Magas sarkaim a beton kemény felületén hangosan adnak jelet arról, hogy közeledem a szögesdróttal körbevett épület irányába. Tenyereim végig szaladnak a fekete ceruzaszoknyám anyagján. Aktatáskám a kezemben billen a lépteimet követően. Telefonomat a zsebembe csúsztatom, és előszedem a kártyámat, amelyet a kapuban elhelyezett őrbódéban fel is mutatok. Rövid ellenőrzés, egy mosoly, és pár dicsérő szó a munkájukat végző, ám unalomban álló őröktől.
Belépek a kapun és a kerítésekből kialakított folyosókon haladok. Az udvarra betekintést enged így a rendszer, s látom, ahogyan a fogjok éppen kosaraznak, eddzenek, vagy csak összeverődve keményeknek hiszik magukat. Ha kinn nem lehettek azok, valahol csak el kell, hogy érjék a céljaikat, és királyként vonuljanak.
Pár füttyszó követ néhány ajánlatot, amelyek úgy repkednek a nyitott térben, mintha galambok lennének. Ez minden alkalommal így zajlik, és egyre jobban már az egyik fülemen be, a másikon pedig kimegy.
Beérek az épület főbejáratához, melynek ajtaját az őr ki is tárja előttem udvariasan. Egy mosoly, s egy köszönöm hagyja el a számat, és térek be a kissé dohos, sötét, és hideg épület falai közé. A pulthoz lépek, ahol ismételten mindent ellenőriznek, ahonnan tovább is irányítanak a fémkapuhoz. Táskámat a kapu melletti asztalra teszem, melyet a jelenlétemben a biztonsági ember át is néz. Amint ez megvan, a túloldalra sétálok, magamhoz veszem a táskámat és a szokásos folyosó irányába, s azon át visznek a lábaim.
- Ügyvédnő – a szokásos őr, Bob fogad az rácsoknál, ahol is bevezetnek a védencem cellájába.
- Jó napot – követem őt.
Mivel mindenki az udvaron van, így a rácsok között most mindenféle atrocitás nélkül tudok sétálni. Természetesen az őrök még ennek ellenére is előttem, s mögöttem is jönnek egészen a zárkáig. Kinn megállnak a tisztás távolságban, én pedig belépek a védencem - reményeim szerint -, ideiglenes lakhelyére.
- Hogy vagy Harry?
Felnéz rám, a könyvet leteszi a kezéből, amelyet olvas, és megpaskolja barátságosan maga mellett a helyet.
- Lehetne jobb is – mormogja az orra alatt. – Mikor mehetek már ki ebből a ketrecből?
- Ezen dolgozom – teszem a táskámat az ágyra és felé fordulok. – A bíró újabb meghallgatást rendelt el. Berendelt két férfit, akik elvileg a te kezed alá dolgoztak.
- Patkányok – sziszegi a fogai közé. – Elintézem.
- Harry, maradj nyugton. Semmit ne tegyél.
- Itt rohadok és cseszem el az értékes időmet, míg kinn a mocskok a vagyonomra hajtanak. Ne haragudj, de kibaszottul nem tudok lenyugodni.
Erősebben szólal fel a kelleténél, így az egyik őr benéz, de jelzem is egyből, hogy minden a legnagyobb rendben. Visszafordulok Harry felé.
- Jó esélyekkel indulunk. Cserben hagytalak valamikor is?
- Te vagy a legjobb – méri végig kissé combomat. – Elvileg.
- Viselkedj rendesen és menni fog minden.
- Itt rohadok lassan fél éve – veti oda szinte már vicsorogva. – Nagyon kedvesek, hogy eltartanak, de inkább ülnék a medencém partján egy koktéllal, mint a büdös állatokat szagoljam.
- Hát rád is rád férne egy zuhany.
Rám néz kemény tekintetével, majd feláll és a cella rácsaihoz sétál. Nekidől, és onnan figyel. Mélyeket sóhajt, és csak engem szuggerál. Fogalmam sincs, hogy mit is mondhatnék neki, hiszen itt mindennek füle van.
- Elintézek minden, ne aggódj – állok fel. – Te csak tedd a dolgod. Pihenj. Ha kijössz, akkor úgy sem fog megállni.
- Kibaszottul széttépek mindenkit, aki az utamba kerül.
Nagy csattanás, hangzavar töri át a csendet másodpercek töredéke alatt. Közelebb lépek, de látom, ahogyan az őrök is elindulnak, és beállnak a rácsok elé, engem védve leginkább.
- Mi történt?
Ijedten nézek Harryre, aki kiles a széles vállak mellett. Megragadja a derekamat és maga mögé vezet. Az őrök előttünk fegyvert ragadnak és a rohanó tömegbe céloznak, amely felénk tart igen nagy sebességgel. Ordítanak. Torkom a szívemben dobban, és megmarkolom Harry kezét, aki nem is vár tovább.
- Vedd le a cipőd – mondja, én pedig cselekszem. Táskám keresztezve a felsőtestemen, futásnak eredünk az őrök háta mögött, akik minél több rabot sebesítenek meg. A parancsok süket fülekre találnak, így kénytelenek cselekedni.
A másik oldalon az üvegezett vezérlőszobához érünk. Harry továbbra is szorítja a kezemet, míg az üvegre mér pár ütést, és arra kéri az őröket, hogy engem engedjenek ki. Az őr mögénk pillant, látszik, hogy a pillanatokat számlálgatja, míg erősítés megy be, és segít az őröknek épségben kijönni.
- Nyisd már ki, a kurva életbe! – ordít Harry. – Őt engedjék ki, bassza meg!
Hátra-hátra pillantok, és szinte már látom magam előtt, ahogyan ezek az őrültek elkapnak, s maguk alá temetnek. Nagyon törtetve jönnek előre, az őrök igyekeznek, de ők sem tudnak sok mindent tenni ennyi rab ellen.
Visszafordulok, és végre az ajtó kinyílik. Harry maga elé tol, de én megrántom, s követ ő is engem ki a rácsokon kívülre. Az őr rám néz, de nincs ideje a tettem ellen cselekedni, mert a lázadók már itt vannak.
- Gyere – von maga után Harry, senki sem foglalkozik velünk a rendfenntartók közül. Látom ahogyan egy megsebzett őrtől megszerez egy fegyvert. Biztosan tartja a kezében, míg a háta mögé tekint, és már szinte vonszol is maga után.
A kapu vissza lett zárva, de a plexinek esnek neki az őrültek. Nem igazán volt még bennem az egészséges, minimális félelemnél több, de jelenleg a levegőt kapkodom és csak arra tudok koncentrálni, hogy kikerülhessek innen.
- Hova megyünk?
A hideg padlón a lábaimat szedem, igyekszem Harry tempóját követni, és úgy-ahogy össze is jön. Olykor hátra pillantok, hogy követnek-e. a hangzavar hatalmas, néha fegyver hangjának dörrenése, amely visszhangzik a falak között. Mindig is szidtak a szüleim, hogy miért is ilyen szakmát választottam magamnak, s eddig ez meg sem fordult komolyabban a fejemben. Most viszont, ha túlélem ezt az egész őrültséget, biztosan elgondolkozom, hogy mit is kezdjek magammal a jövőben.
Harry marka szoros. Hátra se pillant, mindössze úgy vezet a folyosók rengetegében, mintha ő tervezte volna a helyet. Soha nem voltam a börtönnek ezen részén, de ugyanolyan komor, mint a többi részlege. Mivel az épület teljesen másik felén vagyunk, így fogalmam sincs, hogy a kijáraton kívül merre is tarthatunk.
- Ide, befelé – tár ki előttem egy ajtót, amely egy kisebb, rejtett folyosó rejt el.
Teljes bizalommal lépek el mellette és térek be a forró, kissé párás helyiségbe. Mögöttünk becsukja, és be is zárja az ajtót. Kissé megnyugszom, de még így is a szívem a torkomban dobban. A fegyvert becsúsztatja hátra, a nadrágja derékrészébe és beljebb terel.
- Van másik kijárat? Hogy jutunk ki?
Közelebb lép, és egy nagy cső mögé vezet. Valami karbantartási szobában vagyunk. Leültet a fal mentén, és ő is leül.
- Itt a telefonod?
Előszedem a blézerem zsebéből és átnyújtom neki.
- Mit akarsz egy lázadással szemben tenni?
Megfogja a kezemet, s ahogyan beüti a számot, már a füléhez is emeli a készüléket. Tekintete nem engedi el az enyémet.
- Én vagyok. Egy óra múlva a megbeszélt helyen – adja a parancsot, s meg is szakítja a hívást.
Értetlenül nézek rá, a készüléket pedig lenémítom teljesen a biztonság kedvéért, és visszacsúsztatom a helyére.
- Mi volt ez?
- Kihasználjuk a helyzetet.
- Meg akarsz szökni? – nézek rá döbbenten. Tény, hogy már sok mindent hallottam tőle, de nem gondoltam, hogy idáig fajulnak a helyzetek. – Azt ne mondd, hogy te intézted ezt az egészet!
- Halkabban – mormog rám a bajusza alatt. – Természetesen egy lázadást én sem tudok elintézni, bármennyire is szeretném.
Titkolni sem tudom, hogy mennyire aggódóm, s félelemben vagyok. Fogalmam sincs, hogy meddig húzhatjuk itt meg magunkat.
- Ne aggódj – teszi kezét a kinyújtott lábamra, és megszorítja finoman a combomat. – Nem engedem, hogy valamelyik barom is hozzád érjen.
- Ha lelőnek végül is sokkal jobb.
- Fogd be – mar a húsomba. – Senki nem fog kárt tenni benned.
Végszóra az ajtó felől heves rángás hangja csapja meg a fülünket. Felpattanok Harryvel a nyomomban, s a fegyvert a kezébe kapja. Megszorítja a kezemet, amellyel magára vonja a figyelmemet. Elindulok utána a helyiség teljesen másik felére, amíg az ajtót kemény ütlegelésekkel ostromolják. Hátra-hátra pillantok, ismételten a kissé lenyugodott szívem hevesen ver. Ujjaim elengedik Harryét, és hagyom, hogy a terve szerint menjen. Legalábbis nagyon ajánlom, hogy legyen valami terve, amely alapján túléljük ezt a rémálmot.
Felmászik egy emelvényre, ahol megbontja az állmennyezetet. Értetlenül meredek rá, de nem szólalok meg. Az ajtót figyelem, s megijedem, amikor megkocogtatja a vállamat.
- Képtelenség, hogy felmásszam oda – sóhajtok fel meggyötrötten.
- Szeretnéd, hogy megerőszakoljanak azok a mocskok?
Nagyot nyelet, kezemet a kezébe helyezem, s hagyom, hogy felsegítsen a csöveken keresztül a szellőzőhöz, amely meglepően tágas. Beljebb mászok, és visszanézek Harryre, aki könnyeden mászik utánam, és helyez mindent vissza az eredeti pozícióba.
Az ajtót sikerül kinyitniuk eléggé hangosan, mire ijedtemben fel akarok kiáltani, ám Harry a kezét a számra helyezi. Tekintetünk egybefonódik, én pedig igyekszem a lélegzetem szabályozni.
- Hol lehet az a ribanc? – ordít fel az egyik, s sebes léptek követik.
Lehunyom a szemhéjaim, és homlokomat Harry vállának döntöm. Másik kezét, fegyverrel benne, a hátamra simítja. Nem mozdulok ennél jobban és ő sem.
- Azt hittem végre látok pár formás mellet – zsörtölődik a másik.
- Biztos Styles magának tartogatta. Csak kerüljön a kezeim közé az a farok – egy harmadik is felhangzik, én pedig egyre idegesebb, feszültebb leszek.
Érzem, ahogyan Harry izmai is feszesek és a harag egyre csak gyűl benne.
- Nincs itt senki. Talán az orvosi szobában – mondja az egyik, mire távolodó lépteket hallunk meg.
Kifújom a levegőt, könnyek csendesen hagyják el a szemeimet, és ujjaim Harry pólójának anyagát markolják. Azt hiszem, hogy eléggé ironikus a helyzet, de jelenleg ő az egyetlen mentsváram, aki nem ártana nekem.
Leengedi a kezét, de én nem húzódom el tőle.
- Figyelj – suttogja a fülembe. Ajkai a bőrömet simogatják. – Mennünk kell. Nagyon halkan.
Bólintok, száraz ajkaimon a nyelvem végigszalad, s az ujjaim finoman elengedik a felsője anyagát. Mély levegőt veszek, míg ujjai a könnyeimet törlik fel az arcomról.
- Ne aggódj, nem engedem, hogy bármi is történjen veled, rendben? – bólintok. – Induljunk. Nagyon halkan!
Elindul előttem, én pedig a leghalkabban igyekszem követni. Hajam az arcomba omlik, s igyekszem egy oldalra seperni, hogy jobban lássam, az amúgy teljesen üres teret, amit előttünk van. Harry megáll, én pedig követem, s figyelek. Nem messze tőlünk rács, ami mindössze fedi a szellőzőt. Hangokat tisztán halljuk, de mi meg sem szólalunk. Harry közelebb merészkedik, és leles a rácsokon át. Visszapillantva rám, szája elé jelzett ujjal jelzi, hogy menjek, de roppant halkan. Először ő, aki a rács túloldalára merészkedik. Kezét nyújtja, én pedig igyekszem hasonlóan a túloldalra jutni.
Amint túlvagyunk rajta, folytatjuk az utunkat. Fogalmam sincs, hogy merre tartunk, de bízom abban, hogy Harry tisztában van vele. A folyosó végén, ahogyan a folyosó, úgy a csövek is kanyarodnak. Mi jobbra tartunk.
Még mindig nagyon ideges vagyok, és tudom, hogy egészen addig, amíg ki nem jutunk innen, nem is lesz ez máshogy. Innen már nem szűrődik fel semmilyen hangzavar. Persze így sem mernék lemenni, de megnyugtató, hogy nem hemzsegnek alattunk a háborgó gyilkosok.
Harry váratlanul megáll, mire belé ütközőm. Elvigyorodik.
- Örülök, hogy ennyire jókedved van.
Leül, hátát a cső oldalának dönti.
- Add ide a telefont – nyújtja a tenyerét.
Átnyújtom a készüléket és leülök vele szemben. Ujjai gyorsan járnak a kijelzőn, majd leteszi a fegyvere mellé. Másik kezét felém nyújtja, én pedig az ölébe mászom. Csípőjét a térdeim közé fogom, míg a nyakába temetem az arcomat. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi idősen, talpraesett nőként ezt fogom átélni.
Végig simít a hátamon, és a nyakamba csókol. Mélyen veszem a levegőt. Teljesen hozzábújok, s egyikünk sem szól. Nem mostanság voltunk ennyire közeli kapcsolatban, és be kell, hogy valljam, hiányzott a közelsége.
- Amint hazaérünk, teljes biztonságban leszel – túr a hajamban a tarkómnál. – Onnan tovább fogunk menni, elhagyjuk a várost, és hazatérünk. Rendben?
Eltávolodom tőle és a szemeibe nézek. Homlokomat az övének döntöm, orrunk összeér, és szinte a lélegzetvételünk is eggyé válik.
- Rendben.
Ajkai után kapok, és teljesen bekebelezem a száját, amelyet rég nem csókoltam már. Valóban egy drogkereskedelemmel és gyilkossággal vádolt bűnöző, és az is, de a szívemnek nem tudok parancsolni. Maffiában a hatalma felmérhetetlen, és ezt sokak szemét szúrja.
Nyelvünk heves táncba kezd, míg az ujjai a csípőmbe marnak, és még jobban a saját testéhez vonja az enyémet. Teljesen abszurd a helyzet, de úgy érzem, hogy a gondolataim magamra hagynak, és csupán az élvezet, ami jelen helyzetben számít.
Keze, amelyhez már sok vér tapad, a szoknyám alá csúszik, és a bugyimon keresztül érint meg finoman. Sohasem éreztette velem a durvaságát, a kegyetlenségét, és ez az, ami miatt a mai napig mellette állok.
Érzem, ahogyan a kemény ágyékát nekem nyomja, s ez jobban feltüzel a kelleténél. Ismételten kapkodom a levegőt, a szívem a torkomban dobban és csak arra tudok gondolni, hogy pillanatokon belül az enyém legyen, én pedig az övé.
Számat elengedi, fogaival kissé megkínozza az alsó ajkamat, én pedig a kezemet mozgásra késztetve kezdem el a nadrágja sliccét megbontani. Tudom, hogy ez egy gyors menet lesz, a szükségletek, és a vágy magasságainak kielégítése, de most ezzel kell beérnünk.
Borostája az arcom bőrét karistolja, de ez az érzés is boldogsággal tölt el. Nyelve követi az állam vonalát egészen a torkomig, mire én sikeresen kiszabadítom a nadrágja fogságából péniszét.
- Csendben kell lenned – vigyorog rám, és az államat finoman megharapja.
Nem szólok semmit, szájára egy puszit nyomok, és a nyakába temetem az arcom annak hatására, ahogyan megérint a bugyim alatt. Az anyag már teljesen átázott, én pedig teljesen elveszek az érintése alatt. Nem éppen a legromantikusabb, de ez egyikünket sem zavar.
Feljebb emelem magam, ő pedig a tekintetemet rabul ejtve el is veszik bennem. Néma, megkönnyebbült nyögés szakad fel belőlem. Mozogni kezdek, lassan, teljesen kizárva a helyzet abszurditását és az egészet. Csak az előttem levő férfire koncentrálok, aki a karjaival ölel, markol, s biztonságban tart, míg én mind a kettőnket a megkönnyebbült, örömteli másodpercekig igyekszem vezetni.
Fogai végig szántanak az állam vonalán, a szája bekebelezi az enyémet, és a pillanatok csak úgy repkedni kezdenek. Heves, kusza csókok, kapkodó lélegzet, és pulzáló szenvedély, amely körülölel bennünket. Mindent kizárunk, s a másik létezik.
- Gyere kicsim – motyogja, és nyelvével végig szánt a számon.
Ujjaimat a vállába mélyesztem, hátam ívbe feszül. Megfogja a csípőmet és felfelé billenti az övét. Fogaink is összekoccannak, ahogyan csókban forrunk össze, s teljesen átadjuk magunkat az érzésnek, amely elsöpör minden dolgot, amely a jelenben zajlik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.