- Véleményem szerint megbízhatatlan – Michele kering körbe a szoba falai között, hogy már én magam kezdek tőle szédülni, hát még Pablo, aki értetlenül áll. Keze már a fegyvere köré fonódott, de ő maga is tudja, hogy nem tehet semmit valójában. – Kíváncsi lennék, ha Ysabelle itt bevonulna valami szexibe, miként is reagálnál – ágaskodik Pablo, a testőröm elé.
- Őrültség az egész, tudják, hogy nincs jogosultságuk rápillantani sem! – apám kell ki magából, védve legjobb emberét.
- Szeretném a menyasszonyom védelmét átvenni – ragadja meg a szót Jaxon. – Véletlen sem szeretném, hogy bármilyen porszem kerüljön a szerkezetbe a következő hetekben, amíg az esküvőt követően a villába nem költözik hozzám.
Felfordul a gyomrom a gondolatra is, és nagy akaraterőmre van szükség ahhoz, hogy ne lépjek ki a könyvespolc rejtekéből. Nyelvemre harapok, és Bethre pillantok, aki még mindig mereven figyeli az előtte zajló eseményeket. Lepillantok a kezemre, melyen még a sötétségben is a besurranó fényben megcsillan a gyémánt az ujjamon.
Kopogás zavarja meg a férfiak gyülekezetét, apám pedig beengedi az embereit, akik maguk előtt tolnak be egy szétvert férfit. A vér folyik le az arcán, a szeme úgy fel van dagadva, hogy nem tudom biztosan megmondani, hogy nyitva van-e.
- Mit műveltek vele? – nyög fel Beth, mire szigorúan ránézek, reménykedve, hogy nem hallották meg a kétségbeesett hangját.
- Jaxon, akit kértél – löki előre a férfi a másikat, aki térdre esik a vőlegényem előtt. Arca a szőnyeget súrolja, véres nyomot hagyva maga után.
Cipőjével a vállánál fogva hátrább taszítja az embert, aki felnyög. A hátára fordul, köhögni kezd, és vér fröcsköl ki a szájából.
- Állj talpra, miféle férfi vagy te? – Michele lép oda. Jaxon hagyja, hogy az öccse kiélje szadista vágyait, és ujját a vérző seb mélyébe nyomja. – Lányokat követsz az utcán? A fivérem menyasszonyának a lábnyomát nem csókolhatod meg – röhög fel, én pedig beleborzongok. Fogalmam sincs, hogy miről beszélnek.
- Belle – nyöszörög Beth, én pedig közelebb vonom magamhoz, vállát átkarolom.
Lábaim odaszegeznek a padlóhoz, és nem tudok ellépni a kijárat irányában, annyira lekötnek a látottak.
Jaxonra téved a tekintetem, ki sötéten néz le a férfi alakjára, akinek kínzó sikoly hagyja el a száját. Zsebre dugott kézzel áll, míg jobb kezében egy pohár whisky pihen, jég nélkül. Belekortyol, minden mozzanata elegáns, kimért. Igazi úriember lenne, ha nem emberek véreivel lenne szennyezve a keze.
Beth mellettem remegni kezd, hogy az ember szenvedése még fájdalmasabbá válik, amikor Michele kifeszíti a kezét és az ujjait úgy csapja le, mintha csak papírdarab lenne. Lilibeth eddig bírja, és olyan vérfagyasztó síkitás hagyja el a száját, hogy megáll bennem az ütő. Megragadom a kezét hirtelen, és amilyen gyorsan csak tudom, visszarángatom a szobájába. Kapkodja a levegőt, remeg, de rágatom magam után a folyosón, be egyenesen a hálójába.
- Nézz rám! – guggolok le elé, amikor lerogy az ágyra. – Befognak jönni ide mindjárt, meg kell nyugodnod. Nem tudhatják, hogy ott voltunk! Értesz engem? – várom a reakciót, de nem igazán érkezik el. Olyan sokkos állapotban van, hogy magam is megijedek. – Beth, koncentrálj. Vegyél mély levegőt.
Ahogyan gondoltam kicsapódik az ajtónk, apánk, mögötte az emberei.
Felállok, apámra meredek, aki pár hosszú lépéssel megszünteti a köztünk a távolságot, és hatalmas pofon csattan a húgom arcán, majd felém fordul, én pedig felkészülök, de nem érkezik a csípős érzés.
Kinyitom a szemeimet, melyeket ösztönösen hunytam le, és elakad a lélegzetem. Jaxon ujjai fonódnak apám csuklójára. Olyan csend telepszik körénk, mit nem mostanában tapasztaltam meg.
Hallom Lilibeth sírását, de nem tudok rá nézni, mert apám reakcióját figyelem.
- Ő már az én menyasszonyom, az én felelősségem. – ennyit mond Jaxon.
Apám nehezen, de tudomásul veszi. Leengedi a kezét, megragadja a húgomat, és kihurcolja a szobából.
- Ne! – nyúlok utána, de Jaxon megfogja a kezemet. – A húgom...
Tekintetével folytja belém a szót. Kezemre nézek, amelyet még mindig fog, és az érintése hirtelen égetni kezd. Elenged, megigazítja az öltönyét.
Beth után fordulok.
– Bántani fogja. Kegyetlen!
- Az apja, nem tehetek semmit – közönyösön veti oda. – Ez is tiszteletlen volt. Ha ez fordított helyzetben történik, az én házamban, valószínű, már nem lenne keze.
Sokkoló.
- Legalább nem tudnál tapogatni.
Felnevet. Most először hallom a nevetését, bár eddig kétszer találkoztunk összesen.
- Édesem, fogalmad sincs, hogy milyen, amikor a tenyerem rajtad lesz.
- Nem maradhatunk kettesben – terelek, amint felfogom, hogy mindenki magunkra hagyott bennünket, és a szavai az elmémbe jutnak.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy nemsokára sokat leszünk kettesben?
Mély hangja a bensőmig hatol, és valami mozgolódni kezd bennem, de nem engedem, hogy ez az érzelem kiüljön az arcomra.
- Ez most akkor sem helyes így – nyelek egy nagyot, ő pedig közelebb lép hozzám, a hátam a falnak simul, a lehelete az arcomat simogatja, ahogy felnézek rá. Illatát mélyen szívom magamban, és ha nem elrendezett házasság lenne, lehet, hogy még másképpen is állnék hozzá.
- Sok mindent szeretnék tenni veled, ami nem lesz helyes – szavai halkak, de annál is határozottabbak. Szikrák pattannak kettőnk körül. Kézzel fogható a feszültség. Mélyen magamba szívom a levegőt, a melleim megemelkednek, ő pedig lepillant kettőnk közé. A fehér ing, amit viselek végig be van gombolva, de úgy érzem, mintha a tekintete a melleim bőrét égetnék.
- Ysabelle – anyám hangja a messziből szól, és olyan megkönnyebbülést érzek, amelyet régen.
Jaxon tekintete azonban nem enged, bár már a keze nincsen rajtam, s ennek hiánya még fájdalmasabbá válik. A szemeimbe néz, szürke szeme az én zöldembe mélyed el, és teljesen megbabonáz.
- Elnézést – anyám hangja immáron a szobából szólt, s kizökkent bennünket. Jaxon hátrébb lép. – A tiszteletes vár már bennünket.
Pár másodpercig áll, majd hátat fordít, én pedig indulok után, kikerülve a vőlegényemet. Jaxon keze a csípőmre simul, és most először ér hozzám így. Finom, még is ijesztő egyszerre. A hátamhoz simul, lehajol, a szemhéjaim lecsukódnak.
- Egész nap arra fogok gondolni, hogy térdelve imádkozol.
Mire felfogom a szavait, és felnyitom a szemhéjaimat, már csak a hűlt helye ölel körbe.
Hónapokkal később..
A mélységbe bámulok. A fekete szoknyámat a szél meglebegteti, az arcom előtti fekte fátyol táncol a szélben, a rózsa vörösen izzik a kezeim között. A koporsót a mélybe engedik, hangok folynak egybe körülöttem, a szívem ütemeket hagy ki. Meredek magam elé, ujjaim a rózsa tökéletes szirmaira fonódnak, a tövisek az ujjamba vájnak, érzem a meleg vérem kiserkenését, ahogyan a bőrömön gördül végig.
- Ysabelle.
Hallom a nevemet a távolból, de nem foglalkozom azzal, hogy kitől származik a hang, csak az előttem zajló jelenetre koncentrálok, ahogy közelebb lépek, térde rogyok, a rózsa szírmai pedig a sötét koporsóra hullanak.
Sikítva ébredek.
A mellkasom súlyosan emelkedik, levegő után kapkodok. Melegem van, a hajam nedvesen a testemhez tapad. Felkapcsolom az éjjelilámpát, mely gyér fénnyel árasztja el a helyiséget, s a pohár vizet emelem a számhoz, némi megváltás után fohászkodva. Próbálom a lélegzetem normalizálni, de nehezemre esik. A szívem hevesen ver, s felállok, az ablakhoz lépek, kitárom, a friss levegő beáramlik a szobába, az arcomat megcsapja. Mélyen magamba szívom lehunyt pillákkal. Sose voltak könnyűek az estéim, és bármennyire is reménykedtem az idő előrehaladtával az érzéseim enyhülésében, egyre erősebbek lesznek. Az álmaim egyre borzalmasabbak, keserédesen fájdalmasok.
A poharat úgy szorítom, hogy a kristály majd szétroppan a kezeim között. Felpillantok a csillagokkal borított égboltra, mely gyönyörű fényekben játszik. Eszembe jutnak a pillanatok, melyek megkoronázták az estéinket egy hosszú nap után. Mikor itt ültünk, a messzeségbe bámultunk és egymás ölelésében elveszve csupán a pillanatnak éltünk.
A szám szomorú mosolyra húzódik.
Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, ahogyan azt sokszor megtette már az elmúlt hónapokban. Amilyen nehezen indult a házasságunk, annyira sodort el bennünket az ár, és lettünk teljesen egymáséi. A forró csókok, az ölelések, a tekintete, ahogyan rám nézett. Amikor meg sem szólalt, de tudtam, hogy csodálatosnak gondol, még ha én ezzel daccoltam is. Addig csókolt, hogy elfelejtsek mindent, és csak rá koncentráljak.
A telefonom rezegni kezd az éjjeliszekrényemen, értesítést jelezve, s ekkor tűnik fel, hogy már több előző is volt. Értetlenül fordulok felé, hogy az éjszaka közepén mégis ki az, aki keres, de akkor látom, hogy a házban elhelyezett biztonságirendszer küldte az értesítéseket. Rámegyek a legfrissebbre, s ahogyan a kijelzőn a fekete-fehér kép felvillan, a kristálypohár úgy hullik ki kezeim közül és törik szilánkosra a padlóval való találkozáskor.
A kamera a hálószoba előtti folyosó képét mutatja. Levegőt is elfelejtek venni, ahogy az alakot megpillantom a hálóm ajtaja előtt, sziklaként állva. Testét pulóver borítja, kapucni van a fejébe húzva. Nehéz bakancsot és farmert visel, míg egyik kezében egy rózsa pihen.
Megfagy az ereimben a vér. Szinte lassított felvételnek érzékelem minden mozzanatom, ahogyan az ajtóra pillantok, melynek túloldalán az alak áll. Összekavarodnak a gondolatim a helyes cselekvést illetően.
A fiókhoz nyúlok, az ott pihenő fegyvert magamhoz veszem, az ajtóra szegezem, kissé megremeg a kezem, de Jax megtanított a kis időnk alatt pár dologra, és a fegyver biztosan tartása egy volt közülük. Lepillantok a kijelzőre, az alak megmozdul, közelebb lép határozottan. Ahogyan ő előre, én úgy a szoba legmesszebbi pontja felé teszem meg a lépteimet. A kilincs és a kijelző között jár a tekintetem és a szívem majd kiugrik a helyéről, de mély levegő segít, hogy észnél maradjak. Nem zuhanhatok most össze. Tisztánk kell maradnia minden gondolatomnak.
Homlokát az ajtónak dönti, kezét a kilincsre csúsztatja. Felkapom a másik telefonom, amely végszükség esetére van, és Michele tudja, hogyha ezen keresem, akkor az nem meghívás egy bájos csevegésre. Még sose kerestem ezen a számon, és ez azt is bizonyítja, hogy olyan gyorsan kapja fel, hogy szinte kicsörögni sincs ideje a vonalnak.
- Belle?
- Michele! – remeg meg a hangom, de túlságosan hangosan beszélhetek, mert Ő is felkapja a fejét, hátra tántorodik, a virág lehullik, a földön heverve marad, míg ő megfordul, a lépcső irányába szedi a lépteit. A kamerába egyszer sem néz.
Tudja.
Az ajtóhoz rohanok, és bezárom azt, amint kellő távolságba került tőlem.
- Bezárkóztam. Elment.
Tájékoztatom Michelet zakatoló szívvel, remegő kézzel, de a fegyvert még most sem teszem le.
- Itt vagyok a lakásban – bontja a vonalat.
Váltogatom a kamera képeit, és figyelem, ahogy Michele átkutatja az egész apartmant az embereivel. Áldom, hogy egy lakással lejjebb lakik csupán, és már itt is terem. Próbálom nézni, hogy az alak hova tűnt, de sehol sem találom.
Felszívódott teljesen. Úgy olvadt bele a sötétbe, mintha onnan jött volna közénk.
Könnyek gyalázzák az arcomat, melyet erőszakosan a kézfejemmel törlök le.
Kopogás ránt vissza a gondolatimból és a kijelző fogságából.
- Belle, én vagyok.
Felpattanok, felrántom az ajtót, Michele karjai közé omlok.
- Mindent átkutattunk, de sehol nem találtuk. Látnom kell a felvételt.
Arrább engedem, a telefonomat a kezébe veszi, hogy megvizsgálja a felvételt, de ő sem lát többet. Össze-vissza tekergeti, majd a legelejétől megnézi, amikor is a lakás területére lépett.
Egy szobából lép ki, amely nincs bekamerázva. Jax dolgozószobája volt, és azóta nem voltam odabenn, hogy elvesztettem. Michele utasítja az embereit, hogy alaposan azt a szobát kutassák át, minden centimétert, semmit se hagyjanak ki.
- Nem engedem, hogy továbbra is itt maradj, főleg őrizet nélkül. A lakásban is kell testőrnek lennie! Jax visszatér a halálból és kiherél, ha nem védelek meg! Nem szeretném ezúttal én megölni őt.
Azt hiszi, hogy kibaszott vicces.
- Nem tér vissza – kiáltok fel. – Meghalt! A kibaszott élet miatt, amit a családjaink folytatnak elvesztettem! Nem vagy vicces! A férjem volt, neked a testvéred! Tisztelettel beszélj róla!
Ordítok, zokogok és az elmúlt hónapok fájdalmai úgy szakadnak fel bennem, mintha egy sebtapaszt rántottak le volna a lelkemről.
Michele keze megragadja a kezemet és mélyen a szemeimbe néz.
- Szedd össze magad! Kibaszottul szedd össze magad! Meg kell tudnom, hogy ki volt ez a kibaszott bátor és perverz. Miért nem jött be? Inkább örülj neki, lehet, hogy már nem élnél.
Tűz lobban fel bennem, és a fegyver melyet még mindig szorongatok a tarkójához simul. Felröhög, de elenged.
- Takarodj!
Egy csésze forrón gőzölgő teával a kezemben lépek az ablakhoz, amelyen oly ritkán nézek ki. A nappaliban ropog a kandallóban a tűz, a fénye bevilágítja a teret, és melegséggel tölti meg azt, amely hiányzik belőle egy jó ideje már. Nézem az alattunk elterülő városképet, ahogyan az autók türelmetlenül mennek, s bár a dudák éles hangját nem hallom, de tudom, hogy csak úgy visszhangzik tőlük a város.
Testem az üveg felületének nyomódik, a szája az enyémen, a nyelve a számban, az államat olyan szorosan fogja, hogy biztosan vad csókba táncoljon velem. Farkát az ölemnek nyomja, annyira simulunk egybe, hogy még a lélegzetvétel is lehetetlennek tűnik. Felgyűrődik a ruhám, a bugyim hiánya pedig megkönnyíti neki a kezének a mozgását. Egyik lábamat a csípőjére húzom, ahogy a fenekembe markol.
Birtokol.
Akarom.
Akar.
Érintéseibe belemerülök, elébe megyek éhezve.
Megperdít a tengelyem körül, fenekem szabadon tárul fel előtte, és farka már ott is van. Csupaszon, keményen.
- El se hiszem, hogy nem készültél még el!
Összerezzenek, ahogy múltból a jelenbe cseppenek vissza. A teám a csésze peremén túlmegy, és a földön köt ki egy része.
- Loren! – nézek rá mérgesen, míg ő a lámpát kapcsolja fel.
- Ne Lorenezz itt nekem, már el kellett volna indulnunk.
Odasiet hozzám a csészét az üvegasztalra teszi, és azonnal azon kezd el járni az agyam, hogy milyen nyom fog maradni ott utána.
- Igyekezzél, ideje ezt a szomorú arcot pár órára magad mögött hagynod. Csinos ruha, magassarkú, vörös rúzs, és már is önmagad leszel.
- Nem teszek fel rúzst.
Jax kedvence volt. Imádta, mikor vörösre festett számmal kényeztettem, ahogyan az elkenődött festék enyhe nyomot hagyott a bőrén.
- Jó, a rúzs nem kell, de térj kicsit vissza a fiatalságodba.
- Nincs kedvem, menjetek a lányokkal, megleszek.
- Ysa, kérlek.
- Köszönöm, de azt hiszem fogok egy könyvet – ezzel visszafordulok az ablak felé, és reménykedem, hogy feladja és magamra hagy.
- Oké, adok még időt neked – sóhajt fel. – De készülj fel, hogy nincs már időd sokáig itthon búslakodni, mert ki foglak rángatni innen.
Ezzel hallom a távolodó lépteit, és a szoba újra a sötétséggel az ölelésükbe von. Úgy érzem, hogy valami erősebbre lesz szükségem, így a bárpulthoz lépek és egy kellően erős gintonikot keverek magamnak. Megiszom ott helyben, és töltök egy újabbat.
A hideg fut végig a testemen, és oldalra pillantok, a sötétségbe, és őrültség, de úgy érzem, hogy figyelnek. Számhoz emelem a pohár peremét és az ital eltűnik. A kezem magától már újra is tölti a poharat, majd elindulok a sötétség irányába. Feloltom a lámpát, és senki nincs ott. Újabb korty, lekapcsolom a villanyt, és zenét teszek be, amely mindenhonnan áramlani kezd felém. Úgy érzem, hogy ez az egyedüli parti tökéletes nekem.
A gin fogy, a tonik már kevésbé, a dalok váltják egymást, a csípőm pedig tekereg a ritmust követve, vagy éppen nem. Lehunyom a szempilláimat, bármennyire is szürreális az egész, úgy érzem, hogy végre elengedem magam. A fejem kótyagos, a ruhám nevetséges, a hangulatom szomorú, a gin pedig fogy.
Emlékeimbe felelevenedik, ahogy kezek csúsztak a csípőmre, mikor Jaxel táncoltam, ahogyan a testem az enyémhez simult. Testünk egyszerre ring, együtt lélegzik. Szoros az ölelés, az illata az orromban, a teste melegsége az én testemen, a szívének dobbanása szinkronban az enyémmel. A dal körbe ölelve bennünket ringatja a lényünket.
- Ennek a babának, csak egy tánc kell... – meleg levegő simogatja a fülemet, a szavak a lelkemet melengetik.
Az ölelés eltűnik, a szívek ritmusa megszűnik.
Az érintés eltűnik, a szemeim kipattannak és a hátam mögé kapom a fejem, ahonnan a sötétség néz vissza rám. A pohár szilánkosra törik a padlón, ahogy messze hajítom az elnyelő sötétbe.
Bódultan térek magamhoz, a hideg levegő megcsapja a testemet, a sötétség viszont még mindig itt van. Fogalmam sincs, hogy kerültem az ágyba, de a lakást most csend uralja, a fejem viszont továbbra is kótyagos. Felülök, hogy vízért nyúljak, ahogyan azt sokszor teszem meg az éjszaka közepén, de a kezem megáll útközben, amikor észreveszem a kitárt erkély ajtaját. A kezem a fiókba nyúl, hogy a fegyvert elővegyem, és sikerül is. Zúg a fejem, de igyekszem összpontosítani, hogyan azt Jaxon mindig is elvárta tőlem.
Felállok, az alak, aki az ajtóban áll mozdulatlan, míg én a fegyverrel rácélzok. Bár nem látom az arcát, tudom, hogy farkasszemet nézünk. A hideg végigfut rajtam, az érzés ismerősként köszön vissza. Előre lép határozottan, én pedig határozottan állok, a fegyver csöve a mellkasába fúródik, és másodpercek töredéke alatt kiüti a fegyvert a kezemből, erősen megragadja a testemet, nyikkanok egyet és egy forrószáj csapódik az enyémnek.
Próbálok harcolni, de felesleges, olyan fölénybe van, és minden mozzanatom tudja. Illata megbabonáz, kezeimet elengedi, eltávolodni azonban annyira enged, hogy a homályba megláthassam az arcát. Némán gördül végig egy könnycsepp az arcomon, és a düh átvesz mindent. Enged, fordul a helyzetünk, az ágyra kerül fölé mászok és lerángatom róla a kapucnit. – Gyűlöllek!
Ordítom, a mellkasát ütlegelem, a könnyeim szakadnak fel belőlem. Hagyja, egy ideig, majd felül, és forró csókba von.
- Ne ellenkezz – morogja a számba, és beleharap.
Ujjaim a tarkójába mélyednek, hevesen csókolom, mindent pótolni akarok, mindent átélni. Ha nem is a valóság és a részegség még magasabban tombol bennem, mint gondolom, legalább legyen szép.
- Imádom, amikor be vagy baszva, mindig felül akarsz lenni.
Szemébe nézek.
Tenyerem az arcán csattan, ő pedig csak vigyorog.
Jax még vigyorogni mer.
Megragad és újra olyan hévvel kezd el csókolni, hogy követni sem tudom már az ütemet. Az ágy recseg, a testem pedig beleremeg, és azt akarom, hogy soha ne múljon el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.