Just me, her and the moon II.

Kinyújtózva lépek a verandám nyikorgó fa burkolatára. Még a horizont vonulatán alig látni a napot, de a madarak már így is csicsergő hangjukkal árasztják el az erdőt. Leülök a hintaágyra, amely oldalt helyezkedik el, az egyik kissé poros ablak előtt. A lábaimat kinyújtóztatom, és a fületlen bögrémbe kortyolok, s a kávé kesernyés íze azonnal uralma alá veszi a számat. A hűs levegő minimálisan csípi a bőröm felszínét, ellentétben a kávéval, amelynek forrósága már-már égeti a bensőmet, de nem tulajdonítok egyiknek sem különösebb figyelmet.

Magam elé pillantva egy széles mosolyra húzódik a szám, és a múlt estével kapcsolatos pillanatnyi képek jelennek meg a lelki szemeim előtt. Nyelvem végigszalad a számon, és nagyot nyelek, ahogyan oldalra, a fa kerítésre pillantok, amely erről a kis verandáról a leesést gátolja meg. Gondolataim legfőbb szereplője az általam csodált lány, aki már hetek óta az életem részévé vált. Eleinte azt hittem, hogy a vízesésnél történtek után inkább távol akar majd tudni magától, annak ellenére, hogy egyáltalán nem ellenkezett azon a szenvedélyes estén. Nos, azóta már több időt töltünk együtt. Megmutattam neki már az erdő csodás részeit, amelyeket hasonlóan nem látott még ezelőtt. Az ártatlansága még mindig lenyűgöz, és az őrületbe is kerget egyszerre. Ha csak egy kis bókkal illetem, vagy úgy érintem meg, miközben filmet nézünk, már is pírba borulnak az almácskák az arcán. Amíg ténylegesen nem úgy érek hozzá, addig a zavara valóban jelen van, de amint egy mélyebb csókkal kezdem el kényeztetni telt ajkait, elkezd feloldódni.

Tegnap késő délután, amikor átjött hozzám, csak ültünk itt kinn, és beszélgettünk, aztán sétálgatni kezdett, a combközépig érő, fekete harangszoknyája minden mozdulatát követte, én pedig nem tudtam levenni a szemeimet a formás lábairól, a fedetlen combjairól. Újra, s újra azok a pillanatok jelentek meg előttem, amikor körém fonta őket, s szinte még közelebb vont magához. Felálltam és elé léptem, mire ő a korlátnak dőlt, és felnézett rám. Mezítláb, a mozdulatait kecsesen követő szoknyában, és egy kis blúzban, ami enyhén fehér csipkékkel volt díszítve. A haja ki volt engedve, de még így is kuszán állt, annak köszönhetően, hogy az oldalamnak dőlve pihent eddig a karjaimban, a hintaágy ütemén pihenve. Sminket nem viselt, és ez volt az a dolog, ami tényleg annyira különlegessé tette. Szeplős arca természetes szépségében mutatkozott meg. Ártatlanul nézett fel rám a pillái alól, és várta, hogy mit is teszek. Szerény mosolyt formáltak az ajkai, olyan kicseszettül hívogatóak voltak... és nem is igazán tétlenkedtem. Közelebb hajoltam, de mindössze puszit csentem tőle, melyet megsokszoroztam, és mély csókká formáltam. Nem ellenkezett, én pedig könnyen emeltem fel, és ültettem a korlátra. A lábait az enyéim köré fonta, és olyan szorosan fogott magához, hogy szinte a levegőt is eltüntette kettőnk közül. Hevesen csókoltam, vágytam rá, de nem akartam erőltetni, főleg nem a szabadnak. Csak magamnak akartam minden örömét, még ha tudtam, hogy nem is jár erre senki, akkor is tartottam attól, hogy valaki megleshet bennünket. Vékony ujjai a pólóm alá csúsztak, érzékien simogatták a bőrömet, én pedig próbálkoztam, ő meg engedett. Egyik kezemmel szorosan fogtam a derekát, hogy még véletlenül se történjen baleset. A nyelvünk simogatta egymást, de elhúzódtam tőle, hogy az ajkaira suttoghassam a szavakat.

– Akarlak.. – a csípőmet ellene nyomtam, hogy ő is érezze, mennyire is kívánom.

Nem válaszolt, ami nem lepett meg, mindössze az ajkaira vont, és folytatta a felhevült csókunkat. A kezem, amely eddig az arcát cirógatta, a szoknyája alá csúszott, és mindenféle köntörfalazás nélkül simítottam végig a bugyiján. Éreztem a vágyát, így nem tétlenkedve szabadítottam ki magam, toltam félre a pamut anyagot, és temetkeztem el benne lassan.

Megrázom a fejemet, és igyekszem elkergetni a mocskos álomképeket, hiszen munkába kell mennem, és a hideg vizes fürdőzés nem éppen a kedvenc időtöltésem. Kiiszom az utolsó korty, már langyos kávémat, és visszamegyek a házam falai közé. A mosogatóba teszem a poharamat, aztán a fürdőbe vonulok az arcomon egy kis mosollyal, hogy mielőbb a városba érhessek, és láthassam messziről a boldogságban úszó lányt.

A rádióban szóló dalt dúdolva hajtok ki az erdőből, egyenesen rá a főútra. Az ablakok le vannak engedve, a kezemet kilógatom, ám a fekete üvegű szemüvegem mögül gondtalanul bámészkodok. Még korán van, így nem sok ember van az utcán. A borbély még csak most nyitja az üzletét, és a jótékonysági bolt elé is a fiatal lány ebben a pillanatban teszi ki a táblát.

Leparkolok a pékség előtt, és besietek az épületbe. Az ajtaja nyitva van a melegnek köszönhetően, a friss sütemények, pékáruk illata megcsapja az orromat, és a gyomrom azonnal jelezni kezd.

– Jó reggelt – nézek fel Amyre, aki a pirult arccal pillant felém, ám vissza is fordul az előttem lévő vásárló irányába, akinek a szatyrot megfordítja a pulton, hogy a fülénél fogva könnyedén el tudja emelni.

– Szia Harry – áll meg velem szemben. – Hogy vagy?

– Remekül, igazán szép napunk van, nem igaz?

– De, valóban – pillant ki a napsütéses utcára. – Mit adhatod?

– Abból a sonkás szendvicsből kérnék, és a sajtos pogácsából is kérnék kettőt.

– Rendben – vesz elő a papírzacskót, és bele csúsztatja a szendvicset, majd egy másikba a két sós desszertet. – Még valamit?

– Nem, köszi – mosolygok rá, de a figyelmem azonnal el is terelődik róla, amint hallom, hogy valaki belép az üzletbe. Oldalra nézek, és egy kis mosollyal üdvözlöm az éppen belibbenő lányt. Megáll mellettem a pult előtt, de nem néz fel rám, csupán szigorúan a pékárukat szemléli. – Mennyivel tartozom? – nézek Amyre, aki megint a kezembe adja a szatyrot.

– 2.50 – motyogja, én pedig az aprót a kezébe adom.

– Köszönöm – lépek el. – Sziasztok!

Mind a két lány halkan köszön el tőlem, én pedig jót derülök rajtuk. Igazság szerint Amy egy cseppnyit sem érdekel, ellenben azzal a lánnyal, akire a szívem szerint rávetném magam. Ha a saját gondolataimra hallgattam volna odabenn, biztosan pár kis üdvözlő csók elcsattant volna, melyeket bizton állíthatom, hogy Amy nem tolerált volna.

Még visszapillantok az üvegen keresztül a lányra, és innen is tökéletesen látom, hogy az alsó ajkát kissé harapdálja. Rákacsintok és beszállok az autómba. A szatyrot magam mellé teszem, aztán kitolatok, míg egy utolsó pillantást megengedek közben magamnak, és gázt adok.

– Hé, Harry, meg tudnád nézni ezt az autót? – kiált felém Richard, mire kicsúszok a jármű alól, melyet éppen szerelek.

– Most?

– Igen, sürgős lenne.

Felállok, és az amúgy is olajos nadrágom anyagán végighúzom a mocskos kezemet. Richardhoz lépek, de nem nézek az autó tulajdonosára, ugyanis pontosan tudatában vagyok annak, hogy kihez is tartozik. Felnyitom a motorháztetőt, és szemlélni kezdem a dolgokat, a hallottak alapján, de én tökéletes állapotban találok mindent. Megkérem Dant, hogy indítsa be, és meg is teszi.

– Ennek semmi baja – csapom le a tetejét.

– Valóban?

– Mit akarsz, Dan?

– Hogy hagyd békén.

– Kit? – nézek rá lemondóan, és visszatérek a munkámhoz, hiszen én is pénzből élek.

– Tudod te jól, hogy kiről beszélek – követ. – Szórakozol vele, amíg meg nem dugod, aztán megszabadulsz tőle, mint a szüleidtől.

Minden izmom megfeszül, és az agyamban köd keletkezik, de türtőztetem magam, tekintettel Richardra, aki mindenféle szóbeszéd ellenére alkalmazott.

– Tudod, ha te így beszélsz róla, akkor sokkal kevesebbre tarthatod, mint én... Tisztelet, kikereshetnéd a szótárban, hogy mit is jelent – lengetem meg a kezemben pihenő villáskulcsot. – És, ha most nem haragszol, dolgoznom kell – csúszok vissza az autó alá, és folytatom annak a rendberakását.

– Ne felejtsd el, hogy tudom, hol is laksz, és, ha megbántod, kibaszottul meg fogod bánni!

– Most, hogy sikerült elérned, hogy rettegésben éljek, mehetsz...

Hallom, ahogyan kifelé menet leveri az egyik szekrényen pihenő dolgokat. Türtőztetem magam, és a kocsi alatt maradok, de az irányába nézek, és tisztán látom, hogy elhagyja a műhelyt. Visszafordítom a tekintetemet, és az utolsó simításokat végzem el.

– Hé, Styles, kész a kicsikém? – Niall ül le mellém a padra.

A műhely mellett, a park kezdeténél ülök mér vagy húsz perce és a szünetemet élvezem a napsütés melegében. Már minden ételt eltüntette, és már csak a hűs vizemet iszogatom.

– Mi a helyzet? – pillantok rá, miközben leül mellém.

– Dög meleg, kezdek besokallni tőle. Hallottam járt erre ma a Dan gyerek.

– Már is a kocsmában meséli mindenkinek, hogy mekkora faszagyerek? – nevetek fel, és Niallre pillantok, aki hasonlóan hozzám, hangosan hahotázni kezd.

– Igen, és, hogy neked ment, bár ezt senki nem hiszi el – forgatja meg ujján a slusszkulcsot.

– Szánalmas – könyökölök a térdeimre.

– De mi a helyzet veled? A munkán kívül nem igazán látni a városban.

– Hallod te, hogy miket beszélnek? Kinek van gyomra idejönni, amikor úgy festik le a várost, és engem is, mintha valami pszichopata lennék?

– Megértelek haver, komolyan.

Valamit magyarázni kezd, de én nem igazán fordítok neki jelentősebb figyelmet. A tekintetem az éppen a park gyepére lépő lányra fókuszál. Mosolya az arcán játszik, a tekintete csillog, és hallom, ahogyan felnevet egy poénon, amit valamelyik félnótás haverja süt el. Megperdül és a nyári ruhája elemelkedve a lábaitól táncol körülötte. Már a számon van a szó, hogy oda szóljak, ne mutogassa mindenkinek a kecses lábait, amikor a kezét a szoknyájára teszi, hogy lefogja. Megáll, a hajába túr, és felém pillant. Rámosolygok, ő pedig rám, de több nem történik, annak ellenére, hogy én ebben a pillanatban a karjaimba zárnám.

– Harry, komolyan még mindig utána epekedsz? – biccent a társaság felé.

– Együtt vagyunk – szalad ki a számon a kis bizalmas információ. Döbbent arckifejezéssel mered rám. – Ne nézz így! Már pár hete, de senki nem tudja. Nem szeretné még nyilvánosságra hozni. És meg is értem, hiszen mindenki rólam beszél, a srácról, aki megölte a szüleit, de nincs ellene bizonyíték. Egy kész zseniális gyilkos – sóhajtok fel. – Semmire sem vágyom, már leszarom, amiket terjesztenek rólam. Gyászoltam, sírtam, de most boldog vagyok. Ennyi nekem is jár, nem?

– De, persze! Én örülök, ha boldog vagy, csak fura. Ő annyira visszahúzódó lánynak tűnik, te pedig totál az ellentéte vagy. Mármint, személyiségileg.. basszus, érted.. – neveti el magát.

– Ne aggódj, értem – dőlök ismételten hátra a pad kemény fájának. – Nálam szoktunk találkozni, amikor teheti eljön, vagyis minden nap igazából talál arra módot, hogy meglátogasson.

– Őszintén örülök a boldogságodnak, de nekem mennem kell. A kicsikémet még le kell mosatnom – áll fel. – A számlát Richárdnál intézzem.

– Szokás szerint – rázom meg a kezét, ő pedig távozik.

Visszafordítom a fejemet a lány irányába, aki egy gombóc fagylalttal a kezében ül le a földre, miközben annak az idióta Dannek a fecsegését hallgatja. Felállok, egy utolsó pillantást engedek még meg magamnak, aztán hátat fordítva a munkámhoz térek vissza.

Rend uralja már a házat, és friss, hideg levegő is átjárta már teljesen mióta itthon tartózkodom. A spalettákat behúztam, így a sötétség is uralma alá vette az egész ház területét. Zuhanyzással nem bajlódtam sokat, a nedves hajamat mindössze áttöröltem a törülközővel, és egy bokszer alsót rángattam fel a lábaimon, amelyben most kényelmesen el is nyúlok az ágyamon. Későre jár, az óra lassan a tizenegyet is átlépi, de még mindig egyedül fekszem. Fogalmam sincs, hogy merre jár, esetleg valami programja van, vagy pedig az a Dan gyerek alakított be valamit. Átfut az agyamon annak a gondolata, hogy elmenjek és megkeressem, csak messziről megfigyeljem, hogy minden rendben vele. Már fel is pattanok az ágyam kényelméből, de aztán lebeszélem magam a dologról, hiszen tudom, hogy őt mindenki szereti, és semmi bántódása nem eshet a város határain belül. Visszaülök, a takarót összegyűröm, és próbálom magam az alvásra kényszeríteni, annak ellenére, hogy holnap hétvége, még is a korai kelésnek köszönhetően elnyom a fáradtság.

Mellkasomon puha ajkak csókjait érzem, amint mindenhol kissé nyálas nyomot hagynak a bőröm felszínén. Oldalra fordítom a fejemet, és teljesen elveszek a lágy csókok kecsegtető érintésében. Egy nyelv nedves csíkot hagy a köldökömtől lefelé haladó, bokszeremben elvesző szőrcsíkon. Lustán pislogok párat, mire teljesen kitisztul a látásom, és lepillantok. A világos hajzuhatag függönyként omlik rám, melybe azonnal bele is túrok. Érintésem hatására felpillant rám egy kis mosollyal, s csillogó ajkakkal rám, én pedig határozottan felhúzom magamra, és mélyen megcsókolom. Kezem végigszalad a hátán, és megdöbbenek, ahogyan érzékelem, mindössze egy bugyi, ami fedi a testét már.

– Mit terveztél, baba? – szakadok el tőle, és végigsimítok a duzzadt alsó ajkán. A sötét ellenére is tökéletesen látom, hogy az arca pirossá válik, és a tekintetemet is kissé kerülni próbálja, de nem igazán jön össze neki. Csókot csenek tőle, mielőtt folytatnám az álmos, mély hangomon a suttogást, melyet annyira szeret hallgatni. Ezt egyszer megjegyezte, én pedig néha felhozom neki szemtelen módon. – Sajnálom, hogy megszakítottam a pillanatot, de már szomjaztam a csókodra. Hagylak érvényesülni, azt csinálsz velem, amit csak szeretnél – csókolom meg utoljára, és elengedem, hogy cselekedni tudjon.

Nevetve a kezét a szemeim elé teszi, a szája pedig megérinti a mellkasomat. Ahogyan halad lejjebb lassan, az izmaim úgy rándulnak meg, s a farkamba úgy tódul minden vágy. A keze lecsúszik az arcomról, a lábai az anyáim közé vándorolnak, míg végül teljesen térdre ül előttem. Szemhéjaim alól pillantok rá, és látom, ahogyan a füle mögé tűr egy rakoncátlan tincset, és a bokszerem korcához nyúl. Megemelem a csípőmet, hogy segítsek neki, ő pedig apró ujjaival elkezdi lehámozni rólam a pamut anyagot. Megkönnyebbülten nyögök fel, amikor megszabadít a szűk ruhadarabtól, és a péniszem köré fonja az ujjait. Ehhez már hozzá vagyok szokva, mert az érintéseit eddig is magamon tudhattam, ellentétben a forró ajkaival. Ennek a gondolata is már jobban felfokozza a vágyat bennem, és önkényesen lehunyom a szemeimet. Tudom, hogy zavarban van annak ellenére, hogy már sok alkalmunk volt együtt. Érzem, ahogyan az ujját a farkam tetején simítja végig, és az elő nedvemet szétkeni rajta. Megnyalom a számat, és várom a következő lépését. Nem siettetem, de már őrült módon a szájában szeretném tudni magam. Annyira kibaszottul hívogatóak azok a rózsaszín, puha ajkak. Mocskosul kemény vagyok már, a testem és a lelkem is egyaránt ég a vágytól.

Nem kell sokat várnom arra, hogy megérezzem a szája melegségét, amellyel körülzárja a férfiasságomat. Keze együtt mozog a csodás ajkakkal, és a nyelvével is kényeztet. A fogai nem érintenek meg, amit kellően is értékelek. Nem sokáig bírom a látvány nélkül. Lenézek rá, látom, ahogyan mozog, de nem eléggé tökéletes a rálátásom a hajának köszönhetően, így beletúrok, és félresöpröm azokat. Látom a Hold gyér fényében a nyáltól megcsillanó hímtagomat. Érzem, hogy közel sodor a beteljesülés felé, így lenyúlok, mire megszeppenve néz fel rám, de nem adok időt a buta gondolatai feltörésének. Hevesen megcsókolom, és letolom róla a fehérneműjét, melyet végül ő rugdos le magáról. Kitárulkozik előttem, én pedig pillanatok leforgása alatt csúszok belé. A tudat, hogy felizgatta, miközben a szájával kényeztetett, még jobban beindít. Dögös, bassza meg, de még mennyire, hogy az! Vad ütemben kezdek mozogni benne, de az elégedett nyöszörgéseiből, s abból, hogy a nevem is többször elhagyja a száját, tudom, hogy jó neki is, és még többért esedezik, amit én meg is adok neki. Számat az övére nyomom, teljesen elmerülök benne újra, s újra. Melegem van, a légzésem szapora, a gondolataim kuszák, ködösek, és tele vannak olyan mocskos dolgokkal, amelyek jobb, ha nem osztok meg vele.

Érzem, hogy nem kell sok, s amikor az ujjai a hátamba marnak, tudom, hogy ő a határon mozog, én pedig megingatom, és elérem nála a beteljesülés mámorító érzését.

Pihegve, izzadtan fekszik a mellkasomon, én pedig ölelem, és simogatom a forró bőrét. Néha egy kis puszit nyom a mellkasomra, mely mosolyt csal az arcomra.

– Azt hittem, hogy nem jössz ma – töröm meg a csendet.

– Ne haragudj, moziban voltam a többiekkel.

– Az a faszfej Dan is ott volt, igaz? – sóhajtok fel.

– A baráti társaságunk tagja – támasztja meg a mellkasomon az állát. – Hallottam, hogy mi történt ma, és sajnálom. Ne foglalkozz vele.

– Elhiheted, hogy magasról teszek rá – vigyorodok el. – Annál jobban is foglalkoztat, hogy mikor szeretnéd felvállalni a kettőnk közötti dolgot – simítok végig a haján.

– Adj még egy kis időt, rendben?

– Rendben – csókolom meg, és visszavonom a mellkasomra.

Just me, her and the moon I.

A reggeli kávém lefőtt, így kiöntöm egy letört fülű csészébe, amelyet a mosogató mellől, a csepegtetőről emelek el. A forró, koffein tartalmú ital elfogyasztása közben kibámulok a természetre, az enyhén poros ablaküvegen keresztül. A spalettákat már kora hajnalban kitárom, ezzel engedve, hogy a fény szabadon árassza el a házam területét.

Az erőd csodás, békés látványa tárul elém, mint minden reggel, minden percben, már hosszú évek óta. A fák lombkoronáját a szél enyhén ringatja, a Nap sugarai pedig néhol makacsul betörnek az enyhe réseken keresztül, ezzel fénnyel árasztva el a talajon levő növényzetet.

Már jó ideje elmenekültem ide, természetesen a közeli kisvárosba járok dolgozni, illetve beszerezni, amire szükségem van, de az otthonomat, a szerény faházat az erdő fái ölelik körbe. Nem messze innen van egy ösvény, amely a túrázóknak megjelölt útvonal. Ritka alkalmak egyike, amikor tényleg összefutok bárkivel is. Többen azt hiszik, hogy teljesen magamba fordultam a családomat ért tragédiát követően, de ez nem így van. Éppen az emberek sajnálatától, mintsem az emlékektől menekültem ide, ahol valóban ritkán látok vendéget.

Üres csészémet a mosogatóba helyezem, felveszem a sportcipőmet, a vállamon pedig átdobom az egyik törülközőmet, és elhagyom a kissé nyikorgó faburkolattal rendelkező házamat. Mélyen magamba szívom a friss, reggeli levegőt, s megfordul a fejemben, hogy egy felsőért visszamegyek, de inkább még sem teszem. Talpaim alatt a faágak ropognak, míg a madarak csicsergését hallatva haladok előre. Nem a kijelölt úton megyek, hanem egy rövidebb szakaszon vágok át a fák rengetegében. Már jó ideje, hogy itt élek, és az sem hátrány, hogy a közeli városban születtem. Gyermekként a barátaimmal sokat lógtunk erre, persze csak is azért, mert az aggódó szüleink megtiltották. Kellően sikerült már akkor kiismernem a helyet.

Megérkezve a vízeséshez ledobom az egyik sziklára a törülközőmet, lerúgom a cipőimet és egy fejest ugrok a megfelelő hőmérsékletű vízbe. Nyárnak köszönhetően valóban nem olyan hideg, így alkalmas az úszásra. Minden reggel itt kezdődik a napom, s van, amikor itt is végződik. Az álmatlan éjszakáimon is van, amikor kisétálok, és csak úszok, amíg úgy nem gondolom, hogy valóban ideje nyugovóra térni.

Egészen a vízesés alá megyek, be a kis barlangba, aztán vissza, s ezt jó párszor megismétlem. Jól esik ez a kis mozgás a természetben, a friss vízben. Van, amikor a futás mellett döntök, s olyankor az ösvényeket választva haladok a házamtól egy távoli pontig, és vissza.

Mivel hétvége van, nem sok teendőm akad. Az úszást követően a városba megyek, ahol beszerzem a fontos dolgokat. A pékségbe betérve a lány szélesen mosolyog rám, ahogyan az minden szombaton teszi. Próbál szóba elegyedni velem, kedvesen közeledik, de én már jó ideje csak hárítom. Amikor a városban éltem, már akkor is ismertem, de sohasem fordítottam jelentősebb figyelmet neki. Ellenben egy másik személlyel.

Az ajtó feletti kis csengő jelzi, hogy valaki belépett az üzletbe. Felé kapom a fejemet, és elmosolyodok, amikor meglátom a kusza kontyot, farmer rövidnadrágot, és egy fehér atlétát viselő lányt. Kínos mosolyra húzza a száját, én pedig elnevetem magam. Pozsgás arccal fordul a pult felé, zavartan a zsebeibe dugja a kezét, és a száját rágcsálni kezdi. Nem emeli fel a fejét, de látom, hogy a szemeivel amennyire tud, ide-ide pillant az irányomba. Volt, amikor közeledtem felé, ám nem igazán az a szószátyár lány, aki bárkivel barátkozik, vagy éppen beszél. Ami furcsa, hogy a barátai körében ez a kislány titulus teljesen eltűnik, és szabadon, hangosan beszél, vígan nevet, és önfeledten élvezi az adott pillanatot. Jó párszor volt alkalmam látni, hiszen a park melletti autószerelő műhelyben dolgozom, ők pedig sűrűn látogatnak el oda.

Enyhén remegő kezét a hajához viszi, és az arcába lógó tincset a füle mögé tűri. Megnedvesítem a nyelvemmel az ajkaimat, a zsebemből pedig előhúzom a megfelelő összeget, és a pultra helyezem. Amy elemeli a pénzt, a kasszába helyezi, és a kezeit tartja. Megfigyeltem, hogy másoknak mindössze megfordítja a szatyrot, míg nekem a fülénél fogva nyújtja, ahogyan az aprót is a markomba adja. Összeér a kezünk, ekkor felnézek rá, és látom, hogy a fehér bőre vörösen izzik. Jót derülök magamban, de nem mutatom ki, tiszteletben tartom a dolgot, s semmi hangulatom kínos helyzetbe hozni. Megköszönöm neki, s el is köszönök, aztán kifelé indulok. Biccentek a még mindig pult előtt álldogáló lánynak, aki pozsgás arccal viszonozza, én pedig széles mosollyal hagyom el a pékség melegét.

A kocsimban az ülésre dobom a szatyrot, és tovább hajtok, a város irányába, ahol még pár dolgot be kell szereznem. A járdán bőszen beszélgető emberek felfigyelnek rám, s ilyenkor mindig megbánom, hogy kimerészkedtem a fák közül. Itt nőttem fel, itt éltem egészen huszonegy éves koromig, s egy éve tudhatom otthonomnak a faházat. Nem vagyok idegen a számukra, mindössze egy furcsa srác, aki a pletykák szerint kikészült, és elmenekült a tettei elől.

Már kora délután van, hogy visszafelé megyek az úton. Több ember van már jelen az utcán, a park mellett elhaladva pedig gyerekeket látok, akik futballoznak, nevetnek, s jól érzik magukat. A fagylaltárus előtt a sor áll, és én is leparkolok, megkívánva az édes, hűs desszertet. Leparkolok, s hosszú léptekkel megyek át a túlsó oldalra, és állok be a sorba. Rám pillant egy asszony, aki a mi utcánkban élt, amikor még én is. Két unokájával áll sorba, s feszengve néz rám. A gyerekeket arrább húzza, én meg csak magamban nevetek, amiért az emberek ennyi ostoba őrültséget elhisznek. A sor elfogy, én pedig a választékot kezdem nézni. Azonnal mondom, hogy egy dobozban szeretnék kérni. A lány előveszi az átlátszó, műanyag dobozt, s elkezdi beletenni a gombócokat. Lassan meg is telik a doboz krémes, vaníliafagylalttal. Kifizetem, és már megyek is vissza az autóhoz, hogy mielőbb a házhoz érjek, ahol nem vesznek körbe a kíváncsi tekintetek.

Az útra rátérve látom, hogy öt fiatal sétál az erdő mélye felé. Amint észlelik a közeledésemet félre állnak, és mind az autómra, s rám merednek. Mosolyogva pillantok ki balra, ahol is meglátom a kusza konty tulajdonosát. Mindegyikük hátán egy-egy hátizsák van, és két fiúnál még sátrat is vélek felfedezni. Elhaladok mellettük, a visszapillantóban pedig látom, ahogy már visszatérnek az útra, és folytatják a sétájukat. Kilógatom a kezemet az ablakon, néha még a tükörbe pillantok, de csak tovább hajtok egészen a házamig.

A fagylaltomat kanalazva ülök a kényelmes kanapén kinyújtott lábakkal, az ölemben egy könyvvel, amelyet a minap szereztem be a város, poros könyvesboltjából. A következő oldalra lapozok, majd egy újabb kanál fagylaltot teszek a számba. Már kissé megolvadt, de egy cseppet sem hagyok ki az édességből. Amint kiürül a doboz, a kis asztalra helyezem, benne a kanállal, a könyvemet pedig egy papírdarabbal megjelölve az adott oldalon, helyezem mellé.

Kinn már meleg van nagyon is, ám ez egy pillanatra sem tántorít el attól, hogy a ház oldala mellett álló, fedett részen apám hagyatékát bütyköljem. Felnyitom a motorháztetőt, és neki is állok. Apám éveken át igyekezett megkeresni a járgány hibáját, de sajnos nem sikerült neki megtalálnia, én pedig lelkesen esik neki minden alkalommal, bár én sem jutottam eddig túl sokra vele.

Kellően olajosan, kissé mocskosan csukom le pár óta elteltével a motorháztetőt. Megtörlöm a kezemet a ronggyal, bár inkább csak szétkeni jobban a fekete mocskot a bőrömön. Bemegyek a lakásba, ahol a fürdőbe igyekszek, hogy megszabaduljak a cselekvésem nyomaitól.

Eszembe villan a fiatalok társasága, akik az erdő mélye felé igyekeztek délután, s egyértelmű, hogy az éjszakát is a fák árnyékában töltik. A pozsgás arca ismételten megjelenik a lelki szemeim előtt, és mosolyt csal az arcomra. Az enyhe rózsaszín árnyalatú ajkai, ahogyan mosolyra húzza azokat, merész gondolatokat ébresztenek bennem. Annyira kicseszettül ártatlan, és én annyira mocskossá tudnám tenni. Ó, ha csak sejtené, hogy mik is járnak a fejemben, hogy milyen gondolatot adnak otthont az én vágyamnak iránta.

Arcomat a hideg víz irányába fordítom, amely nem űzni el az erotikus gondolataimat, de enyhíti a forró testemben tomboló vágyat. Lemosom a testemről a habot, amely enyhe feketeséggel tűnik el a lefolyóban. A mocsok a testemről eltűnik, de a lelkemből, és a vágyakozó felemből, nem. Egy törülközőt teszek a csípőm köré, míg egy másikkal a hajamat törlöm át, majd a lábnyomokkal nem foglalkozva megyek a konyhába, ahol a hűtőből kivett ételt a tűzre teszem, hogy átmelegedjen, amíg egy alsót felveszek. A törülköző nedves anyagát kiterítem a verandára, hogy a természetes meleg levegő mielőbb megszáríthassa.

Egy tányérra kimerem a már gőzölgő ételt, és egy villával leülök az asztalhoz, s pillanatok alatt el is tüntetem. A tányért a mosogatóba helyezem, és minden ott lévő dolgot elmosok. Odakinn már mindössze a Hold gyér fénye, amely átjut néhol a sűrű lombkoronákon. A hálómba megyek, elnyúlok az ágyon, a könyvet a kezeimbe veszem, s olvasni kezdem, az éjjeliszekrényen elhelyezett éjjeli lámpa fényénél. A sorokat szinte pillanatok alatt olvasom el, s megyek a következő oldalra. A regény teljesen magával ragad, ami meglep. Már gyermekkorom óta szenvedélyem az olvasás, amely férfi létemre meglepő lehet, de számomra ez akkor is egyfajta kikapcsolódást jelent. Fogalmam sincs, hogy mikorra, de befejezem a könyvet, és a sarokban helyet kapó könyvespolcra teszem, amely már így is roskad a könyvek súlyától.

Jobbról, a bal oldalamra fordulok, és szinte percekkel később már a hátamon találom magamat. Az idő már átlépte az éjfélt, mellyel egy újabb nap elé nézünk, de én még az előzőt sem zártam le. Hiába, nem tudok az álmaimba menekülni. Nagyjából húsz perc eltelte után meg is unom ezt a forgolódást, a semmit tevést, és az a rögeszmét, hogy aludnom kellene. Ledobom magamról a takaróm meleg anyagát, a bokszeremet lecserélem a fekete rövidnadrágomra, és a sportcipőimet is felveszem. A vállamra dobom a törülközőt, és a hátam mögött hagyom a csendes faház zavaros nyugalmát. A sötétség árnyékában indulok a már megszokott utamon a vízesés irányába. Az éjszakai bogarak, s különböző élőlények zenéje kíséri a lépteimet, amelyek hangot hagynak maguk után. Már tisztán hallom a víz hangját, ám amikor oda érek, megtorpanok egy bokor mellett, s megrázom a fejem, hogy a vágyakozó képzeletem mindössze, ami játszik velem.

- Eltévedtél? - kérdezem a rejtekemtől arrább lépve.

A lány felém kapja a tekintetét, és feláll. Haja most nem ez kusza kontyban van összefonva, hanem szabadon engedve keretezi csodás arcát. Mezítláb, mindössze ez top és ez rövidnadrág takarja a testét. Sminket pedig most sem visel, ahogyan mindig, természetes szépsége mutatkozik meg.

Közelebb lépek, s a kis szeplős arca pírba borul, míg a homályos, éjszakai sötétség ellenére is tökéletesen látom.

- Csak nem tudtam aludni. Kényelmetlen a sátor – feleli halkan.

- Hát persze – teszem le a törülközőmet, és lerúgom a cipőimet.

- Csodálatos ez a hely – húzza kínos mosolyra a száját, és a vízesés felé pillant.

- Még soha nem jártál itt?

- Nem, itt még nem. Véletlenül vagyok most is itt – pillant rám. – A tisztáson, az ösvény mentén sátraztunk le.

- Itt élsz, itt születtél, de nem jártál még ezen a helyen? Hihetetlen! Mármint, nem tudom, ez a hely olyan békés, és csodálatos. Meglepő, tényleg.

- Hát látod, van ilyen. De te mit keresel itt? - nyel egy nagyot, a füle mögé tuszkol egy tincset. - Sajnálom, nem tartozik rám.

Eltüntetem a közöttünk lévő távolságot, és lenézek a csillogó szempárba.

- Semmi indiszkrét dolgot nem kérdeztél – emelem fel az állánál a fejét, hogy még véletlenül se vesse le. - Nekem sem megy olyan könnyen az alvás, és ide szoktam jönni úszni reggelente, és ilyen esetekkor is.

- Nem veszélyes?

- Micsoda? - nevetek fel, mire elkomorul, s az alsó ajkát kezdi rágcsálni. - Ne haragudj. Nem, teljesen veszélytelen. Nem a sziklákról vetem magam a mélybe. Innen ugrok be, és úszok, amíg elégnek nem érzem. Kétlem, hogy annyira veszélyes lenne.

- Ne haragudj. Azt hiszem, hogy mennem kellene – lép hátrébb, de én megragadom a kezét.

- Szerintem viszont csatlakoznod kellene hozzám, hogy meggyőződj arról, valóban nincs veszélyben az életem – féloldalasan mosolygok le rá, ő pedig elneveti magát. A szívemet a hang melengeti, a látvány teljesen feltüzel, s én is vele együtt nevetek.

- Nem akarlak zavarni, és valószínű, hogy már keresnek.

- Valószínű, hogy mélyen alszanak, és egyáltalán nem zavarsz. Tarts velem!

Felé nyújtom a kezemet, ő pedig a tenyeremre pillant, aztán a szemeimbe. A mellkasa előtt egybefont kezei még nem mozdulnak, de nem adom fel. Szeretném, ha velem tartana.

- Őrültség.

- Legyél velem őrült – kacsintok rá, mire felkacag, s nemlegesen rázva a fejét az enyémébe csúsztatja a tenyerét.

Magam mellé húzom, és teljesen a víz partjára lépünk. Figyelem, ahogyan lerúgja a cipőjét, és az egyik lábfejét a vízbe dugja.

- Ez hideg – ocsúdik fel.

- Kibírható. Ne legyél gyáva – bököm meg az oldalát.

- Fordulj el, kérlek – motyogja. Kérdően nézek rá, de ő könyörgő pillantással vizslat. - Le szeretnék vetkőzni – pirul el. - Nem lehet a ruhám vizes.

- Oh, persze – bólintok, és beugrok a vízbe.

Annak a tudata, hogy a ruháitól szabadul meg, az őrületbe kerget. Annyira kicseszettül ártatlan, és csak így közli, hogy megszabadul attól két ruhadarabtól. Az arca kellően piros volt, és az ártatlanságának nyoma jelen van minden kis rezdülésében. Feljövök a víz alól, és felé fordulok, remélve, hogy nem késem le annak a látványát, ahogyan elmerül a vízben. És valóban, a csípőjétől felfelé még tökéletes rálátásom van, ám amint észleli a mohó tekintetemet, úgy merül el még jobban. Már a mellkasai is az éhes szemeim elől fedve van.

- Ez nagyon hideg – nyöszörgi fájdalmas hangon és még beljebb merészkedik, még közelebb hozzám. A farkam megrándul, a szívem hevesen ver, és már most átkozom a pillanatot, amiért maradásra kérleltem.

- De nem veszélyes, igaz? - találok rá a hangomra.

- Valóban – mosolyog rám, és megáll nem messze tőlem. - Sajnálom, hogy eddig nem jöttem ide.

- Ha jó leszel, talán megengedem, hogy többször is ellátogass ide – kacsintok rá, ő pedig nevetve kezd el úszni a vízesés felé.

- Már meg is szöksz?

- Kihasználom a lehetőségeimet!

Kiált vissza, de nem áll meg. Egyenesen a vízesés alá megy, s átúszik alatta. Nyomban utána eredek, és pár másodperc után a kis barlangban tudhatom magam. Körbe nézek, aztán a sziklán ülve látom meg. A víz a derekáig ér, a nedves, színes melltartó pedig izgató darabnak nevezhető a testén. A haja mellkasára lóg, így a melleit az takarja el előlem. A kezei az ölében vannak, és a nedves pillái alól néz rám. Nagyot nyelek, s az izmaim az alhasamnál megrándulnak. Bassza meg! Tényleg nem gondoltam ezt át.

- Szóval a lehetőségeiddel élsz?

- Hát, ha nem kapok engedélyt, hogy ide jöjjek, akkor most kell megragadnom minden alkalmat, nincs igazam?

- Lehetséges – állok meg mellette, bár én nem mászok fel a sziklára, így fel kell tekintenem rá. - Miért félsz tőlem?

- Tessék? Én, én nem félek tőled – kínosan neveti el magát.

- Ne tagadd. Olyan felszabadult vagy a barátaiddal, de amikor egyszer leszólítottalak, alig találtad a szavakat.

- Én csak... - köszörüli meg a torkát.

- Te csak a pletykáknak hiszel, igazam van?

- Harry, néz, én.. Te, hogy viselkednél egy emberrel, ha azt terjesztenék róla, hogy ő gyújtotta fel a házukat, amikor a szülei odabenn voltak?

- Nem kell mindent elhinni, amit az emberek mondanak – sóhajtok fel.

- Ide menekültél, ahol senki nincs a közeledben. Elzárkóztál a világtól. Eléggé furcsa, több mint furcsa.

- Egyszerűen csak nem volt kedvem kerülni azokat az embereket, akik terjesztik a sok pletykát, amikor semmit nem tudnak. Amikor muszáj, bemegyek a városba, de megfelel nekem itt az élet tökéletesen – vallom be őszintén.

- De neked is szükséged van valakire, akivel beszélgethetsz – csúszik be a vízbe. - Mindenkinek szüksége van valakire, akire számíthat.

- Nem vágyom az emberek sajnálatára – követem, s kijutunk a csillagos égbolt alá, a Hold ragyogó fényének megvilágításába.

- A sajnálkozókkal nem kell foglalkozni – feleli lágyan. - De biztos van, aki szívesen támaszt nyújtana, olykor beszélgetne veled, vagy éppen az erőből, még ha kis időre is, de kirángatna.

- Senkire sem vagyok kíváncsi, senki sem érdekel. Hívhatsz bolondnak, de egyetlen személy van, aki bármiféle figyelmemet is megkapja.

- Akkor pedig lépj azért, hogy ő is ezt megtudja.

Közelebb megyek hozzá, a kifújt levegőnk egybeér, a tekintetem mélyen az övébe hatol, a kezem pedig a derekára siklik a víz alatt, ezzel magamhoz láncolva karcsú testét.

- Még mindig a cselekvést ajánlod? - suttogom az ajkaira a szavakat.

Aprót bólint, de a pír még mindig az almácskáin játszik. Édes, és az ártatlansága mellett mocskosul szexi is. Végighúzom az ajkaim az övéin, a pilláit lehunyja a teste megremeg, a keze a nyakam köré tekeredik, én pedig a számat az övé ellen nyomom. Puha ajkai teljesen egybesimulnak az enyémével. Édes íze azonnal ködössé varázsolja az elmémet, a vágyam pedig újra feléled iránta. Ajkait kóstolgatom, majd a nyelvemmel végig szántok a felső ajkán, s a szájába csúsztatva elmélyítem a csókunkat. Érzem, hogy az ujjai a nyakam körül begörbülnek, s a szorítása erősödik.

- Menjünk ki a partra, rendben?

Kérdezem halkan a szájába suttogva a szavakat, mire bólint. Elmosolyodok, s még egy puszit lopok tőle. Nem engedem el, a karjaimmal tartva megyek ki a partig, ahol elengedem végül, s figyelem, ahogyan felül, és kiemeli a lábait is. Én is pillanatok alatt termek mellette, majd felsegítem, és a törülközőmet leterítem, mire le is ül. Szemben helyezkedek el vele, kezeimbe fogom az arcát, és ismételten hevesen kapok az édes ajkai után. Az ő kezei az oldalamon érintenek meg, égeti minden érintése a bőrömet, a csókja feltüzel, s lassan hátradöntöm a törülköző anyagán. Ő még mindig érint, de én a feje mellett megtámaszkodok, majd az egyik kezemmel az enyhén szeplős arcát kezdem el cirógatni. Lustán pislog fel rám, a tarkómra simítja a kezét, és lehúz magához. Kérdések fogalmazódnak meg bennem, de e cselekedete meggyőz arról, semmi ellenkezés nincs benne az érzéki kapcsolat miatt.

Végigcsókolom a nyakát, s kissé megemelem, hogy a melltartójától könnyebben szabadíthassam meg. A mellkasa szaporán emelkedik, az arca pozsgássága már egy bóknak érezhető felém. Érzem, hogy minden vágy egyesül az ágyékomban, a farkam megrándul, és a csípőmet ellene nyomom, mire nyöszörögni kezd, de nem húzódik el. Érzem, hogy az izmaim feszessé válnak. Lehunyja a szemhéjait, és hagyja, hogy a csókjaimmal elhalmozzam a felsőtestét. A nyelvemmel a mellbimbójára térek át, míg a kezemmel az oldalát simogatom. Nehéz sóhajainál csodásabb dallamot el sem tudok képzelni. Ráfújok a nyálas területre, és a másik keblére térek át. Ujjai a hajammal játszanak, a combjai hol szorosabban, hol lazábban fognak közre, míg a levegőt kapkodja. Elmormolok pár szót a bőrébe, hogy mennyire is gyönyörűnek tartom, és, hogy a puha bőre már most az őrületbe kerget, ahogyan a reakciói is minden kis érintésemre.

A nyelvemmel végigszántok a hasán, és a bugyija korcánál egy puszit lehelek a bőrére, miközben az ujjaimat a csipkézett pántokhoz viszem, s végighúzom a lábain, amíg teljesen fedetlenné nem válik a már most élvezettől felhevült teste. Kezeimmel simítom a lábát végig, még a belső combjait apró csókokkal halmozom el. Hallom, ahogyan hevesen kap levegő után, és érzem, hogy összébb akarja zárni a lábait, de a testem ezt megakadályozza. Alhasára nyomok egy nedves csókot, majd a már nedves ölén megsimítom az ujjammal. Felnyög, én pedig eszemet vesztve hajolok lejjebb, és mély nyalintásokat teszek. Combjait átölelem, és az ajkaimmal keményen kezdek dolgozni rajta, hogy a hangját hallhassam, s minden örömöt megadjak neki, amire csak képes vagyok. Hevesen nyalom, csókolom, ő pedig a nevemet ismételgeti. Felpillantok rá. Oldalra vetett fejjel, eltátott ajkakkal, és a törülköző gyenge anyagában kapaszkodva élvezi az általam nyújtott örömöket. Nem kell sok, amikor érzem, hogy egész lénye megremeg, s a nevem újra kiszökik a száján.

Lágyan csókolom, a fogaimmal az alsó finom ajakba kapok, míg megszabadítom a segítségével magam a már feszítő nadrágtól. Ujjai a farkamra fonódnak, és lassú mozdulatokkal kínozni kezd. Homlokomat az övének nyomom, a tekintetünk egybekapcsolódik, bár az én szemeimet nehéz nyitva tartanom.

- Csúsztasd magadba – suttogom a szavakat.

Széjjelebb tárja a combjait, a csípőmet mozdítom, ő pedig teszi, amit tennie kell. Kiveszi kettőnk közül a kezét, amint teljesen belé temetkezem, s körém fonja az egyiket, míg a másikkal az enyémét keresi, én pedig egybefonom az ujjainkat, s újra, és újra elmerülök a forróságában.

A csípőm hevesen mozog, a tekintetem elhomályosul, és a nyakába temetem az arcomat. Az ujjai az enyémeket szorítják, míg a másikak, a hátamban hagynak emlékeztetőt a Hold alatt történő szeretkezésünkről. A nyakába csókolok, megnyalom a bőrét és felemelkedek, hogy a szemeibe nézhessek. Ő is felpillant rám, már mind a két kezével ölel, ahogyan a lábai is a csípőm köré tekerednek. Hangosan zihál, hátra veti a fejét, és megremeg. Száját az enyémével tapasztom be, miközben érzem, hogy az izmai, hogyan is feszülnek meg a még benne sikló férfiasságom körül. Nem kell sok, az érzés, hogy ő teljesen elveszett az érzelmek viharában, engem is áttaszít a határon. Elengedem a száját, és teljesen szétesek felette.

Kihúzódok belőle és lágyan megcsókolom. Elmosolyodok, és mellé fekszem, de nem engedve el őt, vonom magammal, addig, amíg rám nem fekszik. A mellkasomra hajtja a fejét, én a hajába csókolok, és köré fonom a karjaimat. A Holdra pillantok, kissé elmosolyodok, és lehunyom a szemeimet, a nyugodt, még felhevült pillanatunkat élvezve.

Melankolikus elveszett dallamok

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer idáig fajul a helyzet. Az országunkat, a városainkat és a falunkat is megszállták az ellenség katonái pár héttel ezelőtt. A falu összes lakójának ki kellett vonulni a térre, amely porban, mocsokban úszott a háborúnak köszönhetően, amelynek a végét még most sem lehet látni. A szobor, amely a falunk alapítóját ábrázolta, darabokban roskadt a földre napokkal ezelőtt, amikor az angol katonai had pár golyót repített bele. Minden embernek a fegyverét le kellett adni a katonaság emberének. Természetesen akadtak olyanok, akik a nem bejelentett puskákat megtartották, s elrejtették a heves vérmérsékletű angol katonák elől. Ekkor tudtuk meg, hogy minden katona egy családhoz kerül elszállásolásra. A gyomrom megremegett, émelyegni kezdtem, és imádkoztam, hogy a mi életkörlényeink ne legyenek megfelelőek, ugyanis a szegényebb paraszti családokhoz nem tettek senkit. Mi egy jobb módú családban élünk, több birtokkal a tulajdonunkban, amelyeket bérbe adtunk. Anyámra néztem, amikor is elmondták, hogy este hét órát üt az óra, angol idő szerint, mi pedig álljunk készen a számunkra kijelölt katona fogadására. Biztosítanunk kell neki mindent, amit csak kér.

A vacsorát fogyasztottuk, Marie báránysültet és zöldbabot készített. Az étkezőben csend volt, szinte lehetett hallani, ahogyan a falatokat megrágtuk, s azokat lenyeltük. A poharamért nyúltam, és a vizemből párat kortyoltam, amikor is kopogás visszhangozott a házban. Szüleimre néztem, apám az utolsó falatot lenyelte, a száját a szalvétával megtörölte, és felállt. Anyám is hasonlóan cselekedett, amikor apám elhagyta a helyiséget. Intett felém, amint a lábain állt, én pedig követtem, és az oldalán sétáltam ki az előtérbe. Apám háta mögött állva nem sokat láttam a férfiból, mindössze a zöldes ruhája tűnt fel, és mindenféle jelzés rajta. A hátán egy zsákszerű csomag volt, melyet erősen tartott, miközben tökéletesen, egyenes tartással állt az apám tekintete előtt.

- Jó estét! Harry Styles vagyok, és az önök házát kaptam meg.

Kimérten, távolságtartóan beszélt, a hangja mély, kissé dörmögős volt. Kipillantottam a széles vállak mögött, hogy én is szemügyre tudjam venni a személyt. A fején egy sapka volt, a testét pedig a katonai egyenruhája takarta, míg lábain fekete bakancs volt. Állkapcsa feszes, tekintete pedig üres, mintha nem egy valódi ember állt volna előttem, hanem egy embernek látszó lény, aki érzelmek nélkül éli az életét.

Amikor apám a nevemet mondta, felkaptam a fejemet. Ekkor tudatosult bennem, hogy bemutatott bennünket, majd vacsorázni invitálta, ám ellent mondott Mr.Styles. Mindössze nyugovóra akart térni, így apám megkért, hogy mutassam meg neki a hálókörzetét. Egymás mellett haladtunk fel a fa lépcsőn, amelyek fájdalmasan nyikorogva mondtak ellent a lépteinknek. Már félhomály uralkodott a házban, a villanyok nem égtek, a falakról lelógó festményeken a mintákat nem igazán lehetett kivenni.

- Ez lenne a szobája – tártam ki a vendégszoba ajtaját, amely már készen állt a fogadására.

Beljebb lépett mellettem, miközben egy biccentésben részesített. A szoba nem volt túlságosan nagy, éppen az alvásnak megfelelő. Az ágy tökéletesen be volt vetve Marienek köszönhetően. A sarokban könyvespolc állt, melyen pár lexikon, a biblia, és hasonló könyvek sorakoztak. Előtte egy íróasztal kapott helyet, amely üresen állt, mindössze egy lámpa pihent rajta. Az ablakon a drapériák engedtek be némi fényt a helyiségbe, de nem sokat. A szekrény a másik sarokban állt, amely elé le is dobta a zsákját.

- Szeretne még mutatni valamit? - pillantott rám.

Még mindig az ajtóban álltam, és csak figyeltem, ahogyan mozgott ahogyan mindent megfigyelt.

- A fürdőszoba a folyosó végén jobbra található.

- Rendben, elmehetsz.

Fájdalmasan hosszú nappalok teltek el azóta az este óta. Beszélgetéseink nem igen voltak, és a találkozásaink is minimálisnak nevezhetőek. Vacsorákat soha nem töltötte velünk, mire pedig reggel felébredtem, már nem volt a ház falai között. Esténként a csendes ház megtöltődött zenével, szomorú, melankolikus dallamokkal. Az ágyban feküdve hallgattam mindig, ahogyan a zongoránk hosszú idő óta először megszólal, és élettel tölti meg a házat. Olykor könnyek is szöktek a szemeimbe, de letöröltem őket, az oldalamra fordultam, és álomba ringattam magam.

- Tudja kisasszony, sötétedés után tilos az utcán tartózkodni. Egy erre járőröző katona akár egy golyót is engedhet a csinos testében.

Megijedek, amikor a kabátom felakasztása közben a nappaliból a mély hang felém irányulóan beszélni kezd. Arrább lépek, és az ajtóban megállva nézem, a nekem háttal, a zongora előtt ülő személyt, aki és a billentyűket nyomja le, miként is a dallam megköveteli.

- Nos, úgy vélem, hogy semmi rosszat nem tettem, és mindössze húsz perccel maradtam tovább a mezőn – kelek a saját védelmemre.

- Ön is tudja, hiszen a téren volt, amikor a felettesem felolvasta a szabályokat.

- Miért érdekli Önt, az én testi épségem? Maga is csak egy katona, aki parancsra öl. Ha maga lenne a ma éjszakás és megtalált volna, ugyanúgy belém repített volna egy ólomgolyót.

- Igaza van – ennyit felel. - De maga is tudja, hogy a szomszéd birtokon lévő fiatal fiú nem ér annyit, hogy az életét elveszítse.

- Maga semmit nem tud. Parancsot teljesít, amiatt van itt, és nem olyan okból, hogy engem vagy bárki mást felülbíráljon!

- Valóban, de, ha most is parancsot teljesítek, jelentenem kell a felettesemnek a kimaradását, és biztosíthatom róla, hogy Ronald nem fogja megköszönni magának.

- Tegye, amit jónak lát.

Hátat fordítva neki az emeletre, egyenesen a szobámba megyek. Az ajtóban a kulcsot elforgatom és mélyen felsóhajtva a fa nyílászárónak döntöm a homlokomat.

Újabb szürke, borús nap. Odakinn az eső megállást nem ismerve esik. A szüleim távol vannak, és késő éjjel térnek haza, míg Marie a ház hátsó részében ténykedik, s a munkáját végzi. Soha nem rajongtam azért, amikor egyedül hagytak a szüleim. Ilyenkor a gondolataim mindig feltörnek bennem, fájdalmat okozva ezzel, s a még begyógyulatlan sebeseket csak még mélyebbre változtatják.

A hajamat nem fogtam össze a mai nap során, hanem szabadon hagyva hagytam, hogy a vállaimra omoljanak a kusza tincseim, amelyek a hullámos és az egyenes közötti állapotban volt. A szoknyám a fa burkolatot súrolja, miközben lefelé haladok a lépcsőn. Ujjaimat végighúzom a lépcső korlátján, aztán leérkezve a földszintre egyik oldalra söpröm a hajamat, s a nappaliig meg sem állok. A rádió némán áll a polcon, míg körülötte fekete-fehér színben pompázó családi fotók kaptak helyek, melyek a boldog pillanatokra emlékeztetnek bennünket, amikor még a háború messze járt, amikor a családunk még nem hullott szét.

A hideg padlózatnak köszönhetően a talpaim fáznak, hiszen nem foglalkoztam azzal, hogy bármit is felvegyek. Lassan lépkezek, érzem, hogy a fából a szálkák megkarcolják a bőröm felszínét, de szerencsére nem marnak belém fájdalmasan. A lábaim a zongora előtt elhelyezett, vörös, bársony borítású padhoz visznek. Megemelem a szoknyámat és leülök a hangszer elé. Emlékek árasztanak el, miként is tanultam meg játszani rajta, és, hogy mióta, miért nem ültem ide. Hosszú idő eltelt.

Az ujjaimat végigvontatom a billentyűkön, s azok hangokat bocsátanak ki magukból. Nagyot nyelek, mélyen magamba szívom a hűs levegőt, amely a kitárt ablakon áramlik be. A függöny pedig ide-oda leng a szél játékának köszönhetően. Mindenféle erőlködés nélkül jutnak eszembe a dallamok, hogy melyik billentyűt mikor is kell lenyomnom, így a hangok egymás után sorakoznak és egy egységet alkotnak. Figyelem a kezeim mozgását, a könnyeimet vissza nyelem, és csak a zene játékával foglalkozom.

- Sejtelmem sem volt, hogy ilyenre képes vagy.

- Sajnálom – törlöm le a makacs könnyeket az arcomról.

- Ne hagyd abba, kérlek.

Lépteinek közeledését tisztán hallom, s a kezét érzem, ahogyan mellém ül.

- Ennyi elég volt mára – köszörülöm meg a torkomat, s a kezeimet az ölembe ejtem.

- Kitől tanultad? Szomorúnak hangzott.

- Te sem a boldog dalokat választod. Bár be kell vallanom, hogy nem ismertem fel, annak ellenére, hogy zenei tanulmányaim vannak – pillantok rá bátortalanul.

- Amiket játszok te nem ismerheted – rázza meg nemlegesen a fejét. - És a kérdést először én tettem fel. De legyen, felelek a kérdésedre. A hazában, a háború előtt zeneszerző voltam, amikor hallottál mind a saját műveim.

- Csodálatosan szomorúak – vallom be.

- Igen, ezek már a menetelés közben születtek.

- A bátyám, Michael. Ő tanított meg zongorázni, minden délután itt ültünk és vidám dalokat játszottunk. Sokat nevettünk, és mindig jobb akartam lenni. Szerettem volna, ha büszke lenne rám, és szeretném, ha most itt lenne mellettem. Szükségem lenne rá – az emlékek miatt könnyek szaladnak végig az arcom vonalán.

- Katona?

- Igen, két éve ment el itthonról, azóta semmit nem tudunk róla.

- Tudom, hogy ez nem békít meg, és nem hozza vissza őt, de a hazátokért harcolt, és biztos vagyok benne, hogy az utolsó lélegzetvételéig küzdött.

- Ugye tudod, hogy mi nem egy hazáról beszélünk? - nevetek fel keserűen.

- Tudom, ahogyan azt is, hogy sírni látni a legszörnyűbb dolog. Mióta itt vagyok, nem igazán láttalak mosolyogni, és tudod, a legszebb dísze egy lánynak, a csodás mosolya.

- Beválik, amikor ezt mondod?

- Fogalmam sincs, szerinted?

Bólintok, és elnevetem ismételten magam. Az ő szája is mosolyra húzódik, s most látom először meg ezt az oldalát.

- Szeretném elvenni a fájdalmadat – simít végig az arcomon.

- Felhívás keringőre?

- Mindenre van valami válaszod? - rázza meg széles vigyorral a fejét.

Erre mindössze miatta nem felelek már. A száját lassan az enyéméhez ér, és puhán megcsókol. Levegő után kapok, az arcomon pihenő kézfejére simítom az enyémet, s kis zavar után sikerül viszonoznom a forró csókját. Megjelenik elmémben a figyelmeztetés, hogy ő egy másik országot szolgál, és ellenünk lépnek fel jelenleg. Emlékeztetem magam, hogy nem helyes amit teszek, és a bátyám most biztosan nem lenne büszke rám, ahogyan a szüleim sem. Elárulom a hazámat, a családomat és a bátyámat.

Gondolataim homályba vesznek, amikor a nyelvvel végigsimít a számon, majd az enyéméhez simítja. Finom az ölébe húz, de ahelyett, hogy el is engedne a zongorára emel, amely hangot ad ki a súlyom alatt. A lábaim közé áll, a szoknyám anyaga a térdemig gyűrődik, mikor is közelebb lép, a csókot meg nem szakítva.

- Ne itt – szakadok el, s a hangomat nehezen megtalálom.

Lesegít a zongoráról, és megragadva a kezét az emelet felé húzom. Minden józan gondolatom messze szállt, s kapkodó, eszeveszett lélegzettel rontok be a szobám ajtaját, amelyet gondosan be is zárok, hogy még véletlenül se nyisson ránk valaki.

Maga felé fordít, felnézek a csillogó íriszeibe, és el is veszek azon nyomban. Nem számít már, hogy melyik oldalon állunk, nem számít, hogy kiknek fordítunk hátat. Ujjaim fürgén mozognak, ahogyan a vastag kabát anyagától szabadítom meg. A fém jelvények hangosan koppannak a padlón, de egyikünk sem szentel nekik több figyelmet. Most ő aki véget vet az ajkaink játékának. Lehajol, és a nehéz bakancstól megszabadítja magát, kicsatolja az övét, és a nadrágjába tűrt zöld felsőjét pillanatok leforgása alatt rántja le magáról. Enyhén kidolgozott teste minden figyelmemet megszerzi, s a mellkasára simuló dögcédula is. Ujjammal végigsimítom a hideg fémet, majd a tenyeremet a szívére helyezem, amelynek vad ütemét tisztán érzem. Festetlen szempilláim alól méregetem az arcát, amely engem fürkész kíváncsian, türelmesen, várva a következő cselekedetemre. Csendes hálóban a párkányra érkező eső hangja tisztán hallható, s zajos egyveleget alkot az én eszeveszett lélegzetemmel.

A fenekem felett öleli át a remegő testemet. A szemeimbe nézve gyűri fel a földig érő szoknyám anyagát, s amint elég mennyiségű szatén gyűlik össze a kezébe, felfelé kezdi húzni. Felemelem a kezemet, a ruha pedig elhagyja a testemet, s mindössze egy fehér bugyi, ami fedi azt. A hajam a mellkasomra hullik, a kebleimet eltakarva a szemei elől. Hideg fut végig a gerincem mentén, ahogyan a derekamnál egyik kezével határozottan átölel, és előre lép, míg én hátra, amíg az ágyig el nem érek. Leülök, feljebb húzódom, ő pedig követ. A fejem mellett támaszkodik meg, a hosszú tincseimet az ágytakaróra söpri, de a szemei még mindig az enyémbe mélyednek. Kis puszit nyom az enyhén duzzadt számra, s halad is lejjebb. A melleimen is hagy egy-egy nedves csókol, s a kezeivel is megmarkolja őket finoman, ám nem időzik el sokat. Nyelvével végigszánt a hasamon, nedves csíkot hagyva maga után. A fehér, pamut anyaghoz érve azon keresztül csókol meg először, majd az ujjait a szélébe akasztja, és végighúzza a lábaimon az anyagot. Hideg szellő csap meg, a szemhéjaimat önkényesen hunyom le, s fordítom oldalra a fejemet, átadva magam teljesen Harrynek. Feláll, én pedig most kérdően nézek rá. Egy mosolyt küldve felém megnyugtat, aztán letolja egyszerűen a nadrágját és az alsónadrágját is. Pír szökik az arcomra a látványnak köszönhetően. Az arcán igyekszem tartani a figyelmemet, de szerencsére már vissza is tér felém.

- Micsoda szín – jegyzi meg, a pozsgás arcomra egy puszit hintve.

Megfogja a kezemet, és a már merev férfiasságára vezeti. Az ujjai az enyéimet irányítják, ahogyan ráfonódnak. A zavarom még jobban megjelenik, ő pedig most a számat csókolja meg, míg mozgatni kezdi a kezemet a hosszán. A jóleső bizsergés jelenik meg az alhasamban, amikor is péniszével végigsimít a már vágyakozó nőiességemen. Egy mély sóhaj szakad fel belőlem, ő pedig nem tétlenkedve lassan előre mozdítja a csípőjét, és belém csúszik. Nyöszörgök az új érzés miatt, az ujjaim már a hátába marnak, ő pedig a szemeimbe néz, s finoman mozogni kezd. Elnyílt ajkaink érintkeznek, s olykor kisebb csók is elcsattan, de az érzés letaglóz, s minden figyelmemet leköti az alhasamban lassan növekvő feszültség.

Egyik kezemet leveszi a válláról, s mellettünk az ujjainkat egybefonja. Lábaimat feljebb húzom, a csípője köré fonom, de fordít rajtunk. Felül velem, az ujjbegyei érintik a hátam bőrét, míg a hajamba nem túr.

- Találjuk meg a ritmusod – suttogja.

Erősen kapaszkodva belé a homlokomat az övének döntöm, és az megérzéseimre hagyatkozva ösztönzöm a csípőmet mozgásra. A szája a számhoz ér, a csókja mámorba ejt, mindent elfeledtet, és csak az érzést erősíti bennem.

Harry mellkasán pihegve az ujjaim a dögcédulájával játszanak. A testét több helyen is varratók nyoma borítja, amelyek arra emlékeztetik őt örökre, hogy milyen sérüléseket is szerzett a harcok során. A kissé érdes keze a hátam fel, s le siklik, a szája a homlokomnál van, s olykor egy kis csókot ad.

- Önként jelentkeztél, vagy besoroztak? - halkan teszem fel a kérdést.

- Betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, és megkaptam a behívómat. Ennek négy éve már.

- Mennyi idő van még vissza?

- Ha nem szerzek komoly sérülést, akkor egy, maximum két évem – nyom egy kis csókot a homlokomra. - Vissza térek hozzád, ígérem.

- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani, kérlek – nézek fel rá. - Másik oldalon állunk, és ennek soha nem lesz vége. Én pedig nem tudnám még egyszer elviselni egy fontos ember elvesztését.

Közelebb vonva magához megcsókol lágyan, és a karjait szorosabban fonja körém, mintha a szavaim a szívéig hatoltak volna.

Szélben lengő amerikai lobogó

Az éjszaka már most remek hangulatban telik. A fiatalok, a korombeliek a sörüket kérik, én pedig szorgosan csapolom, s töltöm meg a korsókat, miközben a csípőm a country dallamokra jár, amelyek a hangszóróból teljes hangerőn tombolnak. A western csizmám talpa ritmusosan találkozik a padlózattal, amely szinte a táncoló tömeg mozdulatainak köszönhetően rezdül meg minden pillanatban. Az együttes mindent belead, lelkesíti a szórakozni vágyókat, akik lelkendeznek, és a szöveget énekelve teljesen átélik a felhevült dallamokat. A fiúk sem vetik meg a táncparkettet. Szégyentelenül mozdulnak meg a country zenére, próbálkozva pár lány kegyeit ellopni.

Kiadom a pultra a négy korsót, a pincérlány pedig mosolyogva viszi el őket a tálcáján egyensúlyozva, miközben kerülgeti az embereket. A ritmus rá is ráragad, és szinte táncolva libben a fa asztalhoz, ahol a négy srác elé helyezi az alkohol tartalmú italokat. Elkezdem dúdolni a hallott zenét, a farmer short takarta fenekemet pedig jobbra, s balra illeget a pult rejtekében, ahol senki nem lát, csupán a még két pultban kiszolgáló lányt, akik hasonló öltözéket viselnek. Felül egy fehér ing takarja a testem, bár a hasamnál meg van kötve, minimális bőrfelületet mutatva az emberek számára.

A zene vált, az együttes még lelkesebb, a fiatalok megsokszorozódnak, és a már nagy sláger első akkordja fel is csendül. Lányok és fiúk egyszerre mozdulnak meg, ahogyan minden este, most is közösen táncolnak a hallott zenére. Széles mosollyal az arcomon figyelem, ahogyan sok csizmasarok éri el a fa padlózatot, majd a tapsok visszhangzanak és a csípők meginganak. Az enyém sem áll le egy pillanatra sem. Imádom a munkám, nem érzem fárasztónak, hogy a pultban kell kiszolgálnom, és nem érzem fáradtnak magam, ha hazaérek. Nem a legjobban fizető állás, de számomra, a kis poros városunkban megfelelő.

– Nyomás kifelé – löki meg a saját csípőjével az enyémét, Claire.

Átveszi a korsót, én pedig egy cowboykalappal a fejemen felülök a pultra, a lábaimat átlendítem a másik oldalra és csatlakozok is a táncolókhoz. Itt mindenki ismer mindenkit, így nem néznek rám furcsállva, amikor is beállok közéjük, és az én cipőm sarka az övéikkel szinkronban koppan.

Jobbra fordulva a csípőmet megragadja egy srác, és ahogyan a tekintetünk találkozik, elvigyorodok. John. Minden este itt van a barátaival és a zene hallatán táncra is perdülnek. Megfogja a kezemet megpördít, én pedig mellé érkezve újra a sarkamat a padlónak ütöm, és tapsolok. Csodás érzés, ahogyan ez a sok ember együtt mozdul meg egy adott ritmusra, ahogyan a tapsok egybefolynak, és az örömük eggyé válik. Egyik kezem a csípőmhöz vándorol, ahol az ujjamat az övem tartójába akasztom, a másik kezem pedig a barna kalapomat fogja. Az egész sor jobbra indul egységes lépéssorozattal, majd pördül meg. Hatalmas tapsvihar, a zenekar pedig újabb dalt kezd el játszani.

Felnevetek, a szőke hajamat oldalra söpröm, és elindulok vissza a pult irányába. Ismételten a kissé alkohollal áztatott sötét pultra mászok, és át a túl oldalára.

– Irigylem azt a csípőmozgást – jegyzi meg Claire, és kitölt három tequilát, majd összekoccintjuk a poharainkat és mind a hárman felhajtjuk az italt.

– Hát még Harry mennyire sajnálhatja, hogy nem élvezheti minden nap – nevetve jegyzi meg Ava, és visszamegy a pult másik végébe.

– Mikor jön haza? – Claire a koszos poharakat teszi a mögöttünk lévő mosogatóhoz.

– Még két hónapja van, és utána fél évet itthon lesz, ha nem kap persze megint valami sürgős behívót – húzom el kissé a számat, és újra egy korsót kezdek el megtölteni. – Alig várom, hogy leszereljen, és ne azért kelljen aggódnom, hogy épségben tér-e haza.

– Tud vigyázni magára – mosolyog rám, és a tequilás üveg a kezébe akad újfent. – Ez a tiéd – löki oda a poharat, az ital kilöttyen, de a többit eltüntetem, és hálásan mosolygok rá.

Fogalmam sincs, hogy hány teli korsó kerül ki a kezeim közül, de nem is igazán foglalkozok vele. Harry említésére megint eszembe jut, hogy vajon mi lehet vele, milyen harcban lehet része, hogy jól van-e, vagy, hogy egyáltalán életben van-e még. Nagyot nyelek, és a fekete képeket kiűzöm sietősen a gondolatimból. Jól van! A rossz hír gyorsabban terjed, mint bármi más, és, ahogyan Claire is mondta, tud vigyázni magára.

– Hé, szépségem, mosolyt akarok látni az arcocskádon – hallok meg egy vidám férfi hangot, mire felpillantok.

– Bob – nyúlok át a pulton és ölelem meg. – A szokásosat?

– Csak, ha a csinos pofidon mosoly is lesz – kacsint rám.

Bob törzsvendége a helynek. Valójában mindenki ismeri, bár ebben az ingen csekély lélekszámmal rendelkező városban, az lenne a meglepetés, ha valaki nem ismerne valakit. Bobé a város legjobb vendéglője már nagyon hosszú ideje. Munka után minden este betér egy korsó sörre, és egy kis zene hallgatásra, bár inkább nekem csapja a szelet, és a lányoknak. Soha nem öregszik ki a nőcsábász énjéből.

– Tessék – csúsztatom elé a sört.

– Hol a szívmelengető mosolyom? – elmosolyodok könnyedén minden erőltetés nélkül, őszintén. – A legszebb mosoly a városban.

– Ugyan, ne túlozz!

– Nem túlzok, tudod, hogy ami a szívemen a számon. Erre a kis időre, minek kezdjek már el hazudozni a világnak?

– Ne beszélj bolondságokat – csapom meg kicsit a törlőrongyommal.

– Basszus, kivinnéd ezeket? Egy barom rám borította a sörét, át kellene öltöznöm – mormogja Abby.

– Persze, menj csak – emelem fel a tálcát. – El ne szökj – dobok egy puszit Bobnak.

– Előled? Eszem ágában sincs, ha hazavihetlek ma – kiáltja utánam, de csak nevetve a fejemet ingatom.

Könnyedén haladok végig a táncolók sokasága között egyenesen az asztalhoz, amelyre sietve rakom le a korsókat, és viszem el az üreseket. A fiúk megköszönik, és az utamra is engednek. Összeszedek visszafelé még pár üres korsót, poharat és már iszkolok is vissza a pult mögé.

– És visszatért a kedvenc lányom – Bob kedves hangja ismételten megnevetett. – Tehát, akkor elfogadod az ajánlatomat, és engeded, hogy biztonságban haza vigyelek? – kacsint rám.

– Bob, idd meg a söröd, és menj haza Mariehez, már biztosan vár.

– Semmi kis kiruccanás nem jár a magamfajta öregembernek?

– Dehogynem! – teszek mindent a hátsó pultra. – De Marie már biztosan hiányolja egy ilyen úriember társaságát.

– Merre van a te úriembered?

– Még mindig a világ másik végén – a mosolyom már nem őszinte.

– Látod, ezért kellene egy ilyen délceg férfi, aki ilyenkor megóv téged – áll fel, és issza meg az utolsó kortyokat.

– Mindenképpen észben tartom – veszem el a poharat, ő pedig az arcomra egy puszit nyom.

– Jó éjszakát angyalom.

– Jó éjt, vigyázz hazafelé!

*

Már a hajnali órákban, amelyeket inkább korainak, mintsem későinek nevez az ember, törlöm végig a pultot, hogy a ragacsossága eltűnjön. Ava a padlót mossa fel, míg Claire és Abby az asztalokat teszik rendbe. A zene már csak a zenegépből szól, hiszen a zenekar tagjai is elköszöntek mára. A vendégek mind elhagyták a helyet, így magunk vagyunk. Dúdolok miközben a tiszta poharakat a polcokra helyezem, majd a belső pultot is egy tiszta rongy segítségével letörlöm.

– Mi végeztünk, Ab és Ava már elmentek. Segítsek még valamiben? – jön be a pult mögé Claire.

– Nem, még gyorsan leszámolom a kasszát, és megyek én is – pillantok rá.

– Rendben, vigyázz magadra, este találkozunk – dob egy puszit, a táskáját felkapja és már is maga maradok a ritmikus dallamokkal.

A bankókat kezdem el számolni, majd a füzetbe mindent felírok, és a kis széfbe helyezem őket. Kiveszek annyi, amennyi a beszállítónak kell, és a szokásos helyre teszem, hogy majd megtalálja Blake, aki a rekeszeket hordja be, és minden ilyesmi dologért felelős.

Amint minden a helyére kerül, a zenét lekapcsolom, a táskámat felkapom, és bezárom az épületet. Csend van, bár már az ég nem olyan sötét. A járdán a csizmám hangja visszhangot ver, ahogyan lépkedek az autóm irányába, amely a bár oldalánál áll. Kikeresem menet közben a kulcsomat, és felrántom az ajtaját a kis tragacsomnak, ami hűséges hozzám a kora ellenére is.

Felsikítok és ijedten hátra lépek, mikor egy emberi alakot vélek felfedezni a vezető ülésen. Az arca és az egész kilétét a sötétség takarja, mivel villany ezen a részen nincs. Hátrálok, míg ő kilép, és a csizmája a port felkavarja.

– Bassza meg! Bassza meg! – ejtem el a táskámat, és a férfi nyakába ugrok.

Lábaimat a csípője köré fonom, ő pedig erősen megmarkolja a combjaimat, hogy biztosan tartson. A sötét hajába túrok, és erősen csókolom, így a szívem olyan hevesen ver, hogy kétség sem fér ahhoz, hogy ő is tökéletesen érzi.

Elhúzódok tőle, a két kezem közé fogom az arcát, és vizsgálgatni kezdem. Mindenhol simítom, ahol csak érem, míg a szemeimből könnyek csordulnak ki.

– Harry – suttogom a nevét.

– Igen Cicus, itt vagyok – mosolyog fel rám.

A tekintete megcsillan, és hallom, ahogyan nagyot nyel, miközben maga mögött berúgja a kocsim ajtaját.

– Hogy? Hogy lehetséges ez? – kapkodom a levegőt, a mellkasom szaporán emelkedik és süllyed. A borostája az arcomat karcolja, de egy pillanatig sem bánom. Olyan szorosan ölelem, hogy még a levegővétel is nehezebbé válik a számára.

– Elengedtek – motyogja a bőrömbe, ahogyan az épület hátsó részéhez igyekszik velem.

A kisebb belső térbe lép, amely tele van szénával. Ez a belső helyiségekben szolgál több dolgot is, így a tárolása is itt történik, amellyel Harry tökéletesen tisztában is van. Mögöttünk a puszta helyezkedik el, így minden aggodalom nélkül dönt végig a puha földön. A kalapomat leveszi, s a saját fejére teszi.

– Dögös – jegyzem meg.

– Hm, tudom – húzza féloldalas mosolyra a száját, mire én végigsimítok az ajkain.

A nyelvét kidugja, kissé megnyalja az ujjbegyemet, a kalapot pedig félre teszi, és lassan lejjebb hajol.

– Történt valami, ugye? – félve kérdezem, de a szája már a számnál, és a beszéd kész kihívásnak bizonyul.

– Most ne beszélj, kérlek – néz a zöld íriszeivel az enyémekbe, s megcirógatja a pirult arcomat.

A lélegzetvételünket hallani lehet a nyitott helyiségben, a forróság kézzel fogható a szerelmünk pedig újra fellángol egymás iránt. Érzékien csókol meg, mintha félne, hogy összetörhetne bármelyik pillanatban. Az ajkai puhák, melegek, míg a nyelvén enyhe mentolt érzek meg, ahogyan végigsimít az enyémen. A keze mindenhol ott van, mindenhol megérint, a bőröm pedig felforrósodik.

Egy fekete rövid ujjút visel, így végigsimítva a felkarjain, érzem, ahogyan libabőr jelenik meg a napbarnított bőrén. A tarkójáig meg sem állok, ahol a kusza tincsit finoman meghúzom. Az ajkaim között hal el egy felmordulása, amely annyira hiányzott már. A kezein megtámaszkodik mellettem, s letekint rám. Csodálatot pillantok meg a szemeiben a szerelemmel keveredve, és gyönyörűnek érzem magam. A legszerencsésebb lánynak a földön, mert ő van nekem, mert ő szeret, s mert minden háborút túlél, és visszajön hozzám.

Tenyereim megkeresik a pólójának korcát, s kínzó lassúsággal kezdem lehámozni róla a sötét anyagot. A meleg lehelete simogatja a számat, amíg el nem távolodik annyira, hogy a pólótól könnyedén megszabaduljon. Éppen hogy az ujjbegyeim érintik meg a finoman kidolgozott testét. Az ujjaim régi ismerősként üdvözlik a mellkasát, és kúsznak el a V vonaláig. Mutatóujjam a köldökétől lefelé vezető szőrcsíkon simít végig, míg a tekintetem fogva tartja az övét. Övcsatjánál fogva lejjebb húzom magamhoz, az ölünk pedig találkozik, és finom súrlódás a jutalmunk, melyet nehéz lélegzetvétel követ.

Az ujjai gyorsan igyekeznek az ingem összekötött alját kikötni, majd a gombokkal is felveszik a harcot, amíg a fehér-csipkés melltartóm meg nem mutatja magát. Feltérdel, s a kezemnél fogva magával húz engem is. Ajkaim a mellkasához érnek, s nedves csókokkal kezdem elhalmozni forró bőrét. Hajamat marokba fogja, de nem húz el magától. A nyelvem egy nedves csíkot hagy maga után, mielőtt felpillantanék rá. Kezeim a testem mellé Harry kérésére, és a fehér anyag elhagyja a testemet, s a melltartóm is lelkesen követi.

Pillanatok leforgása alatt találom magam a hátamon, míg Harry a kulcscsontomtól a mellemig húzza a nyelvét, s az ajkai közé veszi a bimbót, melyet nyaldosni kezd. Kezem a hajában, a combjaim széttárva előtte, a józan eszem pedig messze innen figyeli, ahogyan a férfi a testem minden centijét ajkaival kényezteti. Ráfúj a már ágaskodó bimbóra, mire a gyomrom megremeg, s élesen szívom be a levegőt, remélve, hogy célba is ér. Újra megpuszilja, s a másikra tér át.

Lecsókolja magát a már kellően felhevült, többért esdeklő testemen Harry, s a westerncsizmáimtól megszabadít. Belecsókol a köldökömbe, de már érzem is, ahogyan a farmer és a bugyim vékony anyaga lekerül rólam, s teljesen meztelenül fekszem előtte mindenféle szégyenérzet nélkül. A szemeimbe nézve vontatja végig az ujját a combom belső felén, míg a nedves ölemhez nem ér, melyet körkörös mozdulatokkal simogatni kezd. Fogaim satuba fogják az alsó ajkamat, hogy a nyöszörgéseim ne bukjanak ki belőlem a tetteinek köszönhetően. Szabad kezével megkeresi az enyémét, az ujjainkat egybe fonja, míg a lábaim között az arca eltűnik, és már csak a könyörtelen nyelvcsapásaira leszek figyelmes. Hiába is szeretnék csendben maradni, a neve kiszökik egy kéjes nyögés közepette a számon, a szemhéjaim szorosan csukódnak le, és az egész lényem megremeg. Az ujjaim szinte már teljesen elfehérednek, ahogyan az övéit szorítom, de megjegyzést nem tesz arra, hogy esetleg bánná. Lüktető ölemre fúj, én pedig szinte már kényszerítem magam, hogy lepillantsak rá. A vágy még jobban a hatalma alá kerít, amint megpillantom a ötét, rakoncátlan tincseket a combjaim találkozásában. A látvány hasonlóan annyi örömöt ad, mint az ajkai és a nyelve közös munkája.

Ködös elmével figyelem, ahogyan feláll, az ajkain végigszánt a nyelvéve, de közben mindentől megszabadul, amely még a testét takarja. Ahogyan a csizma, és a nadrág lekerül, a bokszere van soron. Összeszorítom a combjaimat, hogy a sajgást valamelyet tompítsam, de nem igazán járok sikerrel. Már hónapok óta nem voltunk együtt, és az előbb is lógva hagyott, így lehetetlenség, hogy a vágyam elillanjon mindössze az összezárt combjaim miatt.

Nem számít, teljesen hidegen hagy, hogy a széna kissé a bőrömet szúja, és, hogy nem a legkényelmesebb hely, mert csak arra tudok koncentrálni, hogy lassan fölém mászik, és az ajkait lágyan az enyéim ellen nyomja. Élőnedvével a combomat kissé megnedvesíti, ahogyan nekem simul. Lábaimat feljebb húzom, a kezeimmel pedig a fenekébe markolok. Homlokát az enyémének támasztja, s lassan, hosszú idő után először eltemetkezik bennem. Felsóhajtok, az ujjaim a fenekébe mélyednek, ő pedig a nyakamba csókol, és egyenletes mozgásra készteti a csípőjét. Végigsimítok az oldalán, egészen a kezeiig, és az ujjainkat most én fonom egybe. Feljebb húzza őket, így a fejem mellett pihennek meg. Az ajkaink folyamatos súrlódásban vannak, a leheletünk eggyé olvad, ahogyan a testünk is minden áldott pillanatban.

Harry mellkasán, már a pólóját viselve fekszek, és csodálom a felkelő nap első fényeit a horizont mentén, miközben az ujjai a hátamon járnak, fel, s le. Csend van, a madarak csicsergése mindössze, amely megtöri a kora reggeli békés csendet.

– Mikor kell vissza menned?

A hangom olyan halk, hogy még a madarak hangja is erősebbnek, és határozottabbnak hangzanak az enyém mellett. Felsóhajt, száját a homlokomra nyomja, s tudom, ez semmi jót sem sejtet.

– Holnap este indulok.

– Úgy volt, hogy hosszabb időt leszel itthon – államat a mellkasára teszem, és úgy nézek bele a szomorú szemeibe.

– Tudom, Cicus, tudom. Hét hónapot leszek távol, és utána leszerelhetek.

– Az még nagyon messze van – a sírás szorongatja a torkomat, s szinte fel is zokognék e hír hallatán, de igyekszem tartani magam. Sohasem látott sírni, hiszen neki a harcmezőn nem arra kell gondolnia, hogy én éppen mennyire is aggódok miatta, s, hogy éjszakákat sírok át, hanem arra, hogy épségben hazajusson, s mindent túléljen.

– Kibírjuk, rendben? Haza jövök hozzád, és utána elhúzunk valami szebb, jobb helyre, ahol a gyerekeink boldogok lesznek, és mi vidáman öregedünk meg.

– Ígéred?

– Ígérem.

Szőke tincseimet a szél szabadon fújja a csendes területem. A hatalmas fák lombjai jobbról-balra, s balról-jobbra mozdulnak, míg az ég szinte már fekete színt öltött. Az eső lába már lóg, de nem tántorít el a mindennapi sétámtól, amely ahhoz a férfihez visz, aki a világon mindent jelentett a számomra.

Homályos látásom, hevesen verő szívem, és a kapkodó lélegzetem, ami mindössze megmaradt nekem, egyetlen egy dolgot kivéve. Remegő lábakkal térdelek le a frissen nyírt, zöld gyepre, s végigsimítok a nagy pocakomon, és újabb kövér könnycseppek gördülnek végig az arcomon, amint a pici mozgolódni kezd. Pontosan ma telt le a hét hónap, amit Harry ígért nekem. A hetedik hónap, amikor szabadon távozhatott volna a seregtől, s a hetedik hónap, amikor is elmondhattam volna neki mosolyogva, hogy egy kis teremtmény már növekszik bennem, akit a szerelmünknek köszönhetünk.

A kezemben pihenő rózsaszál tüskéje az ujjamba hatol, de fel sem szisszenek. A fájdalom, amely immáron negyedik hónapja nem enged, s tudom, hogy soha nem is fog. Kinyújtom a kezemet, és a szélben lengő amerikai lobogón simítok végig, amely a sírkő mellett pihen, emlékeztetve mindenkit arra, hogy itt egy hazáért harcoló katona örök nyugalomra lel.  

Bérelt gyönyörűség

Izgatottan húzom a bőröndömet a reptér hatalmas termináljában, miközben a kíváncsi tekintetem ide-oda cikázik az embertömegen. Érzem, hogy a szívem őrülten ver, s, hogy a lélegzetem igen szapora, ahogyan a vérnyomásom is az egekben van. A tenyerem kissé izzad, ahogyan a bőröndömet fogom, és hirtelen nem is tudom hova tenni ezt a helyzetet. Nem igazán fordult még velem hasonló, így talán emiatt is ingok meg az elképzeléseimben. Őrültség az egész! Fogalmam sincs, hogyan gondolhattam ezt, hiszen a legjobb, mindig az egyenes út. Persze, én újra gondoltam mindent, és másképpen döntöttem, ahelyett, hogy a megfelelő úton maradtam volna.

- Elnézést, segíthetek, hölgyem? – hirtelen megijedem a kérdés hallatán.

A fejemet felkapom, a napszemüvegemet pedig kissé lecsúsztatom esetten az orromon. A tincsem is össze-vissza esnek már a vállamra, hiszen többször is beletúrtam már idegességemben.

- Én.. Én csak várok valakire – nyögöm ki nehezen a szavakat, ezzel megválaszolva a biztonságőr kérdését.

- Csak feltűnt, hogy nem igazán találja a helyét, és körbe-körbe jár – mutat rá a tényekre.

Bassza meg!

- Köszönöm, de megvagyok – bólintok, és visszacsúsztatom az eredeti helyére a szemüvegemet.

Nem süt be a nap, hiszen egy zárt épületben vagyok, még is menedékként használom a kiegészítőt. Tél van, és kinn valóban ragyogó napsütésben lehet része az embernek, amely visszaverődik a fehér hótakaróról.

Úja feszengeni kezdek, és az utasokat szemlélem.

- Biztos, hogy minden rendben? – kérdezi újra a férfi, mire már csak dühös szempárral nézek rá. Lekapom a napszemüvegemet, és az egyik szárát a mellkasának szegezem. Kérdően pillant rám, de aztán mire megszólalnék, egy kéz érinti meg a vállamat, mire a gyomrom bukfencet hány.

Lassan, megfontoltan pillantok hátra a vállam felett, amelyen meg is ragadja kissé a tekintetemet a tenyér, amely rásimul. Egy apróbb bőrbe vésett minta, és pár ezüst karika díszíti a már véleményem szerint amúgy is csodás kézfejet. Követtem a hosszú kar vonalát, mígnem egy arcba nem ütközött a tekintetem, és a szemeimet nem kötötte le a csodás smaragdok látványa.

- Harry Styles? – a hangom olyan halk, hogy szinte már suttogásnak is gyengének bizonyul.

Teljesen felé fordulok, és nagyot nyelek, amikor rájövök, hogy mennyire is kibaszottul tökéletes férfi áll előttem. Testét egy fehér ing, fekete csőfarmer és egy barna csizma borítja, amelyet még a hidegnek köszönhetően megbolondított egy fekete szövetkabáttal. A hosszabb, válláig érő, enyhén göndör fürtjeit egy napszemüveggel fogott hátra.

- Basszus – szalad ki a számon a szó, amikor rájövök, hogy egy mennyire is tökéletes férfivel állok szemben.

- Minden rendben lesz innentől? – szól közbe a férfi, akire pár pillanattal ezelőtt, még a szemüvegem szárát szegeztem fenyegetően. Vagy éppen nevetségesen. Lényegtelen.

- Igen, innentől figyelek a hölgyre – bólint rá Harry, ahogyan mellettem a férfire pillant.

Hangja mély, rekedtes, talán kissé még csábító is. Beleremegek, s azonnal elképzelem, ahogyan fölöttem elhelyezkedve disznóságokat súg a fülembe, miközben a hibátlan kezeivel végigsimít a testemen, amely neki önkényesen hódol be. Fejezd be! Figyelmeztetem magam.

- Nos, ha már megfenyegetted az őrt, szerintem mehetnénk leadni a csomagjainkat – vigyorog Harry.

- Oké, persze – bólintok, és elindulok mellette a megfelelő pult irányába, ahol is a mi gépünk utasai vannak.

Szerencsére csak páran állnak előttünk, így hamar le is tudjuk adni a csomagjainkat, majd megyünk az ellenőrző kapukhoz, ahol hasonlóan percek alatt át is jutunk, s benn vagyunk a váróban. Én azonnal az egyik üzlet felé indulok, ahol megszerzek pár magazint, édességet és egy palack vizet is. Ezek, amelyek sohasem maradhatnak el az utazásaim során. Harry is beáll a sorba, bár ő csak egy üveg vizet szerez magának. Feszengve állok mellette, hiszen még mindig nem sikerült felfognom, hogy mennyire is tökéletes férfit sikerült felbérelnem.

- Megkérdezhetem, hogy miért is béreltél fel? – kérdezi már kényelmesen az asztaloknál ülve, várva a kapunk megnyitásáig, hogy felszálljunk a járatunkra. Kérdően pillantok rá. – Karácsony van, ilyenkor nem igazán szokott munkám lenni. Nem is szoktam elvállalni.

- Akkor miért vállaltad el?

- Nézz magadra – vigyorog rám. – És a hangod is kétségbeesett volt a telefonban. Gondoltam, hogy nagyon is szükséged van a segítségemre.

- Igazából, ami lényeg, hogy nem voltam otthon már jó ideje, és az édesanyám mindig nyüstölt, hogy találtam-e már valakit magam mellé. Aztán, amikor felmerült már egy hónapja, hogy az ünnepekre hazautazom, akkor azt hazudtam, hogy van valakim. Erre persze olyan lelkes lett, hogy azonnal a lelkemre kötötte, hogy vigyem haza bemutatni.

- Te pedig igent mondtál rá úgy, hogy nincs is körülötted senki.

- Nem egészen – húzom el a számat kissé. – Megláttam egy cikkedet a magazinban, és a hirdetést is, bár régebbi volt, de bepróbálkoztam, és hát sikerrel jártam. Amint, te beleegyeztél, csak azután közöltem velük, hogy velem tud tartani. Vagyis velem tudsz tartani.

- Értem. Viszont induljunk, a repülőn lesz időnk még beszélgetni – áll fel, és a fekete táskáját a vállára teszi, míg én is magamhoz veszem a kézi poggyászomat.

A kapu felé menve, még egyszer leellenőrzik a jegyünket, és az útlevelünket, aztán tovább is haladunk. A repülő fedélzetén elfoglaljuk a helyünket, és becsatoljuk az öveinket. Első osztályon vagyok, ami számomra újdonság, mivel én a sima fapados járattal szoktam utazni. Most viszont Harry ragaszkodott a felsőbb körülményekhez. A repülőjegyeket ő vásárolta meg, ami meglepett, hiszen egyértelmű, hogy nekem kell mindent állnom.

A levegőben, ahogyan elértük a megfelelő magasságokat, kicsatolom az övemet, és kényelmesebben elhelyezkedem.

- Mit kell tudnom a családodról? – pillant rám.

- Hu, hát anya valószínű, már azóta vár rád, hogy elmondtam neki, hogy velem tartasz. Szóval biztosan lelkes lesz, és minél több mindent akar majd tudni rólad. Valószínű, hogy már a környék boltjainak teljes kínálatát felvásárolta, hogy a legfinomabb, és legváltozatosabb ételeket szolgáljon fel nekünk. Imád főzni, és azt vallja, hogy egy jó vacsora közben lehet igazán megismerni az embert. És a bor. Mániája minden mellé bort kínálni, általában három fajta megfordul egy étkezés során, az asztalon – felnevetek azon, ahogyan elhadarom, és rájövök, mennyire is szörnyen hangzik mindez. – Egyértelmű, hogy faggatni fog, úgyhogy készülj fel rá.

- Izgalmasnak hangzik – vigyorog rám. – Szeretek enni, úgyhogy azzal nem lesz probléma, viszont a bor. Nem igazán iszom alkoholt, maximum keveset, és azt sem a bor teszi ki.

- Megoldható minden. De előre szólok, valószínű, hogy több pohárral is benyakalok majd az este folyamán – kínosan kuncogok. – Nem igazán viselem jól, amikor anyám ennyire lelkes.

- És a többiek, akik ott lesznek?

- Apukám jó fej, és laza. Eleinte szereti a kemény apukát játszani, aki bármikor képes a lánya miatt akár vért ontani is, de amúgy kenyérre lehet kenni. Imádja a golfot, és a hajókat.

- Űzi is őket? – csillannak fel a szemei.

- Hát vitorlázni jár minden nyáron a Balatonra. A golf, nos, a mi országunkban annyira nem elterjedt sport, a költségek is hozzátesznek. Nos, apa csak akkor űzi, ha éppen nyaralunk valahol, amúgy a televízióban követi az ehhez kapcsolódó adásokat.

- Legalább lesz vele közös témám – feleli. – Még valaki esetleg?

- Hát nagy a család, de szerintem elég, ha a szüleimet ismered valamennyire. A többiek csak ilyen mellékesek – vonom meg a vállam.

- Ahogy gondolod. Rólad mit kell tudnom?

- Rólam? – hirtelen, minden gondolat nélkül kérdezek vissza, mire el is neveti magát.

- Hát a barátnőm vagy, szóval ismernem kell téged. Például, hogyan találkoztunk? – látja rajtam, hogy nem igazán gondoltam bele ilyenbe, a nagy izgalom hatása miatt. – Rendben, akkor mondjuk, legyen valami könnyű. Esetleg megfelel, hogy valami közös barátunknak köszönhetően ismerkedtünk meg egy péntek estén valami pub-ban?

- Oké, nekem megfelel – fogadom el. 

- Akkor most mesélj magadról – kíváncsian vizslat a zöld íriszeivel.

- Hát fogalmam sincs, hogy hol is kezdjem – kínos mosolyra húzom a számat. Nem igazán vagyok az a lány, aki magáról szeret beszélni. – Egy divatblogot vezetek, és szerencsére már annyira kinőtte magát a dolog, hogy a divatszakmában sikerült maradnom, és megállnom a talpamon. Videókat is készítek, amelyekben a divatról, ruhákról, de még néha sminkekről is beszélek. Mindenféle csajos dolog igazából.

- Ismert vagy? – kissé döbbenten kérdezi.

- Nem mondanám így. Ha az utcán szembe jönnek velem az emberek, nem ismernek úgy fel, de ez így van jól. Még is csak egy blogger vagyok.

- Hát, de csak megismernek azok, akik követnek téged. És ha megélsz belőle, akkor nem kevesen érdeklődhetnek irántad, hiszen a különböző cégek kétlem, hogy mindenkinek adnak a termékeikből.

- Azért látom otthon vagy a témában.

- Most mondjam, hogy utánad néztem? – nevetett. – Mindig szoktam egy ki kutatást végezni, hogy valamelyest megismerjem az aktuális partneremet.

- Akkor feleslegesen jártatom a szám – hüledezek.

- Szeretem hallgatni, ahogyan beszélsz – vallja be, mire arcomon enyhe pír jelenik meg, s a tekintetem kissé el is fordítom.

- Egy pillanat, és visszajövök – álltam fel.

A sok víz megtette a hatását, így a mosdóba megyek, amely meglepően sokkal tágasabb, mint egy fapados járaton. Megnyitom a mosdót, és az arcomat finoman megmosom, de csak annyira, hogy a sminkem ne kenődjön el. A hosszadalmasabb utazások során vízálló sminket szoktam használni, hiszen semmi erőm még ellenőrizgeti időközönként, és javítgatni, ha éppen valami elcsúszott. Elzárom a csapot, és egy papírtörlőbe meg is törlöm, mire halk kopogás szakítja meg a tükörben lévő szemlélődésemet.

- Egy pillanat – kiálltok ki, és kidobom a használt papírdarabot.

Az ajtót kinyitom, de nem tudok kilépni, mert a másik felén lévő személy azonnal befelé taszít vissza, a mosdó belsejébe. Hallom, ahogyan a zár ráfordul, így biztosítva bennünket, hogy senki sem zavarhat meg minket.

- Szerintem egyedül is menni fog, bármit is szeretnél itt – nézek Harry szemeiben.

Tekintete csillogó, és a keze már a csípőmet öleli. Hosszú ujjai a bőrömbe mélyednek, a blúzom vékony anyagán keresztül, a lélegzetünk egybeér, és a hátamon végigfut a hideg, ahogyan közelebb hajol, és a meleg lehelete megérinti enyhén pozsgás arcomat. Ajkait végighúzza az enyémeken, én pedig önkényesen lehunyom a pilláimat, és már csak az érzékekre, az érzésekre figyelek, amelyek magukkal ragadnak minden pillanatban, amelyet megélünk.

Váratlanul találom magamat a pulton ülve, a lábaim között Harry csípőjével, amely az ölemnek simul tökéletesen. Kezei már a nyakamnál vannak, tartva a fejemet, míg az ajkai engem érintenek meg, bár a csókkal még kellően várat. Tudja, hogyan kell egy nőt megérinteni. Annyira határozott, és finom mozdulatokat tesz, hogy már beleremegek a várakozásba. 

Kis puszit hint a szám egyik, majd a másik sarkába, aztán végre megcsókol, én pedig éhesen kapok az édes ajkak után, amelyek teljesen elveszik az eszemet. Nyelve megtalálja az enyémet, és perzselő táncra hívja, míg a kezét bátran csúsztatja le a testemen, egészen a felsőm szegélyéig, amelyet meg is fogva elkezd felfelé húzni, míg mellém nem rakja az anyagot.

Én sem tétlenkedve kezdem el az ingétől megszabadítani, amelynek következtében csodás napbarnított bőre tárul elém, amelyeket kusza, összefüggéstelen minták díszítenek. Nem sokáig tudom vizslatni a felsőtestét, mert kissé megemel, és sietve szabadít meg az alsótestemet takaró ruhadaraboktól is. Nem tétlenkedik, amelyet díjazok, bár pontosan tudom, hogy az idő hiánya inkább, amely rájátszik a sietős tempóra.

Ujjaival végigsimít a lüktető ölemen, és belém is siklik két ujjával könnyedén. Az ajkait kóstolom, miközben a kezeim az övcsatjával, és a sliccével veszik fel a harcot. Odanyúl, és segít, ám előtte még kivesz a zsebéből egy fóliacsomagot. A kis cserkész.

- Mielőtt bármit is mondanál, nem szokásom lefeküdni az ügyfeleimmel, ahogyan ezt veled is tisztáztam – a szemeimbe néz, a számba motyog, és az ölembe hasít minden mozdulata.

Bólintok, bár nehéz figyelnem a szavai értelmére. Nem is igazán tartom szavahihetőnek, de ráhagyom, mert nem érdekel. Visszarántom magamhoz, és tüzesen megcsókolom, aztán a kezét elveszem az ölemtől, mire kapcsol, és már csak a csomagolás szakadásának hangja tölti be a kis teret.

Másodpercek töredéke alatt érzem meg, ahogyan finom mozdulattal hatol belém, s tölt ki. Lábaimat a dereka köré fonom, és átadom magam a rohamos tempónak, amelyet diktálni készül.

Melegem van, és a megkönnyebbülésért rimánkodom. Ujjaim rátalálnak a rendezetlen tincseire, amelyek segítségével közel tartom magamhoz, bár csók nem csattan el, csupán a kapkodó lélegzetünk ér egybe. Tekintetünk viszont kapcsolódik, bár nehéz nyitva tartanom a szemeimet az élvezethullámoknak köszönhetően. Még is rabul ejt a zöld tekintete, amellyel áthatóan figyeli minden rezdülésemet.

Egy kisebb sikkantás hagyja el a számat, mire Harry azonnal a tenyerét a számra illeszti, és féloldalasan elmosolyodik, ahogyan tovább ostromol a heves csípőmozdulataival.

Érzem, hogy az ölemben egyre jobban épül az érzés. Ujjaim a hátába mélyednek, és tudom, hogy még nyomokat is hagynak a körmeik maguk után, de meg sem rezdül. Fejemet a vállára hajtom, és átadom magam az élvezetnek, amelyet nyújt nekem. Szorosan ölel a testéhez, miközben ő is átéli a beteljesülés csodás érzését.

Lassít, míg végül meg nem áll, és ki nem húzódik belőlem. Pár papírkéztörlőt vesz magához, és megtöröl, majd az kondomot egy másikba csomagolja, és mindent a szemetesbe hajít. Minden szó nélkül segít le a pultról, s lassan öltözködni kezdünk. Egyikünk sem szólal meg, de még mielőtt kilépnénk a mosdóból, visszahúz, és egy finom csókkal ajándékoz meg, amely után, megfogja a kezemet és úgy vezet vissza a helyünkre.