Nevetve szaladok a zöld gyepen a tó irányába, amelynek szélén a fáról lógó fonott, vastag kötél mókás lehetőséget rejt magában. Ledobom a bikinimet takaró falatnyi strandruhát és felmászom a fára, hogy felülhessek rá.
- Biztos vagy benne? – kíváncsiskodik Harry. – Tudod, ha gyáva vagy még visszafordulhatsz.
- Töröld le a vigyort a szádról, Styles.
- Én figyelmeztettelek – húzza meg a kötelet és a vastagon csomózott végére rá is ülök.
Segít Harry is, bár így is tökéletesen be tudom lendíteni magamat és már is a víz fölött találom magamat. Hatalmas csobbanás kíséretében érkezem meg a tóban. Azonnal megcsap a hideg víz, és alig várom, hogy a felszínre ússzak. Hajamat kisimítom az arcomból és Harryt keresem a tekintetemmel, aki már hasonlóan hozzám alsóra vetkőzött és felfelé mászik a fán kialakított fokokon. Lábai közé veszi a kötelet, elrugaszkodik, s nem messze tőlem csapódik be a tóba. Nevetek és egyszerre reszketek a hidegtől. Harry is felbukik a vízből, közelebb úszik hozzám és a karjaiba simulok.
- Megfagyok – koccannak össze a fogaim, ahogy teljesen hozzábújok.
- Mondtam, hogy veszélyes vállalkozás – csókol halántékon.
Keze végig vándorol a testemen és belemarkol a fenekembe, míg a lábaim a dereka köré fonódnak. Melleim szinte az arcába vannak, és el is kalandozik a tekintete. Nyelvét kidugja és pimasz módon a tetején végig is szánt vele. Megborzongok, nedves hajába túrok és közelebb vonom magamhoz, de ő hamar megszakítja a kontaktust.
Elenged, kacérkodva elkezd távolodni tőlem, ki egyenesen a part irányába, ahol a Nap csábítóan süt és hívogat. Követni kezdem, de esélyem sincsen vele szemben. Úszok és közben figyelem őt is, a kacér, nevető arcát, ahogyan kimászik a füves partra, lábait még mindig a vízbe lógatva. Megközelítem, megragadom a lábát ő pedig felhúz, ameddig tőle telik. Kimászom mellé, a mellkasom sűrűn emelkedik, levegő férkőzik a tüdőmbe, az arcomra pedig hatalmas mosoly. Hasamra simítja a tenyerét, lehajol és csókot csen. Ajkaink finoman, kissé incselkednek, aztán megszakítja a csókot és leheverészik mellettem.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, hogy mennyi minden történik körülöttünk. A madarak csicseregnek, a bárányfelhők vonulnak és a percek órákba fordulnak át. A szél lágyan simogat bennünket, a csend körbe ölel. Harryre pillantok, aki lehunyt pillákkal, arcát a Nap felé fordítva ejtőzik.
- Mit szólnál, ha össze költöznénk?
Felém kapja a fejét, homlokán ráncok ülnek. Teljesen felém fordul, felkönyököl, keze a hasamon kezd játszani, de látom a teljes értetlenségét az arcán.
- Örülnék neki, de nem láncolhatod magad hozzám – kezd bele. – Tudod, hogy mennyire szeretlek és mindennél jobban szeretném, viszont nem akarom, hogy a kelleténél jobban összetörj majd.
- Ne – nyelek egy nagyot és felülök. – Egyszerűen szeretném az időmet veled tölteni, amíg lehetőségem van rá.
Kezeim közé fogom az arcát. Tekintete csillog, megtört és egyszerre szomorú. Elmosolyodom haloványan, közelebb férkőzőm hozzá, ajkaimat az övéi ellen nyomom.
- Kicsim...
- Nem szeretném elvesztegetni a pillanatainkat, a csókjaidat, az érintésedet, a szemeid ragyogó tekintetét – suttogom csókok hada között a szavakat a szájára. – Ne ellenkezzél, kérlek.
- Rendben van – egyezik bele végül, és még közelebb húz magához. Karjaiban ringatni kezd, nyakamba csókol és simogat. Mindig kihasználja, hogy hozzámérhet, és ennek a tudata a szívemet facsarja meg. – Az ajtóm nyitva áll előtted. Menjünk haza, baby.
Lerángatom a bőröndömet a szekrényem legfelső polcáról, amely kissé nehezebb feladatnak ígérkezik, mint azt gondoltam. Felnyögök, ahogy a nehéz poggyász a földre huppan üresen enyhe porfelhőt hagyva maga után. Letörülöm egy ronggyal és felnyitom. A szekrényem ajtajait kitárva azon vagyok, hogy a legszükségesebbeket magammal vigyem, hiszen bármikor visszajöhetek, ha szükségem van valamire. Átválogatom gyorsan, és a táska mélyére süllyesztem a ruhadarabokat.
- Hé, nem tudod, hogy ... – jelenik meg a szobám ajtajában anyám. Felnézek rá, ő pedig kíváncsian fürkészi, hogy mit is csinálok. – Te meg mit csinálsz? – karba fonja a kezeit és beljebb lép, hogy jobban szemügyre vegye a ténykedésem.
- Elköltözöm... – nyögőm ki kissé remegő hangon. – Vagyis csak átmenetileg, de igen, elköltözöm.
- És megtudhatnám, hogy még is hova?
- Harryhez – nyúlok a következő adag ruha után.
- Miért? Mármint tudod, hogy szívesen látjuk itt mindig, és hogy szinte a saját fiúnként szeretjük, de ez nem kicsit elhamarkodott?
Hallgatok és tovább pakolászok, mindent szépen sorba. Már amennyire azt a kapkodó szívem engedi, és anyám árgus tekintete, aki ritkán gurul dühbe, de azt hiszem, hogy hamarosan komoly szóváltás is lehet ebből. Sietősebbre veszem a pakolászást, szinte mindent csak behajítok.
- Ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem?
- Igen, anyu, tudom.
Tovább dobálom a ruháimat a bőröndbe mindenféle magyarázat nélkül. Megjelenik mellettem és megragadja a csuklómat, ezzel teljesen magára vonva a figyelmemet. Tekintetünk találkozik, ő szinte már dühöng, míg én feszengek, de érzem, hogy a szavak lassan a nyelvem hegyén kiáltásban végződnek majd.
- Terhes vagy?
- Micsoda? – kiáltok fel. – Dehogy is! Úr isten, anya, még le se feküdtünk. Megnyugodhatsz.
- Oké, rendben – fúj egyet. – De jogom van tudni, hogy miért döntöttetek így. A lányom vagy!
- Hív pozitív! – kiáltok fel és könnyes szemekkel anyámat figyelem.
Szája elé kapja a kezét, látom, hogy ennél a hírnél a terhességem eltörpült volna. Valószínű, azt könnyebben kezelné, és én is, Harry is, mindenki. Könnyek legördülnek az arcomon, majd visszafordulok a ruháim felé.
- Megőrültél? Megcsókoltad?
- Nem AIDS-es!
- Tudom, hogy mit jelent a HIV pozitív! Tényleg nem feküdtetek le?
- Nem tényleg nem, megnyugodhatsz, de nem lesz ez mindig így.
- Elment az eszed? – teljesen kikkel magából, ordít. – Veszélyeztetnéd a jövődet?
- Szeretem! Miért olyan átkozott nehéz ezt megérteni? Mellette akarok lenni az utolsó lélegzetvételéig – kiáltom totálisan mérgesen, dühösen. – Az szívét adta nekem, én pedig neki az övét. Mellette akarok lenni, amíg tehetem és amíg akarja! Nem fogom cserben hagyni, ahogyan azt sokan tették.
- Kicsim – fújja ki a levegőt, és már az ő szemeiből is könnyek folynak. – Tudom, hogy mennyire szereted, és tisztellek, becsüllek, amiért így kiállsz mellette, de könyörgöm, ne csinálj semmi ostobaságot. Maradj itthon, átjöhet, amikor csak szeretne, szívesen látjuk, csak könyörgöm ...
- Ne kérj tőlem semmi ilyet, amikor arra úgy is tudod a választ. Nem szánalomból maradok vele, hanem mert teljes szívemből szeretem, és amikor már nem lesz itt – a tokromon akad a szó, a hangom teljesen elmegy és a könnyeim ennek gondolatára még jobban folyni kezdenek végig az arcomon -, a szívem egy darabját örökre magával fogja vinni.
- Kislányom... – közelít meg anya, és átölel szorosan. – Meg kell értened, hogy anyaként az elsődleges számomra te vagy – homlokomra csókot nyom.
Homályosan látok a könnyeimnek köszönhetőn, de látom, hogy távolodni kezd, majd mire feleszmélek, megragadja a kulcsot a zárból, becsapja az ajtót és a zár már kattan is. Futóléptekben szelem át a távolságot és ütni kezdem a fa ajtót.
- Ezt nem teheted meg velem! – kiáltom, hogy a mellkasom szinte már beleremeg és fáj. – El tudom dönteni, hogy mit akarok kezdeni az életemmel! Anya!
Bassza meg...
Hajamba túrok idegesen, és gondolkodni kezdem, hogy mit is kezdjek. Nem tarthat örökké itt bezárva, de eszemben sincs több idős vesztegetni, amikor pont abból van a legkevesebb számunkra. Kapkodom a tekintetem a szobám rumlis falai között, és egy gyors döntéssel lekapom a sporttáskámat, amiben eltűntetem minél gyorsabban a legfontosabb ruháimat, és amiket képes elnyelni a táskám. Behúzom a cipzárt és az ablakomhoz sétálok minden épeszű gondolatom elhagy, és csak a kapkodás, az akarás marad. Kitárom az ablak szárnyait, kihajolok és körbe pillantok. A táskámat ledobom a földre, én pedig nem is gondolkozva leülök a párkány szélére, lábaimat kilógatom, és az odalógó fa segítségével lemászom. Néhol megkarcol egy-egy ág, de hamar leérek. Felkapom a cuccaimat és hátat fordítok a szülőházamnak.
- Kicsim?
Harry hangja ragadja meg a figyelmemet, ahogyan belépek a lakása ajtaján. A bárpultnál ül, a telefonját leteszi a pultra és felém indul. Szinte pár lépéssel el is tünteti kettőnk között a távolságot. A padlóra dobom a táskámat, arcomat kezei közé fogja és szemeimbe néz.
- Mi történt? – halkan beszél, vár, türelmes és ezt roppantul értékelni tudom.
Megrázom a fejemet, homlokomat a mellkasának döntöm és hagyom, hogy karjai teljesen bekebelezzenek. Zokogok. Egyszerre vagyok szomorú és boldog. Boldog? Részben, de még is Harry karjaiban úgy érzem, hogy megnyugszom, a boldogság átjár, és még többért esdeklem.
Felnézek rá, zöld szemeivel aggódóan méreget. Csípőjéről elveszem az egyik kezemet és az arcához vezetem, lábujjhegyre emelkedem, számat a szájára tapasztom, s heves csókra késztetem. Csípőmbe mar, fenekemnél fogva még közelebb von magához, és nyelve az enyémmel jár kecses táncot.
- Kicsim...
- Ne, ne mondj semmit – suttogom a szájába a szavakat lehunyt pillákkal.
- Nem menekülhetsz el a problémák elől.
- Mindössze kiélvezem a gyengéd pillanatokat, amikor csókolsz – puszilom meg és megfogom a kezét. A hálóba vezetem, ő pedig csendben lépdel mögöttem egy farmerban, mezítláb mindössze. A nyári hőség a lakása falai közé is betört és csak még jobban ösztönöz arra, hogy megszabaduljunk a ruháinktól. Ostoba indok? Lehetséges, de a szerelme teljesen valós.
- Mire készülsz, kicsim? – hajol le hozzám, puszit ad a számra és értetlenül mered rám, ahogyan farmerrövidnadrágomból egy doboz óvszert veszek elő és az ágyra dobom. – Figyelj, én...
- Bár azt hiszem, hogy eléggé informált voltam, de utána néztem mindennek. Higgy nekem, teljesen biztonságban leszek, veled, a karjaid között, a csókjaiddal.
Végigsimít az arcomon, a számon és tisztán látom a pillantásában a bizonytalanságot. Én is így voltam vele, amíg idefele egy kondom automatánál meg nem álltam és szereztem egy dobozzal. Lehet ostobának gondolni engem, őrjöngeni, ahogy anyám tette, de szeretnék minden pillanatot megélni vele, és ha megtehetem biztonságosan, akkor szeretnék élni a lehetőséggel.
- Miattam nem kell megtenned, így is csodás emlékeink lesznek.
Szavakat inkább nem formálom meg, amik a gondolataimba férkőznek. Elszakadok tőle és megszabadulok a blúzomtól, aztán a rövidnadrágtól és így szép lassan minden a földre kerül. Meztelenül előtte állni teljesen új, ismeretlen, még is feltüzelő és vággyal teli. Mélyen szívom magamba a levegőt, míg ő a tekintetemről el sem pillant. Mondhatni, hogy kész úriember, de tudom, hogy már rég szétszaggatna, ha nem fogná vissza magát. Szinte már hallom, ahogyan nagyot nyel, a csendes szoba falai visszhangot vernek. Ismételten elé állok, remegő kezemmel kinyúlok és végig simítom enyhén borostás arcát. Felsóhajt, kifújja az eddig benn tartott levegőt, és hagyja, hogy a felsőtestén elkalandozzanak ujjaim. Napbarnított bőrén a tetoválásai csodásan festenek. Közelebb hajolok ajkaimat a bőrére nyomom és gyengéd csókokkal hintem be, ahol csak érem. Hajamat elseperi az arcomból, ahogy a kusza tincsek közé túr. Állam alá nyúl, amikor elérem a nadrágja korcát, s felemeli az arcom, hogy a tekintetünk találkozzon. Csókot hint a számra, keze bejárja a testemet, mellemet finoman megmarkolja és tovább halad. Egyetlen centit sem hagy érintése nélkül, szemei kíváncsian kutatnak, lélegzetünket tisztán lehet hallani az éjszakai csöndben.
- Gyönyörű vagy.
Eddig is nehezemre esett a könnyeimet elcsendesíteni, de lassan ismételten a felszínre törnek és arcomon csendesen gördülnek le. Közelebb vonom, szorosan ölelem, a szívének minden ütemét érzem és ez megnyugvással tölt el. Ajkát csókolom, és kettőnk közé lenyúlva kigombolom a nadrágját, s letolom róla az alsónadrágjával együtt. Földre esnek a ruhadarabok, csatlakoznak vígan az enyéimekhez, míg ő végigdönt a bevetetlen ágyán. Belesimulok a pamut finom anyagában és Harry karjaiba, ahogyan csókol, érint mindenhol, ahol ér.
- Ne sírj – suttogja a szemeimbe nézve. – Kérlek, ne tedd még nehezebbé ezt.
- Fogalmad sincs, hogy mennyire könnyű téged szeretni.
Lehajol, ajkai az én ajkaimat érik.
- Szeretlek.
Szavai halkak, szinte ki sem mondottak, de még is kettőnké a pillanat, az érzés, a csókok, az ölelések.
Lábaimat széjjelebb teszi, ahogyan a combjaival teljesen közéjük furakszik. Feltérdel, az óvszereket a kezébe veszi és egyet fel is bont, és precízen felgörgeti magára. Még mindig látom rajta, hogy mennyire bizonytalan, hogy mennyire aggódik értem, ám megfogom a kezét, és visszavezetem hozzánk, a jelenünkhez.
Csókolózunk, simogatjuk egymást, ölelünk. Lassan haladunk, minden másodpercet kihasználva haladunk előre, lépésről - lépésre. Halk vallomások hagyják el a szájunkat, és forró csókokban érünk össze, míg remegő kezei megtalálják az enyéimeket és ujjaink egybefonódnak. Szinte teljesen ellazul, amint elmerül bennem, kitölt és tényleg az övé leszek teljesen. A szemkontaktust nem szakítja meg, míg csípőjét lassú, szinte már őrjítő mozgásra ösztönözi. Combjaim úgy fonják körbe őt, mint az indák, amíg teljes örökkévalóságig magukhoz akarnák láncolni őt. És valóban így van. Annak gondolata, hogy elveszíthetem, megőrjít. Kicsinál. Éget belülről, és szívem szerint szétzúznám a múltját, a családját, hogy ezt tették vele, s ide jutott. Másrészről pedig, imádom a lelkét, a jelenét, a személyét, azt, aki Ő.
Egy csókkal visszaránt magához. Hálásan kapok utána, még többet követelve. Megfordítom a pozíciót és én kerülök felülre. Mozgásra ösztönözve a csípőmet, ujjaimat a mellkasába mélyesztve nézem az alattam elterülő csodás fiút, aki ennél többet érdemel. Aki nekem mindent megadott, amire csak vágyhatok, aki elérte, hogy nevessek az ócska kopp-kopp viccein, s aki elérte, hogy többet akarjak az élettől. Az élettől, aki el fogja venni tőlem.
Felzokogom. Mellkasom zihál, a levegőt kapkodom, a könnyeim úgy áztatják arcom, hogy a szemeim nyitva sem tudom hagyni. Érzem, hogy a karjai körbe ölelnek, szorosan fog. Nem enged, ajkai érintenek, a hátamat simogatja megnyugtatóan, de én csak zokogok.
- Itt vagyok, kicsim.
Mély hangja megnyugtat, és szívének egyenletes üteme, amelyet a saját mellkasomon érzem. Teljesen eggyé válunk, amennyire ez lehetséges.
A szoba üresen áll, a falak hófehérek én pedig úgy döntöttem, hogy ideje színt vinni az életünkben. Már több hónapja élek Harryvel, és azt hiszem, hogy jobb döntést nem is hozhattam volna. Minden napunk boldog, mosollyal, vágyakkal, csókokkal, kisebb érintésekkel teli. Igyekszem már nem előtte kimutatni, hogy mennyire is gyenge vagyok. Van, amikor a sírás rámtör, de óvva őt, valahogy elmenekülök, és kisírom a bánatom. Igyekszem magam azzal bíztatni, hogy minden perc egy csoda, amit vele tölthetek, és nem akarom kesergésre pazarolni az időnket.
- Merre jársz? – csókol a nyakamba Harry.
Mosolyogva ránézek, ahogyan az ecsettel a kezembe a színeket viszem fel a csupasz falra.
- Hogy mennyire jól fog állni neked a rózsaszín – húzok az orrára egy csíkot.
- Hé! – kiált fel tetettet sértettséggel, de a féloldalas mosolya és a gödröcskéi az arcán ülnek. – Ezt még megkeserülöd.
Ígéretét azonnal akarja teljesíteni. Menekülni kezdek, de a helyiség meglehetősen kicsike a kergetőzéshez. A derekamnál fogva elkap, megpördít, és a földre tesz, amelyen a nejlon csörögni kezd.
- Ezt nem teheted velem! – ellenkezem, de ő csak ujját a festékesvödörbe mártja és a felgyűrődött pólója alatt a hasamra egy mintát rajzol. Lefekszik mellém, amint megcsodálja a munkáját és csókot nyom mellé. Eldől mellettem, hallom a kacagását, míg én felemelkedem annyira, hogy megcsodáljam a mesterművet. – Valószínű, hogy egy tetoválószalont kellene keresnem, ennek megörökítésére.
Harryre nézek, de a szemei csukva vannak.
- Bébi? – szólongatom nevetve, de a mosolyom lehervad. – Harry? Ne szórakozz, nem vicces! – kezemet a mellkasára teszem és igyekszem elérni, hogy abbahagyja a tréfálkozást, de semmit sem érek el vele. Egy mosoly árnyéka sem suhan át az arcán. Észreveszem, hogy a könnyeim ismételten utat találnak maguknak, és az ő arcára esve gördülnek le. A telefonomért nyúlok, kapkodva a mentők számát beütöm, bár kezem annyira remeg, hogy csak reménykedem, hogy valóban sikerült a megfelelő három számot tárcsáznom. Fel sem fogom, hogy mit is hadarok el a telefonban, de a készülék a földön landol én pedig tovább igyekszem Harry ébresztésével. – Hallasz engem? Kérlek, ne hagyj el! – lehajolok, arcomat a nyakába csúsztatom, mélyen magamba szívom az illatát és ölelem. – Szeretlek. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.