Ha azt mondom, hogy a lábaim kocsonyásadnak indultak, még enyhén fejezem ki magamat. Remegek, a szívem hevesen ver, és szidni tudom magamat, hogy ilyen remek ötletek születnek meg bennem, aminek most köszönhetően itt is vagyok. A légiutaskísérő olyan derűs mosollyal az arcán fogad, hogy már ennek a látványa is megborzongat. Hogy lehet valaki ennyire örömteli, amikor egy fémdobozba lesz órákra bezárva. Főleg ki az, aki ezt a szakmát választja magának? Őrültek az emberek, hogy önként bízzák az életüket a szerencsére? Rendben, valószínűleg enyhe túlzás van a feltételezéseimben, de akkor sem tudom elképzelni, hogy épeszű embert erre vetemedik. Valójában egy oroszroulettet játszik a saját életével. Mondjuk nem tagadhatom, hogy talán érdekesebb is, mint az enyém. Ám ennek ellenére sem érzem, hogy a helyében itt állnék, és áldoznám fel magamat önszántamból.
Elengedem az ördögi gondolataimat, annak ellenére, hogy nehezemre esik és a kárpitozott talajon haladok tovább, fel a repülőgép emeleti részére, ahol az elsőosztály utasai foglalják el a helyüket. Nehézkesen megy a fellépkedés a lépcsőkön, de igyekszem, mögöttem is jönnek többen. Nagyot nyelek, összeszedem magam tényleg. Próbálom kiűzni a rossz gondolataimat, de nehezen mennek. Lepillantok a jegyemre, majd fel és megkeresem, hogy melyik ülésre is szól. Középen sikerül meg is állapodnom, ami a legrosszabb. Azonnal eszembe villan, ha a gép ketté törik, akkor itt fog.
Megrázkódom.
Kiráz a hideg.
Elpakolom a csomagomat az ülések fülé, és elfoglalom a helyemet. A félelmemet leszámítva, örülök, hogy ide sikerült jegyet vásárolnom. Ha már egy halálcsapdában kell több órát is eltöltenem, és talán az utolsó óráim, akkor kényelmesen és komfortosan tegyem, ha az lehetséges.
- Szia – gondolataimból zökkent ki valaki. A mély hang simogatóan hat rám, és ahogy felpillantok a tulajdonosa sem éppen rossz.
- Helló.
Soha nem rajongtam, ha mellettem ül valaki, de azt hiszem, hogy erre sem lehet most panaszom. Végig nézve a férfin még hálált is kellene adnom az égieknek, hogy mellé sodort az élet. Túlgondolom? Lehet. Túlpörögtem. Azonnal le kell állnom, mert már érzem, hogy a levegőt hevesen kapkodom, és lever a víz. Pedig még fel se szálltunk.
- Harry vagyok – mosolyog rám, ahogy elfoglalja a helyét. – Ha gondolod felhúzhatjuk a falat, nem szeretnélek zavarni.
A két ülés közötti műanyagból készült elválasztó irányába pillant.
- Nem, nem, jó így – motyogom zavartan, mint valami idióta tini, akinek a fiú látványa már nedvessé teszi a bugyiját.
- Rendben.
- Elnézést, kérem csatolják be az öveiket. Lassan elkezdjük a felszállást.
A légiutaskísérő olyan szelíd mosollyal az arcán lép hozzánk, hogy azonnal meg is irigyelem ezt a közönyösségét. Azonban a tekintete egyből el is időzik Harryn. Szemei úgy végig pásztázzák a férfit, hogy én jövök zavarba helyette.
- Köszönjük – köszörüli meg a torkát Harry, mire felhívja a lány figyelmét arra, hogy ideje lenne tovább állnia.
Becsatolja az övét és ez engem is felébreszt, s én is becsatolom. Szorosan meg is húzom a szíjat, és ismételten elönt a félelem érzése egyszerre a megnyugváséval. Ujjaim görcsösen kezdenek el kapaszkodni a karfába, s a hangok felélesednek. Hallom a hangzavart, ahogy az emberek beszélgetnek, suttogni kezdenek, a csatok fémes hangját. Homályosan kezdek látni, miközben érzem, hogy a repülő elkezd gurulni a betonon. A fülem zúg, a légiutaskísérők homályos alakját látom kirajzolódni, miközben elfoglalják a helyüket és a katasztrófa esetén életbelépő protokollokat kezdik el előadni.
- Minden rendben?
Harry ragadja meg a figyelmemet, amiért eléggé hálás is vagyok magamban. Bólintok, bár nem éppen érzem azt, hogy jól lennék. A tenyerem izzadni kezd, elkezdem a nadrágom anyagában törölni, ami fel is tűnik Harrynek.
- Nem igazán vagyok jóban a repülőkkel.
- Akkor minek szenvedteted magad?
- Ajándékba kaptam az utat – motyogom, mint valami idióta. Megköszörülöm a torkomat, és Harry szemeibe nézek. – Gondolkoztam a visszacserélésen, de nem volt erre lehetőség. Repültem már, nem ez az első utam, de rosszul vagyok. A gyomrom forog, a torkom szorít és úgy érzem, hogy nem jutok elég levegőhöz.
Ahogy kifejezem magam az ujjaim a nyakam köré fonódnak, ezzel illusztrálva a dolgot. Harry tekintete sok mindent nem árul el, de azt tökéletesen, hogy teljesen lököttnek néz. Nem csodálkoznék, ha továbbra is itt maradna mellettem, és nem kérne másik ülést magának, helyét elcserélve mással.
Végül megjelenik egy mosoly az arcán.
Furcsállóan nézek rá.
- Mennyi katasztrófafilmet láttál?
Teljesen komolyan kérdezi, és már is tudom, hogy totál hülyének néz.
Hátra dőlök, fejemet az ülés fejtámlájának döntöm, s lehunyom a szemeimet.
- Nem vicces! Biztos neked is van valami, bármi, amitől félsz!
- Hm, lehetséges, hiszen mindenkinek van, aki meg azt mondja, hogy nem igaz, az hazudik.
Ránézek ismételten.
- Ezzel nem nyugtattál meg, remélem, hogy tudod.
- És mivel lehetne téged megnyugtatni?
Költőinek és félig komolynak tűnik a kérdése.
A gondolataim már is magamat meghazudtolva más felé kezdenek el kalandozni. Érzem, hogy a dekoltázsom, és az arcom is pirulni kezd. Fészkelődőm a helyemen, a hajamat összefogom, kissé megcsavarom és simán egyik oldalra teszem, hogy valamiféle friss levegő érhesse a bőrömet. Harry arcán egy olyan vigyor kezd el húzódni, ami egyáltalán nem tetszik. Méregetni kezd, nyelve végig szalad az alsó ajkán, majd egy nagyot nyel, hogy szinte már hallani lehet.
Megköszörülöm a torkomat, s ösztönzöm magam, hogy valami épkézláb választ adjak a feltett kérdésére.
- Azzal biztosan nem, hogy katasztrófafilmeket emlegetsz.
Gyenge kitérő és ezt ő is konstatálja.
- Élnézést – biccent. – Azt hiszem, hogy tudom kezdésnek mi lenne jó.
Homlokom ráncba szalad és figyelem, ahogy a légiutaskísérő hívógombját megnyomja. Kapkodom a tekintetem, amíg a bájos szőke meg nem jelenik mellettünk.
- Miben segíthetek, Uram?
- Szeretnék kérni két pohár pezsgőt – rám néz, mire én továbbra is szótlanul ülök mellett, majd visszafordítja a tekintetét a nőre. – Legyen egy üveggel, valami drágából.
Ekkor sikerül észlelnem, hogy már a levegőben vagyunk és elértük a repülési magasságot is. Kinézek, és a habos felhők látványa fogad. Szinte belesüppedek az ülésembe, majdnem egy szintbe kerülök vele. Ujjaim görcsösen fogják meg a karfa végét, ám ujjak lágy érintésére odakapom a fejemet.
Egy poharat tart felém, benne a pezsgővel. Felém billenti kissé a pohár száját, jelezvén, hogy vegyem el. Ujjaimat a pohár talpára fonom és elfogadom a kínált italt. Ami azonnal bűnként is vetül rám. Sietősen emelem a számhoz és hajtom fel, mintha valami rövidital lenne és hatalmas megváltást várnék tőle.
- Ejha!
Felnyitom a szemhéjaimat és Harryre nézek. Azonnal észbe kapok és zavarbajövök. Már túlságosan is sokszor hozza ki ezt belőlem, mióta találkoztunk.
- Bocsánat – motyogom és a vizespalackom után nyúlok, miből jó nagy kortyot iszok. Kiveszi a poharat a kezemből és újra tölti, majd ismételten nekem adja.
- Jót fog tenni.
- Ne akarj leitatni, szerintem a hányás nem lenne szexi a pánikkal együtt.
Összekoccintja a poharainkat és beleiszok a saját italába. Most lassabban kóstolom meg, ízlelem, és nyelem le. Most jut el a tudatómig, s fogom fel, hogy száraz, keserű.
Harry hangosan felnevet.
- Ez pocsék.
- Az, de hatásos – húzza le ő is végül a végét.
Lassacskán elfogy az egy üveg pezsgő, én pedig annak híján, hogy nem fogyasztok rendszeresen és sok alkoholt, így hamar meg is érzem, hogy sikerül becsiccsentenem. Folyamatosan iszom a vizet is, ez régebben sem volt másként. A másnapot megkönnyíti és az alkohol nem vonja ki úgy a szervezetből a vizet.
Leesik a pohár a kezemből, szerencsére nem törik szét, de elgurul az ülésem alá, ahogyan a gép megrázkódik. Ujjaim ismételten a székbe mélyednek, Harry pedig azonnal megfogja a kezem. Elhúzza a függönyt, így ketten maradunk. Érzem, hogy veríték kezd el végig száguldani az arcomon, le egészen a nyakamig, amíg a felsőm anyaga el nem szívja azt. Zakatol a szívem, a szám kiszárad, és szinte már is egy vérző, koszos, hullaként látom magamat egy őserdő közepén, ahol egy vadálatok fogják szétszabdalni a tetemem. Majd bevillan, hogy valószínű már az óceán felett vagyunk, és a cápák éles fogai villannak fel a lelkiszemeim előtt.
- Hé, térj vissza hozzám – fordítja a fejemet maga felé Harry, ezzel teljesen kizökkentve a horrorisztikus képzeletemből. – Nincs semmi gond, hallod? A gép a levegőben van és nem zuhan. Csak kisebb széllökések.
Valahogy nem érzem, hogy a testemet elárasztaná a nyugalom. Még inkább megmerevedem, az ujjaim görcsösen fogják Harryét, aki fel sem nyekken. Kitartón a szemei az enyéimbe mélyednek, arcán pedig irigylésre méltó nyugalom pihen. Lehunyom a szemhéjaimat, nagyot nyelek és kisebb sikkantás hagyja el a számat, ahogy minimálisan a pilóta lejjebb engedi a gépet.
- Nézz rám! – parancsolja, ám a hangja még sem teljesen parancsoló. Lágy, megértő, és nyugodt. Felnézek rá, a zöld szemei az enyéimbe vesznek el, és eléri, hogy ténylegesen rá koncentráljak. – Semmi baj nem lesz, ígérem, rendben?
- Persze... – köszörülöm meg a torkomat, hogy kis életet leheljek a hangomba. – Ha még is lezuhanunk és nem éljük túl, akkor nem tudok bosszút állni rajtad.
Elvigyorodik a pimasz.
- Ígérem, hogy akkor is visszarángatom magunkat és hagyom, hogy bosszút állj.
- Nem nyugtattál meg.
- De legalább egy halvány mosolyt már látok – mutat rá a dologra.
Észre sem vettem, hogy a szám enyhe mosolyra görbült a kisebb párbeszédünk alatt. Kicsatolja az övét, majd kezét az arcomra vezeti. Lágyan simogatja a bőrömet, majd a hajamba túr és mire feleszmélek szája az enyémen van. Finoman csókol, a szája puha, a csókja még is követelőző, és nyelve megtalálja az enyémet. Az elmém teljesen ráfokuszál, a görcsös kezem, ami az ő másikját szorítja még mindig, elenged. Körbe ölelem a nyakát, még közelebb igyekszem vonni magamhoz, ami szinte már lehetetlen.
- Milyen mohó valaki – suttogja a számra, ahogy elszakad minimálisan tőlem, de éhesen utána is kapok.
Nem ellenkezik. Teljesen fölém magasodik, úgy, hogy az ülésében marad. Csókol, simogat, dédelget ott, ahol ér. Melegem lesz pillanatok leforgása alatt, s a vándorló keze a mellemet megmarkolva előhozza belőlem a halk nyöszörgést.
- Halkabban – mosolyog a bőrömön.
Illata az orromba kúszik, a csókjai megőrjítenek, a keze pedig már most a gyönyört sorozza rám, annak ellenére, hogy még semmi komolyabb területen nem jár. Megragadom a felsője anyagát és a számra vonom őt. Nem ellenkezik egy pillanatig sem. Benyúl a felsőm alá, a hasam bőrének cirógatása finoman hat rám, megnyugtatóan. Ellazít, még többet ígér, és még többért könyörögtet. Könnyű dolga van, mivel a melegítőm gumírozott anyaga könnyedén adja meg magát neki, s enged bejutást alá. Simogat, tapogat, ismerkedik. A bugyim már nedvesen várja, és egy pillanatig elszégyellem magam, ám amint a csipke alá furakodik, minden elvész, s csak az érzés marad, melyet hosszú, ügyes ujjai okoznak.
Ajkaim eltávolodnak egymást, a csókunk megszakad, a szemhéjaim szorosan csukódnak le. Érzem meleg leheletét a nyakam bőrén, majd apró csókokkal hint be, míg keze olyan szorgosan dolgozik, mintha attól félne, hogy nem lenne holnap, s bármelyik percben ennek vége szakadhat. Mocskos módon széjjelebb teszem a lábaimat, több hozzáférést biztosítva neki.
- Már is sokkal nyugodtabb vagy – suttogja a bőrömbe. – De halkabban.
A nyakamba csókol. Egyik hosszú ujja eltűnik bennem, s belülről kezd el masszírozni, amíg a másik a csiklómon ügyeskedik. Érzem, hogy kapkodni kezdem a levegőt, a hátam ívbe hajlik meg és a testem ribanc módjára többért esedezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.