Green Bay Packers vs. Chicago Bears

– Még mindig nem hiszem el, hogy képes vagy elrángatni magaddal – nyög fel fájdalmasan barátnőm, a taxi bőrülésébe simulva, Wisconsin állam, Green Bay városának főutcáján levő forgalmában.

– A két legjobb csapat csap össze! Muszáj lealázniuk a Packers játékosait, és mennyivel jobb lesz, hogy ezt a vereséget a saját stadionunkban kell elszenvedniük!

– Nem értem, hogy miért is ide költöztél Chicago helyett – emeli égnek az kék tekintetét.

– Igen, valóban a szüleimnek, kiskoromban tudnia kellett volna, hogyha felnövök melyik futballcsapat lesz a kedvencem – helyeselés közben megigazítom a baseballsapkámat, amelyen a Chicago Bears emblémája található.

– Annyira nyomasztó vagy! – nevet fel. – Inkább hadard el a legfontosabb szabályokat, legalább addig is hasznos információk hagyják el a szádat.

– Ez a nyomasztó! Amerikai vagy, és a nemzeti sportnak az alap szabályaival sem vagy tisztában! Ki kellene hajítanom téged a taxiból – méltatlankodok, de mind a ketten hangosan felnevetünk, mellyel még jobban magunkra hívjuk a sofőr figyelmét.

– Akkor nem lenne társaságod, és elvesznél a sok őrült focirajongó között.

– Valóban – bólintok, és a zsebembe csúsztatom a telefonom. – Nos, valójában mit akarsz tudni? – nevetek. – Olyan hosszú, és száraz a szabályzat. De, ha ezt tudom előbb, hogy ennyire tudatlan vagy, akkor már hetekkel ezelőtt kinyomtattam volna neked.

– Ne legyél nevetséges – lök oldalba. – Csak pár dolgot, úgy is elfelejtem mire odaérünk.

– Két, tizenegy fős csapat van, de ezek külön, az edzőkkel meg minden ilyen mellékessel együtt nagyjából hetvenen vannak. A játékidő, négyszer tizenöt perc és futóórás. Akkor áll meg, amikor a labda földet ér a passzt követően, ekkor támadás átadási jog is van, és, ha az utolsó negyedben a játékos, a játékterületen kívülre viszi – magyarázás közben mutogatok is, míg barátnőm jót mosolyog, és bólogat, bár tudatában vagyok annak, hogy már most az első mondatom lényegét nem tudná visszamondani. – Negyven másodperc van a támadó csapatnak, hogy támadást indítson. Öt yardonként egyenes vonalak keresztezik a pályát, úgynevezett hashmarks, ami a labda pontos helyét jelöli, ha onnan indul a támadás.

– Oké, ez tényleg unalmas – nyög fel fájdalmasan, s letekeri az ablakot, hogy egy kis levegőhöz jussunk. – Valami izgalmasabb?

– Ezeket muszáj tudnod!

– Fogadni merek, hogy te vagy az egyetlen nő aki ezzel tisztában van – horkan fel. – De folytasd!

– Rendben. A kezdőrúgást követően a futó csapat futó embere elviszi a labdát egy bizonyos pontig, ahonnan a csapat támadóegységének maximum négy lehetőségből minimum tíz yardot kell előrevinnie a labdát. Ha ez nemsikerül, akkor az ellenfél következik.

– Aha. De pontot még mindig nem szerzett senki – jegyzi meg.

– Mindennek megvan a maga ritmusa.

– Igen, de a lényeg még is a pontszám – pillant rám, a száját széles mosolyra húzza.

– Valóban, de ha nézed a meccset, és ezeket az alap dolgokat nem tudod, honnan fogod tudni, hogy mi miért van?

– Vannak kommentátorok – mutat rá a dologra. – És, ha nem kényszerítesz, nem nézek ilyeneket. Egymásra ugranak, és szinte összeverekednek.

– Feladom – emelem fel nevetve, védekezően a kezeimet.

Felnevet a férfi, mire mind a ketten ránézünk. A visszapillantóban találkozik a tekintetünk, és azonnal el is hallgat. Barátnőm az orra alatt elmormolja, hogy nem illik az utasai társalgására különösebb figyelmet fordítania, míg én csendben maradok, és kipillantva az ablakon, szerencsére megpillantom a stadiont.

Kiveszem a táskámból a jegyeket, és az egyiket átnyújtom barátnőmnek, aki forgatni kezdi, de végül semmit sem fűz hozzá. Leparkol a férfi, mondván, hogy közelebb már nem tud menni, én pedig megköszönöm a fuvart, és fizetek. Már most hangzavar, rengeteg ember, és rendőri felügyelet amely körülveszi a Lambeau Field névre hallgató monumentális sportlétesítményt.

A tömeg hatalmas, és szinte furakodnunk kell a kapukig. Már majdnem egy órája elkezdték beengedni az érdeklődőket, hiszen nem kétség, hogy nyolcvanezer ember mire elfoglalja a helyét, nem két perc, és az sem kétség, hogy a mai meccs telt házas nézőtérrel fog rendelkezni.

– Érzed ezt a lüktetés, ahogyan minden ember ideözönlik, hogy megnézhesse a meccset? – csillogó tekintettel, hatalmas lelkesedéssel hagyják el a szavak a számat.

– Még jó, hogy alig éri el a lakosság a százezret, mi lenne, ha nagyobb lenne a lakosság?

– Annyira lehangoló vagy ma!

Sorra kerülünk a kapunál, átnézik a táskánkat, bár a kicsi méretének köszönhetően hamar átlépjük a kaput, és már is benn vagyunk. Füttyszók, éljenzések hallatszanak, és kisebb összeszólalkozások. Mi pont határvonalon levő szektorban vagyunk, így nem messze a mellettünk levő kapunk a Packers szurkolói csekkolnak be.

– Remélem a verekedésből kimaradunk – pillant hátra a válla felett barátnőm.

– Akik már itt csinálják a cirkuszt, be sem engedik, nyugi – fogom meg a kezét és az épület bejáratának irányába húzom, mielőtt még megfutamodna a mai meccsnézés elől.

– Nem nyugtat meg, hogy a szunnyadó oroszlánokat beengedik, és meccs közben csinálják majd a cirkuszt.

– Ne parázz, semmi bajod nem lesz. Voltam már ilyen meccsen, és még élek. Inkább szerezzünk valami nasit – azonnal célba veszem a büfét, s amíg a sorunkat kivárjuk, a kínálatot kezdem el szemlélni.

– Sok kukoricát vegyél – mormolja, mire rákapom a tekintetemet. – Mi van? El kell foglalnom magam valamivel.

Nem teszek semmilyen megjegyzést, mindössze kivárom a soromat, majd a fiatal lánynak elkezdem hadarni, hogy mit és mennyit kérek. Két adag kukoricát nyomok a mellettem álló lány kezébe, és a kedvenc italát, míg magamnak két zacskó mogyorós M&M's-et kérek egy palack, hűs vízzel. A számlát rendezem, s a jegyemre meredve nézem, hogy hova is kell mennünk. Előre megyek, míg barátnőm már a szájába is töm egy maréknyi sós popcornt. Amint felérünk az ülőhelyekhez, lesétálok a lépcsőn, és a megfelelő sort meg is keresve, előre engedem a barátnőmet, aki leül a kettes, én pedig mellé, az egyes székre.

– És még kényelmetlenek ezek a székek – motyogja inkább magának, mintsem nekem, de én tisztán meghallom a szavait. Az egyik kukoricás tasakot a lábai mellé helyezi az italával együtt, míg a másikba folyamatosan belenyúl, olyan gyorsasággal, mintha valaki az ő kukoricájára hajtana.

– Ennyit még a te hátsód is kibír.

– Soha nem lehetsz ebben annyira biztos. Tudod, hogy a kényelem az elsődleges!

– Oké, inkább tömd a szádba a kukoricát.

Lepillantok a pályára, és az órámat is ellenőrzöm, s megállapítom, hogy már röpke idő, amíg a meccs kezdetét veszi. Csupán egy-két ember, akik még szállingóznak felfelé a lelátóra, de szerencsére a mi sorunkba egynek sem szól a jegye, így a kényelmetlen, műanyag székeken ülve egyre türelmetlenebbül várom a kezdőrúgást.

– Lehetséges, hogy az ellenfél szurkolóinál dögösebb pasik vannak, mint nálunk? – suttogja, mire ránézek összevont szemöldökkel.

Nem engem vizslat, hanem a hátam mögött tekinget el. Mielőtt bármi szó is elhagyná a számat, követem a tekintetét, és én is abba az irányba pillantok. Nem kell megkérdeznem, pontosan tudom, hogy melyik az a srác, aki felkeltette az érdeklődését. Szőke haja, és széles vigyora első pillanatba a barátnőm szívébe lopta magát, ebben teljesen biztos vagyok. Egy farmer, kissé térd fölé érő nadrág, ing, és egy Green Bay-es baseballsapka, míg a szemeit egy bogártekintetre emlékeztető Ray Ban szemüveg takarja. Pár sorral ülnek feljebb, mint mi, a haverjával, akinek a sötét haja egy copfba van összefogva a tarkóján, míg felsőtestét egy mez takarja, s hosszú lábait fekete nadrág. Ő ül a szélén, így látom, hogy a lábait viszont egy chelsea, barna csizma fedi. Mind a kettőjük valóban stílusos, meg kell hagyni.

– Ne bámuld az ellenséget – sziszegek, ahogyan visszafordulok felé.

– Te is megnézted őket.

– Ne felejtsd el, hogy te voltál, aki felhívta a figyelmemet az egészre.

Szóváltásunkat a Himnusz első dallama, amely megszakítja. Felállunk, mire barátnőm felrúgja a lábánál találkató popcornos papírtasakot. Szitkozódni kezd, majd lehajol, é megpróbálja megmenteni a sós falatokat. Körülöttünk minden szem ránk szegeződik, míg én kilépek a sorból a barátnőm rugdosásának, és lökdösődésének köszönhetően.

– Állj már fel! – szólok rá halkan.

– Jól van, ne idegeskedj már – szól rám, de még mindig térdel a sorok között.

– Ezért nem kell lányokat hozni egy ilyen helyre – jegyzi meg valaki, én pedig azon nyomban gyilkos pillantással körbepásztázom a körülöttünk lévő embereket.

Ahogyan fordulok, és mindenki a szikrázó szempárommal találkozik, senki sem tesz megjegyzést. Teljes kört kezdek el leírni, de nem kell sokáig forgolódnom, ugyanis hamar kiderül, hogy ki is tett érces megjegyzést a jelenlétünkre. A két srác jót nevet, s a tekintetem ez smaragd szempárral találkozik. Nehezen tartja vissza a feltörő nevetést, míg a barátja önfeledten ad hangot a jókedvének. Elfordítja a fejét, és leülnek. Mélyen magamba szívom a levegőt, s visszapillantok a térdelő lányra, aki most áll fel, közben leporolja a nadrágját, és a hajába túr.

– Összeszedted magad?

– Befejezhetnéd a házsártoskodást – mormolja az orra alatt, s leül. – Én teszek szívességet, szóval a kukoricámat megérdemlem.

– Megérdemled, de most nézzük a meccset, kérlek.

Már a pályán van a csapat, és a kezdőrúgásra vár mindenki. Amint megtörténik, az ellenfél csapatából a visszahordó elkapja a labdát, míg a tíz csapattársa blokkolni igyekszik az ellenfelet, hogy minél több yardot haladjon előre.

– Nem hiszem, hogy ez nekik annyira kibaszottul jó – jegyzi meg elhúzott számmal a mellettem ülő lány, aki még a kukoricáját is elfelejti a heves játéknak köszönhetően.

– Blokkolják az ellenfelet, hogy minél több yardjuk legyen – informálom, míg a szemeimet a pályán tartom.

Az események haladnak, a szurkolók hangosak, a popcorn és az M&M's pedig vészesen fogy. A támadó és a védekező csapat beáll egymással szemben, az alapvonallal párhuzamos képzeletbeli vonalhoz, amelynek a helyét a labda adja meg, amely közöttük van, és innen számolják a tíz yardot. A labdát feladja a center az irányítónak, ő pedig tovább passzolja az elkapó irányába.

– Vadállatok! – kiált fel barátnőm, és feláll a helyéről, míg a pályán egymásra vetődő játékosokat figyeli.

A Green Bay a következő percekben szerez hat pontot a Touchdown-al, majd egy húsz yardos kísérlet a kapuval szemben, és egy jutalompont is hozzájuk csapódik. Felkiáltok, és felállok, míg idegességembe felrúgom a barátnőm által nehezen összeszedett kukoricát. A sárga kendő a földre kerül, és a szabálytalanságra hívja fel a bíró a figyelmet. A Chicago Bears most a védekező, de az egyik játékos a labda megindulása előtt bemozdult, így öt yardot vesztenek a területükből, és annál a képzeletbeli vonalnál áll fel újra a fal, ezzel a Green Bay előtt nagyobb lehetőség nyílik arra, hogy Touchdownt szerezzenek.

– Most ez mi? – barátnőm értetlenül néz rám.

– Büntetés mindig területvesztéssel jár. Ez lehet öt, tíz vagy pedig tizenöt yard – hadarom.

– Morci kislány, tudni kell veszíteni – hallom meg a mély hangot, amely megjegyezte, hogy semmi keresnivalónk itt.

Felé fordulok, és a zacskóból egy maroknyi csokoládét hajítok felé, mire a szőke elneveti magát, és elkap pár szemet, melyet a szájába is dob.

– Igazán édes vagy, de megvagyunk, köszi – kacsint rám, én pedig morogva fordulok vissza.

– Nem baj fiúk! Még nyerhetünk! – kiáltom és tapsolok a többi szurkolóval együtt.

– Nem adja fel – újra az a mély, fülbemászó, s kellően irritáló hang, amely a tömeg zajában is tökéletesen hallható. A csipkelődő szavai felbőszítenek, de nem adom meg neki az örömöt azzal, hogy újra rápillantok, hogy lássa a dühös tekintetemet.

A Chicago Bears szerez egy Touchdownt, amire még lelkesebb leszek, és egy újabb mogyorós golyót dobok a számba. Éljenzek, és lelkesen szurkolok a csapatomnak, míg a barátnőm néha a kezemhez kap ijedtében, amikor erősebben mennek egymásra a játékosok. A pálya szélére is kisodrónak, mire onnan mindenki hátrálni kezd.

– Sajnálat, és kegyelempont – újabb megjegyzés, én pedig szinte már robbanok. Tudom, hogy miattam csinálja, hiszen élvezi a reakciómat, amely egy-egy beszólása után robban bennem.

– Ne vedd fel – teszi a kezemre a kezét barátnőm.

– Irritál! Hogy lehet valaki ennyire pofátlan? Direkt csinálja!

– Mondtam, hogy nagy fölénnyel vezetnek majd az első negyedben már – újabb megjegyzés, tökéletes Touchdown belém.

Elkap a méreg, s megragadom az első dolgot, ami a kezembe kerül. Fellépek pár lépcsőfokot, és a pohár tartalmát ráborítóm. Az alkohol szaga azonnal az orromba kúszik, mire rájövök, hogy a mögöttem levő srác sörét emeltem el. Az áldozatom végighúzza a kezét az arcán, én pedig elszáguldok mellette, hogy a ragacsosságot megelőzzem a kezemen. Még mindig forr bennem a düh, a lépcsőket lefelé kettesével szedem, míg hallom, hogy újabb pontszerzés történt a pályán.

A most üres folyosón megnyújtom a lépteimet, és a végére érve az ajtót erőteljesen lököm be. Megnyitom a csapot, és a hideg víz alá dugom a kezeimet, amely a sör szagától bűzlik. Szappanból is nyomok egy keveset, bár nem tudom megmondani, hogy melyikük az orrfacsaróbb. Kirángatok pár kéztörlőt a tartóból, és a nedvességet a kezemen felitatom. A tükörbe pillantok, amint hallon, hogy valaki átlépi a helyiség küszöbét.

– Engem kibaszottul nem szerethetnek az égiek – nyögök fel fájdalmasan, és a szemetesbe hajítom az elhasznált papírokat.

– Gondoltam, hogy lejátszhatnánk a saját meccsünket. Nagyon felszívtad magad a csipkelődéseimen – féloldalas mosolya jelenik meg az arcán.

– Ez a női mosdó, és a másik térfélen állsz, szóval jobb, ha visszamész, és a fölényes csapatodnak drukkolsz.

– Tudni kell veszíteni – kacsint rám, s pár lépéssel meg is szünteti a közöttünk levő távolságot. – De nem utasítok vissza egy visszavágót.

– Ezek az ócska szövegek máskor bejönnek?

– Nem, de nem is szoktam futballmeccsen lányokra felfigyelni – szánt végig a nyelvével az alsó ajkán, mellyel eléri, hogy a figyelmemet a szájának szenteljem.

– Most különlegesnek kellene éreznem magamat? – nevetek fel. – Mennem kell, a barátnőmet magára hagytam – lépek el mellette, de ő megragadja a kezemet, és az ajtónak taszít. Nyekkenek egyet, ahogyan találkozom a kemény felülettel, de fájdalmat nem érzek.

– Ne aggódj, a haverom elszórakoztatja.

Ujjai a csípőmbe marnak, az ajkait végigvontatja az enyémen, én pedig a fejemet vesztve a tarkójánál fogva magamhoz rántom. A szánk hevesen ér össze, a kezei mindenhol ott vannak, és érintenek. A baseballsapkám hamar a földre kerül a hevességünknek köszönhetően, míg a felsőtestemet takaró meznek a szegélyit is pillanatok leforgása alatt találja meg, és rántja át a fejemen, hogy a sapkámhoz csatlakozzon. Én sem tudom sokáig nézni, hogy a Green Bay mez takarja a testét, ezáltal a tétlenkedést erőszakosan odébb lökve tüntetem el róla a simulékony anyagot.

– Azt hiszem, most már egy csapatban játszunk – mormolja a számba a szavakat, s a sliccemmel kezd el ügyeskedni.

Lerúgom a szandálomat, ahogyan a farmershort a bokáim köré esik. Kilépek az anyagból, és teljesen az ő testének simulok. Fogaival meghúzza az alsó ajkamat, ujját végighúzza az oldalamon, s a csipkés melltartón keresztül megmarkolja a mellemet. A mellkasom szaporán emelkedik, és süllyed, ahogyan az övé is, a sok fekete tinta alatt.

Tarkójánál kihúzom a gumit a hajából, amely a sötét tincseit tartja egybe. Beletúrok a hajába, s újra mélyen a szájába csókolok. Forró nyelve az enyéméhez simul, az ágyékát az enyémé ellen taszítja, mire egy nyöszörgés szakad fel a torkom mélyéről, s ad tanúbizonyságot arról, hogy a türelmem is egy bizonyos határig tart.

Az övét, és a sliccét kapkodó, enyhén remegő kezekkel bontom szét, és az alsónadrágjával együtt tolom le, ameddig tudom. Lenyúl, és segít nekem, ám én hamar elvezetem a farmer nehéz anyagáról a kezemet, s a hossza köré fonom az ujjaimat. Felszisszen és felbont egy fóliacsomagot, amelyet hanyagul elejét, míg a kondomot a kezembe nyomja. Péniszén teljesen végiggörgetem az óvszert. Homlokát az enyémének támasztja, a kezei a combjaim alá csúsznak, és megemel. Hátam a már forróvá vált ajtó felületéhez érnek, a légkör is hasonló magasságokat él meg, és a testemen is egy-egy verejtékcsepp végigszánt, annak ellenére, hogy még csak csókok, gyengéd, még is sürgető érintések váltották egymást.

Még mindig simogatom az erekcióját, ám ahogyan a bugyim darabokban a földet kezdi öltöztetni, magamba is vezetem.

– Touchdown – elégedett mosollyal jegyzi meg, mire elnevetem magam, de a vidámság eltűnik, mikor a pénisze megmozdul bennem.

Kezeimet a nyaka köré fonom, a szemhéjaimat lehunyom, s teljesen átadom magam a kéjjel, buja vággyal fűtött pillanatnak. Ajkait szétnyílnak, a nyelvével az ajkak közé nyal, míg a csípője egyre hevesebb, egyre mélyebb mozdulatokkal ostromol. Szája a mellemre vándorol, melyet a fogaival, ajkaival és a kecsesen mozgó nyelvével kezd el gyötörni.

Marokba fogom a haját, a fejem oldalra bicsaklik az ajtó mentén, és a tükör felülete megmutatja a fülledt pillanatunkat. Tetovált karja az én fehér bőrömhöz simul, biztosan tart, míg a csípője megállíthatatlanul tör előre újra és újra. Látom, s érzem is, ahogyan a nyelvével megpöcköli a mellemet, én pedig a fejemet vesztem, a szemhájaim ismételten lecsukódnak, és az euforikus érzés teljesen a maga alá temet. Érzem, ahogyan az izmaim teljesen a hossza köré simulnak, s, hogy ő megremeg bennem. A nyakam hajlatába rejti az arcát, az enyhén sós bőrömön egy nyalintást tesz, és amint lecsendesedik az orgazmusunk, megáll. Hangos lélegzetvételeink egyvelege tölti meg a helyiség falait.

Kisimít egy rakoncátlan tincset az arcomból, s rövid csókkal ajándékoz meg.

– Milyen végjátszma volt? – vigyorog kielégülten.

– A csokoládés M&M's-eket legyőzted, de a mogyisokért még kell pár yardot futnod.