílik arra, hogy Touchdownt szerezzenek.
– Most ez mi? –
barátnőm értetlenül néz rám.
– Büntetés mindig
területvesztéssel jár. Ez lehet öt, tíz vagy pedig tizenöt yard
– hadarom.
– Morci kislány, tudni
kell veszíteni – hallom meg a mély hangot, amely megjegyezte,
hogy semmi keresnivalónk itt.
Felé fordulok, és a
zacskóból egy maroknyi csokoládét hajítok felé, mire a szőke
elneveti magát, és elkap pár szemet, melyet a szájába is dob.
– Igazán édes vagy,
de megvagyunk, köszi – kacsint rám, én pedig morogva fordulok
vissza.
– Nem baj fiúk! Még
nyerhetünk! – kiáltom és tapsolok a többi szurkolóval együtt.
– Nem adja fel – újra
az a mély, fülbemászó, s kellően irritáló hang, amely a tömeg
zajában is tökéletesen hallható. A csipkelődő szavai
felbőszítenek, de nem adom meg neki az örömöt azzal, hogy újra
rápillantok, hogy lássa a dühös tekintetemet.
A Chicago Bears
szerez egy Touchdownt, amire még lelkesebb leszek, és egy
újabb mogyorós golyót dobok a számba. Éljenzek, és lelkesen
szurkolok a csapatomnak, míg a barátnőm néha a kezemhez kap
ijedtében, amikor erősebben mennek egymásra a játékosok. A pálya
szélére is kisodrónak, mire onnan mindenki hátrálni kezd.
– Sajnálat, és
kegyelempont – újabb megjegyzés, én pedig szinte már robbanok.
Tudom, hogy miattam csinálja, hiszen élvezi a reakciómat, amely
egy-egy beszólása után robban bennem.
– Ne vedd fel – teszi
a kezemre a kezét barátnőm.
– Irritál! Hogy lehet
valaki ennyire pofátlan? Direkt csinálja!
– Mondtam, hogy nagy
fölénnyel vezetnek majd az első negyedben már – újabb
megjegyzés, tökéletes Touchdown belém.
Elkap a méreg, s
megragadom az első dolgot, ami a kezembe kerül. Fellépek pár
lépcsőfokot, és a pohár tartalmát ráborítóm. Az alkohol szaga
azonnal az orromba kúszik, mire rájövök, hogy a mögöttem levő
srác sörét emeltem el. Az áldozatom végighúzza a kezét az
arcán, én pedig elszáguldok mellette, hogy a ragacsosságot
megelőzzem a kezemen. Még mindig forr bennem a düh, a lépcsőket
lefelé kettesével szedem, míg hallom, hogy újabb pontszerzés
történt a pályán.
A most üres folyosón
megnyújtom a lépteimet, és a végére érve az ajtót erőteljesen
lököm be. Megnyitom a csapot, és a hideg víz alá dugom a
kezeimet, amely a sör szagától bűzlik. Szappanból is nyomok egy
keveset, bár nem tudom megmondani, hogy melyikük az orrfacsaróbb.
Kirángatok pár kéztörlőt a tartóból, és a nedvességet a
kezemen felitatom. A tükörbe pillantok, amint hallon, hogy valaki
átlépi a helyiség küszöbét.
– Engem kibaszottul nem
szerethetnek az égiek – nyögök fel fájdalmasan, és a
szemetesbe hajítom az elhasznált papírokat.
– Gondoltam, hogy
lejátszhatnánk a saját meccsünket. Nagyon felszívtad magad a
csipkelődéseimen – féloldalas mosolya jelenik meg az arcán.
– Ez a női mosdó, és
a másik térfélen állsz, szóval jobb, ha visszamész, és a
fölényes csapatodnak drukkolsz.
– Tudni kell veszíteni
– kacsint rám, s pár lépéssel meg is szünteti a közöttünk
levő távolságot. – De nem utasítok vissza egy visszavágót.
– Ezek az ócska
szövegek máskor bejönnek?
– Nem, de nem is
szoktam futballmeccsen lányokra felfigyelni – szánt végig a
nyelvével az alsó ajkán, mellyel eléri, hogy a figyelmemet a
szájának szenteljem.
– Most különlegesnek
kellene éreznem magamat? – nevetek fel. – Mennem kell, a
barátnőmet magára hagytam – lépek el mellette, de ő megragadja
a kezemet, és az ajtónak taszít. Nyekkenek egyet, ahogyan
találkozom a kemény felülettel, de fájdalmat nem érzek.
– Ne aggódj, a haverom
elszórakoztatja.
Ujjai a csípőmbe
marnak, az ajkait végigvontatja az enyémen, én pedig a fejemet
vesztve a tarkójánál fogva magamhoz rántom. A szánk hevesen ér
össze, a kezei mindenhol ott vannak, és érintenek. A
baseballsapkám hamar a földre kerül a hevességünknek
köszönhetően, míg a felsőtestemet takaró meznek a szegélyit is
pillanatok leforgása alatt találja meg, és rántja át a fejemen,
hogy a sapkámhoz csatlakozzon. Én sem tudom sokáig nézni, hogy a
Green Bay mez takarja a testét, ezáltal a tétlenkedést
erőszakosan odébb lökve tüntetem el róla a simulékony anyagot.
– Azt hiszem, most már
egy csapatban játszunk – mormolja a számba a szavakat, s a
sliccemmel kezd el ügyeskedni.
Lerúgom a szandálomat,
ahogyan a farmershort a bokáim köré esik. Kilépek az anyagból,
és teljesen az ő testének simulok. Fogaival meghúzza az alsó
ajkamat, ujját végighúzza az oldalamon, s a csipkés melltartón
keresztül megmarkolja a mellemet. A mellkasom szaporán emelkedik,
és süllyed, ahogyan az övé is, a sok fekete tinta alatt.
Tarkójánál kihúzom a
gumit a hajából, amely a sötét tincseit tartja egybe. Beletúrok
a hajába, s újra mélyen a szájába csókolok. Forró nyelve az
enyéméhez simul, az ágyékát az enyémé ellen taszítja, mire
egy nyöszörgés szakad fel a torkom mélyéről, s ad
tanúbizonyságot arról, hogy a türelmem is egy bizonyos határig
tart.
Az övét, és a sliccét
kapkodó, enyhén remegő kezekkel bontom szét, és az
alsónadrágjával együtt tolom le, ameddig tudom. Lenyúl, és
segít nekem, ám én hamar elvezetem a farmer nehéz anyagáról a
kezemet, s a hossza köré fonom az ujjaimat. Felszisszen és felbont
egy fóliacsomagot, amelyet hanyagul elejét, míg a kondomot a
kezembe nyomja. Péniszén teljesen végiggörgetem az óvszert.
Homlokát az enyémének támasztja, a kezei a combjaim alá
csúsznak, és megemel. Hátam a már forróvá vált ajtó
felületéhez érnek, a légkör is hasonló magasságokat él meg,
és a testemen is egy-egy verejtékcsepp végigszánt, annak
ellenére, hogy még csak csókok, gyengéd, még is sürgető
érintések váltották egymást.
Még mindig simogatom az
erekcióját, ám ahogyan a bugyim darabokban a földet kezdi
öltöztetni, magamba is vezetem.
– Touchdown –
elégedett mosollyal jegyzi meg, mire elnevetem magam, de a vidámság
eltűnik, mikor a pénisze megmozdul bennem.
Kezeimet a nyaka köré
fonom, a szemhéjaimat lehunyom, s teljesen átadom magam a kéjjel,
buja vággyal fűtött pillanatnak. Ajkait szétnyílnak, a nyelvével
az ajkak közé nyal, míg a csípője egyre hevesebb, egyre mélyebb
mozdulatokkal ostromol. Szája a mellemre vándorol, melyet a
fogaival, ajkaival és a kecsesen mozgó nyelvével kezd el gyötörni.
Marokba fogom a haját, a
fejem oldalra bicsaklik az ajtó mentén, és a tükör felülete
megmutatja a fülledt pillanatunkat. Tetovált karja az én fehér
bőrömhöz simul, biztosan tart, míg a csípője megállíthatatlanul
tör előre újra és újra. Látom, s érzem is, ahogyan a nyelvével
megpöcköli a mellemet, én pedig a fejemet vesztem, a szemhájaim
ismételten lecsukódnak, és az euforikus érzés teljesen a maga
alá temet. Érzem, ahogyan az izmaim teljesen a hossza köré
simulnak, s, hogy ő megremeg bennem. A nyakam hajlatába rejti az
arcát, az enyhén sós bőrömön egy nyalintást tesz, és amint
lecsendesedik az orgazmusunk, megáll. Hangos lélegzetvételeink
egyvelege tölti meg a helyiség falait.
Kisimít egy rakoncátlan
tincset az arcomból, s rövid csókkal ajándékoz meg.
– Milyen végjátszma
volt? – vigyorog kielégülten.
– A csokoládés
M&M's-eket legyőzted, de a mogyisokért még kell pár yardot
futnod.