I could be your first babe, you could be my last

Az erdő sűrűjéből a többiekkel kivonulva igyekszem ki. Az oldalam ég, el-el homályosodik minden előttem, és szinte vakon megyek. Hallom a bakancsok nehéz trappolásait magam körül, a faágak reccsenések a talpak alatt. Falevelek zörrenek, s egyéb neszekkel keverednek, a fájdalom pedig hullámzóan csap le rám. Igyekszem minél előrébb kiérni az erdő mélyéről és a táborba visszaérve az ágyamra borulni. Fogalmam sincs, hogy melyik majom merte rám szegezni a fegyverét, de ha összevarrom magam, és a tudomásomra jut – aminek nem sok esélyét látom -, biztosan tökön lövöm. 

- Minden rendben Harry? 

Liam arca jelenik meg előttem, majd sokszorozódnak. Érzem, hogy az izzadság végigfolyik az arcomon, a nyakamon egészen a ruhám alá. Ver a víz, és a fájdalom mocskosul nem kegyelmez. Érzem, hogy a vérem folyik végig, az erek a testemben pulzálnak és közel vagyok az eszméletem elvesztéséhez. Zsibbadok, kóválygok, és csak arra vagyok képes, hogy nagyjából felmérjem, hogy mennyire is messze vagyunk még attól az átkozott tábortól. Nem engedem meg az embereimnek, hogy így láthassanak, és főleg nem a mocskos avaron fogok összeesni, hogy nekik kelljen a kábult testemet súlyként cipelniük.

- Minden rendben – sziszegem a fogaim között a választ, ami mocskos erőfeszítésbe kerül. – Mennyi idő még?

Összeszorítom a szemhéjaimat és a fogsoromat. Szinte koccannak a fogaim, és csodálkozom, hogy a többiek nem kapják fel a fejüket. Bár szarok bele. Olyan szélsőséges, csapongó gondolataim rohamoznak meg, hogy csoda, hogy még nem bolondultam meg. 

Látom oldalról, hogy Liam szája mozog, a hangot hallom, de a szavak értelme elveszik az éterben. Egyre jobban kezd körülöttem forogni minden mire megtorpanok. Kapkodom a levegőt, a kezem a vastag ruhán keresztül az oldalamra tapad és szinte már a vér fémes szaga az orromba kúszik. Az eső a fákat kezdi el verdesni, és bennünket. Hajam a nedves arcomhoz tapad, s a le-le gördülő izzadságcseppek az eső hideggel keverednek, melyből várom, hogy lehűtsön, felébresszen, visszaadja a józan eszemet, ám felesleges a várakozás.

°°°°

Nyelek. A torkom száraz és rohadtul fáj az oldalam még mindig. Köhögés hulláma tör rám, ami mocskosul nem hiányzott. Még jobban belém nyíllal a fájdalom. Szemhéjaimat elkezdem felnyitni lassan, de a fényre szúró fájdalommal reagál, és le is csukom gyorsan. Szám olyan száraz, mint a fűrészpor, és bármit megadnék, hogy egy pohár hűsítő vízhez jussak.

- Vizet – nagy nehezen, nyögvenyelően sikerül kiejtenem a számon a szót. Szemeim enyhe hunyorgással fürkészik körbe a helyiséget, és megállapítom, hogy a szobámban vagyok. 

- Itt van – lép mellém Liam egy fém pohárral a kezében. Igyekszem felülni, de kábának érzem magam és egyszerűen semmi erőt nem érzékelek a kezeimben. Ökölbe szorítom mind a kettőt, hogy igyekezzenek észhez kapni.

Elveszem tőle, bár nem érzem cseppet sem, hogy biztonságosan tartanám, a számhoz emelem. Szinte úgy kezdem magamba önteni a vizet, mint aki napok óta nem jutott folyadékhoz. Lehunyom a szemeimet, és megkönnyebbülés járja át a testemet, ahogyan érzem végig haladni rajta a hideg folyadékot.

Amint végzem, Liam újra teletölti, és én azt is másodpercek töredéke alatt fogyasztom el. Mint sivatagnak a csepp eső. Megkönnyebbülés jár át, így nagy hévvel igyekszem fel is ülni, ám az oldalamba olyan fájdalom hasít, hogy inkább visszasüppedek a párnára.

- Maradj veszteg – parancsol rám, mintha nem én lennék az ő felettese. – Miért nem mondtad, hogy meglőttek? Bassza meg, el is vérezhettél volna!

- Ha kell, a végsőkig kell vinnem az egységet – motyogom és a csupasz mellkasomra pillantok. Hatalmas kötés húzódik az oldalamon. Csodálatos.

- Ne legyél majom! – horkan fel Liam és a saját ágyára leül. – Szükségünk van rád. Te meg itt játszód a hőst. Ezt még egyszer nem akarom átélni, megértetted?

- Ki műtött meg?

Ahogyan a szó elhagyja a számat, az ajtóm nyílik és a szőke lány libben be a szobánk falai közé mindenféle kopogás nélkül. Ez mocskosul nem így működik, és már a szavak a nyelvem hegyén vannak, ám megszabadul a fejét fedő kapucnitól, és elhallgatok.

- Örülök, hogy magadhoz tértél. 

Közelebb lép és az orvosi táskából elővesz egy bontatlan kesztyűt. Felveszi, majd az oldalamról lefejti a kötést, ami enyhén átázott már a véremtől. Látom az összevart sebet, és nem mondanám, hogy a legszebb látvány, amit életem során eddig láttam, ellentétben az előttem ülő lánnyal, aki finoman érint meg, és a gondolataim elkalandoznak, hogy bárcsak másfelé ő is elkalandozna az ujjaival.

Enyhén megrázom a fejem, és Liamre fordítom a figyelmem, mielőtt a gyengélkedőbe küldenek nyugtatóval. Csak a fejét ingatja. Pontosan tisztában van azzal, hogy mi is zajlik köztem, és az engem ápoló lány között. A semmi.Sajnálatomra.

Fogalmam sincs, hogy hányadik hónapja udvarolok, persze a magam módján neki. Hajlik felém, hiszen ki nem tenné? De a nagyképűségemet félretéve, tudom, hogy akarna, még sem mer lépni, vagy éppen hagyni magát nekem. Pedig garantálom neki, hogy nem bánná meg ha a kezeim közé kerülne. Valószínű, hogy finoman megszorongatnám a fenekét első körben, aztán haladnék sorban. Szépen lassan, kínzóan lassan. 

- Meddig voltam eszméletlen?

Igyekszem visszarázódni és minél több információt gyűjteni, mert fogalmam sincs, hogy milyen napot írunk.

- Négy napig voltál kiütve. Muszáj volt, annyi mennyiségű gyógyszer volt benned, hogy végig aludtad a napokat. Néha magadhoz tértél viszont, de kétlem, hogy lenne bármilyen emléked is. Magas volt a lázad.

Csilingelő magyarázat. Visszavezetem a figyelmemet a lányra, aki lefertőtlenítette a sebet, és újra lekötözte. Valamiért imádom nézni, ahogyan így ellát. Nem is értem, hogy miért csak most került a hadsereg egészségügyi osztályára. Sokkal jobb lehetett volna az itt töltött idő, ha ő is itt van velünk, legfőképpen velem természetesen.

Liam a háttérben csendesen elhagyja a szobát. Le sem veszem a tekintetem a lányról, aki megszabadul a kesztyűtől. Próbálkozom felülni, hangos szisszenés a következménye, és egy pár kéz a mellkasomon, amik visszatartanak. 

- Pihenned kell. Szükségük van rád a fronton, de ahhoz az kell, hogy meggyógyulj, teljesen!

- Gyere ide – fonom csuklója köré az ujjaimat és magamfelé vonom. – Adj egy csókot, és azt hiszem, hogy sokkal jobban is leszek.

- Ne legyél szemtelen – simít végig az államon. Ujja az ajkamhoz ér, én pedig az ajkai hiányában az ujjbegyére hintek egy csókot. Fogaimmal megharapdálom finoman, mire enyhe pír borítja be az arcát. – Aludnod kellene.

- Négy napot aludtam, te mondtad – világítok rá a dologra, és arra, hogy egyáltalán nincs kedvem aludni, főleg, amikor itt van velem és jobban is elfoglalhatom magam. Legalább a későbbiekben jobban fogok pihenni.

- Attól még továbbra is szükséged van arra, hogy pihenj – hajol közelebb, de még így sem elég közel. – Aggódtam érted. Amikor Liam behozott, azt hittem, hogy már meghaltál. Csupa vér volt minden, te teljesen eszméletlen, a pulzusod is alig volt tapintható. A szívinfarktust hoztad rám!

- Ne haragudj. Nem önszántamból kerültem a golyó útjába kicsim. Máskor azért közlöm velük, hogy veled kell számolniuk, ha fegyvert mernek rám fogni – vigyorgok rá, annak ellenére, hogy tudom, valóban aggódott értem. Tekintete még mindig tele van aggódalommal, amikor tisztában van azzal, hogy fel fogok épülni hamar. Ami azt is jelenti, hogy vissza fogok térni a frontra, a csapatom élére.

- Ne legyél bunkó – sziszegi és végre lehajol hozzám, hogy az ajkaim ténylegesen visszatérjenek az életbe a kiszáradás után. 

Fiatal kora és a neme ellenére tökéletesen seggbe tudna rúgni. Tudom. Szinte már a gondolatától is érzem, ahogy sajogni kezd a seggem.

Ajkaink találkoznak egy gyengéd csókba. Nem igazán hajol rám, pedig szívem szerint magamra rántanám a szó minden értelmében. Nyelvemmel megízlelgetem az övét, kezem végig simít a fenekén, de el kell, hogy engedjem. 

- Később?

- Később – ad még egy puszit és magamra hagy.

°°°°

Végre eltelt az idő, hetek. Bassza meg. Heteket vesztegettem az ágyban. Nem akartam eleget tenni a parancsnak, de ez a lehetőségem maradt. Közölték, hogy semmi öngyilkosfutamba nem mennek bele. Ami viccesnek számít, hiszen önszántamból jöttem a besorozásra, és vagyok itt, ahol. 

Megmosom az arcomat hidegvízzel, és az enyhén törött tükörbe keresem a friss, már unalmasra mintázódott arcomat. Elzárom a csapot, egy törülközővel megtörlöm magam, és az ágy végében levő póló felé nyúlok, amikor kivágódik az ajtóm. Szőke szépségem libben be a szobámba nagy sietve.

- Minden rendben? – lépke felé egyet. 

- Persze, csak sietnem kell, mert a főorvosúr a nyakamba zúdít mostanában mindent. Nem látom az alagút végét, de szeretnék ránézni a sebre, mielőtt visszaállsz edzeni.

- Majd elbeszélgetek vele – dobom le a kezembe levő anyagot, és hagyom, hogy a kezei utat találjanak hozzám.

- Megoldom.

Kezeim közé veszem az arcát és úgy igazítom, hogy a szemeimbe nézzen. Keresem a jelét annak, hogy valójában miként áll a dolgokhoz.

- Jól van – nyomok egy csókot az ajkaira. – De szólj, ha bármire szükséged van.

Összerezzen a karjaim között, amikor egy hatalmas robbanásszerű hang rázza meg az épület falait. 

- Sose fogom megszokni, hogy a csapatod gyakorlatot tart. 

Megingatom a fejemet. Ezek nem az embereim voltak. Nem mondok neki semmit annak ellenére sem, hogy a nevemet ismételgeti. Kinézek az ablakon, amelyet nagy mennyiségű kosz lep el, de így is látom a felforgást, ami odakinn van. 

Sietve kapom fel a felsőmet és a szekrényemből még a vastagabb ruházatot. A készenléti hátizsákomat kirántom a szekrény mélyéről, majd a maradék ruhám között kotorászva pár melegebb darabot még beleerőltetek.

- Harry, mi folyik itt? – lép az ablakhoz, de elrántom onnan és a kezeibe nyomok egy vastag pulcsit és kabátot, amik valószínűleg nagyok lesznek rá, de nincs időnk az ő részlegére elmenni.

- Vedd fel ezeket, most!

Nem kérdez, csak cselekszik. Tudja, hogy nem a játszótéren vagyunk, bár idáig hallom a szívének heves ritmusát. Retteg. Látom a szemeiben a félelem megcsillanását, és ezt nem szeretem. Utálom, hogy ezen kell keresztül mennie, de a helyzettel nem tudom megoldani, csupán kezelni.

Fegyveremet a kezembe veszem és lassan kinyitom az ajtót. Hangosan csattogó talpak hangja mindenfelől. Van terv az ilyen esetekre, így az egységet nem féltem. Hivatásos katonák. Magunkat kell kijuttatnom innen, s legfőképpen őt.

Megragadom a kezét és magam után húzom sebes léptekkel, ám az ellenséges csapatból megjelenik két fasz, akik azonnal tüzelni kezdenek. A szemben lévő folyosóra rohanunk be, s azon végig. A csapaton hasonlóan nem spórol a golyókkal, amit díjazok, de nem nézek hátra, nem állok meg. Egy irodába rángatom be magammal a lányt, és zárom magunkra az ajtót. A vasból készült polcokok felfelé mászom, a pisztolyt a nadrágom derékrészébe teszem, és arrább tolom a tetején levő rengeteg szemetet. Megnyomogatom a plafont és ahol megbillen a tető, fel is nyomom. 

- Gyere – nyújtom a kezemet és segítek neki felmászni. Az időnk kevés. Már itt vannak és a fegyvereiket sem restek használni. – Mássz fel – mutatom a plafonon nyitott csapóajtót. 

Cselekszik, én követem és eltüntetem a nyomainkat. Reményeim szerint nem az agyuk miatt vannak itt, és fel sem tűnik nekik, hogy itt voltunk.

A padlásrészről tovább megyünk egyenesen a tetőre. Borzasztó látvány fogad. Folyamatos a fegyverropogás hangja, ami nekem nem újszerű, de számára igen. Ha tehetném, még ezt is megszüntetném, de sajnos én sem tudom mindent megtenni.

Tűz borítja már több szárnyát is az épületnek, és nagyon remélem, hogy sok mindenkinek sikerül túljutnia és a végpontba érnie. Nekünk is a lehető legmesszebb kell jutnunk a tábor falaitól. Kétlem, hogy sötétedés elött el tudnánk jutni mi is oda, de a lehető legmesszebb muszáj lesz. Ha nem csak az én életem múlna rajta, maradnék és a legtöbbet kinyírnám a picsába, de jelen helyzetem ezt nem engedi meg.

Sikeresen bejutunk az erdő sűrű fái közé. Az avarban hangosan a lépteink, de szerencsénkre akkor a hangzavar, hogy reményeim szerint nem hallanak meg bennünket. Amilyen gyorsan csak lehetséges, szedjük a lábunkat. Hallom a halk zihálását, de nem kéri, s nem is kérheti, hogy álljunk meg, még nem. Igyekszem a legtávolabbi irányba haladni, figyelni a földet is a lehetséges aknákat kiszúrva. Eléggé nehézzé teszi a menekülés és az avar egysége, de a tőlem telhetőt megteszem.

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje is szedjük a lábunkat nagyon minimális pihenőkkel megszakítva, de már én magam is alig kapok levegőt. A fegyverek hangja nagyon minimálisan hallatszik el ide. Az ég már kezdi átvenni az éjszakára való készülődést, így muszáj, hogy megálljunk. Egy olyan terepre megyek, ahonnan nem lehet majd egykönnyen észrevenni bennünket, ha a felderítők még is eljutnának idáig.

- Jól vagy? – húzom magamhoz a lányt, aki szomjazva kapkodja a levegőt. Bólint. Homlokára nyomom az ajkaimat. – Nem hagyom, hogy a kezeik közé kerülj. 

- Megígéred? 

- Mindent megteszek, ami tőlem telik kicsim.

°°°°

Sátrat vetek egy szikla takarásában. Tűz rakásával még véletlenül sem próbálkozom, ami legfőképpen az éjszakai hideg miatt lesz kegyetlen. Remélem, hogy ez lelassít mindenkit, és nem őrült hajszolásban a nyomunkban vannak.

Amint elkészül, rögzítem a fölhöz és bemászunk. Az eső lába már lóg, aminek örülök, mert a nyomainkat még jobban elmossa. A hálózsákot kiterítem, és a pokrócot is. És bár a kényelem a legértéktelenebb dolog jelenleg, még is a kabátomat összehajtom a fejünk alá teszem. Fegyverem az oldalam mellett, éber vagyok. Nem garantálom, hogy én aludni fogok egy szemhunyásnyit is, de azt hiszem, hogy már eleget aludtam az elmúlt hetek során.

- Hogy törhettek ennyire előre? – remeg meg a hangja. 

Teljesen a mellkasomnak van simulva. Teste reszket, és tudom, hogy nem a hidegtől, hanem a felelőmtől. Sajnos a szavamon kívül nem sok mindent nyújthatok neki jelenleg. 

- Fogalmam sincs. Valószínű rést ütöttek a pajzson. 

- Jövőhéten mentem volna haza – remeg meg a hangja, ujjai a mellkasomon lévő póló anyagában markolnak. – Te pedig jöttél volna egy hosszabb eltávra.

- És haza is fogunk jutni – fogalmam sincs, hogy őt vagy pedig magamat nyugtatom. Voltam már jó pár éles szituációban, de most én sem tudom, hogy mit hoz az éj, a reggel és a következő nap a számunkra.

- Ígéred?

Felnéz rám, én pedig letekintek rá. Bár sötét van, de a szemeiben a megcsillanó könnycseppeket tökéletesen látom. Lehajolok és a számmal bekebelezem az ő száját. Keze a hátamra, a derekamra majd a seggemre csúszik, és megmarkol. Még soha nem volt ennyire bátor. Még sohasem engedte, hogy megkapjam. Nem siettetem. Soha nem vártam el tőle, hogy azonnal az ágyamba ugorjon, annak ellenére, hogy valóban mennyire is vágytam rá mindig.

Nem úgy tűnik most mintha meg akarna állni. Hevesen kap utánam, amikor el akarok húzódni előle a saját érdekében. Fogai megkarcolják az alsó ajkamat, én pedig eszemet vesztem, és megfogadom, hogyha rövid időre is, de elfelejttetem vele, hogy hol is vagyunk, milyen szar helyzetben. Vagy jóban. Nézőpont kérdése.

Számban hal el sóhaja, lába a derekam köré tekeredik, ahogyan fölé hajolok. Kétségek vannak bennem afelől, hogy ez -e a megfelelő hely és idő neki. Ám heves csókjai annyira megőrjítenek, hogy nem igazán hagy más lehetőséget. Férfiból vagyok, ő pedig egy túlságosan is vonzó lány, és kicsinál a csókjaival, a lágy érintéseivel. És azzal, hogy mennyire is a szívén viselte a sorsomat az idők folyamán a tábor falain belül. Mindig aggódott értem, soha nem volt nap, amikor nem rontott be a szobám falai közé, hogy ellenőrizze, minden rendben-e velem. 

Lekerülnek lassan a felesleges textilek és a bőrünk melege marad, s a bennünket körülvevő pléd. Az eső hangosan csapkodja a vászon felületét, a mennydörgés sorra követi a villámot, és a szívem hevessége majdnem kikészít. 

Ujjaimmal a lábai közé nyúlok és simogatni kezdem. Tudom, hogy ennél sokkal többet érdemelne, de a tőlem telhetőt megteszem azért, hogy remekül érezze magát velem, és soha ne bánja meg, még ha az útjaink külön is válnak. Ami persze nem történhet meg.

- Biztos szeretnéd? – mormogom a szájába a szavakat apró csókok közepette.

- Igen.

Hangja elcsuklik, de szemei mindent elmondanak nekem. Szájunk ismételten összeforr én pedig figyelve minden reakciójára, farkamat hozzá illesztem és elmerülök benne lassan. Centiről centire. Mindent kiélvezve. A forróságot, a szorítását. Azt, hogy nekem ad egy olyan dolgot, amit már soha nem kaphat vissza. Azt, hogy bízik bennem, és a szívét tálcán kínálja nekem, én pedig minden mozzanatommal megígérem neki, hogy vigyázni fogok rá. 

Soha nem engedném, hogy az ellenséges felek megkaparintják. Az utolsó lélegzetvételemig vigyázni fogok rá.

Ujjaink a feje mellett egybekulcsolódnak, sóhajaink egybeolvadnak. Lábai teljesen a csípőm köré tekerednek, és még jobban magába húz. Őrjítő érzés érezni őt. Nem sok kell, hogy teljesen elvesszem az eszemet. Nyelvével végig szánt a számon, én pedig a gyönyört ígérve neki elérem, hogy az eszét vessze. 

°°°°

A hátát simogatva a takaró alatt hallgatom, ahogyan halkan szuszog. Elmosolyogtat még ebben a sajnálatos időszakban is a hangja, s az, hogy az enyém lett. Ránézek, és ajkaimmal apró csókokat hintek az arcára. Mocorogni kezd. Nincs szívem felébreszteni, de muszáj tovább haladnunk. Már hajnalodik, a természet éled, és a katonák is, ha egyáltalán aludtak valamennyit. Feljebb húzom a pléd meleg anyagát. A viharnak köszönhetően az idő még jobban lehűlt.

Szánk lassan, finom csókban találkozik, majd hevesen kapunk a másik után. Éhezem minden érintésére, csókjára, simogatására. Ujjaival a fenekembe mar és ha lehetséges még közelebb húz magához.

Megdermedek a kintről beszűrődő halk, avar ropogására, amely egyértelműen léptek okoznak. Kezemet a szájára szorítom. Azonnal éber lesz, míg a másik kezemmel a saját fegyverem felé nyúlok. Ölel. Szinte már megfulladok a karjai között. Tekintete az enyémbe mélyed. Könnycseppek némán gördülnek le az arca vonalán, és a szívem megfacsarodik. 

- Ne engedd, hogy a kezükre jussak – suttogja alig hallhatóan a szavakat.

Szinte visszhangot ver, ahogyan több fegyver is kibiztosításra kerül. Megremeg a karjaim között, és most először érzem én is, hogy a fegyverszó nekem, nekünk szól. Megfogja a kezemet, a fegyvercsövet a fejéhez irányítja én pedig könnyes szemekkel figyelem.

- Te tedd meg, kérlek. 

Suttogja a szavakat, én pedig életemben először engedem szabadjára a könnyeimet. Átölel, ajkát az enyémmé ellen nyomja, míg a háttérben már egyértelműen a sátor körbeállták kibiztosított fegyverekkel. 

- Szeretlek.

- Szeretlek.

Utolsó szó, ami elhagyja a száját. Könnyeim az arcára hullanak, szívem darabokban, magával vitte. A fegyver kegyetlen csöve az én halántékomhoz illeszkedik. Hallom, ahogyan kívülről már lőnek ránk. Másodpercek csak repkednek a golyókkal a fejem felett. Figyelem a csodás arcát, és egy utolsó csókkal hintem ajkát. 

A fegyverem csöve a halántékomra simulva szólal meg, hogy vele tartsak a végtelenségbe.