I just want to taste your sugar mouth

A poharam pereme nem tartja vissza a whiskyt, amikor a barom nekem jön teljes testtel, és a táncolók közé veti magát. Bár egy barátságosnak induló szomszédi kertipartin vagyunk, de a hajnali órákban kemény részegség és tapogatás zajlik minden téren. A kertvárosi életnek azt hiszem a kellően bemutatkozó vad buliján vagyok éppen. A túlságosan rendezett előkertek, az illatos piték és bájos mosolyok, vad szülők rejtőznek, akik kilépnek az árnyékból, amint a gyerek a nagyszülőknél van.

És akkor ne is beszéljünk a drogok palettájáról, ami terítéken van.

- Eléggé jó segge van – követem amerre néz, és egy lányba botlik a tekintetem, akinek meglehetősen tényleg formás a segge. Martin olyan csöpögő nyállal nézi, hogy már nekem kellemetlen szagú az egész.

- És a feleségednek?

- Ugyan – röhög fel. Valószínűsítem, hogy én vagyok a legjózanabb ebben a pazar buliban. – Egy idő után az a formás segg is csak egy tucat lesz – horkan. – Ne mondd, hogy akkora vággyal markolod Beth hátsóját ennyi év után is.

- Ne beszéljünk a feleségemről – az áll feleségemről, jelen esetben, de akkor is tisztelettel kell beszélnie Bethről a jelenlétemben, hiszen jó férj létemre védelmeznem kell, vagy mi. 

- Ugyan haver, te is egy másik puncit megdugnál szívesen a szokásos helyett – vigyorog. 

Az arcába mászok, annak ellenére, hogy nem kellene. 

- Tisztelet, haver, tisztelet – sziszegem az arcába a szavakat. 

Próbálom nem leleplezni annak valóságát, hogy miért is vagyunk itt, de jelenleg annyira felbassza az agyam ez az újgazdag majom, hogy a képébe vágnék szívem szerint. 

- Hát nem tudom, hogy lehetsz ennyire elbaszott, de legalább megmaradnak nekem.

Magam sem tudom, hogy ki az elbaszottabb kettőnk közül, de a felépített szerepem ezt kívánja meg, és ezt teljesítem. Bizonyíték hiányában pedig valószínű, hogy itt is fogok játszani még egy ideig. 

- Élvezed az estét? – Trent lép mellém, megemeli a poharát, és iszik. 

- Köszönjük a meghívást. 

- A mi otthonunk, a ti otthonotok is – vereget vállba.

Nem hülye, pontosan tudja, hogy nem véletlenül kerültünk ide hirtelen a semmiből. Reménykedtem a gyors és gördülékeny munkában, de úgy tűnik, hogy hosszabb lesz ez az egész, mint kellene.

- Hasonlóan.

- Merre van Beth?

- Magam sem tudom, valószínű, hogy recepteteket cserél a szomszédokkal – tudván, hogy az állítólagos szakmája a cukrászat mestersége, azonnal megrohamozták a kertvárosi feleségek. Hirtelen szerencsétlen azt se tudta, hogy mibe csöppent bele. 

- Biztosan a tejszínhab felverése a téma – Martin jelenléte teljesen elhalványodott, de jelenleg olyan erővel tért vissza, hogy inkább nem is reagálok, mert túl heves lenne a szituáció. 

Az elejétől fogva a kis pöcs a bögyömbe van, de a mai nap sem segít abban, hogy jobban megkedveljem szerencsétlent. A szar poénokról ne is beszéljünk, amiket úgy önt magából, mintha sugárba hányja. Senki nem kéri rá, de kurva kellemetlen is.

Oldalra nézve látom, ahogyan Trenthez lép a jobb keze, Joe. Valamit bizalmasan közöl a főnökével, akinek a tekintete aggódóvá válik. 

- Minden rendben?

- Munka – veregeti meg a vállam. – El kell intéznem valamit, elnézést.

Biccentek, s hagyom, hogy elmenjen mellettem. Zsebemből előkapom a telefonomat, majd Martint magam mögött hagyva mindenféle magyarázat nélkül a hátsó kert felé veszem az irányt, legalábbis a tervem ez volt.

- Hé, Damian! 

Visszanézek a vállam felett, bár az idő szorít, s egybe meg is nyugtat annak a tudata, hogy mindent rögzít a telefonom, ami Trent irodájának a falai között történik. Teljes testemmel megfordulok, telefonomat visszasüllyesztem a zsebembe, s Michaelre figyelek.

- Egy pillanat és jövök, csak el kell intéznem egy telefont.

- Csak kérdezni akartam, hogy Beth mindig ennyire szerette a feltünést?

- Tessék? – nem értem a kérdését, és nagyon remélem, hogy nem éppen lebuktunk, mert az eléggé kellemetlen lenne. És a felügyelő is kiherélne. – Mi van Beth-el?

- A zongorán produkálja magát. Nem mondom, hogy nem szexi, de lehet rá kellene nézned.

Elkerekednek a szemeim.

A beolvadás véleményem szerint nem éppen ezt jelenti.

Hosszabb léptekkel közelítem meg a hatalmas nappalit, amelyben az igen impozáns zongora foglalja el méltó helyét. Szinte minden ember ebben a helyiségben találta meg a szórakozását, és meg is tudom érteni őket. 

Amennyire az ideg kerülget, annyira kápráztat el a látvány, ahogyan a szatén ruhában a zongora előtt ül, mezítláb, ujjai pedig kecsesen mozognak a billentyűkön. Szempillái megrebbennek, levegőt vesz, és vörösön izzó ajkai formálni kezdik a szavakat, és a hangja úgy hat rám, mintha szirénként szólítana magának.

Meg kell keresnem a tökeim, mert biztos vagyok benne, hogy a látványnak köszönhetően elhagytam őket valahol.

„a fejedben szeretnék ragadni és megvadítani téged... vezetni szeretnélek a reggel első fényeiig. „ 

Felpillant, tekintetünk találkozik. Nyelve végigszalad a száján, én pedig idióta létre csak állok és bámulom a nőt, akit eddig mindenhogyan igyekeztem kiűzni a gondolataimból.

Hát kibaszottul nem sikerült.

És most se fog.

„és egyedül szeretnélek hagyni az éjszaka közepén... „ – folytatja, tekintetét nem veszi le rólam.

- Nem rossz – Martin áll meg mellettem, bár a tekintetemet nem tudom elszakítani Beth-ről. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól énekel.

- Én sem – ennyit tudok balfasz módjára kinyögni, annyira elkápráztat.

„egy jó ember szeretnék lenni és látni téged mosolyogni”

Egy halovány mosoly megjelenik az ajkain, de továbbra is engem vizslat igéző szemekkel. A többiek a helyiségnek semmivé válnak, szinte ketten létezünk, s ez veszélyes játszma. 

„szóval mondd el nekem mit akarsz, meg fogom adni neked, amit szeretnél édes”

Átveszi tőle egy srác a zongorát, ő pedig a tetejére ül, és azt hiszem, hogy most kellene lépnem, de még sem teszem. Nézem, ahogy a hátára fordul, feje lebillen a zongora tetejéről és a haja beborítja a billentyűket, ám a srác ennek ellenére is tovább játszik.

Veszélyesen közel van az arcuk, de Beth oldalra, egyenesen rám pillant. 

„ez egy olyan éjszaka, amikor furcsán érzem magam”

Szinte már suttogja a szavakat, csábítóan énekel, és az a baj, hogy ezt nem csak én veszem észre. Nem tudom, hogy ennyit ivott e, vagy az illegális drogokból válogatott-e. Talán elfelejtette, hogy miért is vagyunk itt, de bassza meg, én is elfelejtem.

Megőrjít. 

- Mindig ennyire tüzes?

Rámordulok, és csak figyelem a nőt, aki egyáltalán nem profi nyomozóként viselkedik, de annál szexibb csábítóként. Mélyen magamba szívom a levegőt, megdörzsölöm a borostás államat, és iszok egy kortyot a whiskyből. 

„azt mondta csak add a lelked, és mehetünk, ahova akarsz... én leszek a fekete és az arany.”

Bódultnak érzem magam, és biztos vagyok abban, hogy ez nem a kezemben levő piának köszönhető, amit a szívem szerint a falnak csapnék. 

- Nem szégyenlős a kicsike – Zac kerül elő valahonnan a barátnőjével az oldalán. 

- Eléggé dögös – jegyezi meg Gaby, aki úgy méregeti Beth-t, mintha préda lenne a számára.

- Mindenkinek a szórakozására van – Martin megjegyzése teljesen kiránt a ködből, és el is lépek mellette.

Felül a zongora tetején, majd fel is áll, és onnan néz le rám, mint egy kibaszott királynő. Kinyújtom a kezemet neki, amolyan kedves meghívás, hogy végre leszálljon arról a szájbabaszott zongoráról, ám ő csak félmosolyra húzza vöröslő ajkait. Ahogyan leül a zongoráról lelógnak a lábai, én pedig a csípőjénél fogva megfogom és magamhoz húzom. 

- Ideje hazamenni – húzom magamhoz, fülébe suttogva a szavakat, mint a legszerelmesebb vallomás. 

- Ne legyél ennyire unalmas – sóhajt fej, és vigyorog. Többet ivott a keleténél, és nem tudom, hogy ez dühít jobban, vagy, hogy a munkájára nem tud koncentrálni. – Táncolsz vele?

A zongorista folytatja az emberek szórakozását, és érzékelem, hogy minden tekintet ránk szegeződik. Borsódzik a hátam. Beth felvezeti a kezét a nyakamhoz, megszorítja finoman az ujjaival, és a csípője ringani kezd.

- Nem ez volt a terv, édesem.

- A tervek unalmasak.

Teljesen bódult.

Nem profihoz méltó.

Még is titkon imádom, hogy ennyire élvezi az estét, az ölelésem.

Ujjaim a csípőjébe mélyednek, közel vonom magamhoz, hagyom, hogy a zene diktálja a tempót. Ajkaim a fülét cirógatják, illata az orromba kúszik, és elfeledkezem, hogy miért is vagyunk itt. Hogy mi a küldetésünk, hogy a drog körbe vesz bennünket. 

- Hm, ez a kedvenc számom – suttogja, mellei még jobban az én felsőtestemnek feszülnek. Elkezdi dúdolni a szavakat, de úgy, hogy ezúttal én vagyok az egyetlen fültanúja bájos énekének, kemény kijelentéseit.

- Fejedbe szállt a pezsgő, nem gondolod? – seprem el kecses nyakának vonaláról a tincseit. 

- Hm, vagy te szálltál a fejembe – mormolja. – „Addig szeretnélek kefélni, amíg nem sikítasz és sírsz...” 

Eltávolodom tőle, mindenféle magyarázat nélkül megragadom a kezénél fogva és magam után húzom. Enyhén botladozik a cipőjében, de követ. 

- Vége is a bulinak? – Trent kerül elő hirtelen, mire megtorpanok, Beth-et magamhoz vonom, halántékon csókolom.

- Fejébe szállt az alkohol – szerencsémre nem ellenkezik a nő az oldalamon, csupán a testemnek simul. – Jobb, ha ágyba dugom.

- Természetesen, pihenje ki magát. Nem is lenne rosszabb egy holnapi fejfájás.

- Köszönjük az estét, csodás volt – Beth hízeleg, ez sosem maradhat el.

- Te voltál csodás. Elkápráztattad a vendégeim, én köszönöm – Trent kézen csókolja. – Fektesd le, jó éjszakát nektek. 

- További jó szórakozást – ezzel a hátunk mögött is hagyjuk a drogtanyát, a bájolgó, hamis embereket, a munkát.

Kibotladozik Beth az oldalamon a ház elé, egyenesen át szembe, a mi házunkba. Váratlanul ér, amikor egyenesen kezd el lépkedni, a karomból nem lép ki, de teljesen józannak néz ki. Felnéz rám, kacsint egyet, vörös ajkai ördögi mosolyra húzódnak.

- Egy boszorkány vagy.

- Az elterelés volt a lényeg, nem igaz?

- Annyira sikerült magadra vonnod a figyelmüket, hogy még engem is oda hívtak. Csak reménykedhetünk, hogy sikerül bármilyen információt is megszereznünk.

- Tettem, ami tőlem telt – enged el, és billen oda, megjátszva magát még meg is botlik, mire utána kapok.

Vigyorog.

Mélyen magamba szívom a levegőt és igyekszem minél előbb lenyugtatni az idegeimet. Megállunk az ajtónál, és lassan nyitni is kezdem, míg fel nem tűnik, hogy a papírdarab a földön hever, és nem miattam.

- Menjünk befelé már, édes – taszít egyet rajtam Beth és ellép mellettem. 

Belépek a ház falai közé, megragadom a kezénél fogva és magamhoz rántom. 

- Volt valaki a házban – motyogom a szájára.

Döbbenten mered rám, majd felemelem két ujjam között a papírfecnit. Szemei elkerekednek, a józanság szempillantás alatt vág közénk. Aprót bólint, szavak nélkül tudatjuk a másikkal a gondolatainkat. Leveszi a cipőjét és ellép mellettem. Megragad a nyakamnál fogva és ránt maga után. 

- Hm, bébi – suttogom neki, de a tekintetem a lakást térképezi fel, miközben heves mozdulatokkal csapódunk a falnak. Nyekken egyet, én aggódva méregetem, de elszakad tőlem, kibújuk a karjaim között, és az emelet irányába szalad. – Levadászlak.

Kettesével veszem a lépcsőfokoka, és pedig sebes tempóban haladva előttem minden helyiségbe benéz. Hasonlóan követem én is, de senkit sem találunk. 

Beth az erkélyhez lép, amelynek ajtaját kitárja, és körbe öleli a fehér függöny lágy anyaga, amely fekete selyem ruhájával különös kontrasztot mutat. Mögé állok, határozottan húzom magamhoz, feneke ölemnek feszül, és itt már rég nem a munka-munkatárs viszony, ami lebeg kettőnk között. Vállamra veti a fejét, vöröslő ajkai kínzóan hívnak ördögi táncra, nyelvét kidugja, a számon végigszánt vele.

- Haláltáncot jársz, bébi.

Elvigyorodik, majd elpillant mellettem, én pedig követem a tekintetét, és látom, hogy a szemközti házból szempárok szegeződnek ránk. Visszanézek Bethre, az ajkába marok a fogaimmal, mert tudom, hogy a vonzalma nem a pásztázó szemeknek köszönhető. Kezemmel felgyűrőm a szoknyáját figyelve arra, hogy szemből ne lássák, ami nem nekik való, de a forróság tapintható legyen, s a bőre égjen kezeim alatt. Mélyen magába szívja a levegőt, mellkasa megemelkedik, szemhájait remegve hunyja le, és ajkai elválnak tőlem, én pedig szívesen figyelem az érzelmeket, melyeket kiváltok belőle. Mellei megemelkednek, a leheletnyi pánt lejjebb csúszik, majdnem elő is bukkan a keble, amely a számba kívánkozik.

- Szeretnéd, ha a szemük láttára dugnálak meg? – mormogom a fülébe, mire mélyen magába szívja a levegőt, hátsóját pedig igenlően a farkamnak nyomja.

Bassza meg.

Vagy inkább én őt.

Megragadom a derekánál fogva és a korlátnak feszítem a testét, mire az ujjai ráfeszülnek. Megfordítom, szembe kerül velem, megnyalom az ajkait, és a kezem eltűnik a lábai között. Közönségesek vagyunk, lehetséges, de a vágy hajt minket, és valójában még sem látnak mindent, még is részesei a pillanatunknak. 

Közelebb hajol a fülemhez, átkarolja a nyakamat, míg combjait olyan könnyedén nyitja ketté, hogy belepusztulok. 

- Mutasd meg nekik, hogy mennyire vagy oda értem, édesem – nyelve végig nyalja a fülem szélét, mire ujjaim úgy merülnek el benne, hogy teljesen beleremeg.

- Lehet, hogy azt inkább nem tárnám ki a számukra – marok a haja közé, és hátra rántom a fejét, kissé kidől a korláton, ujjaimat a kelleténél jobban magába fogadva. 

Ajkai elnyílnak, egyik keze a felkaromhoz kap, s úgy szorítja, mintha az élete múlna rajta. Kihúzom az ujjaimat, végig simítok az ölén, majd felemelem kettőnk közé, s a számba veszem. Felnyitja a szemhéjait, tenyere a tarkómra csúszik, homlokunk összetalálkozik. Egyik ujjamat a száján vontatom végig, nyelvével meg is érinti, míg én nem szopogatom le őket végül. 

- Ideje a műsort befejezni a közönség nélkül.

find my G Spot.. on a table top.. reload ur gun.. show me what u ve got yeah

 Kettesével szedem felfelé a lépcsőfokokat a homályos folyosón. Az utcáról gyér fény ad némi látásiviszonyt, éppen annyira, hogy ne bukjak a nagy rohanásban orra. Megtorpanok az emeleten, a célom elérve, ám a véres tenyérnek nyoma a falon visszaránt a jelenbe, és megtántorít. Felrántom az ajtót, ami a kárpitozott folyosóra vezet, és a megfelelő szobaszám keresésére indulok. Zsibog a fejem, azt sem tudom merre menjen. Mint egy őrült. Az egyik szobából vendégek jönnek ki, és furcsálló tekintetek kereszttűzébe kerülök, de sietve őket is hátrahagyom. Megtalálom a megfelelő ajtót, és reményekkel telve, tántoríthatatlanul csapok le a zárra, ami nem könnyen, de meg is adja magát.

- Minden rendben, uram?

Egy szobapincér néz velem szemben. Látom a bizalmatlanságot és a merengést rajta, hogy mit is tegyen. Megtartja a távolságot, amit jól tesz, mert magam sem tudom, hogy mire lennék képes, ha szándékában áll feltartani.

- Tudja, a feleségemmel kissé összevitatkoztunk. Tudja milyenek a nők.

- Segíthetek valamiben esetleg?

- Semmi szükség rá – kinyílik az ajtó. – További szép estét.

- Önnek is.

Látom rajta a bizonytalanságot, de mielőtt tovább faggatna belépek a szobába és magamra zárom az ajtót. Csend uralkodik a helyiségben, egy halovány fény, ami megragadja a figyelmem a hálón keresztül kiszűrődve. 

- Lianna?

Semmi választ nem kapok. Előveszem a fegyveremet a nadrágom derekából, és úgy folytatom utamat a hálóba, s onnan tovább a fürdőbe. A lélegzetvétel visszhangot ver a néma falak között, és nem tudom egy pillanatig, hogy az enyém, vagy Liannáé. Fegyverem csövét az ajtóra illesztem, s azzal belököm azt. A lány velem szemben, magabiztosan tartva saját fegyverét rám irányítva. Szemei homályosak a nehéz könnyektől, a fájdalom megcsillan benne. A sminkje a vérével alkot koszos egyveleget csodás arcán. Formás ajkain a vörösrúzs el van kenődve, és azonnal elmémbe villan, hogy az éjszaka kezdetén mennyire gyönyörűnek, kívánatosnak tartottam. Most viszont egy védtelennek nem mondható, de még is egy megtört nőt látok, aki reszket, még ha elfedni is igyekszik. Fegyverét férfiakat meghazudtolva tartja. Magabiztossága lenyűgöz. 

- Anna – sóhajtok fel.

- Mit akarsz? – megremeg a hangja.

Kezén a vére vörös csíkot hagy, ahol a vágás érte, és teste megremeg, de látom rajta, hogy egyszerre meg is könnyebbül. Közelebb lépek, fegyveremet a pultra teszem, de ő határozottan tartja az övét.

- Ne gyere közelebb – sziszegi.

- Nem bántalak – szakad meg a szívem, hogy erről kell biztosítanom őt, míg neki a levegővétel is enyhe fájdalommal járhat. Szakadt ruhájában, ahogyan összetörve, még ha nem is szó szerint, de lelkileg teljesen. Felszakadt ajka, a foltok a testén, a vágások. 

- Ezt már a legelején is megígérted.

Megfogom a csuklóját, és már is minimálisan nyugodtabb lesz a hangulat, a maga szomorúságával együtt. Leguggolok a lábai közé, kezemet felemelem, mélyen magába szívja a levegőt, de hagyja, hogy gyengéden a felszakadt ajkát megérintsem. 

 

- Remek csajokat hozott Lianna – vigyorog, miközben szemét jártatja a lányokon Abel. Beleiszik a méregdrága pezsgőbe, majd egy újabb poharat vesz el egy arra járó pincértől. – Az a szőke eléggé finomnak látszik.

- Bármelyik a tiéd lehet, akár az összes – emelem a poharam. – Meglehetősen dekoratívak.

- Dekoratívan fogom megmártani a farkamat abban a kis vörösben – csatlakozik Matias a beszélgetéshez. – Mondd meg, honnan szerezted ezeket a kis ribancokat?

- Lianna érdeme.

- De Lianna a tied. Meg kell hagyni, az ő szájában is szépen mutatna a farkam.

Felkapom a fejemet a kijelentésére, és ujjaim szorosabban feszülnek a poharamra, és lehúzom a whiskyt, ami csak olaj a tűzre. 

- Ő nem préda – nézek rá komolyan. 

- Nyugi, csak egy kósza ábránd volt. Inkább szólj a lányoknak, hogy vegyék le a bugyit.

Bemegy az üvegemelvény alá, a hófehér bőrön elterül, és a felette táncoló lányokat bámulja. Rám néz, mert nem mozdulok. Tudom, hogy komolyan gondolja, és bassza meg én is látnék egy – két csupasz puncit, de ahelyett, hogy közéjük ülnék, Liannához lépek, aki egy pezsgővel a kezében áll a bárpultnál. 

- Helló szépfiú – húzza vörös ajkait csábos mosolyra. 

Poharát az enyémnek koccintja.

Közelebb hajolok, szám már a fülét érinti, illata az orromba kúszik, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy kézen ragadom és a négy fal közé hurcolom.

- Szólj a lányoknak, hogy kapják le a kis bugyit.

- Tessék? – vigyorog, nem hiszi el a szavaimat.

Talán én magam sem.

Megragadom a derekánál fogva, és magamhoz húzom. Testünk egybeér, szinte uralom őt, és tényleg meg kell zaboláznom magamat, hogy ne ragadjam magammal.

- Szólj nekik – biccentek a táncoló lányok irányába. – Meg kell szabadulniuk a bugyitól. Matias kissé türelmetlen.

Az említett ügyfélre néz, aki tényleg már csöpögő nyállal várja, hogy csupasz puncikat láthasson a feje felett. Mintha mindennap nem éppen újakba márthatná a farkát.

- Oh, oké – ezzel leteszi a poharát és az emelvény irányába indul, hogy végre utasítást adjon a vonagló lányoknak.

A hangos zenétől bár nem hallom, de kitűnően látom, ahogy szavaira a lányok cselekednek, és az apró darabok lekerülnek. Egyik cserfes kislány még le is ejti Abel ölébe a csipkét, mire ő az orrához emeli azt, és mélyet beleszippant. Valamit mondd az orra alatt, és önelégültem megdörzsöli a szakállát.

Lia visszabillen hozzám és elégedetten néz rám. Elveszi az italomat, beleiszik, és teljesen a testemnek simul. Mellei nekem nyomódnak, és a vágy kettőnk között szinte már kézzelfogható.

- Elvégeztem a dolgom. Esetleg más teljesíteni való?

- Lehetnek kívánságaim? – egy kósza tincset kisimítok az arcából. 

- Kívánságai mindenkinek lehetnek, csupán nem biztos, hogy valóra is válnak.

Kortyol egyet a pezsgőből és odább áll, míg én szinte már éhező tekintettel méregetem ringó fenekét. 

 

- Megdöntötted már?

Abel a zsetont az ujjai között pörgeti, miközben várja, hogy a kör tovább haladjon. Csettint egy lánynak, aki pedig a kristálypoharat megtölti whiskyvel. Abel tekintete a lány, egyáltalán nem szerény dekoltázsát szemléli, majdnem az arcán már a mellek közé dugja. 

- Nyelvem már eljátszott rajta – mondja Matias. – Aztán közbe jött valami, a puncija még vissza van.

- Cica, ülj fel ide – Abel az asztal tetejére csap, a szőke lány, akinek a nevét sem tudom, felmászik kéjesen, mellei szinte kibuggyannak. 

Rózsaszín ajkai olyan szelíd mosolyra húzza, hogy maga sem gondolja, hogy oroszlánok veszik körül, akik minden centi húsért keményen harapni fognak. Feláll az asztal közepén, a zsetonok borulnak, a puncija kivillan, de cseppet sem bánja, és nincs is mit, hiszen annyi pénzt zsebel be ezzel az estével, amelyről eddig álmodni sem mert.

Ha jól viselkedik, természetesen.

Márpedig Lianna azért van, hogy erre ügyeljen.

Ha pedig ő nem tudja kézben tartan a lányait, akkor itt vagyok én.

Annyi lány lebzsel ezen a hajon, hogy szinte már az édes illat leng körbe bennünket, a whisky és a mocskos gondolatok mámorával karöltve. 

Egy másik magától táncol oda a hangos zenére, amit még a parton is bőven lehet hallani, biztos vagyok benne. Hátradőlök, élvezem az égbenyúló combok látványát, melyek falatnyi szoknyákban vesznek el, amíg ki nem ránt ebből a ködből egy hangos robaj, ami lentről érkezik. 

Felpattanok, ahogy a többiek is. A korláthoz lépve látom, hogy az egyik részeg állat éppen Liannát ráncigálja. Fegyverét rántja elő Lia, tudni sem akarom, hogy abban az aprócska, csilli-villi ruhában hova is rejtette el, de sikerült neki, és most minimálisan megnyugszom, de még is le akarok érni, és ketté verni a fejét annak a nyomorultnak, hogy egyáltalán ránézni mert. Egy váratlan pillanatban tekintetünk találkozik és a szívem megáll dobbanni a vér láttán, amely elcsúfítja az arcát. Nick ujjai olyan szorosan fonódnak a felkarja köré, hogy tudom, nyomot fog hagyni a bőrén, s a belé hasító fájdalomról ne is beszéljünk. Lia meglóbálja a piszolyt és a pasas lábába szándékozik lőni, de mellé megy a nagy igyekezetben, ahogy rángatja Nick. 

Mindenki megmerevedik.

Lányok sikítani kezdenek, és esztelenül futni. 

Na nem mintha egy kibaszott hajóról olyan egyszerű lenne a menekülés lehetősége, hacsak nem úszni támad kedvük.

- Ellopták a kis kurvád – Miguel mellőlem pofázik be, csak arra nem gondolt, hogy az öklöm az arcában csattan e kijelentését követően. – Bassza meg, ember! Ez csak egy ribanc, mint a többi!

Lefolyik a vér a száján, és éppen visszaütni készül, de Abel arrább löki az idiótát.

- Te is tudod, hogy Lianna az övé.

- Abba mártom a farkam, akibe csak akarom. Az én kibaszott dollár millióim vannak ezekben a kurvákban!

Kikerülöm, és lerohanok a lépcsőn, mindenkit félretaszítok, de csak a vér, ami beborítja a látásomat, és a káosz, ami olyan hamar vette át az este felett az irányítást, hogy megrémít. Nem látom Liannát, kapkodom a tekintetem, a lányok visítása az agyamba hatol, elém kerül néhány őrült rohanásban, de egyáltalán nem udvarias módon arrább taszítom, vagy csupán kikerülöm őket.

- Hol van Lia? – ordítom az arcába Nicknek, akinek az arcán folyik le a vér. Valószínűsítem, hogy a cica megkarmolta. – Válaszolj!

- Fogalmam sincs, hol van a kurvád, de ha megtalálom, kettéhasítom.

Öklöm az arcában csattan, mint a nagy haverjának, akinek akkora a pofája. Elengedem, ő pedig megtántorodik, és hátra esik egy törékeny lányra, de nem foglalkozom vele, s magam mögött hagyom a kitört kavalkádot.

- Elmeséled mi történt? – megyek utána a bárhoz, ahol a pohár koccan a márványon, a whiskysüveg pedig megbillen, kiförccsen néhány cseppje. 

Felhajtja az italt, arca meg sem rezzen. Lezuhanyozott, a sebeit sikeresen kitisztítottuk, ám még így is sajgó fájdalommal jár a látványa. Tudom, hogy az ő munkája veszélyesebb, mint az enyém, hiszen a lábai között nem farok van, a férfiakkal való üzletelés pedig nagyon el tud baszodni. Arról ne is beszéljünk, hogy egy ilyen dekoratív, törékeny lány könnyen el tud veszni a nagyfiúk világában, ahol a szex kemény biznisz, és semmi korlát nincs.

- Ne nézz rám így – hosszú szempillái alól méreget. – Kibaszottul ne merj sajnálni.

- Egy percig sem sajnáltalak – hazudok. – Mindössze annyi járt a fejemben, hogy kiherélem mindet, amelyik csak hozzád mert érni egy ujjal is.

- Meg tudom védeni magam. Nem hagyom senkinek, hogy a játékszerének tekintsen, hacsak én azt nem akarom.

Fehér trikója a vizes hajától már kellően nedves lett, így mellei csodásan látszanak át, nem is beszélve a finom kis bimbokról. Még megviselten is gyönyörű, és büszke. 

Kedvemre való.

Találhatott volna magának egy sokkal kedvesebb munkát is, de ő a szexbizniszt választotta, amit félig meg is tudok érteni. Én mindenesetre köszöntetet mondok, hogy az utamba került. 

Felül a pultra, lábai közé fog, s kinyúl oldalra, hallom, ahogy a márványon a fegyverét végig húzza, felemeli, és a halántékomnak nyomja. Farkasszemet nézünk, teljesen eleszek tekintetében. 

Beteg játékot űzünk.

- Az a beteg állt meg akart dugni, ha ennyire tudni szeretnéd – ajkai szinte az enyémet simítják. – Én pedig az arcába hajoltam. Megmondtam neki, hogy vegye le rólam a mocskos kezét, ha még ki akarja verni magának a farkát a jövőben. 

Megszorítom a csupasz combjait és közelebb húzom magamhoz, hogy a falatnyi csipkéjén keresztül nekem simuljon.

- Gondolom nem értékelte a kérésedet.

- Be akarta bizonyítani, hogy annyiszor és oda rakja be, ahogy és amikor ő akarja – nevet fel. – Egy idióta – közénk nyúl, keze az ágyékomon simít végig, és megmarkol. - Megérdemelte volna, hogy a farkát lőjem szét.

Mélyen magamba szívom a levegőt, és még jobban a kezébe nyomom magam.

Megfogom az állát, határozottan, de tekintettel a sebére. Felfelé billentem, hogy a szemeimbe nézzen teljesen, ne is legyen másik lehetősége. Érzem vágyának illatot, és a felajzottságom sem éppen könnyíti meg a helyzetet. Melle a mellkasomnak feszül, és azt akarom, hogy teljesen csupaszon tegye ugyan ezt. Hogy a csupasz bőrünk összeérjen, a forró vér az ereimben tomboljon.

- Rád néznie se lehetett volna! Mindegyik tudja, hogy az enyém vagy. 

- Szépfiú – szorít még egyet a farkamon. – Szeretnéd, ha tényleg a tied lennék.

Megfogom a csuklóját, kiejti a fegyvert a kezéből, majd kiszakad a szorításból és a tarkómnál fogva magához húz. Végignyal a számon, nyelve az enyémhez férkőzik, s érzem, hogy a heves mozdulatban a vér felserken az ajkain. Fémes íz terjeng el a nyelvünk játékában. 

Elszakadok tőle.

A vérem az ölembe tódult, a bőre ég a tenyerem alatt, ahogy markolom, és nem tudom elég közel vonni magamhoz őt. Falánknak, kielégítetlennek érzem magam, annak ellenére, hogy a karjaimban van, és mindent nekem ad.

- Ne legyél romantikus – harap a számba türelmetlenül.

Mellét a trikón keresztül a számba veszem, de éppen csak megízlelem, s megyek is tovább. Ujjammal türelmetlenül tépem le róla a csipkét, ami nevetséges, hogy bugyinak kell nevezni, inkább ajzószer. 

Hátra döntöm, de magától is megteszi ezt, míg lábait a márvány tetején támasztja meg. Hallom, hogy a whiskysüveg elborul, és az ital egészen a padlóig leér. Beterít mindent, de én csak Liannát akarom a testemmel. 

Számat lábai találkozásának édes pontjára illesztem, és olyan hévvel kezdem falni, hogy szinte még levegőt is elfelejtek venni. Hajamat markolja, míg nyelvem töretlenül dolgozik rajta. Fülemben dobog a vér, a gondolataim teljesen elködösülnek. Egyik combja a vállamra kerül, lába a hátamon fekszik végig, és a lehetetlennél is közelebb igyekszik férkőzni. Egyik kezem felnyúl egy mély nyalás közepette, és markolni kezdem a formás mellett, amely játszi könnyedséggel illik bele. 

Ujjaink egybefonódnak, vágyaink közösek.

Illata a teljes elmémet elárasztja, a farkam már benne akar lenni, de a szám ennél önzőbb. Csókok, nyalások, finom harapások összessége eléri, hogy a sikolya betöltse a teret, ám idő előtt elszakadok tőle, felültetem.

Kapkodja a levegőt. 

- Fegyvert kell tartanom a fejedhez, hogy elélvezhessek?

Felnevetek, bár nem éppen vicces kedvemben vagyok.

- Élveznéd, igaz?

- Beteg egy elmék vagyunk – nyalja meg a számat, míg keze már az ölemnél, s alig pár másodperc töredéke alatt szabadít ki, és ragad meg.

Lehunyja a pilláit, ajkai elválnak, és befogad finom ölébe, amely mintha hazaértem volna, úgy ölel körbe. Izzadságunk illata keveredik a whisky illatával, és a ritmus elveszik az éjszakában, és a csókja az őrület határára kergetve éri el, hogy a farkam ne is akarja őt magára hagyni.

I starve without you on my lips, I die without the taste of it

 Tekintetem az előttem álló símaszkot viselő termetes alakon jár. Néha elkapom a ködös tekintetét, s nem jelenteném ki bátran, hogy a gyomrom nem ugrik össze azonnal. Főleg mikor szavakat okád, keményen, céltalanul, én pedig kapkodom a fejem, és olykor a fegyvercsővel kell farkasszemet néznem. Tartom magam, egy fegyver nem rendít meg, sajnos már nem tud hatással lenni rám annyira, mint azt illene. Mocskos egy világ ez, ahova bekerültem az évek elforgása alatt, s szabadulásra nem éppen van lehetőségem.

Megremegek, az eső és szél nedves, hideg keveréke sem segíti megelőzni a didergésemet. Bőrömet a libabőr járja át. Térdeim már a hideg beton felületén fájdalmasan mondanak ellen, a szívem a torkomban dobban, zilált vagyok, zihálok és azért imádkozom magamban, hogy valamilyen lehetőségem legyen eltűnni innen. Ami valljuk be, hogy nem éppen tűnik reálisnak. Maximum az élettelen testem, amely innen el fog tűnni.

- Nem kérdezem meg többször, hol van Marcus?

Ordítja, az anyagon keresztül is kellemetlen szájszaga az orromba kúszik, a gyomrom felfordul. Elfordulni készülök, de a fegyvercsövet az állam alá csúsztatja, és belém mar, és eléri, hogy rá nézzek.

Mosolyra görbül a szám, a szituáció hidegségének ellenére, de némán meredek a férfira, aki előttem áll, és kibaszott keménynek hiszi magát. Feltételezem, ha a fegyverét nem tartaná a kezében, közelharcban ideig-óráig tudná megvédeni magát, s a földre is kerülne.

- Ribanc – ragad meg a hajamnál fogva és felfelé rántja a fejem, hogy a szemeimbe nézzen. Kitartok, a nyál összegyűlik a számban majd, nem éppen nőies módon arcon köpöm. – A mocskos... – ellök, a földre hanyatlom, és a beton végig súrolja a bőröm felszínét.

Egy másik ember a hátam mögött jelenik meg, szemem szegletéből látom a fegyverét, de a tekintete nem rajtam van. Félszeg mosolyra húzom vörös ajkaimat, és előre meredek a betonra, ahogyan az esőcseppek hangosan érik el kemény felületét. 

Oroszul kezdenek el beszélni, és bármennyire is vagyok soknyelven beszélő, ezt sose voltam hajlandó megtanulni, Marcusal ellentétben. Mindenesetre az tisztán látszik, hogy az egyetértés nincs meg kettőjük között. Hevesek, a fegyvereket olyan hanyagul tartják, hogyha nagyobb erőfeszítést tennék, még le is tudnom szerelni őket a Marcustól tanult technikával is.

A hátamra gördülök, az ég felé emelem az arcomat, az esőcseppek végig gördülnek arcom vonalán. Kinyújtom a nyelvem, fogadom őket, és mélyet lélegzek. 

- Mit művelsz? – ránt fel a kezemnél fogva az egyikük, de hamar el is enged, ahogy fegyverropogások hanga süvíti át a teret.

Visszahanyatlom a földre, oldalra gurulok, próbálok fedezékbe menekülni, amennyire a helyzetem ezt engedi.

- Sofia!

A nevem, a hang, akihez tartozik. Borzongás fut végig a testemen. Felnézek, államat a betonon támasztom, és mosolyom az arcomra fagy Marcus láttán.

- Szedd a formás lábaid, angyalom!

Szárnyal a lelkem. Felállok, mezítelen lábaimmal az autó felé sietek, de megperdülök a tengelyem körül, hogy a két idiótát utoljára szemügyre vegyem. Nedves hajam az arcomba csapódik, talpaimba mar olykor a fájdalom, amikor rá-rá lépek nagyobb kavicsdarabokra. Felemelem az ujjaimat, fegyvert formázva velük, és megcélzom a fejét annak a mocsoknak, aki éppen feltápászkodni készül a fegyverével. Meghúzom a nemlétező ravaszom abban a pillanatban, hogy Marcus és a pasas a földre borul. A feje hátra csuklik, összeesik, és elterül a betonon. A fegyver robaja visszhangot ver a hangár falai között, és csodás csend marad utána.

- Sofia – hallatszik Marcus erőteljes hangja és kitárja az ajtót. – Nem akarlak megzavarni, de igyekeznél?

Becsúszok mellé a bőrülésre, az ajtót becsapom ő pedig már gázt is ad, míg távolodásunkat lövések hangja kiséri. Vigyorogva, heves szívdobogással nézek a férfire, akiért oda vagyok már hosszú ideje. 

- Ez meleg volt – fogaim a vörös, rúzsos ajkaimba vájnak.

Megingatja a fejét, és jobban a gázba tapos. 

A kesztyűtartóba nyúlok, ahol tudom, hogy találni fogok valamit, amivel megszabadulhatok a kezeimet összetartó kötözőtől. Ügyetlenkedem, míg megragadja a kést és pontosan a műanyag alá helyezve elvágja azt, kiszabadítva ezzel engemet. 

- Ennyire ne élvezd, hogy ki akarnak nyírni – mormogja, és lefordul az útról a fák között.

- Te miattad akartak végezni velem – hajolok közelebb, a hajába túrok. – De persze be fogtam a számat.

Félmosolyra húzza a száját, én pedig végig simítok a borostáján, ami finoman, jólesően karcolja a bőrömet. Rám villantja kék szemeit, melyekben elveszni elmondhatatlanul imádok. Pár óra, szinte csupán egy nap volt, amíg nem láttam, még is mintha ezer év szaladt volna el a fejünk felett. 

A visszapillantóba néz, mély lélegzetet vesz, és a tempót is csökkenti. Az erdő körülölel bennünket, a feszültséggel karöltve. Tudom, hogy nyomós oka van, hogy az emberei nélkül jött értem, de abban is biztos vagyok, hogy nem sokáig fogunk nélkülük haladni. 

- Don nem vette rossz néven, hogy nem jöhetett lövöldözni?

- Sofia, ez nem játék, bármennyire is felizgat téged – pillant rám. – Hamarosan ide érnek és tovább megyünk. Van egy ház nem messze, ott meghúzzuk magunkat. 

- Jó, ne legyél ennyire feszült. Amúgy is ostobák voltak, egymást ölték volna meg, ha nem érsz oda.

- Miért érzed úgy, hogy mindig ennyire okosnak kell lennie a nagy szádnak?

Közel hajolok hozzá, kezem a combjára simul, ujjaim belé marnak. Illata az orromba kúszik, amit annyira szeretek. 

- Tegyél róla, hogy más elfoglaltsága legyen – suttogom a fülébe, majd visszahanyatlok az ülésembe.

 

A cipőm hiányát most érzem igazán, hogy a sárban tocsogva közeledem a ház felé. Marcus egyik kezével engem tart szorosan, míg a másikkal a fegyvermarkolatot. Fúj a szél, és a nedves bőröm nem éppen repes örömében. Reményeim szerint meleg, forró víz vár, amely a didergő testemet feléleszti. 

- Kinek a háza ez?

A konyha hátsó bejáratánál megállva nézek a sötét ház belsejében az üvegen keresztül. Elenged és egyszerű mozdulattal feltöri a zárat, ami hamar választ ad a kérdésemre. Udvariasan előre enged, nem kétség, hogy nem először jár itt. 

- A bácsikádé.

- A bácsikámé? – nevetek fel. – Rendben. A bácsikámé. Akkor nem veszi zokon, ha megmosakszom.

Eléggé öreges, poros ház, de látszik, hogy használatban van, annak ellenére, hogy a tulaj jelenleg nem tartózkodik itthon szerencsénkre. A padló olykor megnyikordul a talpam alatt a lépéseimet követve, míg orromba a dohos szag telíti meg, de mindenesetre jól esik a melegség, amely körbeölel.

Mielőtt ellépnék Marcus mellett, megragad a derekamnál fogva, én pedig felpillantok rá, ahogy fölém magasodik. Száját keményen az enyém ellen nyomja, nyelve simogat, kezei szorosan tartanak, a szívem pedig szárnyal. 

- Csak szed össze magad gyors, megetetlek aztán lefürdünk együtt – csókol meg újra ellenvetést nem tűrve.

- Legyen úgy.

A fürdő ajtaját behajtom, villanyt oltok, és a tükörképem megijeszt egy pillanatra. Sietve a csap folyó meleg vize alá dugom az arcomat és megszabadulok az elkenődött sminkem maradékától. Ledobálom a sáros ruháimat a földre, és a talpaimat is megmosom. Nagyjából sikerül összeszednem magam, de a zuhany nagyon csábít, viszont Marcus ajánlata sokkal jobban, így visszasétálok hozzá immáron fehérneműben. 

- Kedves, hogy gondoltál rám – veszem el a borospoharat, amely rám várt. – Hm, majdnem olyan jó, mint a csókod.

Felülök a pultra, nagyot kortyolok a borból.

- Ne szemtelenkedj – veszi el, iszik egy kortyot és visszaadja, miközben a lábaim közé fészkeli magát. – Amint ide érnek a fiúk, tovább állunk. Vissza akarok menni Szicíliába minél előbb.

- A saját térfeleden akarok kinyírni őket?

- Hogy ejthet ki ez a szép száj, ilyen kemény szavakat? – suttogja, hogy végig húzza ujját az alsó ajkamon én pedig kinyújtom a nyelvemet és megérintem bőrét. 

- Sokkal mocskosabb dolgokat is művelt már ez a száj – kapom el fogammal az ujját, majd el is engedem. – Még se ellenezted.

Magához ránt, szája az enyémnek csapódik, a nyelve tolakszik előre, én pedig boldogan fogadom. Kihúz a pult szélére, combomat markolja, de hamar abba is marad az érintése. Kopogás vonja magára a figyelmünket a bejárati ajtó irányából. 

- Bob, te vagy az? 

- Nagybácsi? – nézek vissza Marcusra cinkos mosollyal.

- Maradj csendben – mordul rám.

- Úgy is látja kinn az autót, és a villany ... – mutatok rá, mire hátrál egy lépést tőlem.

- Bob? – dörömböl az ajtón, és egy morcos kutya ugatása is megüti a fülünket, ami nem éppen kecsegtető. – Fényt láttam, Bob! Nyisd ki, vagy hívom a zsarukat!

Marcus a fegyverért nyúl, ami a pulton, mellettem pihent eddig, de megragadom a csuklóját azonnal, mielőtt hevesen döntene és céltalanul lövöldözni kezdene. Lemászom a konyhapultról, elkezdem felfelé tolni Marcus felsőjét, melyet nem éppen ért, de vár, s magamra veszem a ruhadarabot. Dobok egy csókot, a fenekemet riszálva magam mögött hagyom, de még csendre intem mindezek előtt. A bejáratot megközelítem, míg a kopogás erősödik és türelmetlenné válik. Kábult mosolyra húzom a számat, az ajtófélfának dőlök, ahogy felrántom az ajtót, és az öregre meredek, aki nagyot nyel azon nyomban, hogy a combomon végigszáguld ádáz tekintete. Nagyot nyel, szinte hallom, hogy levegő után kap, mire én kislányos mosolyra húzom az ajkaimat.

Bájos.

- Elnézést, az emeleten voltam – kezdek szabadkozni. – Segíthetek valamiben?

- Cassie? – motyog az öreg, bátortalanul, mintha az emlékeiben kutatna a név után.

- Cassie?! – túrok a hajamba, mintha kicsit zavarba lennék az alul öltözésem miatt. 

- Bob sokat mesélt rólad, de nem említette, hogy meglátogatod – úgy mondja, hogy a combjaimat fixírozza, és a szívem megszakad, hogy ennyire hülyének nézem az öreget, ám a puskája a másik kezében, nem éppen megnyugvással tölt el. – Robert vagyok, az egyetlen szomszéd – mutat jobbra a fák sűrűjében. – Igen, kicsit arrább, valóban.

- Ó, valóban. Bob nincs itt, az utolsó pillanatban derült ki, hogy erre felé utazom. Valójában holnap megyek is tovább.

Bentről beszélgetés szűrődik ki, mire az öreg igyekszik mellettem betekinteni. Megérkeztek Donék, aki sose tudja befogni a száját. A kutya morogni kezd, nagyon szagolgat, én pedig a vállam felett hátra nézek. Vigyorom az arcomon játszik.

- Bébi, idejössz köszönni?

Pár másodperc, csend áll be, s lépteket közelednek, és Marcus megjelenik mögöttem, magam is megdöbbenek, ahogy nekem simul egy szál alsónadrágban immár. Hát még az öreg, aki nagyot nyel és egy lépést hátrál, visszahúzza a habzószájú kutyáját is. Marcus keze a csípőmre simul, fenekemet pedig az ágyékához húzza, én pedig mélyen magamba szívem a levegőt.

- Martin, hát te is itt vagy – lelkendezik az öreg, én pedig várom, hogy valami információt csepegtessen. – Olvastam az egyik könyvedet – vág a közepébe. - Bob nagyon lelkesen beszél rólad mindig, és hogy Cassie mennyire boldog melletted. Örülök, hogy találkozunk végre!

- Valóban az – csókol a nyakamba, mosolyát pedig a bőrömön érzem. – Nincs is más választása, lássuk be. – kuncogok Marcus kijelentésén. - És melyik része tetszett az írásomnak igazán?

Kapkodom kettejük között a tekintetemet, mert fogalmam sincs, hogy hova fog kijutni ez a beszélgetés, de remélem, hogy a fegyverdörrenés elmarad. Semmi kedvem már ma estére a fémes szagokhoz.

- Hát tudod, a közepén...

- Tudom – érzem, hogy Marcus a nyakamba vigyorog. – Hazudik – rá sandítok a vállam felett, de ő csak cinkosan vigyorog tovább. Olyan magabiztos, amilyen mindig, amikor megszorongatja a tökeit az ellenségeinek. – Nem is olvasta a könyvem. Biztos a pincében porosodik, esetleg a hidegebb napokon begyújtott vele.

- Nos, én, valóban még nem értem a végére. De mindenképpen el fogom olvasni – bajusza alatt motyogja az öreg. – Érdekfeszítő, de tudod, feszített a tempó a ház körül.

Marcus biccent, ujjait az én ujjaim közé fonja a hasamon.

- Viszont, ha megbocsájt, nem szeretném, hogy a drága Cassie megfázzon – húz még közelebb Marcus, mire az ágyéka szemtelenül a fenekembe nyomódik, s mocorogni kezdek, de lefékez.

- Persze, nem akartam zavarni. Csak tudjátok, jobb az óvatosság, vigyázzatok magatokra. Veszély leselkedhet az éjszakai erdőben. Szép estét!

- Szép estét!

Marcus bezárja az ajtót. Bereteszeli, nem mintha az öreg kíváncsisága ellen ez annyira használna.

- Cassie, hm... nem is rossz – sétálok el mellette, de a derekamnál fogva magához ragad. – De azt hiszem maradok a kis vadóc Sofiámnál. 

- Hát még szerencse, mert ismeretlenül kellene kinyírnom ezt a Cassiet – kacsintok rá. – Hello, Don!

- Cicus – húz magához és szorosan megölel. – Elengedtek? Nem tudták elviselni a nagy szádat?

- Ráléptem a tökeikre – kacsintok és az emeletre, a fürdő felé indulok. – Viszont veszek egy zuhanyt, mielőtt az öreg visszajönne.

- Majd elkapom és hagyom, hogy megtapossad.

- Bíztam benned – dobok egy csókot és felfelé sietek.

Marcus megsuhintja a fenekemet, betaszít a fürdőbe, bezárja. Fegyverét a mosdó mellé teszi, míg én a zuhanyt nyitom meg. Ruhástul állok be, nem foglalkozom semmivel, csupán végre tiszta szeretnék lenni. 

- Éreznem kell téged – suttogja, ahogy az üvegnek taszít Marcus. – Megőrültem, hogy a kezüket rád tették. 

Hajamba markol, orrával az enyémet simítja meg. Tényleg érzem rajta, hogy aggódott, még ha ténylegesen nem is mondja ki. 

- Itt vagyok, nem szabadulsz meg tőlem – állok lábujjhegyre, míg a pára körbeölel bennünket. 

Kezei mindenhol ott vannak, szája vadul csókol. Vágya annyira nyers, még is szerethető, befogadható, türelmetlenül többre vágyom. Körmeim a mellkasán hagynak gyér nyomot, mire felmordul és az ajkamba mélyeszti a fogait. Ágyékát ölemnek löki, a vágy úgy árad szét a testemben, hogy felrobbanás szélére kerülök, pedig még messze nem ért a tettei végére. 

- Igazán finom falat vagy – mormogja, felsője anyagát felgyűri a testemen egészen a csípőmig. A nedves anyagon keresztül a mellemet a fogaival gyötri, míg lejjebb csókolja magát vágyakozó testemen. – Az őrületbe kergettem volna magam, ha elveszítelek.

- Ehelyett engem kergetsz bele! – méltatlankodom, többért esdeklem.

Mélyen felnevet és letépi rólam a bugyimat, és olyan falánkan esik nekem, hogy meg kell kapaszkodnom. A víz ömlik rám, melegem van, alig kapok levegőt, ő pedig nem segít ezen.

- Halkabban – nyalint egy mélyet, mire megremegek karjai között.

- Cseszd meg – túrok a hajába, és a nedves ölemhez nyomom az arcát jobban, ami sajog. Belemarkolok és felhúzom magamhoz. – Ne szórakozz.

Megperdít a saját tengelyem körül, a melleim teljesen az üvegnek nyomódnak, majd a fenekemet magához húzza, és tenyere csattan rajtam. 

- Amit csak szeretnél.

Könyörtelenül belém temeti magát, az arcom az üvegnek nyomódik, és lehunyt pillák alól élvezem a kemény csípőmozgását, ami teljesen kikészíti a testem, s a lelkem.

just imagine us

Diane

A fátyol anyagát Beth megigazítja, míg anyám előttem áll, könnybe lábadt szemekkel, mosollyal az arcán.

- Gyönyörű vagy kicsikém!

Mosolygom, de a bensőm szorít, szinte már összeroppant. Nagyot nyelek, hogy a könnyek ne találjanak maguknak utat. Mosolyra húzom a számat, mély levegőt veszek, megragadom a csokromat, amelynek illata azonnal az orromba is kúszik. 

- Köszönöm – ennyit sikerül kipréselnem a számon.

- Ez a te napod, ma igazán jót fogunk bulizni – már csúszik is le Lorene torkán a sokadik pohár pezsgő. – A bátyám, ha meglát... 

- Oké, nincs erre idő – jelenik meg apám. – Igyekezzünk, a jövendőbelid már vár rád.

Mormog az orra alatt, de én csak belé karolok, és hagyom, hogy kivezessen a díszes udvarhelyiségbe, amit a hotel és a szervezőlány tökéltesen alakított ki az ízlésemnek megfelelően. Tekintetem találkozik Harryvel, aki sármosan néz ki a pódiumon, a virágok ölelésében, de a mosolya hiányzik az arcáról. Ennek ellenére látom rajta még innen is, hogy mennyire felfal a tekintetével, ahogyan ez a megismerkedésünk kezdetén is volt.

Mikor még minden rendben volt.

Nem tudom levenni róla a tekintetemet, és tudom, hogy ez nem fog hamar megváltozni, vagy talán soha. Annyira ragaszkodom hozzá mindenhogyan, hogy az már szinte fájdalmas. Ujjaim egyre szorosabban fonódnak a virágok szára köré, hogy lassan megfojtom őket. Kettős érzések ragadnak át, és teljesen elveszem. A zongora kellemes hangja körbe ölel, a kíváncsi tekintettekkel egyesülve, és én csak Harryre tudok koncentrálni, aki annyira magabiztosan, erősen, áll ott, hogy elgondolkozom, mennyire is kell ez nekem valóban.

Olyan szorosan, feszesen tart, mellkasom az övének nyomódik, levegőt is alig kapok, amit sikerül megnyernem, az is az illatával keveredik. Lehunyom a szemhéjaimat és élvezem az egész estét, ami körbe ölel bennünket, még ha érzem is Harryben a feszültséget. 

- Valami történt?

- Mi történt volna? – búgja a fülembe, de érzem, hogy valamit nem mond el. Felnézek rá, tekintetünk találkozik. – Ne gondolj bele, élvezd az estét. Ez a tied. 

- A mienk – suttogom, ajkai az enyéimhez érnek, de nem csókol meg. Mióta egybekeltünk egy csók csattant csak el. Könnyek gyűlnek a szemeimbe. Észrevettem, hogy amikor az igazi nevemet mondta az anyakönyvvezető, megfeszült, és meredten bámult maga elé.

Tekintetünk egybeforr, de nem szól semmit, halántékon csókol, magához von, és a zenére vezet tovább. Kívülről egy romantikus, szerelmes táncnak tűnhet az egész, de valójában ordítok belül, sírok. Háború dúl bennem, és ha tehetném már most elmenekülnék innen.

Hogy lehettem ekkora ostoba?

Francba!

Harry fedetlen mellkasa annyira neki feszül a csipkének, hogy már megható az egész, a könnyeim elerednek és az jár a gondolataimban, hogy mennyire kicsinyes az egész. Letörlőm az arcomat egyáltalán nem nőiesen, míg tetovált karjával eltol magától egy kicsit.

- Nincs okod sírni, a férjed lettem – közönyösen mondja. – Erre vágytál, nem?

- Ne csináld ezt, kérlek.

Mielőtt bármit mondhatnak, megjelennek a haverjai, és Drew egyből elragad, megforgat. Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, de elég nehéz. Harryt követem a tekintetemmel, míg ő vissza se nézve a pulthoz megy megragad egy poharat, ami whiskyvel van töltve, és szinte levegővétel nélkül le is húzza. 

- Megsiratott ez a szemét? – fogja kezei közé az arcomat Drew. – Mit tett? Elbánok vele!

- Semmit, csak nagyon szépeket mondott – hazudom rémisztően nagy nyugalomban a srác szemeibe nézve. 

- Ajánlom is neki. Egy ilyen szép lánynak, nem is mondhat semmi mást ez a személt. Szerencsés egy nyomorult az én haverom – kacsint rám, és szorosan magához ölel, majd újra táncba invitál. – Látszik, hogy mennyire szeret, különben nem nézte volna el neked azt az aprócska hazugságot.

- Aprócska? – keserű nevetés hagyja el a számat. – Finoman fogalmazol.

- Szeret, megbocsájtott, ez a lényeg.

Vagy ennyire félreismeri Harryt, vagy nem meri bevallani nekem, hogy ez nem egészen így van, de ráhagyom a dolgot, nem hiszem, hogy könnyebb lenne máshogy. Egyelőre nem.

- Igazad van.

Zárom le a beszélgetést, és táncolok, egymást váltják a táncpartnereim. Jönnek az örömapák, a barátok, a rokonok. Mindenki, aki velünk ünneplik a szerelmünk egyesülését, ami talán nem is annyira mesés, de legalább ők így gondolják, mi a többit pedig majd megoldjuk reményeim szerint. Tekintetemmel folyamat Harryt keresem, aki fedetlen mellkasával, csillogó mosolyával és maga jellemével lenyűgözi az embereket.

Csodálva nézem, ahogy testvére lányát felemeli, és a táncparkettre vezeti. A kislány csillogó, hercegnős ruhája csodálatos, hasonlóan egész jelleméhez. Kijelenthetem, hogy a kedvenc emberem lett a családban, s talán azon is túl.

- Miért sírsz?

Carlosra nézek, aki Harry jobb keze és legjobb barátja egyben. 

Észre sem vettem, amíg nem említette, és most a kellemetlenség szele csap meg. Nem árulhatom el magam, nem ringathatom magam naivan. 

- Boldog vagyok.

Elmosolyodik, közelebb hajol, ajkai a fülem bőrét érintik meg. Jobban magához szorít, levegőt sem veszek, annyira feszít az egész.

- Engem nem tudsz átverni – simít végig a hátamon. – Tegyem helyre a férjedet? Vele vannak gondok? 

- Minden rendben? – Harry jelenik meg a végszóra.

Mosolya ellenállathatatlan, itala az ajkain csillog, és szívem szerint oda hajolnék, és lecsókolnám róla. Majd megfordul a fejemben, hogy miért is ne tehetném, hiszen a felesége vagyok, immáron hivatalosan is. Hozzá fordulok, kinyújtom a kezem, a derekára fonom a kezem, ő pedig a vállamon dobja át az övét. 

- Persze, csak megtáncoltattam a menyasszonyod... a feleséged, bocsánat – nevet fel, majd rám néz megint, és kacsint. – Tedd boldoggá barátom.

Veregeti meg a vállát és magunkra hagy bennünket.

- Ideje hazamenni – hajtja fel a maradék italát Harry.

A ház elé érve Harry kitárja előttem az autó ajtaját, és ki is segít. Az úriembersége mindig is lenyűgözött, amikor tudom, hogy nála ez teljesen természetesen jön. 

- Köszönöm.

Tekintetünk találkozik immáron sokadszorra a ma este folyamán, de talán még soha nem éreztem magam ennyire kellemetlenül, mint most. Előre enged, én pedig a bejárathoz igyekszem, már lehűlt az idő, és nem éppen kényelmes már a cipőm sem, amely a bokámat töri lassan. Váratlanul felkap az ölébe, nyaka köré fonom a kezeimet, míg ő a térdhajlatomnál és a hátamán támaszt meg. Átlépi a küszöböt velem a karjaiban, egészen a nappaliig visz, ahol letesz a földre. Nézem a gyönyörű szemeit, amely elsőként kápráztatott el, amikor találkoztunk. Ujjaim végig szántanak a csupasz mellkasán, az izmai meg-meg mozdulnak az érintésem nyomán. Mintázott, napsütötte bőre, az én hófehér bőröm kellemes kontrasztja. Megfogja a csuklómat, eltaszítja magától az érintésemet, én pedig könnybe lábadt szemekkel nézek arcába. Elhalad mellettem mindenféle szó nélkül, magamra hagy. Menetközben a zsúrkocsiról a kristályüvegben pihenő whiskyt és a lépcsőn kettesével kezdi el venni a fokokat. Követem minden lépését a szemeimmel, és ahogy egyre jobban távolodik, úgy szakít ki egy részt a szívemből.

Megszabadulok a magas sarkútól és követem az emeletre Harryt. Megfogom a ruháim elejét, hogy az orra esést elkerüljem. Csend uralja a házat, és ez fájdalmasabb jelenleg mindennél. A nászéjszakánk kellene lennie, egy forró csókokkal teli, ölelésekbe burkolódzó óráknak, amely csak fájdalmasan gyorsan repülnek el a fejünk felett. 

Belépek a hálóba, ahol már kigombolt mellénnyel áll, kezében a pohár pihen, melyen megcsillannak a fényben gyűrűjei, közöttünk a karikagyűrűnk is. Kifelé bámul az ablakon, az éjszakai fényeket vizslatja, beleiszik az italba, ajkai a pohár szélére simulnak és azt képzelem, bárcsak engem csókolna így.

- Mit akarsz? – mély hangja keményen szólít. 

- Harry, én...

- Te? – megfordul, hátát az üvegnek dönti, tekintetével a teljes bensőmet felszántja. – Nézz a kezedre – homlokom érthetetlen ráncokba szalad. – Tedd, amit mondtam! – förmed rám, így a kezemre is nézek, amelyen ott csillog a méregdrága gyűrű, a másik drága karikagyűrű mellett. Csodás látvány a kettő együtt, és még csodásabb a jelentése. 

Hogy hozzá tartozom.

- Nem értem.

Közelebb lép, lazán közelít, a mellény anyaga táncol teste körül, az izmai meg-meg mozdulnak, de ami ennél jobban megragadja a figyelmem, az a ködös tekintete. 

- A feleségem vagy. Diane Styles. Mi a francot akarsz még? – ordítja az arcomba, miközben észre se veszi, hogy a felkaromat szorítja, szinte a csontig hatoló fájdalommal. 

A szavak a torkomon akadnak, de a könnyek felszínre törnek. Tekintete talán enyhülni látszik, és a kezemre vándorol, mire elenged, mintha a bőröm megégette volna. A helyére az én kezem kerül és hitetlen pillantásom. 

- Menj a vendéghálóba – int és a poharába iszik, amire cseppet sem lenne szüksége.

- Nem kellene többet innod.

- Mit keresel még itt? – az arcomba mászik, a szívem a torkomba ugrik. – Ideje, hogy felébredj és boldog feleség legyél. A kibaszott feleségem! 

- Harry, többször el akartam mondani neked, hogy ki is vagyok valójában...

- Ezt már annyira kibaszottul unom, bassza meg – túr feldúltan a hajába, a pohár a falnak csattan, szilánkok esnek mindenfelé. Megragadja az arcomat, az álkapcsomnál fogva kissé megszorít. – Másnak adtad ki magad, miközben az igazat is elmondhattad volna! Mindegy honnan jössz, ha itt – bök a mellkasomra – őszinte vagy, és elrablod a szívem. Mindenki kihasznál, valamit akar. Hát te mocskosul el is érted, amit akartál. Egy gazdag férjed lett – a fülemhez hajol. – Aki gyűlöl téged.

- Te is nagyon jól tudod, hogy mennyire is szeretlek, és minden szavam, érzésem feléd teljesen őszinte...

- Sh ... ne! Nem vagyok kíváncsi erre az üres dumára – elenged. 

- Harry..

- Hallgass – perdül meg, mire nem számít, hogy már közelebb vagyok hozzá, és a nagy hévvel a teste az enyémbe csapódik én pedig a szilánkokba lépek. 

Megfagy a levegő, míg egy kiálltás hangzik fel a torkomból, és a vér elkezdi a padlót megszínezni. 

- Diane..

Felemelem a kezemet, és a könnyeimet visszanyelem és elhagyom a szobát, de csak a fürdőig jutok. Magamra csukom az ajtót és a ruhám alját méregetem. A hófehér anyag pirosba borult, nyomát hagyva a történteknek. A talpam szinkronban sajog a felkarommal, zilált vagyok, zaklatott. Meg akarok szabadulni a ruhától, a könnyektől, amelyek makacsul törnek fel belőlem. Hátra nyúlok, próbálom elérni a ruhám gyönyörű gombsorát, de lehetetlennek tűnik. 

Megtámaszkodom a pulton, a fejemet lehajtom, mert nem vagyok hajlandó a tükörben visszapillantani magamra, az összetört lányra, aki darabjaiban van az élete legboldogabb napján. 

Fogalmam sincs, hogy jutottunk idáig, de szörnyen fájnak Harry szavai, amelyeket olyan könnyedén vágott hozzám. Tudom, hogy sok mindenről én tehetem, de magamat adtam. Teljesen én voltam, a szívem az övé, és ezzel tisztában kell lennie. Muszáj helyrehozom ezt az egész borzalmat, ami körülöttünk zajlik.

Megrándulok, mikor keze a hátamra simul, a pillantásunk találkozik a tükörben. Borzasztóan nézek ki, a szemfesték elkenődött, egyáltalán nem okozok kellemes látványt. Csendben állunk, ellenben az érzéseink nagyon is hangosak. 

Ujjai a gombokhoz érnek, és lassan az anyag enged. Szemeim az övét őrzik, a ruha finom kecsességével engedi el a bőrömet és fedi fel a vállamat elsőként. A derekam köré hull a csipke, Harry tekintete egy pillanatra elkalandozik a mellkasomra, de hamar visszatér az arcomra. Közelebb hajol, majdnem megérinti a szájával a bőrömet, de visszafogja magát. Megfordul és magamra hagy.

Azonnal visszaránt a valóságba a fájdalom, ami belenyilall a talpamba. Ruhám a bokám köré esik, így kilépek belőle és minden más anyagtól is megszabadulva a zuhany alá állok, reménykedve, hogy elmosom a sok keresetlen szót.

A nappaliba megyek, ahol Harryt találom teljesen felöltözve. Éjszaka van, az eskünőnk már jó pár hete volt, de még mindig, mint két idegen, úgy élünk egymás mellett. Sokszor elhagyja a házat és másnap kerül elő. Bosszantó, választ soha nem ad, a kétségbeesés pedig annyira maga alá temet, hogy már magam sem tudom mit kellene tennem.

- Hova mész? 

Megtorpan az ajtóban, megfordul. Annyira közönyösen néz, hogy az már szívbemaró. 

- Dolgom van – túr bele a hosszabb hajába, a gyűrű megcsillan a lámpa fényében. – Menj, pihenj le.

- Mondd el, hogy hova mész – lépek közelebb, nem engedem el a szemkontaktust. – Ne hazudj nekem.

- Dolgom van, megmondtam – ragad meg a tarkómnál fogva, és azt kívánom száját bárcsak az enyémre tapasztaná.

- Ha megcsalsz, nem fogom megbocsájtani. 

- Ne beszélj hülyeségeket azzal a szép száddal – enged el. – Dolgom van, de nem nővel. Menj, alud ki magad, holnap az irodába kell lenned reggel. 

- Rendben, ha te, akkor én is ... – az emeletre igyekszem és felrántom a gardrób ajtaját. Elkezdek a ruháim között válogatni, és a tükörbe látom, hogy mögöttem merev arccal megáll a férjem. – Igen?

- Sehova nem mész – jelenti ki.

Megperdülök a tengelyem körül, elé kerülök, lábujjhegyre állok, mintha a magasságkülönbséget így leküzdhetném. Gyenge próbálkozás, de határozott vagyok. Lenéz kettőnk között, az ezüst finom anyagú ruhára, amit kirántottam elsőre, de meg kell hagyni, hogy remek választás. 

- Ebbe főleg nem!

- Nem parancsolhatsz nekem.

- A férjed vagyok.

- Tényleg? – nevetek fel és kikerülöm. – Menj csak a kurvádhoz, de ha beigazolódik minden, ennek itt véget vetek – kiáltok. – Kibaszottul nem hurcolhatsz meg.

- Nincs semmilyen kurvám, az isten áldja meg! Te pedig itthon maradsz, megértetted?

Elmosolyodom.

- Persze édesem.

Barátnőm oldalán libbenek be a klub ajtaján, mely belseje lüktet a zenétől. Egyből megmozdul a csípőm az őrült spanyol ritmusra, ami nagyon is közel áll hozzám. A pultnál pezsgőt rendelünk, és a dallam annyival magával ragad bennünket, hogy nehezen álljuk meg, hogy ne vessük bele magunkat a tömegbe.

- Gyere táncoljunk! – húz magával, miután a pezsgő már csak a múltja részévé válik. – Ha már megszöktünk, élvezzük ki.

- Nem szöktünk meg, nem vagyunk rabok a saját házunkban – mormogom az orrom alatt, és intek a pincérnek, hogy töltse újra a poharamat. Amint megtörténik, kortyolok a pezsgő italból és a táncolók közé sodródom Debivel együtt.

Próbálom elfelejteni Harryt, aki valószínű, hogy más lányt tesz boldoggá, utál engem, megvet. Elborítja az agyamat a köd és egyáltalán nem jóértelemben. Felveszem a ritmust, amelyet a testem már szinte önmagától diktál, és úgy érzem, hogy a feszültséget táncolom ki magamból, amely tökéltes átmeneti megoldást nyújt, amíg az alkohol magasan tartja a parti hangulatát.

- Lazulj el – Debi úgy rázza a csípőjét, mint valami lotyó. – Minden rendben lesz. Minden kapcsolatban van néha hétfő, fogd fel így – lendíti a kezét a magasba, és már is visszatér a felhevült ritmusba.

Ott hagyom, hogy a pulthoz lépve kérjek még egy italt, ami talán segít feledni, kikapcsolni, még ha pár órára is. A pezsgő könnyedén gördül végig a torkomon, míg felülök a bárszéken és kényelmesen elhelyezkedem. 

- Nehéz este? 

Felnézek a bártenderre, aki egy fiatal, korom béli fiú, eléggé helyes, és ha nem lennék mocskosul szerelmes, egy szemétládába, és nem lenne a gyűrű az ujjamon, még talán el is gondolkoznék rajta. 

Iszok egy újabb kortyot, és elmosolyodom.

- Mondhatjuk így is. Vagy inkább nehéz hónapoknak.

- És ez segít? 

Pillant az újabb pohár italra.

- Nem, nem hinném, de most úgy érzem, hogy szükségem van rá – közelebb hajolok. – Amúgy is, neked ez csak jó, nem?

- Valójában messze áll tőlem szép lányokat részegnek látni, meglehetősen kiábrándító, még ha egy ideig viccesnek is tűnik.

- Meglepő, főleg, hogy egy ilyen helyen dolgozol – mutatok körbe, ahol elég soknak mondható az ittas lányok száma. Meg merném kockáztatni, hogy még fiatalkorúak is ki vannak szolgálva. – Talán akkor jobban állna egy kávézó neked.

- Lehetséges, de biztosan sokkal monotanabb lenne. És ott nem is akadtam volna össze ilyen szépséggel, mint te.

- Ácsi! Azt mondtad, hogy nem preferálod az ittas lányokat, és most kikezdesz velem? Hogy is van ez? – nézek rá komolyan, vagy valami hasonló, miközben újra töltetem a poharamat.

- Messze álljon tőlem – pillant az ujjamon díszelgő kőre, ami nagyon is impozáns. Ezután felnéz és körbe pillant.

- Ne aggódj, nincs itt.

- Megnyugtató, akkor a fejem a helyén marad.

- Kérek még egyet – tolom elé a poharamat.

- Szerintem nem kellene.

- Szerintem nem kellene beleszólnod.

- Remélem, hogy jól szórakoztál.

Elvigyorodom a mély hang hallatán, megfordulok a széken, ügyelve arra, hogy senki ne tegyen betekintést a lábaim közé. Erre a férjuram is figyel, mert úgy áll, hogy az emberektől eltakarjon, ám az ő tekintete letéved a dekoltázsomra. Felnyúlok az álla alá és felemelem az arcát, magamra vonom a figyelmét. 

- Cica, az arcom ide fenn van – vigyorgok rá, miközben ő csupasz combomra teszi a kezét. – Másom amúgy sem érdekelt eddig se.

- Ne legyél ostoba – mormogja az orra alatt, és közelebb hajol, szinte már levegővételnyi hely van csak kettőnk között. – Mehetünk?

- Táncolni? – pattanok fel, mire a kezemnél fogva visszaránt. 

- Ne szórakozz, induljunk! 

- Nem hagyhatom itt egyedül Debit.

Leül, felsóhajt és hagyja, hogy a lányhoz lépjek, aki egyedül táncol a tömeg mélyében. Megfogja a derekamat, belevon a ritmusba, én pedig megadom magam teljesen, de félig minden pillantásom Harryn van. 

- Hogy került ide? – Debi döbbenten realizálja, hogy a férjem a pultnál ülve figyel bennünket. Azonnal kapkodni kezdi a fejét, és látom, hogy kiszúrja a saját férjét is, nem messze Harrytől. – Basszus! Mennem kell.

Ezzel magamra is hagy, én pedig egyedül folytatom a táncot, de hamar elkap a hév, látva Harryt lazán ülve, haragos, komoly tekintettel méregetve engemet. Megközelítem lassan, mint a vadász a prédáját. A lábai közé enged, a keze a csípőmre simul, közelebb von. Illata az orromba kúszik, ujjaim a hajába, és a szája a nyakamra. Libabőrös leszek, és belesimulok a tartásába. Élvezem a pillanatot, ami lehet, hogy csupán álom, de akkor is az enyém.

Ujjai teljesen a húsomba marnak, csípőm követi hűséggel a zenének ritmusát, míg el nem távolít kicsit magától, feláll, és az arca már is közönyössé válik. Annak ellenére, hogy tudom, hatással voltam rá az elmúlt percekben.

Mire észbe kapok már kifelé vezet a forrongó tömegen, arra sincs időm, hogy hátra nézzek Debi után, mert már az utcán találom magunkat. Csettint, a parkolófiú pedig úgy ugrik egy kis borravaló reményében, mintha parázs égetné a talpát.

- Ne rángass már – szisszenek fel, ahogy ujjai a csípőmbe marnak erősebben a keleténél. Rám villantja zöld tekintet, de gondolatainak nem ad hangot.

- Szállj be! – tárja ki előttem az utasoldali ajtót én pedig becsúszok a finom bőrre. Az ajtó csapódik mellettem, ő pedig becsúszik a vezetőülésre és indítja a motort. Besorol a forgalomba, ami elég gyér az éjszakai óráknak köszönhetően, így bátran fordulok Harry felé.

- Miért vagy morcos?

A szeme sarkából éppen egy pillantásra méltat. 

- Csatold be magad!

- Ne parancsolgass. Különben is csak egy problémával kevesebb lenne. 

- Nem mondom el még egyszer.

Közelebb hajolok, ajkaim már szinte az enyhén borostás arcát érintik meg. Keze a combomra simul, igyekszik távolabb tolni magától, de nem igazán sikerül neki, hacsak karambolozni nem szeretne. Az én kezem bátran kalandozik tovább az ő feszes combján, ami érintésem nyomán még feszesebb lesz, egyre közelebb, s közelebb érve az ágyékához. 

- Ne feszítsed a húrokat, mert egyszer elpattan, és már csak kapkodni fogod a lélegzeted. 

Vörös ajkaim pajzán vigyorra húzódnak, míg közelebb dőlök, fülét éppen érintem.

- Szeretném a levegőt kapkodni.

A gázpedált nem kímélve száguld végig az úton. Megragadom a farkát, felmordul, hirtelen a fékre lép, míg nagy dudaszó csendül fel az épületek ölelésében. Tarkómnál fogva megragad, magához ránt, felnyekkenek, az élvezettől, mintsem a fájdalomtól. Tekintetünk egybefonódik, és az agyamat ellepi a köd. Az alkohol is tombol bennem még, de a vágy, ami a tüzet szítja bennem, mindent elsöpör. Zöld íriszei mélyen hatolnak az enyémbe, és megfordul a fejembe, hogy az ölébe mászok, megoldva minden feszültséget kettőnk között.

- Ülj vissza a formás seggedre, amíg meg tudod azt tenni.

- Édes fenyegetés és vágyálom – suttogom a szájára és a nyelvem végigszánt az ajkán.

Elenged, visszafordul, míg az én szívem a torkomba dobol és ördögi mosolyom játszik arcomon. A gázra lép, és olyan sebességgel közelíti meg a házunkat, hogy versenyzők irigyelnék meg.

Szívem oly hévvel ver, ahogy még talán sohasem. Harry ledobta a slusszkulcsot a bejárat melletti asztalra, a nappaliba vonult, s a kristálypoharak úgy koccantak össze a hévtől, ahogy reszkető lelkem a vágytól. Beljebb lépek, figyelemmel kísérem ajkainak ölelését a pohár peremén, és fellobban bennem a képzelet szikrája, miként érhetnének hozzám rózsaszín ajkai Zöld tekintete találkozik az enyémmel, míg nagyot nyel, vele együtt én is szinkronban, míg közelebb merészkedem hozzá. A cipőmtől már megszabadultam, így a magasságkülönbség jobban kijön, mint eddig, és imádom. Ahogy a karját körém fonja, illata körül leng, és többért esdeklem, pedig még nem is ért hozzám ténylegesen, még is rajongással, türelmetlenül várom. 

- Mit kértem tőled?

Elveszem a poharát, felhajtom a maradék italt, a számat megnyalom utána, a szemkontaktust tartom. Szeme elkalandozik a számon, és tudom, hogy mennyire imádja a rúzsomat, ahogyan a színe tökéletesen kiemeli az ajkak formáját. Hogy éppen elképzeli miként is fogadom be a farkát vágyakozón. 

- Parancsoltad – helyesbítek. – Én pedig nem szeretem a parancsokat.

Visszaveszi az italt, ahol a rúzsom nyomot hagyott, a szájába veszi a pohár szélét, és a maradékot fel is hajtja. Arcomba hajol, derekamnál fogva a testének szorít 

- Biztos vagy benne? – borzongás fut végig a gerincem mentén. Alkoholos lehelete megcirógat, míg kezei szorosan tartanak, ujjai szinte a húsomba marnak. – Imádod a parancsaimat.

Tudom, hogy igaza van, de akkor se fogom bevallani. 

Telefoncsörgés szakítja meg a pillanatot, mire kiszakadok az öleléséből, melybe annyira belekényelmesedtem már. Nem veszi le rólam a szemeit, de már válaszol a hívónka, és ez nem tetszik. Női hang szűrődik át a vonalon, és nem tudom felfogni, hogy nézhet ennyire hülyének egyik pillanatból a másikra. Felsietek az emeletre, ahol kissé hangosabban a keleténél bevágom az ajtót, a gardróbba megyek, a ruhám csillogása vakítóan világít rá a sivár jelenre. Egy csipkebugyiban állok a tükör előtt, bokám körül a csodásnak gondolt, még is közönségesbe átvergődött ruhadarab. Melleimet a hajam kusza tincsei takarják, és meg kell hagynom, tetszik a látvány még annak ellenére is, hogy arcom mennyire meggyötört, ezt pedig csak a lelkem állapota tetőzi túl. Mögöttem megjelenik Harry, pillantása az enyém mélyére hatol, közelebb lép, hallom, hogy levegő után kap. 

- Elviharzol, ez véleményed szerint mindent megold?

- Hogy a férjem inkább a telefont választja, mintsem, hogy kielégítsen?

Határozottan közelít meg, nem megszakítva a szemkontaktust. Két ujját az oldalamhoz érinti, a bugyim vonala alá csúsztatja, majd elengedi és lassan felfelé kezdi el a bordáim irányába. Kiráz a hideg, még többért sóvárog a testem, s a lelkem. Mellkasának dőlök, belesimulok minden érintésébe. Ostoba ribancként viselkedem. Egy kiéhezett nőként, de az vesse rám az első követ, aki nem így tenne a helyemben.

- Soha nem választanék tehelyetted mást – mormolja a bőrömbe. 

Fogai a nyakam bőrét karcolják, a nyelve az enyhén felsértett bőrön táncol. Levegő után kapok, de a tekintetem nem tudom levenni a tükörképünkről, amely annyira felszítja a vágyat bennem, hogy nehezen tudom kontrollálni magamat. Fenekem billen, ágyékának simul, a vágyamat felkorbácsolja, míg a fogi a húsba marnak, a fájdalom mélyre hatol, és teljesen átadom magamat neki.

- Nézd meg mennyire gyönyörű vagy. Tudod milyen nehezemre esett visszafogni magam? Felfaltalak volna az első adandó alkalommal – szavai megbabonáznak, a ködön túl elérnek hozzám és még jobban a mélybe rántanak, s egyszerre emelnek fel.  - Csak képzeld el, hogy mennyire finom lesz, mikor benned leszek.

Megmarkolja a melleimet, melyek olyan tökéletességgel simulnak a kezébe, hogy már fájdalmas nézni. Meghajlok előtte, még többet akarok. Arcom pirospozsgás, szívem olyan hévvel jár, hogy félő, infarktust kapok hamarosan, ettől a számomra tökéletlenül tökéletes férfitől. Tenyere végig csúszik a testemen, az ölemet markába fogja, belesimulok, nedvességembe merül, csókjai fogva tartanak igéző tekintetével együtt. Nem tart sokig, mert szembe perdít magával, a tükör felületének taszít, keményen megragadja az államat és olyan hévvel csókol meg, hogy a maradék józan gondolatomnak is búcsút mondhatok.