Monéa
Leszállok a buszmegállóban, mire egy villám cikázik át az égen. Inkább a taxit szoktam preferálni, de valamiért egy sem volt elérhető időn belül, így maradt a helyijárat koszos környezete. Ennek köszönhetően pár perc sétára vagyok otthontól, ami nem is lenne akkora probléma, ha az eső lába éppen nem a nyakamban lógna.
Összerezzenek.
Kabátom gallérját feljebb húzom, hogy a nyakamat védjem, bá, s egetrengető mennydörgés visszhangot ver az épületek között, a lábaimat ösztönözni kezdem gyorsabb léptekre. Táskám pántját átvetem keresztben a testemen, miközben megállok a zebránál, toporgok már szinte, míg az autók elszáguldanak előttem. A lámpa nem akar váltani, az eső illata pedig az orromba kúszik. Az ég felé fordítom az arcomat, a sötétségből egy hideg csepp ér el, mely könnyedén gördül le, egészen a nyakamig, ahol eltűnik a kabátom anyagában. Kiráz a hideg, és a lehetetlennél is jobban fogom össze a ballonkabátom. Az anyag minimális menedéket ad, ám már a szél is eléri a reszkető testemet. Emberek rohannak körülöttem, és amint a lámpa zöldre vált, én is hasonlóan teszek, amennyire a magassarkaim engedik. Úgy zúdul le az eső, hogy beleremeg a testem. Pillanatok leforgása alatt ázik át minden réteg rajtam, ami a kora őszi időjárásnak köszönhetően nem is olyan sok. A szél is feltámad, és olyan hideg levegővel éri el a testemet, hogy beleremegek. Befordulok a sarkon, és tudom, hogy már nincs sok vissza, de szinte kilométereknek tűnik a táv, melyet a lakásom épületéig meg kell tennem. Hajam már teljesen az arcomhoz tapad, míg a szemfesték csípni kezdi a szemeimet, nem segítve nekem ezzel a látásomat ebben a tébolyban. Szinte megkönnyebbülten lélegzem fel, amikor meglátom az épületet homályosan a távolban, és bármennyire is szeretnék még gyorsabban haladni, a körülöttem rohanó emberek kerülgetése és a látásiviszonyok lassítanak.
Nekem ütközik egy ember, de már megy is tovább, én pedig szinte berepülök az épület üveg ajtaján, és mély sóhaj hagyja el a számat, amikor már a hideg eső nem esik az átfagyott testemre. Nekitámaszkodom az ajtónak, és kiseprem a hajszálakat az arcomból, igyekszem rendezni magam amennyire tudom, majd a lift irányába megyek, amely nem akar reagálni. Többször megnyomom a gombot, de semmi.
- Francba! Miért? – kiáltok fel, majd lerúgom a Louboutin cipőmet.
A lépcsőházhoz megyek, belököm az ajtót, és elkezdem a lépcsőfokokat magam mögött hagyni. Szerencsére csupán a második emeleten lakom, de jelenleg úgy érzem, hogy ez is éppen elég. Talpamhoz tapad a kosz, undororva teszem meg a lépcsőfokokat. Egyről a másikra, és csak a magam mögött hagyott út tudata nyugtat meg. Nem éppen az én napom.
Útközben előkeresem a kulcsaimat, majd az emeletre érve, kilököm az ajtót, és mennydörgés rázza meg az egész házat. A folyosón villódzni kezdenek a lámpák, majd összes is kapják magukat. Sose rajongtam túlzottan a viharos időért, de ma tényleg elmaradhatott volna.
Megremeg a kezem, ahogy a zárba akarom illeszteni a kulcsot, és harmadjára sikerül is. Lábammal rúgom be az ajtót magam mögött, míg feloltom a villanyt a kanapé mellett, mely gyér fénnyel árasztja el a helyiséget. Ledobom a táskámat, a földre a cipőmet, és sietve kezdek el megszabadulni a vizes ruháimtól, melyek a többi dolgom mellett landolnak. Nehezen jönnek le a ruhadarabok, mely felőröli a maradék ép elmémet, s türelmemet. Szinte már szaggatom az anyagot, míg végül fehérneműben nem állok a lakásom közepén. Hatalmas villámnak fénye világítja be a szobámat, melyen átsétálok, egyenesen a fürdőbe. Megnyitom a zuhanyt, forróra állítom, majd visszasétálok a nappaliba, leveszem az ékszereimet, az asztalra teszem őket, s kipillantok az odakinn tomboló viharra, miközben az utolsó darab kövektől is megszabadulok, és visszaindulok a már fullasztóan forró fürdőszobába.
A zuhany alatt a víz égetően éri testemet, de az átfagyott végtagjaim már imádkoztak a felmelegedésért. Rózsaillat lepi be az egész gőzfelhőt, és öleli körbe a fáradt testemet. Le öblítem a tusfürdőt, és fél percet engedélyezek magamnak, hogy áztassam a testemet, majd kilépek a szőnyegre, és beburkolom magam a vastag fürdőlepedőbe. Letörlöm a tükröt és az utolsó lépéseket végzem el, mielőtt a selyemköntöst veszem magamra, a törülközőt pedig kiterítem. Leoltom a villanyt, és a gyér fény a nappaliból szűrődik át mindössze. Azon át a konyhába megyek, ahol tequilát szerzek, és összekeverek magamnak egy margaritát. Azzal sétálok vissza a kanapéhoz, melyre ledobom magam, és a laptopommal az ölemben még dolgozni kezdek. Halkan a beépített hangszóróból zene kezd szólni, és már is kényelmesebben érzem magam. Utálom, ha körülöttem csend van. Az e-maileket kezdem el olvasni, és a fontosabbakra válaszolni, melyek nem várhatják meg a reggelt. Beleiszok a koktélba, mely bőségesen tartalmaz tequilát és lehunyom egy pillanatra a szemeimet. Lábaim fájnak az egésznapos körömcipőben járkálásnak köszönhetően, de semmi pénzért nem válnék meg a cipőktől, melyeket örömmel válaszok ki minden reggel.
Újra a számhoz emelem a poharat, mire erőteljes kopogás hangja, szinkronban egy hatalmas mennydörgéssel töri meg a kellemes zenémet, vele együtt a nyugalmamat. Leteszem az asztalra a poharat, mellé a laptopomat és felállok keservesen. Ellenőrzöm menet közben a köntösöm, hogy biztosan mindenhol megfelelően takar e. A hosszú folyosón végig sétálva fényt látok az ajtó irányából, s mikor közelebb érek, akkor látom, hogy résnyire nyitva van az ajtó, és a lánc táncot jár rajta. Szívem a torkomban dobban, megtorpanok, és gyorsan jár az agyam, hogy forduljak meg, és menjek a konyhába valami fegyverért, vagy csak a sietségben én felejtettem el esetleg bezárni. Kavarognak a gondolataim. Megrázom a fejem, hogy észhez térjek.
Közelebb lépek, kilesek az ajtón, és szirénák hangja csapja meg a fülemet, a zuhogó esővel keveredve. Sötét uralkodik a folyosón, és a hatalmas üvegablakon keresztül a kék-piros fények törnek be az épület falai közé. Visszalépek egyet, a kilincset szorongatják az ujjam, míg becsukni készülök az ajtót, ám a számra egy kéz tapad. A tenyér szorosan fog, nedves ujjak mélyednek a bőrömbe, az ajtó az orrom előtt csukódik be, a lakat a helyére kerül, a zár kattan, és olyan hévvel ver a szívem, hogy talán pillanatokra vagyok attól, hogy elájuljak. Kapkodni kezem a levegőt, és tényleg kezd ködössé válni minden. Egy kemény mellkas nyomódik a hátamnak, érzem, ahogy a levegőt veszi. Pillanatok alatt világosodom meg, hogy a rendőrök a betörőmet kereshetik. Kezemet próbálom úgy igazítani, hogy a könyökömmel elérjem, fájdalmat csikarjak ki belőle, s talán el is engedne egy pillanatra, ám a támadóm egy szikla.
Felmordul.
Érzem, hogy átnedvesedik a vékony köntösöm anyaga, ahogy testünk összetapad, szinte már egybeolvad. Mezítláb az ő bakancsos lábára lépek, melyről le is csúszik a talpam azonnal.
Tovább mocorgok, de olyan masszívan tart, hogy fáradok, és ennyit érek el mindössze. Elkezd hátrébb húzni, távolabb az ajtótól, és az ellenkezésemnek köszönhetően a köntösöm lassan kezdi megadni magát.
Érzem, hogy lejjebb hajol, meleg lehelete a fülemet éri.
- Ha nem sikítasz, és nyugton maradsz, elengedlek – mormolja mélyen.
Mellkasa rezgését a hátamon érzem. Bólintok kezének szorítása alatt, míg a szemeimet lehunyom, s várok. Lassan fejti le az ujjait a számról, én pedig levegő után kapok, ám eddig sem fosztott meg tőle, ám most úgy érzem, hogy a friss levegő megnyugtat minimálisan. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak.
Forduljak meg?
Várjam, hogy mond-e valamit?
Igyekszem rendezni magam, de a szívem a torkomban ver.
- Nem kell ott állnod egész éjjel, bár széplátvány vagy, meg kell hagyni.
Megigazítom a köntösöm anyagát, amely lecsúszott a vállamról, s miután a helyére kerül a selyem, megfordulok. Szemtől szembe kerülünk. Fogalmam sincs, hogy mire is számítottam, de biztosan nem olyan személy áll előttem. Féloldalas mosoly játszik ajkain, mely a gyér fényben is tökéletesen látható. Szerencsére jó pár méterrel előttem áll, így levegőhöz jutok, s megtudom figyelni. Magabiztosan mozog, mintha már járt volna a lakásom falai között, aminek a gondolatára is a hideg ráz ki.
A konyhámba lép, és a pult között már is sokkal kisebbnek tűnik a hely, ahogy elfoglalja. A boroshűtőt kezdi méregetni, majd a tequilámon állapodik meg a tekintete. Margaritás poharam az asztalon van, melyet észre is vesz.
- Jó az ízlésed.
- Köszönöm, azt hiszem.
Megfog egy shotos poharat az üveggel borított szekrényből, felkapja a nyakánál fogva az üveget is. Átsétál a nappali részre, ledobja magát a bőr kanapémra, nehéz bakancsos lábát az asztalra dobja, s bokáit keresztezi. A kristályt megtölti a tequilával, és már a szájához is emeli, s eltűnik az ital. Újra tölti a poharat, majd hamar üressé is válik.
- Ha kiürítetted a bárszekrényem, akkor távozol?
- Nem éppen vagy vendégszerető.
- Nem nevezném vendégnek, aki betolakodik az otthonomba a rendőrök elől. Remélem, hogy megöltél valakit.
Valószínű az alkohol hatásának tudhatom be, hogy a nyelvem megered, de ha ő már ennyire otthon érzi magát az én lakásom falai között, akkor szemtelenkedhetek kicsit.
Vigyorog.
Szívem szerint odalépnék hozzá, hogy letöröljem az önelégült vigyorát az arcáról. Ám ehelyett a margaritámat kapom fel, és hajtom fel a maradékát.
- Jobb mind a kettőnknek, ha nem tudod.
Nem nyugtat meg, és egy újabb margarítát kezdek el összekeverni magamnak, amikor kopognak az ajtómon. Kezem megáll a levegőben, ahogy a tequilás üveget tartom, majd felnézve összenézek az idegennel, ujját a szája elé teszi, jelezve, maradjak csendben.
Újabb kopogás hangja járja be a teret, melyet egy menydörgés követ. Leteszem csendesen a pultra az üveget, de a tekintetemet nem szakítom el az előttem álló férfiétől. Az égigérő ablakokhoz közeledik, de a rendőrök színes fényei már nem játszanak az utcán.
Hangosabb kopogás, melyet a csengő erőteljes hangja követ.
- Mo, tudom, hogy itthon vagy!
Az idegen kérdően néz rám.
- A húgom az – bassza meg, hogy neki is most kell itt kikötnie.
- Itt lakik?
- Részeg – állapítom meg a kótyagos beszédéből. – Itt szokott aludni, ha bepiál – magyarázom halkan.
- Csak lelép, ha nem nyitsz ajtót.
- Ide fogok pisilni Mo!
- Nem találhat itt téged!
- Tényleg? – röhög fel. – És mi a terved? Mert nem terveztem távozni mostanában.
Farkasszemet nézünk.
- Nem akarom belekeverni ebbe – mutogatok, majd megtámaszkodom a pulton. – Mi a fasznak kellett pont hozzám betörnöd?
Oldalra dönti a fejét, úgy méreget, és olyan mocskos önelégült mosoly játszik ajkain, hogy hozzávágnék valamit a szívem szerint.
- Nem mondanám, hogy érzem rajtad a félelmet. Pedig jobban tennéd, ha félnél.
- Mo!
- Felébreszt mindenkit. Jobb, ha ránk tereli a figyelmet?
- Rendben, de az én szabályaim szerint játszunk – lép oda hozzám, államat markába fogja. – Ha bármi gyanús dolgot észlelek... jobb, ha meg se fordul a fejedben.
Elindulok a bejárat irányába, és remélem, hogy a húgom még az ajtó előtt lesz. Belelépek egy nedves foltba, amit az idegen hagyhatott a bakancsával a padlómon. Csodálatos. A nedves földnek köszönhetően még a nyakam is törhetném, ha menekülésre adnám a fejem. Az ajtóhoz érve mély levegőt veszek, és elfordítom a kulcsot, résnyire nyitom az ajtót, éppen csak kilesve rajta. Az ajtó nem nekem köszönhetően tárul ki teljesen.
- Azt hittem sose nyitsz ajtót, mindjárt...
Megakad a mondat közepén, a szemei kitágulnak, és olyan széles mosolyra húzza a száját, hogy félő, körbefog érni.
- Ne haragudj, csak nem tudtam magamról leszedni.
Megérzek egy kezet a vállamon, s oldalra nézve a félmeztelen idegennel találom szemben magam.
Mi a fasz?
Mikor vetkőzött le?
És mit is mondott a húgomnak?
- Ne haragudjatok – lép oldalra, hogy jobban szemügyre vegye a férfit az oldalamon. – Fogalmam sem volt arról, hogy van itt valaki – csuklik. – Azt hittem, hogy te még...
- Szerintem ezt folytassuk benn – szólok közbe, mielőtt befejezhetné a mondatát. Megfordulok, lerázva magamról a csupasz kezet.
- Én benne vagyok – lép el mellettünk Maddie.
Becsukom az ajtót, és felnézek a barna szemekbe, melyek visszanéznek rám. Nagyot nyelek, s igyekszem fenn tartani a tekintetemet.
- Mi a francot művelsz? – sziszegem.
- Kellett valami ürügy, ami miatt nem nyitottál azonnal ajtót. Te amúgy is alul vagy öltözve – ránt vállat nemesegyszerűséggel.
- Elfuthattam volna.
- Nyomodban a részeg húgoddal?
Hátat fordítok neki, ahelyett, hogy választ adnék és a nappaliba igyekszem Mad után. A húgom a földre hajított ruhadarabokat vizsgálgatja, miközben meginog. Meglát engem. Legalábbis addig ezt hiszem, míg meg nem látom a férfit a kanapémra vetődni.
- Ki is vagy te? – biccenti oldalra a fejét Mad.
- Én? – bök csupasz mellkasára, húzva az időt.
- Mivel a nővéremet ismerem – ránt vállat a húgom. – Igen te.
- Arsen.
- Mint a méreg?
Kívülről ez a beszélgetés kezd egyre szürreálisabb lenni. Nem is beszélve az egész estémről. Arsen felnevet – már ha ez tényleg a valós neve -, és ingatni kezdi a fejét.
- Arseniosz névből származik, azt jelenti, hogy erős, bátor. A hím.
- Aha, értem – csuklik ismét Mad, és a pultnak támaszkodik. Úgy vezeti végig a még mindig félmeztelen Arsen testén a szemeit, mintha portéka lenne. Lassan már oda kell nyúlnom, hogy a nyálát feltöröljem. – És ez mindenre is vonatkozik? – összepillantok Maddievel. – Tudod, tényleg igazi hím? A farka?
- Mad! – kiáltok rá, míg Arsen nevetni kezd.
- Mi van? Jól megvárakoztattál, csak megnézted már.
- Mit nézzek rajta, az csak egy pénisz, nem lapmente.
- Értékelem, és nem mondom, hogy az egómat nem növeli ez az egész beszélgetés, de itt ülök. És nem mellesleg, lehet nézegetni, mint egy naplementét.
- Szerintem én lefektetem a húgom, nem tiszta az agya – ragadom meg a lány kezét.
- Persze, de csak okosan – kacsint rám.
Keresztbe fonom a lábamat a bárszéken, miközben a pultos elém csúsztatja az italomat. Végig görgetem a telefonomon az e-maileket, míg várok, s közben a martinimbe kortyolok. Semmi hangulatom nincs itt lenni, és akkor azt meg se említsük, hogy már fél órája váratnak. Hosszú napom volt, és késő este van már. Másra sem vágyik a testem, mint egy forró kád vízben a sajgó végtagjaimat kinyújtóztatni, lehunyni a szemhéjaimat, s csak lazítani. Ehelyett itt ülök egy szűk ruhában, ami már a bőrömbe váj, és a cipő oldala nyomja a lábfejemet. Lezárom a telefonomat, és az olívabogyóval kezdek játszadozni, mely a poharamban ázik.
Agyamba villannak a pár éjszakával ezelőtti történések. A torkomban dobbanó szívem, Arsen megjelenése, hogy a húgom betámolygott, majd a betolakodó felszívódása. Miként vált fél másodperc alatt a múltammá Arsen.
Azóta sem sikerült semmit sem kiderítenem róla, s azóta sem látogatott meg.
Mondhatom, hogy örömömre, de gyanúsan kellemetlen érzés fog el, ha a csendes éjszakáimra gondolok.
Felvillan a telefonom kijelzője, és egy üzenetrészlet vele együtt. Nem repesek az örömtől az első pár szó elolvasása után, így el is sötétítem a telefont.
Számhoz emelem a poharat, hogy utolsó kortyot igyak, mielőtt hátat fordítok ennek a helynek. Ám az ajkamhoz érve a pohár pereme, egy kéz simul a hasamra, és a hátamnak egy kemény mellkas feszül.
- Hello, örvendek a találkozásnak - ahogy a hang a fülemet simogatja, egyszerre önti el a testemet a megkönnyebbülés és a rettegés.
- Kihez van szerencsém?
- A típusod vagyok, kedvesem.
Elmosolyodom, és igyekszem megfordulni, ennyit enged is a szorításán, hogy a karjai között szembekerüljek vele.
- A típusom?
Ravasz mosolyra húzza a száját, és ujjai finoman a csípőmbe marnak.
- Te is tudod a tényeket, kedvesem.
Közelebb hajolok hozzá, fülét az ajkaim simogatják.
- Említettem netán, hogy a mérgeket mennyire kedvelem? Tudod, a nők általában annak a segítségével végeznek az áldozatukkal.
Ujjai még jobban belém marnak.
- Ne izgass ennyire, kedvesem.
Bizsergés áraszt el, ahogyan a kedvesem elhagyja a száját újra, s újra. Farkasszemet nézünk, és ahogy elhaladnak mögötte az emberek, közelebb lép hozzám. Teljesen az aurámba lép, szinte már összesimulunk. Szívem a torkomban dobban, illata az orromba, és lüktet mindenem a közelségének köszönhetően. Tenyerem a derekára simul, ahogy még közelebb kerül hozzám, amikor egy csapat srác lökdösődni kezd. Felmordul, kezével és testével betakar, így az én közelembe az idegenek nem kerülnek. Ujjam összegyűri ingének az anyagát, de nem úgy tűnik, mintha túlságosan is zavarná.
- Idióták - szűri a fogai között, amint egy nagydarab férfi meg nem jelenik és vezeti ki a dulakodót. - Ideje távoznunk.
- Várok valakire.
- Rám vártál.
Köpni, nyelni nem tudok, ahogy szinte rohanok utána a magasarkakon, míg átvezet a helyiségen. Kiérve az utcára megcsap a hideg, mert a kabátomat a hátunk mögött hagyjuk, és nem is foglalkozik vele egyikünk sem. Egy autó borul elénk, ami eléggé impozáns. Kitárja az ajtót, gondolkodni időm sincs, úgy tessékel be, és már is mellettem ül.
- Birtokháborítás, emberrablás?
- Sosem állítottam, hogy normálisan intézem a dolgaimat Monéa.
Bevagyunk zárva négyszemközt az autóba. Ő szemben ül velem, a bőrbe simulok. A tekintete levándorol, de mivel szorosan összefonom a lábaimat, semmit sem lát. Kis terpeszben ül, ölében pihen összekulcsolt keze, a tekintete pedig úgy fal fel elevenen, hogy menten öngyulladásom lesz. Borostás állához nyúl, megdörzsöli az arcát, majd hangosan kifújva a levegőt milliméteres haján, szinte már a koponyáján simít végig. Tetovált kezei ismét az ölében egyesülnek.
- Mi a terved velem? Egyértelmű, hogy nem piti bűnöző vagy.
Féloldalas mosoly jelenik meg az arcán, körbenéz a luxusautó belsején és a térdén megtámaszkodva közelebb hajol hozzám.
- Soha nem is állítottam.
- Akkor?
- A fogamra való vagy.
- Meg fogsz enni? - nem szakítom meg a szemkontaktust. - Úgy nézel, mint aki fel akar falni.
Lejjebb veszem a hangerőt, szinte suttogom, de a vörös ajkaim tisztán formálják a szavakat. Kinyújtja a lábát, az enyéim közé nyomja, ezzel széttárva minimálisan azokat, amíg hagyom neki.
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon finom vagy.
Megragadja a lábaimat, s annyira húzza szét, hogy szűk ruha teljesen meg is adja magát neki. Össze akarom zárni őket, de olyan szorosan tart, hogy esélyem sincs. Térdre esik előttem, míg a város fényei elfogynak mellőlünk, és tudatosul bennem, hogy elhagytuk azt.
- Hova tartunk?
- Számít az?
- Igen!
Nem engedem, hogy a pánik eluralkodjon rajtam. Visszanyeri minden figyelmemet, ahogy a nyelve végigszalad a combom belső felén. Tekintete az enyémbe fúródik, amely tökéletesen látszik a gyér belső fényben, ami végig húzózik a bőrbe rejtve. Fogai végigkarcolják a bőr felszínét, ujjai a húsomba mélyednek, teljesen kirántanak az ülés szélére.
- A mennybe.
Visszaránt a hangja.
Előre hajolok, a dekoltázsomra terelődik a figyelme, amíg az állát meg nem ragadom, és magam felé nem fordítom a figyelmét.
- Ne baszakodj velem.
Elkapom a táskámat, a telefonom a kezembe kerül, de hirtelen ragadja meg, és dobja azt autó másik végébe. Farkasszemet nézünk.
- Ha bántani akartalak volna, megragadtam volna az alkalmat. Nem gondolod, kedvesem?
- Nem tudom, hogy mit gondoljak. Ez így nem normális.
- Nem is kell annak lennie.
Teljesen feltérdel, homlokát enyémnek dönti, tarkómra teszi a kezét. Levegőt is elfelejtek venni, míg nyelve végig nem szalad a számon, mélyen bele nem nyal, és teljesen bekebelez. Belebizsergem, és harcolok magammal, hogy lökjem-e el, vagy fogadjam be, de annyira fal, hogy a gondolataim nem tiszták.
- Engedd el magad - morog a számba.
Megharapja a számat, az ujja a bugyimba csúszik. Kapkodni kezdem a levegőt, ahogy nem finomkodik, hanem elveszi amit akar. Teljesen belém nyomja két ujját, a nedvességet úgy keni szét, mintha egész eddig arra várt volna.
- Finom.
Hátra vetem a fejemet, és átadom magam az életembe betolakodónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.