Látom, hogy ott ülsz az ő karjaival körül ölelve, és nevetsz a viccén, ami egyáltalán nem vicces. Ő tovább borzolja a kedélyeket az ócska viccekkel, te pedig széles mosolyt mutatsz vörösre festett ajkaiddal. Szemeid csillogása nem mutatkozik meg a hold fényénél, de én így is látom, hogy tompák azok a pillantások, hogy nem olyanok, mint a mieink voltak. Megjátszott színpadra termett pillanat az egész, még oda is sovány vígasz lenne a nézők számára, de mindenképpen nevethetnének rajta, az borzalmas elhangzott poénok helyett.
A borospoharak koccannak, és eszembe jut, mennyire is utáltad a bor keserű ízét a szádban. Hogy azonnal enyhe ránc jelent meg az arcodon kicsi fintorral vígan, nem tudván eltüntetni a jeleit a nemtetszésednek. Az utolsó dolog volt a listádon, most még is tartogatod a poharat, a vörösbor táncol benne a nevetésednek köszönhetően, mely egyveleget alkot az éjszakában játszó tücskök édes zenei hangjával a kert mélyén. Az élet feléled, és mintha a nevetésed felkeltené érdeklődésüket. Játszanak, énekelnek a hangjaikkal, és eszembe juttatja, amikor összebújva csak csendben hallgattuk a hangok játékát.
Nagyot nyelek, közelebb lépnék, de nem tehetem. Végig nézem, miként érnek egybe ajkaid az övéivel, és hogyan adod át neki azt a pillanatot, ami nemrég még a miénk volt. Amikor az én karjaim öleltek téged, az én szám érintette a tiedet, és a pillantásod ragyogással teli volt, a levegőt kapkodtad és még közelebb férkőztél hozzám az ölelő karjaimban. A szemeimbe néztél, ujjaid az ajkamat érintették, majd a szád finoman csókolva vette el lassan az eszemet minden őrjítő pillanatban, melyet oldaladon töltöttem.
Elfordulok.
A látvány szívbe markolóan fájdalmas és egyszerre boldogság melegségével tölt el.
Elfordulnék, de hallom a mocorgásodat, így visszapillantok felétek. Elnézel róla, a messziségbe bámulsz, a kert végében megragad a tekinteted a fán, melyet együtt ültettünk, és neveltünk hosszú időn át. Az emlék beléd villan, s mosolynak árnyéka suhan át az ajkaidon. Szívemben melegséget érzek, az emlékek bennem is felvillannak és csodás egyveleget alkotva fel-fel villannak, visszahozva a sokasodó pillanatokat, melyekért bármit megadnék.
Visszafordulsz, a figyelmedet megszerzi megint, én pedig ismételten figyelemmel követhetem, ahogyan teszi a szépet neked olcsó szavakkal. Mocskos szavak suttog a füledbe édes kis semmiségekkel körül ölelve, de arcodon látható, hogy nem úgy hatnak rád, mintha én mondanám. Amikor az ajkaim a füled bőrét érintették, te pedig beleborzongtál a meleg leheletem, kegyetlen szavak, finom érintések egyvelegébe. Illatod még mindig érzem, és bármit megadnék azért, hogy ismételten egy ilyen pillanatot átélhessünk. Hogy közel lehessek hozzád, hogy érezd, hogy itt vagyok, hogy a szerelmünk ismételten új lángokra kapjon.
Szemeimmel követem minden lépésedet, ahogy a házba mész vele, és felforr a vérem annak láttán, hogy a keze a csípödön pihen, míg a konyhába leteszitek a borospoharakat. A mellkasának simulsz, a nyakába fúrod az arcodat, s a torkomban gombóc keletkezik. Ordítanék, csapkodnék. A fájdalom kegyetlenül játszadozik velem, nem kímél, ahogyan te sem.
Azt gondolom, hogy ezt a filmet már láttam, és a vége nem tetszett.
Megjelenik előttem a kép, miként is álltunk mi a nappaliba, a karjaim körülötted voltak, táncolunk a kedvenc számunkra, melyet a füledbe dúdoltam. Hozzám bújtál, és hagytad, hogy ringassalak szorosan ölelve. Mindig több időt szántam magunknak, újra kezdtem a dalt, és hosszú percekig, órákig élveztük a pillanatot, mely rabul ejtett bennünket. Forró csókokat váltottunk, míg fel nem andalogtunk a lépcsőn a hálóba, ahol a tenyerem bebarangolta a testedet, a csókjaim követték hűen, nyelvem nedves csíkót hagyva maga után. Imádtalak, szerettelek, te pedig behódoltál nekem, még többért könyörögtél, esdekeltél, a mosolyom az arcomon játszott, s mindent megadtam. Ujjaid a hajamba vesztek el, a koponyámba mélyedtek, még közelebb akartad tudni forró számat a testedhez, s annak ellenére, hogy mennyit incselkedtem veled, az akaratod győzött, a csókok száma nőtt, az érintések eggyé olvadtak.
Elszakadsz tőle, mire a mellkasom szorítása kissé enyhül, de még a sajgás megmarad, keserves emléket hagyva maga után. Ajkai mozognak, olyan dolgokat mond, amit szerinte hallani akarsz, és tudom, hogy ez valóban így van, de hangosan soha nem mondanám ki, annak ellenére, hogy soha nem hallhatod már a szavaimat. Pedig a kedvenc dalaidat újra énekelném az örökké valóságig a hold fényének ragyogásában, egymás karjaiban menedékre lelve.
Megfogja a kezdet, az emelet irányába vezet, a lépcső nyikorgó fokai is nemlegesen nyögnek fel, de te szeretettittasan nézel fel rá, én pedig tudom, hogy az idő múlik, a szeretet még ha meg is marad. Száműzetésbe kerültem, mert már nem az otthonod vagyok, de hiszem, hogy találkozni fogunk amikor eljön annak az ideje, így kilépek a hátsóajtón búcsút intve mindennek, hitemet nem el engedve, hogy a sokadik esély is elérkezik a számunkra a távoli jövőben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.