I just wanna hear you: Saying baby, let's go home

Nevetve szaladok a zöld gyepen a tó irányába, amelynek szélén a fáról lógó fonott, vastag kötél mókás lehetőséget rejt magában. Ledobom a bikinimet takaró falatnyi strandruhát és felmászom a fára, hogy felülhessek rá.

- Biztos vagy benne? – kíváncsiskodik Harry. – Tudod, ha gyáva vagy még visszafordulhatsz.

- Töröld le a vigyort a szádról, Styles.

- Én figyelmeztettelek – húzza meg a kötelet és a vastagon csomózott végére rá is ülök. 

Segít Harry is, bár így is tökéletesen be tudom lendíteni magamat és már is a víz fölött találom magamat. Hatalmas csobbanás kíséretében érkezem meg a tóban. Azonnal megcsap a hideg víz, és alig várom, hogy a felszínre ússzak. Hajamat kisimítom az arcomból és Harryt keresem a tekintetemmel, aki már hasonlóan hozzám alsóra vetkőzött és felfelé mászik a fán kialakított fokokon. Lábai közé veszi a kötelet, elrugaszkodik, s nem messze tőlem csapódik be a tóba. Nevetek és egyszerre reszketek a hidegtől. Harry is felbukik a vízből, közelebb úszik hozzám és a karjaiba simulok. 

- Megfagyok – koccannak össze a fogaim, ahogy teljesen hozzábújok. 

- Mondtam, hogy veszélyes vállalkozás – csókol halántékon. 

Keze végig vándorol a testemen és belemarkol a fenekembe, míg a lábaim a dereka köré fonódnak. Melleim szinte az arcába vannak, és el is kalandozik a tekintete. Nyelvét kidugja és pimasz módon a tetején végig is szánt vele. Megborzongok, nedves hajába túrok és közelebb vonom magamhoz, de ő hamar megszakítja a kontaktust. 

Elenged, kacérkodva elkezd távolodni tőlem, ki egyenesen a part irányába, ahol a Nap csábítóan süt és hívogat. Követni kezdem, de esélyem sincsen vele szemben. Úszok és közben figyelem őt is, a kacér, nevető arcát, ahogyan kimászik a füves partra, lábait még mindig a vízbe lógatva. Megközelítem, megragadom a lábát ő pedig felhúz, ameddig tőle telik. Kimászom mellé, a mellkasom sűrűn emelkedik, levegő férkőzik a tüdőmbe, az arcomra pedig hatalmas mosoly. Hasamra simítja a tenyerét, lehajol és csókot csen. Ajkaink finoman, kissé incselkednek, aztán megszakítja a csókot és leheverészik mellettem. 

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, hogy mennyi minden történik körülöttünk. A madarak csicseregnek, a bárányfelhők vonulnak és a percek órákba fordulnak át. A szél lágyan simogat bennünket, a csend körbe ölel. Harryre pillantok, aki lehunyt pillákkal, arcát a Nap felé fordítva ejtőzik. 

- Mit szólnál, ha össze költöznénk? 

Felém kapja a fejét, homlokán ráncok ülnek. Teljesen felém fordul, felkönyököl, keze a hasamon kezd játszani, de látom a teljes értetlenségét az arcán. 

- Örülnék neki, de nem láncolhatod magad hozzám – kezd bele. – Tudod, hogy mennyire szeretlek és mindennél jobban szeretném, viszont nem akarom, hogy a kelleténél jobban összetörj majd.

- Ne – nyelek egy nagyot és felülök. – Egyszerűen szeretném az időmet veled tölteni, amíg lehetőségem van rá.

Kezeim közé fogom az arcát. Tekintete csillog, megtört és egyszerre szomorú. Elmosolyodom haloványan, közelebb férkőzőm hozzá, ajkaimat az övéi ellen nyomom. 

- Kicsim...

- Nem szeretném elvesztegetni a pillanatainkat, a csókjaidat, az érintésedet, a szemeid ragyogó tekintetét – suttogom csókok hada között a szavakat a szájára. – Ne ellenkezzél, kérlek.

- Rendben van – egyezik bele végül, és még közelebb húz magához. Karjaiban ringatni kezd, nyakamba csókol és simogat. Mindig kihasználja, hogy hozzámérhet, és ennek a tudata a szívemet facsarja meg. – Az ajtóm nyitva áll előtted. Menjünk haza, baby.

Lerángatom a bőröndömet a szekrényem legfelső polcáról, amely kissé nehezebb feladatnak ígérkezik, mint azt gondoltam. Felnyögök, ahogy a nehéz poggyász a földre huppan üresen enyhe porfelhőt hagyva maga után. Letörülöm egy ronggyal és felnyitom. A szekrényem ajtajait kitárva azon vagyok, hogy a legszükségesebbeket magammal vigyem, hiszen bármikor visszajöhetek, ha szükségem van valamire. Átválogatom gyorsan, és a táska mélyére süllyesztem a ruhadarabokat. 

- Hé, nem tudod, hogy ... – jelenik meg a szobám ajtajában anyám. Felnézek rá, ő pedig kíváncsian fürkészi, hogy mit is csinálok. – Te meg mit csinálsz? – karba fonja a kezeit és beljebb lép, hogy jobban szemügyre vegye a ténykedésem. 

- Elköltözöm... – nyögőm ki kissé remegő hangon. – Vagyis csak átmenetileg, de igen, elköltözöm.

- És megtudhatnám, hogy még is hova?

- Harryhez – nyúlok a következő adag ruha után. 

- Miért? Mármint tudod, hogy szívesen látjuk itt mindig, és hogy szinte a saját fiúnként szeretjük, de ez nem kicsit elhamarkodott?

Hallgatok és tovább pakolászok, mindent szépen sorba. Már amennyire azt a kapkodó szívem engedi, és anyám árgus tekintete, aki ritkán gurul dühbe, de azt hiszem, hogy hamarosan komoly szóváltás is lehet ebből. Sietősebbre veszem a pakolászást, szinte mindent csak behajítok. 

- Ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem? 

- Igen, anyu, tudom. 

Tovább dobálom a ruháimat a bőröndbe mindenféle magyarázat nélkül. Megjelenik mellettem és megragadja a csuklómat, ezzel teljesen magára vonva a figyelmemet. Tekintetünk találkozik, ő szinte már dühöng, míg én feszengek, de érzem, hogy a szavak lassan a nyelvem hegyén kiáltásban végződnek majd.

- Terhes vagy?

- Micsoda? – kiáltok fel. – Dehogy is! Úr isten, anya, még le se feküdtünk. Megnyugodhatsz.

- Oké, rendben – fúj egyet. – De jogom van tudni, hogy miért döntöttetek így. A lányom vagy!

- Hív pozitív! – kiáltok fel és könnyes szemekkel anyámat figyelem. 

Szája elé kapja a kezét, látom, hogy ennél a hírnél a terhességem eltörpült volna. Valószínű, azt könnyebben kezelné, és én is, Harry is, mindenki. Könnyek legördülnek az arcomon, majd visszafordulok a ruháim felé.

- Megőrültél? Megcsókoltad? 

- Nem AIDS-es! 

- Tudom, hogy mit jelent a HIV pozitív! Tényleg nem feküdtetek le? 

- Nem tényleg nem, megnyugodhatsz, de nem lesz ez mindig így.

- Elment az eszed? – teljesen kikkel magából, ordít. – Veszélyeztetnéd a jövődet? 

- Szeretem! Miért olyan átkozott nehéz ezt megérteni? Mellette akarok lenni az utolsó lélegzetvételéig – kiáltom totálisan mérgesen, dühösen. – Az szívét adta nekem, én pedig neki az övét. Mellette akarok lenni, amíg tehetem és amíg akarja! Nem fogom cserben hagyni, ahogyan azt sokan tették. 

- Kicsim – fújja ki a levegőt, és már az ő szemeiből is könnyek folynak. – Tudom, hogy mennyire szereted, és tisztellek, becsüllek, amiért így kiállsz mellette, de könyörgöm, ne csinálj semmi ostobaságot. Maradj itthon, átjöhet, amikor csak szeretne, szívesen látjuk, csak könyörgöm ... 

- Ne kérj tőlem semmi ilyet, amikor arra úgy is tudod a választ. Nem szánalomból maradok vele, hanem mert teljes szívemből szeretem, és amikor már nem lesz itt – a tokromon akad a szó, a hangom teljesen elmegy és a könnyeim ennek gondolatára még jobban folyni kezdenek végig az arcomon -, a szívem egy darabját örökre magával fogja vinni. 

- Kislányom... – közelít meg anya, és átölel szorosan. – Meg kell értened, hogy anyaként az elsődleges számomra te vagy – homlokomra csókot nyom.

Homályosan látok a könnyeimnek köszönhetőn, de látom, hogy távolodni kezd, majd mire feleszmélek, megragadja a kulcsot a zárból, becsapja az ajtót és a zár már kattan is. Futóléptekben szelem át a távolságot és ütni kezdem a fa ajtót.

- Ezt nem teheted meg velem! – kiáltom, hogy a mellkasom szinte már beleremeg és fáj. – El tudom dönteni, hogy mit akarok kezdeni az életemmel! Anya!

Bassza meg...

Hajamba túrok idegesen, és gondolkodni kezdem, hogy mit is kezdjek. Nem tarthat örökké itt bezárva, de eszemben sincs több idős vesztegetni, amikor pont abból van a legkevesebb számunkra. Kapkodom a tekintetem a szobám rumlis falai között, és egy gyors döntéssel lekapom a sporttáskámat, amiben eltűntetem minél gyorsabban a legfontosabb ruháimat, és amiket képes elnyelni a táskám. Behúzom a cipzárt és az ablakomhoz sétálok minden épeszű gondolatom elhagy, és csak a kapkodás, az akarás marad. Kitárom az ablak szárnyait, kihajolok és körbe pillantok. A táskámat ledobom a földre, én pedig nem is gondolkozva leülök a párkány szélére, lábaimat kilógatom, és az odalógó fa segítségével lemászom. Néhol megkarcol egy-egy ág, de hamar leérek. Felkapom a cuccaimat és hátat fordítok a szülőházamnak.

- Kicsim?

Harry hangja ragadja meg a figyelmemet, ahogyan belépek a lakása ajtaján. A bárpultnál ül, a telefonját leteszi a pultra és felém indul. Szinte pár lépéssel el is tünteti kettőnk között a távolságot. A padlóra dobom a táskámat, arcomat kezei közé fogja és szemeimbe néz.

- Mi történt? – halkan beszél, vár, türelmes és ezt roppantul értékelni tudom.

Megrázom a fejemet, homlokomat a mellkasának döntöm és hagyom, hogy karjai teljesen bekebelezzenek. Zokogok. Egyszerre vagyok szomorú és boldog. Boldog? Részben, de még is Harry karjaiban úgy érzem, hogy megnyugszom, a boldogság átjár, és még többért esdeklem.

Felnézek rá, zöld szemeivel aggódóan méreget. Csípőjéről elveszem az egyik kezemet és az arcához vezetem, lábujjhegyre emelkedem, számat a szájára tapasztom, s heves csókra késztetem. Csípőmbe mar, fenekemnél fogva még közelebb von magához, és nyelve az enyémmel jár kecses táncot. 

- Kicsim...

- Ne, ne mondj semmit – suttogom a szájába a szavakat lehunyt pillákkal. 

- Nem menekülhetsz el a problémák elől.

- Mindössze kiélvezem a gyengéd pillanatokat, amikor csókolsz – puszilom meg és megfogom a kezét. A hálóba vezetem, ő pedig csendben lépdel mögöttem egy farmerban, mezítláb mindössze. A nyári hőség a lakása falai közé is betört és csak még jobban ösztönöz arra, hogy megszabaduljunk a ruháinktól. Ostoba indok? Lehetséges, de a szerelme teljesen valós.

- Mire készülsz, kicsim? – hajol le hozzám, puszit ad a számra és értetlenül mered rám, ahogyan farmerrövidnadrágomból egy doboz óvszert veszek elő és az ágyra dobom. – Figyelj, én...

- Bár azt hiszem, hogy eléggé informált voltam, de utána néztem mindennek. Higgy nekem, teljesen biztonságban leszek, veled, a karjaid között, a csókjaiddal. 

Végigsimít az arcomon, a számon és tisztán látom a pillantásában a bizonytalanságot. Én is így voltam vele, amíg idefele egy kondom automatánál meg nem álltam és szereztem egy dobozzal. Lehet ostobának gondolni engem, őrjöngeni, ahogy anyám tette, de szeretnék minden pillanatot megélni vele, és ha megtehetem biztonságosan, akkor szeretnék élni a lehetőséggel.

- Miattam nem kell megtenned, így is csodás emlékeink lesznek.

Szavakat inkább nem formálom meg, amik a gondolataimba férkőznek. Elszakadok tőle és megszabadulok a blúzomtól, aztán a rövidnadrágtól és így szép lassan minden a földre kerül. Meztelenül előtte állni teljesen új, ismeretlen, még is feltüzelő és vággyal teli. Mélyen szívom magamba a levegőt, míg ő a tekintetemről el sem pillant. Mondhatni, hogy kész úriember, de tudom, hogy már rég szétszaggatna, ha nem fogná vissza magát. Szinte már hallom, ahogyan nagyot nyel, a csendes szoba falai visszhangot vernek. Ismételten elé állok, remegő kezemmel kinyúlok és végig simítom enyhén borostás arcát. Felsóhajt, kifújja az eddig benn tartott levegőt, és hagyja, hogy a felsőtestén elkalandozzanak ujjaim. Napbarnított bőrén a tetoválásai csodásan festenek. Közelebb hajolok ajkaimat a bőrére nyomom és gyengéd csókokkal hintem be, ahol csak érem. Hajamat elseperi az arcomból, ahogy a kusza tincsek közé túr. Állam alá nyúl, amikor elérem a nadrágja korcát, s felemeli az arcom, hogy a tekintetünk találkozzon. Csókot hint a számra, keze bejárja a testemet, mellemet finoman megmarkolja és tovább halad. Egyetlen centit sem hagy érintése nélkül, szemei kíváncsian kutatnak, lélegzetünket tisztán lehet hallani az éjszakai csöndben. 

- Gyönyörű vagy.

Eddig is nehezemre esett a könnyeimet elcsendesíteni, de lassan ismételten a felszínre törnek és arcomon csendesen gördülnek le. Közelebb vonom, szorosan ölelem, a szívének minden ütemét érzem és ez megnyugvással tölt el. Ajkát csókolom, és kettőnk közé lenyúlva kigombolom a nadrágját, s letolom róla az alsónadrágjával együtt. Földre esnek a ruhadarabok, csatlakoznak vígan az enyéimekhez, míg ő végigdönt a bevetetlen ágyán. Belesimulok a pamut finom anyagában és Harry karjaiba, ahogyan csókol, érint mindenhol, ahol ér. 

- Ne sírj – suttogja a szemeimbe nézve. – Kérlek, ne tedd még nehezebbé ezt.

- Fogalmad sincs, hogy mennyire könnyű téged szeretni.

Lehajol, ajkai az én ajkaimat érik.

- Szeretlek. 

Szavai halkak, szinte ki sem mondottak, de még is kettőnké a pillanat, az érzés, a csókok, az ölelések.

Lábaimat széjjelebb teszi, ahogyan a combjaival teljesen közéjük furakszik. Feltérdel, az óvszereket a kezébe veszi és egyet fel is bont, és precízen felgörgeti magára. Még mindig látom rajta, hogy mennyire bizonytalan, hogy mennyire aggódik értem, ám megfogom a kezét, és visszavezetem hozzánk, a jelenünkhez.

Csókolózunk, simogatjuk egymást, ölelünk. Lassan haladunk, minden másodpercet kihasználva haladunk előre, lépésről - lépésre. Halk vallomások hagyják el a szájunkat, és forró csókokban érünk össze, míg remegő kezei megtalálják az enyéimeket és ujjaink egybefonódnak. Szinte teljesen ellazul, amint elmerül bennem, kitölt és tényleg az övé leszek teljesen. A szemkontaktust nem szakítja meg, míg csípőjét lassú, szinte már őrjítő mozgásra ösztönözi. Combjaim úgy fonják körbe őt, mint az indák, amíg teljes örökkévalóságig magukhoz akarnák láncolni őt. És valóban így van. Annak gondolata, hogy elveszíthetem, megőrjít. Kicsinál. Éget belülről, és szívem szerint szétzúznám a múltját, a családját, hogy ezt tették vele, s ide jutott. Másrészről pedig, imádom a lelkét, a jelenét, a személyét, azt, aki Ő.

Egy csókkal visszaránt magához. Hálásan kapok utána, még többet követelve. Megfordítom a pozíciót és én kerülök felülre. Mozgásra ösztönözve a csípőmet, ujjaimat a mellkasába mélyesztve nézem az alattam elterülő csodás fiút, aki ennél többet érdemel. Aki nekem mindent megadott, amire csak vágyhatok, aki elérte, hogy nevessek az ócska kopp-kopp viccein, s aki elérte, hogy többet akarjak az élettől. Az élettől, aki el fogja venni tőlem.

Felzokogom. Mellkasom zihál, a levegőt kapkodom, a könnyeim úgy áztatják arcom, hogy a szemeim nyitva sem tudom hagyni. Érzem, hogy a karjai körbe ölelnek, szorosan fog. Nem enged, ajkai érintenek, a hátamat simogatja megnyugtatóan, de én csak zokogok.

- Itt vagyok, kicsim. 

Mély hangja megnyugtat, és szívének egyenletes üteme, amelyet a saját mellkasomon érzem. Teljesen eggyé válunk, amennyire ez lehetséges. 

A szoba üresen áll, a falak hófehérek én pedig úgy döntöttem, hogy ideje színt vinni az életünkben. Már több hónapja élek Harryvel, és azt hiszem, hogy jobb döntést nem is hozhattam volna. Minden napunk boldog, mosollyal, vágyakkal, csókokkal, kisebb érintésekkel teli. Igyekszem már nem előtte kimutatni, hogy mennyire is gyenge vagyok. Van, amikor a sírás rámtör, de óvva őt, valahogy elmenekülök, és kisírom a bánatom. Igyekszem magam azzal bíztatni, hogy minden perc egy csoda, amit vele tölthetek, és nem akarom kesergésre pazarolni az időnket.

- Merre jársz? – csókol a nyakamba Harry. 

Mosolyogva ránézek, ahogyan az ecsettel a kezembe a színeket viszem fel a csupasz falra. 

- Hogy mennyire jól fog állni neked a rózsaszín – húzok az orrára egy csíkot. 

- Hé! – kiált fel tetettet sértettséggel, de a féloldalas mosolya és a gödröcskéi az arcán ülnek. – Ezt még megkeserülöd.

Ígéretét azonnal akarja teljesíteni. Menekülni kezdek, de a helyiség meglehetősen kicsike a kergetőzéshez. A derekamnál fogva elkap, megpördít, és a földre tesz, amelyen a nejlon csörögni kezd. 

- Ezt nem teheted velem! – ellenkezem, de ő csak ujját a festékesvödörbe mártja és a felgyűrődött pólója alatt a hasamra egy mintát rajzol. Lefekszik mellém, amint megcsodálja a munkáját és csókot nyom mellé. Eldől mellettem, hallom a kacagását, míg én felemelkedem annyira, hogy megcsodáljam a mesterművet. – Valószínű, hogy egy tetoválószalont kellene keresnem, ennek megörökítésére. 

Harryre nézek, de a szemei csukva vannak. 

- Bébi? – szólongatom nevetve, de a mosolyom lehervad. – Harry? Ne szórakozz, nem vicces! – kezemet a mellkasára teszem és igyekszem elérni, hogy abbahagyja a tréfálkozást, de semmit sem érek el vele. Egy mosoly árnyéka sem suhan át az arcán. Észreveszem, hogy a könnyeim ismételten utat találnak maguknak, és az ő arcára esve gördülnek le. A telefonomért nyúlok, kapkodva a mentők számát beütöm, bár kezem annyira remeg, hogy csak reménykedem, hogy valóban sikerült a megfelelő három számot tárcsáznom. Fel sem fogom, hogy mit is hadarok el a telefonban, de a készülék a földön landol én pedig tovább igyekszem Harry ébresztésével. – Hallasz engem? Kérlek, ne hagyj el! – lehajolok, arcomat a nyakába csúsztatom, mélyen magamba szívom az illatát és ölelem. – Szeretlek. 

Do It Like That

Lány Szemszöge

Magas sarkaim kopogása visszhangot ver a beton lépcsőkön, ahogy lefelé haladok. Egyik kanyarban szinte ki is törőm a bokám a nagy sietségnek köszönhetően. Szívem szerint ismét beintenék a srácnak, aki a liftbe besurrant előttem és nem is tartotta az ajtót. Illemből megbukott, én pedig mindjárt orra. Melegem van, a hajam ide-oda lobog körülöttem, a ruhám szűk alja nem enged túl nagy lépteket, de megküzdőm a lépcsőfokokkal és végre leérek a földszintre. Felszusszanok. Érzem, hogy kissé melegem van, de pillanatok alatt összekapom magam és normalizált lélegzetvétellel kilépek a takarásból, kilökőm az ajtót és a fényes előtérbe érek, a recepció elé. A lift ajtaja kitárul én pedig elhaladva mellette a férfira nézek, aki előtt egy szőke lány lép ki a felvonóból. Önelégült mosoly van az arcán, én pedig elszörnyülködve olyat teszek, amit eddig nem, beintek neki egyáltalán nem nőies módon, és az üvegajtó felé veszem sietősen a lépteket.

A már rám váró taxi ülésére becsúszom és bediktálom a hely nevét. Kinézet az épület bejárata felé és látom, hogy a férfi igyekszik ki, de az arcát már nem látom, ahogyan a sofőr besorol az éjszakai forgalomba. Kényelembe helyezem magam és igyekszem visszaidézni az előző napokat, hogy láthattam-e már ezt a férfit azelőtt, ám hamar rá kell ébresztenem magamat arra, hogy vagy átutazóban van, vagy pedig új lakót köszönthetünk itt.

Kisebb táskámban keresgélni kezdek, a telefonomat használva ellenőrzöm a sminkemet, hátha a nagy sietségben kissé elkenődött. A hely nincs messze, így hamar túl is jutunk a forgalmon a késői órákban. Kifizetem, kisebb borravalót is adok a fáradalmai megköszönése képpen, hogy várt rám. Búcsút intek, elhagyom a járművet és az enyhe szélbe elindulok a bejárat felé. A nyári időben frissítően hat a szél simogatása, a fekete szűk ruhámnak sliccelése a combomig szabadon enged betekintést a fehér bőrömre, amely most lúdbőrözik kellően. A spagettipántok tartják rajtam mindössze a ruhakölteményt, és azt hiszem, hogy kijelenthetem, hogy sok tekintetet is vonzok vele. Táskám láncos pántját a vállamra csúsztatom és belépek a párba, amelybe kellemes zongoraszó szól. A pincér az ajtóban áll, a tálca a tenyerébe simul és pezsgőspoharak sorakoznak rajta, aranyló, pezsgő itallal töltve. Elveszek egyet és belekortyolok a kissé száraz italba, míg tekintetemmel a barátnőimet keresem.

A hófehér zongorától nem messze egy asztalnál meg is pillantom őket. Ez a hely szinte már a törzshelyünk lett az idők folyamán. A vörös kárpit, amely az egész helyiséget beborítja, besüpped a tűsarkaim alatt, míg elérem az asztalt.

- Azt hittük, hogy nem érsz ide – Molly iszik bele a saját italába. 

- Kisebb akadályba ütköztem, de megoldottam – vörös ajkaim mosolyra húzódnak. 

- Esetleg valami pasi akadályba? Akkor elnéztük volna – Vanda jegyezi meg bizalmaskodóan. – Jót tenne neked, ha már valaki akadályokat állítana eléd. 

- Köszönöm, remekül megvagyok – helyezem magam kényelemben. – Inkább arról mesélj, hogy mi van az esküvővel.

- Oh, arról nem kellene beszélnünk – sóhajt fel. – Carry mindent intéz, de valahogy nem vagyunk egy gondolatvonalon. Már most úgy érzem, hogy nem bírok el többet, mi lesz itt az elkövetkezendő karácsonyok, hálaadásokkor? Szülinapok! 

- Hát a te esküvőd – Molly enyhe fintorgó arccal jegyezi meg.

- És Carry pedig az anyósa.

- A jövendőbeli anyósom – sóhajt fel. 

- A fia vesz el feleségül téged, tudod, hogy a férfiak mindig anyuci pici fiai maradnak – mutat rá a dologra Molly. – Ez ellen nem tudsz mit tenni, és öt évvel később sem fogsz tudni semmit. Bele kell törődni és kész. 

- Viszont az ő esküvője, reméljük az első és egyben az utolsó is – jelentem ki. – Az ő álmának, ízlésének megfelelő kell, hogy legyen. 

- Mindegy, hagyjuk is, csak felbosszant az egész – legyint és meghúzza a poharát. – Mi is tartott fel ennyire?

Égnek emelem a tekintetem, keresztezem a lábaimat és poharamból kortyolok, mielőtt válaszolnék.

- Rendben, hozzá teszem, hogy én is kapkodva készülődtem, de egy pasi bevágtatott elém a liftbe, és még az ajtót sem tartotta – az emléke is feldühít ennek az apróságnak. 

- Legalább jól nézett ki? – Molly szemei csillognak kérdésével együtt.

- Mintha tizenévesek lennénk – tetettet háborodással mondom. – Nem volt időm megnézni, mert a tűzlépcsőn kellett lejönnöm.

- Mi van? – röhög fel hangosabban a kelleténél Vanda. – Komolyan a tizedikről képes voltál ebben a cipőben lejönni?

- Miattatok, már így is késtem! Majd holnap ápolhatom a vízhólyagokat.

- Köszönjük az áldozatot, amit értünk hoztál – emelik meg lányok a poharukat, és végszóra a halk zongoraszót elnyomja a telefon csörgése. 

- Basszus mennem kell! Lola beteg és Mark hív.

- Persze, menj csak – nyugtatom meg.

Felkapja a táskáját és kettesben is hagy bennünket Vandával. 

- Szóval, új lakó érkezett?

- Jajj, ne is emlegesd. Felbosszantott, de még az arcát se láttam. Szerencséjére.

- Nyitott szemekkel kellene járnod, sosem tudhatod.

Ebben valóban igaza van, de az illemet nem ismerő férfi szóba se jöhet. Van, akik szerint fenn hordom az orrom, de mindössze egy kedves férfit akarok, aki nem csapja a nő orrára az ajtót. Még ha az magától is csukódott jelen esetben.

- Lehet, hogy életed párját szalasztottad el.

- Oké, te most esküvő és szerelem hangulatban vagy. Betudom annak a kijelentésedet.

- Igen, valóban, de az még nem gátol téged abban, hogy találj magadnak valakit.

- Fogok, amikor eljön az ideje. Ígérem – nyugtatom meg, mintha az anyám lenne. 

Pár pohár pezsgő és zongoraszó után mi is úgy döntünk, hogy elég volt az estéből. El is köszön tőlem, én viszont szomjazom, így a bárpulthoz indulok. Kikérek egy pohár vizet magamnak, miközben helyet foglalok az egyik bárszéken. Amint megkapom a pohár, jeges vizet a felét fel is hajtom egyből. Érzem, hogy egy csepp a mohóságomnak köszönhetően a nyakamon folyik le, ám mire odakapnám a kezemet, idegen ujj érinti meg a bőröm felszínér és töröli a hűsítő cseppet.

- Valaki nagyon szomjas – kellemesen búgó hang vonja magára a figyelmemet.

Oldalra fordulok a székkel a fenekem alatt. Arcomra széles mosoly ül ki, de csak mert szeretek mindenki felé pozitívan viszonyulni elsőre. A többi későbbiekben dől el.

- Igen, meglehetősen szomjas voltam, de az nem jogosítja fel, hogy hozzám érjen.

- Elnézést, valóban udvariatlanság volt.

- Még sem bánja és gondolja komolyan – ejtem kezeimet az ölembe.

- Kérjek azért elnézést mert egy csodálatos nőt megérintettem? – pimasz mosolya játszik az arcán. – Őrültség lenne a részemről.

- Minden csodálatos nőt megérint a köszönést megelőzően? 

- Esettől és a hölgytől függ – fogja meg a poharát, amiben a jégkockát összekoccannak. Vodkát sejtek benne, de már csak a múlt mert el is tünteti. – Önző módon nem éppen szerettem volna hezitálni.

- Máskor tegye meg.

Leül, nem adja fel egykönnyen, ami meglehetősen imponál is a merészségével együtt. Arról nem is beszélve, hogy mennyire jóképű és még soha nem láttam erre.

- Új errefelé?

- Gyakran jár ide?

- Azt hiszem ez illetlenségnek minősül. A második az este folyamán.

Elmosolyodik.

- Valóban a napokban költöztem ide, pontosabban nem messze innen. Megelégszik a válaszommal?

- Elfogadható. És igen, gyakran fordulok meg itt, nem mellesleg indulni készültem, későre jár.

- Esetleg tökké változik a hintó?

- Meglepődne, ha igennel felelnék?

- Izgatóbbá, érdekesebbé tenné az estémet, mindenképpen.

- Azt hiszem a mosdóba ki kell mennem – csúszom le a székről, táskám pántját újra a vállamra csúsztatom és a búcsú mosolyomat öltöm arcomra.

- Szeretné, ha nem lennék itt, amikor visszajön, igaz?

- Megkönnyítené a dolgomat.

Ezzel hátat fordítok neki és a mosdók irányába megyek. A zongora még mindig halkan szól és csodás dallamokat játszik. Belökőm az ajtót és a mosdóhoz megyek. Hideg vizet engedek a csuklómat alá dugom, és érzem, ahogyan a felfrissülés átjár, a gondolataim kitisztulnak.

Harry Szemszöge

Azt hiszem, hogy most először életem során igyekszem kedves lenni egy nőhöz, és ő is elutasít. Valamit kibaszott rosszul csinálhatok. Végignéztem, ahogyan a csodásan fekete ruhában a feszes fenekét ringatva megközelítette az illemhelyiséget és eltűnt ajtaja mögött. Amikor ide költöztem figyelmeztettek, hogy vannak csodásabbnál csodásabb nők, de eszembe sem jutott, hogy ilyen hamar a markomba is akad egy.  

Ledöntöm a vodkám maradékát és figyelem, mintegy kiéhezett hím, hogy mikor is tér vissza. Ez a bár nem éppen szingli nők mentsvára lehet, emiatt is furcsállom, hogy egyedül van itt. Nem azzal a szándékkal jött le ide, hogy felszedjek valakit mindenáron, csupán merész gondolataimban megfordult, hogy kikapcsoljak kicsit, és kizökkenjek végre a munkámból.

Felkapom a fejem az ámuldozásból, amikor elsétálni igyekszik mellettem. Megfogom a csuklójánál, enyhén szorítom meg, hogy fájdalmat ne okozzak neki, de megálljon és rám figyeljen. Elérem a célomat mert a csillogó tekintete az enyémbe mélyed.

- Reméltem, hogy búcsút intünk – mormolja a vörösre festett ajkaival.

- Nem szeretem megkönnyíteni a dolgokat – felelem. – Úriember voltam, nem tagadhatja.

- És ezért jutalmat vár?

Felnevet, de a keze még mindig a fogságomban van és nem igazán küzd az ujjaim fogása ellen.

- Számító és gyerekes lennék, ha igennel felelnék. Ám vagyok annyira magabiztos, hogy tudjam, jó úton haladunk.

- Még is milyen úton? – megdönti picit a fejét, hogy jobban fel tudjon rám nézni. Hiába áll azokon a gyilkos sarkokon, még így is bőven fölé magasodom. 

Szemtelen és csábító egyszerre. Már az ajka megpillantásának következtében érzem, hogy a farkam az öltönynadrágban mocorogni kezd. Féloldalas mosolyra húzom a számat és a kezénél fogva magamhoz rántom. Lábaim között megállapodik, egyik keze a combomon pihen. Pont egy szemmagasságba kerülünk, amit ki is használva még közelebb igyekszem mocskosan férkőzni hozzá. Körbe ölel bennünket a kellemes zongoraszó, a forróság, a vágy. Kezem a derekára csúszik, nem tiltakozik meglepetésemre. 

- Miért van egy gyönyörű nő egyedül egy ilyen helyen? 

- A farkasok soha nem alszanak – jegyezi meg, ujjai a combomba mélyednek. 

- Nem, valóban nem, főleg a magam fajták éberek igazán – kíváncsi ujjaim kalandozni indulnak és a felvágott ruha alól kikandikáló csupasz, selymes lábán szántok végig az ujjaimmal. Hallom, ahogyan hevesen levegő után kap és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem legyezgeti a hiúságomat.

- Örülök, hogy tisztáztuk – hajol közelebb, ajka a fülemet súrolja, mire megborzongok egyáltalán nem férfias módon, s majdnem elkapom. – Viszont búcsút kell intenem. Örülök a találkozásnak.

- Túl sok mindennek tudsz örülni – mormolom.

Kilép a bűvkörömből, elszakad tőlem és már is feszít a közelségének hiánya. A farkam szerint utána kapnék és el sem engedném, amíg eszét vesztve, sikongatva alattam nem vonaglana. Ennek ellenére még sem így cselekszem, bármennyire is a farkam már sajog utána. 

- További szép estét – fordít hátat és ismételten tekintetem a fenekére vándorol, és figyelem, ahogyan kivonul a párból. Szinte a zongora kiséri a lépteit.

Én is szívesen kísérném.

Elkapnám és a falnak támasztva túl sokat nem is teketóriázva ragadnám meg, amíg többért nem könyörögne.

Úriember lennék? Kétlem.

Lány szemszöge

A taxi kitesz az égbenyúló épület bejárata előtt. Gondolataim még mindig ködösek, szinte többért esedeznek, és ostoroznak, hogy miért is hagytam ott a férfit. Végre egy estén hagyhattam volna, hogy valaki, hogy valaki más irányíthasson engemet és ne én magam. A folyamatos önkontroll már az őrületbe kerget, még is mindig menekülök, mint egy ostoba kislány.

Beszállok a liftbe és megkönnyebbülök, hogy a lépcsőt ezúttal nem kell használnom. Nem kérdés, hogy holnap kemény izomlázam is lehet. Túlzok? Lehetséges, de az agyam ködös annak a pár pohár pezsgőnek köszönhetően, és nem mellékesen az idegennek hála, aki bárcsak megragadott volna egy heves csókra.

Mielőtt a lift ajtaja bezárulna és már is az villan be, hogy a személy mennyire szerencsés, ahogyan elkapta a felvonót. Felnézek, a tokromra fagy a szó. Tekintetem homályos, és azt hiszem, hogy az alkohol játszik mindössze velem. Ám illata az orromba kúszva már is rájövök, hogy nem ócska játékot játszanak velem a gondolataim. Szinte a falra préselem magamat, míg ő beljebb lép, a tér már is kisebbnek tűnik, én pedig aprónak érzem magam a tekintete alatt. 

- Őrdögi kör, nemigaz?

Suttogja, s meleg lehelete a nyakamat csiklandozza. Élesen beszívom a levegőt, ami nem túl jóötlet, ahogy az illata is a lényembe kúszik. Mellkasának simul mellem, kezeim hanyagul lógnak a testem mellett, de késztetést érzek, hogy megragadjam és a lehetetlennél is közelebb vonjam a testemhez.

- Elnézést kérek, amiért a lépcsőt kellett választanod. Ezeknek a lábaknak jobb dolga is lehet – motyogja a ködös elmémnek, és a csípőjére vonja a szabadon hagyott lábamat. Csípője előre billen, arcom pírba borul és többért esdekellek magamban, még véletlenül se formálom szavakká a gondolataimat. 

- Cseszd meg – szisszenek fel, és ahogy az ajtó kinyílik az emeleten, eltaszítom magamtól és kilépek a szűk falak közül.

Hallom mély nevetését, ahogyan követ végig a folyosón. Vissza-vissza nézek, míg ő zsebre tett kezekkel, mint valami gyilkos, úgy halad mögöttem. Ráérősen lépked, nem mar, nem fut utánam, ám a tekintetét egy pillanatra sem szakítja el tőlem. Nem rohanok, mindössze sétálok előtte, amíg el nem érek az apartmanom ajtaja elé. Kinyitom az ajtót, ahogy átlépem a küszöböt, a lábammal belökőm magam mögött az ajtót, ám minden hiába, ahogy hátra fordulok, a zöld tekintettel találom szembe magamat. Becsukja az ajtót, én pedig leveszem a vállamról a táskámat és egy fotelbe dobom.

- Nem emlékszem, hogy beinvitáltalak volna, te szemét! – szisszenek fel.

- Ezt most a szívemre is vehetném – kap oda.

- A szíved üresen tátongó helyére gondolsz?

- Meg akarsz bántani? 

- Sikerült?

Úgy tesz, mintha elgondolkozna. 

- Határozottan nem.

Megközelít, a zakóját a fotel háttámlájára dobja és egyre közelebb, s közelebb jön. Szemei mindvégig rajtam vannak, fogságban tart és beleremegek a közelségének hiányába. Megszabadulok a szandáljaimtól, a finom kárpitnak anyaga simogatja a talpaimat, míg nekidőlök a komódnak. 

- Nem áll módomban szóba állni olyan férfiakkal, akik ...

A mondatot nem hagyja végig mondani, mert a szája az én számra csúszik, nyelve az enyémet simogatja, kezei mindenhol ott vannak a testemen. 

- Még jó, hogy nem beszélgetni akarok – suttogja a számba a szavakat.

Testünk összefeszül, érzem minden izmának rezdülését. Lábujjhegyre kell pipiskednem, hogy kényelmesen elérjem, ám ő könnyedén hajol a számra és csókol felhevülten. Fenekemet megmarkolja, a lehetetlennél is közelebb von magához, míg el nem szakad tőlem és a nyelve a nyakamra téved. Csókol, nyal, fal. 

Lenyúl, ezzel teljesen elszakadva az égő bőrömtől, ám nem tétlenkedik, keze kettőnk közé nyúl, de nem az következik, amire várok. Ruhám sliccébe akasztja a kezeit és a ruhán könnyedén szakít végig, az pedig a mellkasomnál ketté is vállik. Csupasz mellem elé kerülnek, száját rám is tapasztja, és csókolni kezd ott, ahol ér. Keze simogat, a bugyim korcánál az ujja végigszalad, majd be egyenese a finom csipke anyaga alá. Felsóhajtok, kezem a hajába túr, fejét még jobban a vágyakozó mellemhez nyomva. Felmordul, ahogy a kezem kettőnk közé csúszik és megfogom merev hímtagját. Megmerevedik egy pillanatra és felnéz rám. Ajkai elválnak egymástól, nyelve végigszalad az alsó ajkán, majd visszatér a bőrömre. 

- Ha tudom, hogy ez vár rám, beengedlek a liftbe – mormolja a bőrömbe. 

- Jobb, ha tényleg nem beszélsz – préselem ki a szavakat a számon, és az ingét letaszítom róla. 

A fekete anyag a földre hull, a ruhám pedig hozzá társul. A bugyim sem sokáig fedi el előle a testemet. Lekerül a szőnyegre, és felültet a komódra, ami azt hiszem tökéletes méretekkel szolgál. Lábaim közé áll, csókol, fal ott, ahol ér. Szétfeszít, s megszabadul az alsója feszítő anyagától. Lihegek, levegő után kapkodok, és még többért rimánkodom. Nem elégszem be annyival, amennyit ad. Keze a csiklómra talál, a szája a számra, a másik keze pedig a mellemet gyömöszöli kellő erősséggel. Kezem végigszánt a felsőtestén, amelyen az izmok csak úgy kiemelkednek. Combjaimmal közrefogom és közelebb vonom, hogy szinte a levegő is kireked kettőnk közül. Nyelve nyelvemen, keze a csípömön, a farka pedig bennem. Teljesen eléri, hogy kikapcsoljak és csupán a kettőnk között levő kapcsolatra figyeljek. A kapcsolatra, amely felemészt és még többért esdeklek. Csókja felkorbácsolja a vágyaimat a kelleténél jóban és úgy érzem, mintha teljesen kibújnék a bőrömből. Körmeim a hátába mélyednek, melyre fel is szisszen. Tudom, hogy nyom marad rajta az éjszakánkat követően, de cseppet sem érdekel. Ő is úgy szorongat, hogy az ujjainak nyoma már most a bőrömbe égtek hosszú időkre. Csókja a számra, míg péniszének szenvedélyes játéka belém.

My judgment's clouded

Szinte megfagy a levegő a cukrászda falai között. Tekintetem nem tudom elszakítani a férfitól, akinek a belépését az ajtó feletti csengettyű jelzi. Ledermedem. Levegő a tüdőmben reked, szinte már fájdalmat okoz, szétszakít belülről. Szám, torkom kiszárad és minden fekete-fehérré válik körülöttem. Úgy érzem magam, mintha valami ostoba tinédzser lennék, aki ledermed egy csodás férfi láttán. Valójába ledermedem. Olyan mértékben, hogy a hangok el se jutnak hozzám, csak őt látom, ahogyan közeledik hozzám. 

- Minden rendben? – ráz vissza a valóságba Gemma hangja.

Nagyot nyelek és elszakítom a tekintetemet a felénk közeledő férfi alakjától. Gemmával találkozik a tekintetünk, a kezemet észrevétlenül törlöm a farmerem anyagában, hogy a keletkező izzadságot letöröljem. Gem arra felé pillant, amerre én tettem, a szája széles mosolyra húzódik, és szinte már kipattan a pult takarásából.

- Harry!

Hangjának kiáltása visszhangot ver a pékség falai között. Öccse nyakába ugrik, karjait olyan szorosan fonja köré, hogy szinte már sajnálattal nézem a srácot, aki levegő után kapkod, még is ajkain mosoly játszik. Gödröcskéi édesen ülnek a szája sarkában, és a szívem melegedni kezd a látványnak köszönhetően. 

Már sok év eltelt, mióta utoljára láttam. Itt hagyta a kisvárosunkat, hogy a seregbe szolgáljon. Amikor ezt a döntését megosztotta a családjával és velem is, azt hittem, hogy omlok össze. Már akkor is túlságosan is közel álltunk egymáshoz, és úgy éreztem, hogy cserbenhagy, hogy valóban testvérként tekint rám is, annak ellenére, hogy Gemma legjobb barátnője vagyok mindössze a szomszédból.

Megköszörülöm a torkomat és összekapom magamat, majd a következő vásárlóra nézek. Mosolyt varázslok az arcomra és kedvesen megkérdem, hogy mit szeretne. Szemem sarkából figyelem a testvérpárt, akik már együtt tartanak a pult irányába. Nem nevezném valami nagynak az ületet, de most még apróbbnak tűnik. Mintha a falak pillanatok leforgása alatt közelítettek volna jobban meg.

- Te nem is üdvözölsz? 

Mire mindenkit kiszolgálok, Harry már előttem van és engem méreget azokkal a ragyogó zöld szemekkel, melyeket már fiatalabb korunkban is annyira imádtam. Elmosolyodom, megtörlőm a kezemet, amolyan pótcselekvésképpen és megkerülöm a pultot. A szívem a torkomban dobban minden lépésnél egyre hevesebben. 

- Nem is említette Gemma, hogy várnunk kellene – jegyzem meg halkan, enyhe bosszúsággal a hangomban. Kezem körbe öleli, a mellkasára von, állát a fejem tetején pihenteti, én pedig mélyen magamba szívom az illatát. 

- Sejtelmem sem volt, hogy be kellene jelentkeznem – mormolja. Olyan szorosan ölel, hogy szinte már a csontjaim ropogását hallom. Ajkait a hajamba nyomja, enyhe puszit hagyva maga után. – Ne haragudj, nem akartam felfordulást okozni – enged el.

- Örülök, hogy itt vagy – mosolygok rá, bár már is arra gondolok, hogy vajon mennyi időt is fog majd itthon tölteni velünk. Azonnal meg is facsarodik a szívem ennek gondolatára.

- Reméltem is – simít végig az arcomon, mire megremegek. Visszadugja a zsebeibe a kezét és már is mintha mi sem történt volna. 

- Harry?

Egy idős néni hangja hangzik fel mögülünk. Az utcánkban lakik, és mind a hármunkat szinte már pelenkásként megismert. Rengeteg pitét kaptunk tőle, és megrovást a sok csínytevés miatt. Elmosolyodom az ősz néni látványára, ami a szemüvege mögül méregeti Harryt. 

- Jó napot, Marie.

- Mennyire jóképű fiatalember lett belőled – szorongatja meg Harry arcát, mire elnevetem magam a kezem mögött, Gemmával együtt. – Már kiskorodban megmondtam. Már akkor a lányokat kergetted.

Nevet.

- Igen, szerencsére kegyes volt velem az élet.

- Majd ugorjatok be egy pitére – mosolyog kedvesen, és búcsút int. 

- Nekem vissza kell mennem – zavartan mutatok a hátam mögött levő péksütik irányába. – Örülök, hogy láttalak.

Rám pillant Harry, de semmit nem mond. Gemma elragadja és már csak a vásárlók és a pult feltöltése marad. Felsóhajtok. Mosolyomat az arcomra erőltetem, s kiszolgálok.

Jó pár nappal a hátam mögött azt hiszem, hogy sikerül kijelentenem, hogy normálisan tudok levegőt venni Harry közelében. Pár találkozáson túl már igazán normalizálódott a helyzet, bár sajgó szívem még a mai napig megkeseríti a pillanataim. Soha nem gondoltam bele igazán ezekbe a pillanatokba, annak ellenére, hogy pontosan tudtam mindig is tudat alatt, hogy be fog következni. Megejtettük Gemmával és Harryvel, a Marie általán felajánlott közös pitézést. Ha lehetséges még finomabb falatok voltak, mint ahogyan emlékeztem azokara gyermekkorunkból. 

Lehúzom a mimózát, ami előttem pihen percek óta, és azt hiszem, hogy Harry jelenléte, ahogyan az asztalunkhoz közelít, eléri, hogy mielőbb eltüntessem. Gemma integet, mintha Harry nem látná tökéletesen ebben a kicsi, helyi szórakozóhelynek sem nevezhető kocsmában, hogy hol is ülünk. Túlbuzgó húgot visszahúzom magam mellé, és Owenre pillantok, aki a sörébe kortyol, Kyleal egyetemben.

- Igen hugi, a szokásos asztal, gondoltam – fog kezet a fiúkkal és le is ül egy széket a másik asztaltól elhúzva. 

- Csak, hogy biztos idetalálj, mióta is nem voltál errefelé? – Owen gyújt rá egy cigarettára.

- Nyolc éve – int Carlosnak, aki már is egy sört hoz neki és barátságosan üdvözli. – De mintha tegnap lett volna. Még mindig annyira unalmas a fejetek – int a fiúk felé, és beleiszik a sörébe.

- Említettem már, hogy mennyire nem hiányoztál? – Kyle röhög fel hangosan és feláll, hogy a zenegéphez menjen, amely kora a mieinket bőven túlszárnyalja. Egy kemény rock dal szólal meg, amely a kinn éppen zuhogó eső hangját elnyomja. – Emlékeztek? – érdeklődve nézzük, fogalmam sincs, hogy mire is célozhat. – Erre csókolóztatok mielőtt Harry búcsút intett, és a hazát ment szolgálni.

Megfagy a levegő. A hideg rázni kezd és azonnal be is ugrik az este, amikor Harry a faburkolatnak szorított és száját a szám ellen nyomta. Még mindig ég a szám a csók gondolatára, akkor is, ha már hosszú évekkel ezelőtt történt. Azt hiszem, hogy egy olyan baráti társaság vagyunk, akik pillanatok alatt képesek a levegőt feszülté tenni. Főleg, ha Harry és rólam van szó. Ez az a téma, amit, amikor csak lehet kerülünk, és a mai napig nem volt tudomásom arról, hogy Kyle a szemtanúja volt ennek.

- Oké, miről maradtam le? – Owen komolyan kémlel bennünket. Gemma is hasonlóan méregeti az öccsét én engem. Tarkómon feláll a szőr annak gondolatára, hogy magyarázatot kell adnom.

- Semmiről, nem értem, hogy miért foglalkoztok olyan dologgal, ami egy részeg estén történt – vigyorogva iszik Harry, de látom rajta, hogy ő se menne ebbe a kényes témába bele. – Komolyan, nem tizenévesen rántottam be a bokorba és rontottuk meg egymást.

Ég az arcom. Lángol. Azt kívánom bárcsak a föld megnyílna alattam. Ujjaimat tördelni kezdem az asztal alatt és úgy érzem magam, mit egy tini a szülei előtt, akik először beszélnek neki a szexről. Kínos. Nagyon kínos.

- Én erről miért nem tudok? – Gemma tér vissza a pillanatnyi sokkból.

- Azért húgi, mert semmi közöd hozzá – mormolja Harry. – Egyikőtöknek sem, ami azt illeti. Ha mi nem foglalkozunk ezzel, nektek sem kellene. Könyörgöm. Általános iskolában vagyunk?

Olyan könnyedén röhög, hogy megirigylem. Számomra ő mindig is egy kényes téma volt és azt hiszem, hogy lesz is még sok ideig. Már kislány koromban is azt terveztem titokban, ostoba módon, hogy ő lesz a férfi, aki miatt fehér ruhába fogok bújni. Aki az oltárnál fog rám várni, és szép, szerelmes szavakat suttog majd nekem. Amikor a csók elcsattant, a szívem még jobban dobogott érte, amíg ennek véget nem vetett azzal a hírrel, hogy másnap a hadsereghez csatlakozik.

- Ugyan, csak hülyülünk – csap a vállára Kyle. – Angyalom, csak poén – lép hozzám, és arcomra nyom egy puszit.

- Persze, senki nem is vette komolyan – legyintek és egy mosolyt erőltetek magamra. – Viszont, ha nem gond, hazamennék, mielőtt lecsap a vihar.

- Miért nem maradsz nálunk? Úgy is egyedül lennél – Gemma néz fel rám. 

- Nem szeretnék zavarni, és amúgy is fáradt vagyok.

- Tudod, hogy sose zavarsz.

- Tudom.

Ezzel búcsút intek és a kapucnimmal a fejemen kisétálok a zuhogó esőbe. Szerencsére pár utcányira van a házunk, de így is futólépésekben teszem meg a távot. A villámok már cikáznak az égen és a mennydörgés is úgy tör fel, hogy teljes rémületet okoz. Szorosabban fonom magam köré a kezeimet, ezzel még jobban a kabátom anyagát is. Igyekszem kiűzni a ma este történteket, Kyle és Owen ostoba játékát, amit mindig is űztek kettőnkkel. Ajkaim megremegnek a hidegnek köszönhetően és még gyorsabban kezdem el szedni a lábaimat.

A meleg zuhany szinte újjáéleszti átfagyott testemet. Kinn továbbra is tombol a vihar, és nem éppen vagyok nyugodt, ahogyan a villódzó folyosón végig sétálok a szobámig. Megrezdül a testem, ahogyan a mennydörgés teljes visszhangot ver a lakás falai között. Nem vagyok már kislány, de még is nyugtalanságtól duzzad a mellkasom. Magam mögött becsukom a szobám ajtaját, a törülközőt a szekrényemre akasztom és egy bő pólót és nadrágot kapok magamra. Nem éppen szép látvány, de meleg és nagyon kényelmes az átfagyott bőrömön. Bebújok a meleg takaró alá, és az ablakban cikázó villámokra téved a tekintetem. Igyekszem lehunyni a szemhéjaimat, és többé kevésbé sikerül is. 

Felriadok. A mellkasom sűrűn emelkedik és a fejem zúg. A vihar még mindig tombol odakinn, ám. A zaj, ami felébresztett, megismétlődik. Fülelni kezdek, szívem a torkomban dobban, míg ismét hallom a neszt. Először nem igazán mérem fel, hogy honnan is jön, aztán a szobám másik felére pillantok az ablakomra. Megdermedek. Ha azt mondom, hogy a szívem kihagyja az ütemeket és megdermedek, még finoman fogalmazok. A takarót jobban a testemre húzom, nem mintha az bármitől is megvédene, s onnan figyelem az alakot, aki igyekszik az ablakomat felfelé tolni, ám látom, hogy a keze többször megcsúszik a nedvesség miatt. Gondolataim csak úgy cikáznak, hogy mit is kapjak a kezem közé, de semmi sem jut eszembe a szobámban, a dezodoron kívül, amit az éjjeliszekrényemben tartok. Tekintetemet nem elszakítva a férfi testétől, kihalászom onnan, és a takaró alá dugom, egyből megszabadulva a tetöjétől. Végszóra az ablak is megadja magát, felcsúszik, a hideg megcsap az ereimben pedig szinte megfagy a vér. Lehunyom a szemhéjaim igyekszem úgy tenni, mintha még aludnék, és semmit sem vettem észre ebből az egészből. Ujjam a dezodor nyomókáján, készen arra, hogy a rám törő személyt egy pillanat erejéig megtörjem. Hallom, ahogyan visszazárja gondosan az ablakot, és ez még jobban semmi jót nem jelent számomra. Közeledésének hangja tisztán eljut hozzám, érzem, leül mellém, én pedig megragadva az alkalmat a sprayt az arcába fújom.

- Bassza meg! – kiált fel, és az ismerős hang hallatán értetlenül a lámpa kapcsolója után nyúlok. – Basszus... – sziszegi. 

- Harry? Mi a franc? – teszem le a fegyveremet és kimászom az ágyból. – Mit keresel itt?

- Tudod, nem gondoltam, hogy ennyire harcias lennél. 

- Ne haragudj – vezetem ki a szobából a fürdőbe. 

Harry a csap fölé hajol, hideg vizet az arcába fröcsköl és igyekszik a szeméből kimosni az általam okozott károkat. Nem győzők bocsánatot kérni tőle. Segítek neki, ott, ahol tudok, törülközőt nyújtok neki.

- Tényleg nagyon, nagyon sajnálom. 

Visszasétálunk a szobámba a nagy mentegetőzések közepette. 

- Sajnálhatod is – vigyorodik el, de még kissé húzza a szemét. 

- De mi a francot keresel itt?

Az órára nézek és elképedek, amikor tudatosul bennem, hogy hajnali két óra.

- Emlékszel, hogy régen mennyire féltél a vihartól? – tűr egy kusza tincset a fülem mögé, én pedig kérdése hallatán elmosolyodom.

- Most se sokkal jobb a helyzet.

- Mindig bemásztam hozzád. 

- Gimisek voltunk! – fogom meg a kezét, amely az arcomat simogatja. – Már felnőttünk Harry.

- De még mindig félsz a viharban – suttogja. – És tudtam, hogy egyedül vagy. Nem hibáztathatsz emiatt.

- Eszem ágában sincs, csupán az ajtón a csengőt is használhattad volna.

- Mert nem fordult meg volna az agyadban, hogy vajon milyen eszelős csenget hajnali kettőkor.

- Igen, mert sokkal jobb, ha az eszelős a hálószobám ablakán mászik be.

- Régen is mindig ott lógtam be – hajol közelebb és magához von. 

- De nem vagyunk már gyerekek.

- Nem, valóban nem vagyunk – szorosan ölel a mellkasához. – Már sokkal többek lettünk.

- Ne mondj ilyeneket – sóhajtok fel, arcomat a nyakába temetem, illatát mélyen magamba szívom. Ujjaim úgy fonódnak a vizes pulóverének anyagában, hogy szinte már megfojtom a közelségemmel. Ajka a halántékomat célozza meg. – Harry – hal el a hangom.

- Miért? – somolyog. – Talán nem zavarba hozlak? 

Felnyögök és próbálok elhúzódni tőle, de nem hagyja. Szorosan tart, ölel, lélegzete a bőrömet csiklandozza. Eléri, hogy még jobban vágyjam a közelségére, amely szinte már éget belülről. Gombóc nő a gyomromban, úgy érzem magam, mint egy tini az első csókja előtt. Pedig már rég túl vagyunk az első csókunkon, ha eltekintünk attól, hogy utána itt is hagyott, még jónak is mondanám. Keményem megtépázta az önbecsülésemet, de most még is a karjaiban vagyok annak ellenére, hogy megfogadtam, hogy soha nem fogom itt végezni. A szívnek nem lehet parancsolni. 

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szaggattad szét a szívemet.

- Fiatalok voltunk, és ha akkor együtt végezzük, ki tudja, hogy most is együtt lennénk-e. Nem álltunk készen egymásra.

Felnevetek hangosan, de egy keserves mennydörgés el is nyomja azt.

- Sose tudhatod, és már teljesen lényegtelen.

- Ostoba indok, igaz? – ujját húzza végig a számon. – Még is most mindennél jobban vágyom arra, hogy megcsókoljalak és az enyém legyél. De nem tehetem.

- Mi az ostoba indokod?

- Lassan kellene haladnunk, bármennyire is vágyom a csókodra, nem sodorhatlak el.

- Szeretném, ha elsodornál – hajolok közelebb, lélegzetünk már szinte eggyé válik. 

Kalapál a szívem, égek belülről, már teljesen fel is emészt, ahogy még jobban vágyom az érintésére, az ajkainak finom simogatására. Keze a combomat simogatja, marja, szája még jobban megközelíti az enyémet. Elmosolyodik, elhúzódik. 

- Ha minden rendben, akkor ideje mennem. Csak meg akartam győződni, hogy semmi baj sincs...

Számat az övé ellen nyomom, fogaink összekoccannak a hevességnek köszönhetően, kezeink mindenhol érik a másikat. 

- Egy dolgot meg kell ígérned – suttogom a szájába a szavakat. Hallgat. – Nem tűnsz el.

- Ígérem – csókkal pecsételi meg a szavait.

Kezem a pulcsija alá csúszik és a vállán lesimítom a vizes anyagot. Hagyja, hogy a földre essen, majd a pólójától is megszabadul. Bár évekkel ezelőtt láttam utoljára, tekintetem nem csalódik, éppen ellenkezőleg. Kezem végig simítja a finoman kidolgozott felsőtestét, amelyet már több tetoválás is díszit. Figyeli a kezem mozzanatait, míg az övé a felsőm szegélyét keresi meg. Elszakadok tőle és hagyom, hogy megszabadítson minden felesleges anyagdarabtól. Lerúgja a cipőjét, és segít nekem saját magát is megszabadítani a nadrágjától.

- Soha nem gondoltam, hogy egy betörőnek így fogok örülni – sóhajtozom, míg domborítok neki, ahogyan a szájába veszi a mellemet. 

Nyelvével nyalint egyet, majd ráfúj és ismételten a szájába vesz. Ujjaim a nedves haját szántják át többször is, s látom olykor megvillanni a villámlás gyér fényében az arcát, ahogyan a szemei csillognak, a vágy tisztán megmutatkozik. 

Lejjebb csókolja magát a testemen, nyelve követi a vonalat és a bugyim utolsó mozzanatait végig kiséri. A fehérnemű messze kerül tőlem, nyelve pedig a legközelebb. Combjaimat széjjelebb tárja, még többért esdekelve húzom közelebb a fejét magamhoz. Ujjai a húsomba marnak, a fenekem alá nyúl, megemel és szinte felfal. Beleborzongok. Még többet akarok, a nyelvét, az ujjait, a forró száját. 

- Sejtelmem sem volt, hogy miről maradtam le – motyogja a combom közébe. 

Lenyúlok, megragadom a kissé hosszúra megnőtt haját és finoman jelzem neki, hogy szemtől szemben szeretném látni. Szája az enyémre talál, nyelve összesimul az enyémmel, és a saját ízemet ízlelhetem meg. Szájában hal el a nyöszörgésem, lábaimat a csípője köré fonom, kezemet kettőnk közé vezetem és megragadom. 

- Jobb később, mint soha – mosolyodom el, és a nedvét végigkenem rajta. 

Türelmetlenül csókol meg, nyelvét ismét a számba nyomja, kezemet elveszi a péniszétől, széjjelebb taszítja a lábaimat és teljesen közéljük férkőzve magáévá tesz.

Megáll. 

- Mi a baj? – lihegem a szavakat, kezem közé véve az arcát. 

Elmosolyodik, aztán el is tűnik ennek az árnya.

- Minden rendben – csókol meg és a csípőjét mozgásra ösztönözi. Ujjainkat egybefonja a fejem mellett és a villámok cikázása közben olykor megvillanó arcát megcsodálva végre beteljesül, melyre rég vártam.