A blogon erotikus - néha erőszakos - tartalommal bővített novellák olvashatóak! Mindenki ennek tudatában és saját felelősséggel olvassa! Köszönettel, Alexa.

2024. március 2., szombat

Baby make it hard, but don't hurt me

Alina

 
Ez egyáltalán nem megoldás!

 

Küldöm el az üzenetet, és most már tényleg szánalmasnak érzem magamat. Hetek vannak mögöttünk, és úgy érzem, hogy megragadtam. Megragadtunk. Az, hogy menekül előlem felbosszant, de talán még túlságosan is finoman fogalmazom meg magam.  

Iszok a poharamból, a bor könnyedén gördül végig a torkomon, ezzel még jobban kuszálom össze a gondolataimat, az érzéseimet, és legfőképpen a vágyaimat. Makacs vagyok, ezt már páran közölték velem, de az, hogy ily módon használjanak ki, és hagyjam is, na az nem én vagyok.

- Megint sikeresen lerészegedsz?

- Az első pohár borom és az utolsó is! Írtam neki megint, nem válaszol. A világ kibaszott másik végén van, kitudja, hogy mit művel! Elmenekült előlem.

- A puncid kellett neki szívem, azt meg is kapta párszor. Mit vártál? 

- Tudod jól, hogy ez...

- Bonyolult – fejezzük be egyszerre a mondatot.

- Mindig ezzel nyugtatod magad, de a bekattanás határán vagy, és ez nagyon nem tetszik nekem.

- Szánalmas vagyok – sóhajtok fel, és kortyolok egyet.

- Ki kellene szakadnod ebből az önsajnálatból. Az a pöcs nem tudja, hogy mit akar, és csak a farka vezérli. Meg sem érdemel téged.

Hátra döntöm a fejem a kanapén és lehunyom a szemeimet. Mély levegőt veszek, remélve, hogy az elmém tisztul és abba hagyok ezzel a sok szar önsajnálattal, bánattal. 

Pittyen a telefonom, de hiába kapom rá a tekintetem, az üzenet válasz nélkül marad most is. Az értesítés azonban egy hír portál új posztját jelzi, melyet meg is nyitok. Felegyenesedem, a bort az asztalra teszem, és olvasni kezdem a cikket, de türelmetlen vagyok és lejjebb megyek az oldalon. 

- Ugye nem a pletykarovatot olvasod?

- Itt van.

- Tessék?

- Nem japánban van, hanem itt – felnézek Lisára. – Itt van a városban. 

- De hát nem valami nagy bizniszt bonyolít a világbirodalom fejeként? – kapja ki a készüléket a kezemből. – Reméltem, hogy csúnya lesz mire visszatér, és kiábrándító, de még mindig egy DÖG.

Felnyögök.

Ezzel egyáltalán nem segít a helyzetemen, főleg, hogy csak jobban sóvárgom utána.

- Ki ez? – szalad ráncba a homloka. – Ismerős, de eléggé szemcsés a kép.

- Fogalmam sincs, gondolom egy újabb csaj, akinek a nyála csepeg utána, ő pedig pár nap múlva túl is lép rajta.

- Oké, elég itt az önsajnálat leitatásáról. Ma van az estély, amit mondtam neked.

- És már akkor is mondtam, hogy mennyire nincs kedvem oda menni. Tudod jól, hogy miért nem – iszom meg a maradék boromat.

- Tovább kell lépned. Már hetek teltek el, ez a pöcs lelépett szó nélkül, arról nem is beszélve, hogy az üzenetedre se böfögött semmit.

- Kinek is kellene egy támogató barátnő? – teszem fel a költői kérdést, miközben felállok a kanapéról, hogy a konyhába menjek és letegyem az üres poharamat. 

- Szóval mibe jössz?

- Ő, semmiben?

- Hát úgy biztos, hogy akadnak pár férfi, el se kell menni a villáig. 

- Humoros. Komolyan Liz... Az a hely nekem...

- Tudom, vele jártál oda. Az ő helye. Pont ezért kell oda mennünk, lássa mit is szalasztott el.

- Nem mondta senki, hogy ott lesz ő is. Az esetek többségében nem jár az estélyekre.

- Persze, mert a puncidban való időtöltése jobban lefoglalta, de ez most megváltozott – tekeri fel a hangerőt, és a zene sokkal erőteljesebben zengi be a teret.

Csípőjét riszálva indul a szobám irányába, onnan is tovább a gardróbba, miközben a zene szövegét énekli, amit annyira szeretünk mind a ketten. Olyan fenékrázást nyom le előttem, hogyha férfi lennék, lehet, hogy kapnék a lehetőségen, de így csak legyintek egyet a domborulatára, és arrább taszítom a felakasztott ruháim elől.

- Csinosat válassz! 

- Nem fogom túlgondolni – akasztom le a selyem anyagú fekete ruhámat, mely a hátán csupán két falatnyi pánt fut, és tartja meg rajtam az anyagot.

- Klasszikusan dögös – ért egyet, és átandalog a saját lakrészére, míg a szandálom pántját igazgatni kezdem.

 

 

Az autó behajt az igazán impozáns vaskapun, de még itt is a sok égbe meredő fa szegéjezi az utat, és semmit nem látni a sötétben a gyér útkivilágításon kívül. A fákat alulról világítják meg, mintha egy jó thriller film bevezetőjét látnám, melynek a főszereplője én magam vagyok. Talán hasonlóan is érezném magam. Enyhén bódult állapotban. Fogalmam sincs, hogy miért is mondtam igent a mai estére, de itt vagyok, a selyemruha a testemre simul, a magassarkút, mintha ezeréve nem viseltem volna, olyan kényelmetlen, pedig még csupán pár métert sétáltam benne az autóig.

Feszengek.

Rámtör az idegesség, a bor nem volt elég.

A retikülömet szorongatom, és igyekszem győzködni magamat, hogy nem tévedésből vagyok itt, s ma jól fogom érezni magamat. Reménykedve benne, hogy nem futunk össze nem kívánt személyekkel. Eddig a hiánya miatt sírtam, most könyörgőm magamban, hogy ne legyen itt. Nem igazán vagyok az a személy, akinek komoly bátorítás kell, de ma valahogy szívesen fogadnék pár bátorító szót, a lekísérő italok mellé. 

- Idáig hallom a gondolataid. Fejezd be!

- Ígérd meg, hogy kibaszott jól fogom magam érezni ma!

- Kislány, bármit megígérek neked, csak élvezd. Te is tudod, hogy milyen alakok szoktak itt lenni, biztos vagyok abban, hogy akad egy-kettő a kezedbe.

Elmosolyodom, bár úgy érzem, hogy nem teljesen őszintén teszem.

Előveszem a kis tükrömet és a biztonság kedvéért ellenőrzöm a sminkemet. A vörös rúzsom tökéletesen emeli ki ajkaimat, ahogyan imádom. 

Ahogyan imádja.

- Austin?

- Fogalmam sincs – sóhajt fel bánatosan. – Hidd el akartam szólni neki, de akkor Alexander is megjelenik, és tudom, hogy megölnél akkor. Majd utána rámászok.

Megállunk.

Kinézve a hatalmas kastélynak is nevezhető épület tárul elém, melynek ajtajában öltönyös fickók vannak szigorú tekintettel az arcukon. Megjelenik egy hasonló fickó, és kitárja előttem a kocsi ajtaját. Kisegít, megigazítom a ruhámat, és rendezem magam.

Össze kell szednem magam.

- Köszönöm.

- Na, indulás befelé – Lisa karol belém és a lépcsőkön lépkedve fel, a nevünket már közli az ajtónálló két férfival, aki közül az egyik biccent, és kitárják előttünk az ajtó két szárnyát. A zene már is arcul csap bennünket, de még kellő hangzással. Az előtérben vagyunk, ahol biztonságiak vannak, és a recepció.

- Hölgyeim – egy maszkos alak áll a pult túloldalán, és egy-egy bársonyzacskót vesz elő. – Kérem a telefont helyezzék bele, a pénztárcájukkal, kulcsokkal együtt. 

- Miért is? – dönti oldalra a fejét Lisa, és incselkedni kezd a maszkot viselő férfivel, aki nem éppen vevő a barátnőm viselkedésére. – Beleírod a számod?

- Hölgyem, kérem mindent pakoljon a zacskóba, vagy takarodjon innen.

- Fogalmad sincs, hogy kik vagyunk?

A férfit egyáltalán nem hatják meg a barátnőm szavai, amit meg is tudok érteni. Pár alaklommal igaz, hogy jelen voltunk az estéken, de akkor Alexander oldalán érkeztem, ahogyan ő Austinén.

- Ne csináld a balhét – veszem el a saját vörös bársonyzacskómat, és elkezdem belepakolni a tárgyaimat, mire a férfi egy fém bilétát nyújt át nekem.

- Ezzel tudja a távozásnál kiváltani.

Biccentek, bár pontosan tudom a menetét a dolgoknak, annak ellenére, hogy akkor nem hoztam magam soha semmit, amikor Alexander kíséretében voltam itt.

 

Úgy érzem, hogy valami keményebbre van szükségem és ki is kérem az italt a pultnál, aztán már a táncolok körében találjuk magunkat. Szerencsére ez a hely nem olyan dugig van, mint a szokványos belvárosi klubok. Talán ez is az előnye a luxus szórakozóhelyeknek, már ha csúfolhatom így Alexander tulajdonában álló létesítményt.

Kezek csúsznak a testem köré, az és kezemben a pohár pihen, olvad a jég, és csúszik a Jameson. Eltévednek a kezek, az enyém az égbe emelkedik, Lisa hozzám simul, miközben úgy érzem, hogy körbevesznek bennünket, jobban, mint azt illene. Ködös az elmém, a pohár pereme az ajkaim közé kerül, az ital könnyedén kerül a nyelvemre, s onnan tovább.

A hideg szalad végig a testemen, tengelyem körül megfordulok, Lisa teste az enyémhez simul, nyelvem végigszalad a számon, az utolsó csepp whiskyt is magamba fogadom, míg enyhén ködös tekintetem végigszalad az emberek sokaságán. Mivel sok mindenkin maszk van - ami a férfiakat illeti -, így is érzem a testemet izzani.

- Itt van – ennyit mondok Lisának, akinek a nyakában lóg a kezem.

- Akkor rázzad azt a segget!

- Ki engedett be ide benneteket? – haragos hang áttöri a zenének erejét. 

Megállunk és a maszkos alakra nézünk, aki leemeli az arca elől a fekete-fehér maskarát. Lisa távoldoni kezd tőlem, de tiltakozásából hamar leszűröm, hogy Austin az, aki megragadta.

- Csajos este szivi, nyugi este veled alszom. Vagy inkább reggel – hagy egy nedves csókot a száján. – Most pedig a barátnőmmel akarok lenni. Hess.

Visszaesik az én kezeim közé, és énekelni kezdi a zenét. 

 

Drink it up, I know you're thirsty (Thirsty) ...She said, "Baby make it hard, but don't hurt me

 

Austin mögöttünk áll, én pedig lehúzom a maradék whiskyt is és énekelni kezdem a szöveget a barátnőmmel. Bármennyire is elit a klub, annál mocskosabbak a lejátszott zenék szövegei. 

Imádom.

Austin visszahúzza a maszkot az arca elé, távolodni kezd. Most már biztos vagyok benne, hogy Alexander is itt ólálkodik valahol. Az ő pillantásait érezem testemen. 

Nem baj, nézzen csak.

Fogalmam sincs, hogy honnan, de egy teli pohár kerül a kezembe, én pedig boldogan kortyolok a borostyán italba. Hajamat oldalra vetem, ezáltal a szabadon levő hátam teljesen megmutatkozik. Melegem van, de jól is esik mutogatni magamat, már amennyire ez annak minősíthető. Ha már játszunk, akkor játsszunk. 

- Érzem, hogy itt van – bukik ki belőlem, mire Lisa teljesen nekem simul, és elhesseget egy kezet, ami éppen a csípőmre akar simulni. 

- Nem a te fajtádat kedveli – kacsint az idegenre, akiről fogalma sincs, hogy ki, hiszen az arcát nem látjuk, de biztosan állíthatom, hogy nem a megfelelő személy az.

 

Last thing I remember is our beautiful bodies grinding off in that club... Drunk in love

 

- Elszaladok a mosdóba – mondja Lisa.

- Menjünk.

Nincs kedvem egyedül táncolgatni, és úgy érzem, hogy szükségem van a támaszra mindenféle értelemben. Elszakadunk egymástól, ahogy átérünk az embereken, és a folyosón megiszom az italom, s visszafordulok, hogy a pultra helyezzem, mielőtt a mosdóba megyek. Ám visszafordulva bele ütközőm az életem sziklájába.

Beleremeg a testem és a lelkem is egyszerre. A magas szandálom ellenére is fel kell nézem, és a hideg maszk tekint le rám, ám a szemrészén tökéletesen érzékelem a végzetemnek nevezet barna szemeket. 

Megfordulok, és elindulok az emeletre Lisa után. Eléggé nehezemre esik a lépcsőzés, de oda figyelek, és biztosan fel is érek az emeletre.

Ki az ördög tesz egy klubba az emeletre mosdót?

Persze költői a kérdés.

De mindenképpen fel fogom tenni a sok kérdés után, amit rá fogok ömleszteni Alexanderre.

Hátra-hátra pillantok, de sehol sem látom meg, ami jó jel. A mosdónál azonban sorban állnak a lányok, én pedig türelmetlen, és részeg vagyok. Tovább megyek, és szerencsémre a keresett ajtót nyitva is találom, besietek, becsukom és a mosódba megyek. Sötétség uralja a helyiséget, és a mosdóba oltok egyedül villanyt. Nem szándékozom itt időzni a kelleténél tovább.

 

Stumble all in the house tryna back up all of that mouth .. That you had all in the car, talking 'bout you the baddest bitch thus far

 

A hideg szalad végig a gerincem mentén, ahogyan a meleg lehelet éri a tarkómat. Lehunyom a pilláimat, a homlokomat az ajtónak támasztom, és feladom. 

Szám mosolyra húzódik, annak ellenére, hogy tudom, nem látja. 

- Kibaszottul ne játsszál velem! – jelentem ki, bár a hangom nem olyan határozott, mint szeretném. – Kereslek, cseszel rám, és megjelensz! 

Megfordulok, a karja a csípőmön a másik a kezeimet fogja hátra a csuklómnál fogva. Nem mond semmit. A kintről beszűrődő zene, ami némileg megtölti a szobát. Az ágyon találom magamat, a sötétség ellenére pedig a szememre egy szemkötő kerül. Hallok egy halk csattanást messzebbről, de a testem fölöttem rajtam. Keze a combomon csúszik fel, de a selyem magától is megteszi az utat, így nem igazán kell megerőltetnie magát.

Rám hajol, szája a bimbón, a keze a csipkén, mely már csak egy reccsenéssel jelzi, hogy a múlté. Széjjelebb tárom a combjaimat, és a hűvös megcsap, ujjai simogatni kezdenek, finoman, s egyszerre durván ér hozzám. Hátam ívben hajlik meg, mindent neki adok. Ő pedig mindent nekem ad.

- Mocskosan játszol – sírok fel.

Száját combom tövében érzem meg, és nyelve már is az ölemben merül el. Nem kímél, én pedig annak ellenére, hogy csukott szemmel fekszem, szédülni kezdek. Egyik lábamat a vállára teszem. A szívem a torkomban dobban, míg fájdalmas emlékek ködösen lepik el az elmémet. Beleremegek minden érintésébe, és még többre vágyom, miközben tudom, hogy ez messze nem helyes.

- Akkor nyalj ki keményen, és tűnj el! 

Engem is meglepnek a szavak, melyek elhagyják a számat, főleg, amikor arca enyém fölött terem, nyelve pedig ezúttal a számba nyal, és vissza is tér a hiánytól sajgó csiklómhoz. Mocorgásomnak köszönhetően elengedi az egyik kezemet, mire a hajába túrok, ő pedig az orgazmus felé taszítva éri el, hogy elveszítsem az eszemet még ennél is jobban.

 

Amikor magamhoz térek, egyedül találom magamat a besötétített szobában. Széthasad a fejem, és arcomat a párnába fúrom. Próbálok mozogni, de minden porcikám sajog. A hátamra gördülök, és Alexandert sehol sem látom, a fürdő is sötéten tátong a szoba túlsó felén. Kezem kinyúl, a párna hideg, a lepedővel együtt, de ujjaim arrább sepernek valamit. 

Felkönyökölök, és értetlenül meredek a fotókra, melyek mellettem hevernek és engem ábrázolnak. Felülök teljesen, a takarót a testemre húzom, menedéket keresve, mikor az ajtó nyílni kezd lassan.

- Alexander?

2024. január 27., szombat

that devious dance between you and me

Deaclan

Iszok egyet az italból, miközben a táncparketten végigszalad a tekintetem. Elég sokszor kötök itt ki éjjelente és vonagló testeket nézek. Már-már unalmasnak is mondhatnám, de valójában kellemes nézni az embereket egy pohár ital mellett. Sok minden játszódik le egy-egy éjszaka, olykor pedig nekem is akad fogamra való. 

- Ideje lenne kiszakadnod ebből az ördögi körből.

Sarah jelenik meg a jobbomon egy pezsgővel a kezében, és a vállamra teszi a balját. Figyelmemet nem veszem le a szórakozóhely középpontjáról, ahol forrnak a vágyak. Szinte már tapintható az érzelmek nyers sokasága.

- Minek? Ami tökéletesen működik, azon nem kell változtatni.

- Más, ha valami jó, és valami kényelmes – folytatná, de a telefonját kezdi el nyomkodni. 

- Nem dolgozom – húzom le a poharam teljes tartalmát.

Már előre látom, hogy mi következik, és most egyáltalán nincs humorom sehova sem menni. Mindenkinek a baját én oldom meg, annak köszönhetően, hogy a legexkluzívabb orvos vagyok a városban. Mindig engem hívnak, ha olyan bajuk van, amit el akarnak rejteni a világ elől.

- Na, ki a mai kiszemelt? – Derek széles vigyorral az arcán jelenik meg és furakodik kettőnk közé. Sarah-t átkarolja, és a telefonjának a kijelzőjét kezdi el gyerekesen letakarni a tenyerével.

- Ne baszakodj Dee.

- Bármennyire is szeretnék, nem adod be a derekad – erre a lány csak az égnek emeli a szemét. – Nem tudnál adni neki valamit, amitől ellazul? 

- Végül is a szexuális erőszak minden vágyam – mosolyog rá Sarah. - Sürgős.

Ezt már nekem szánja, és magam sem hiszem el, de a lapos estére fogva engedek.

- Minden, mindig nagyon sürgős az embereknek – sóhajtok fel, és teljesen megiszom az utolsó korty whiskyt is. - Hova kell mennem?

 

- Deaclan, köszönöm! Basszus, kérlek tegyél valamit! Nem akartam, elragadott a hév. Bassza meg!

Will egy bokszerben áll előttem, zilál, haját már többször is megtépte, miközben föl, s le járkál a nappaliban. Mellkasát vér pettyezi, és ez semmi jót nem jelent.

- Kissé túltoltam a dolgot, kérlek, oldd meg a problémát.

- Problémát?

 

- Sarah – nézek a vállam felett az asszisztensemre, aki már is tudja, hogy mit kell tennie, és ki is viszi Willt a helyiségből. 

Leülök vele szemben, és elkezdem vizsgálni. Nem néz rám, s egy könnycsepp gördül végig az arcán. Kesztyűt húzok a kezeimre, és jobban szemügyre veszem a felszakadt arcát. 

Szőke tincseit eltűrőm az arcából, amely kissé bele ragadt a vérbe, és ennek hatására fel is szisszen, enyhe fintorral együtt.

- Sajnálom.

Felnéz rám, tekintetünk találkozik és zöld szemei teljesen az enyémbe mélyednek. Csend leng körül bennünket, a vér fémes szagával egységet alkotva. A fájdalom szinte már tapintható, és ezt sose szeretem, főleg, ha ő érintett benne.

- Érzéstelenítőt adok, mielőtt bármit is tennék. Muszáj lesz összevarrnom.

Tájékoztatom, mire csak bólint egy aprót, hogy tudomásul vette.

Előveszem a fecskendőt, és újra ránézek, majd óvatosan az ujjamat a bőrére teszem, és több helyen is kisebb mennyiségű érzéstelenítőt adok be neki. 

- Miért vagy mellette?

Villannak a szemei. 

- Nem érdemel meg. Hányadik alkalommal teszi ezt már Adalia?

Nem felel, csak lehunyja a szemhéját, amikor a tű az ujjaim közé kerül. Csendben összevarrom a felszakadt részt, szinte már a szívének dobbanását hallom. Lélegzetét visszatartja, minden egyes szúrásnál, és a szívem összefacsarodik. 

Sok ember ment már át a kezeim között, de ő mindig egy érzékeny pont a számomra. Már ez első pillanattól kezdve. Sose engedtem meg magamnak az ilyenfajta kilengéseket, de valami megfogott Ada-ban, és nem akar elengedni az érzés.

Megfogom a remegő kezét, amikor végzem. Tekintetünk találkozik újra, és szívem szerint fognám és magammal vinném.

De nem tehetem.

- Pár nap múlva szeretnék ránézni, még a varratkiszedés előtt. 

Újra találkozik a tekintetünk.

- Köszönöm – köszörüli meg a torkát.

Leveszem a kesztyűket, és az asztalhoz lépek, töltök neki egy pohár vizet, majd pár pirulát adok neki.

- Jót fog tenni.


Napokkal később...

 

A vér az arcomba csap, ahogy a metszés eret ér, és a fehér ingem már is vörösben úszik. Izzadok, több fegyveres arc is körbe állja az asztalt, amin a beteg fekszik, akiből egy golyót próbálok kiszedni. Többször is elhagyja a számat a figyelmeztetés, hogy álljanak hátrább, még is csak egy ember fekszik nyitva előttem.

Olyan kíváncsian nézik minden mozzanatom, mintha tudnák, hogy mit is csinálok, pedig fogalmuk nincsen, hogy éppen hol járok, és nem-e megölöm az emberüket.

Nyilván az orvosi dolgok kötnek, amik már szart sem érnek olyan szempontból nekem, hogy kórházba be se tehetem a lábamat, de a hitem megvan még hozzá ennyi évvel a hátam mögött is. Imádom a hivatásom, a szenvedélyem, még ha ilyen faszfejek fegyvert is tartanak először a halántékomhoz, hogy segítenem kell nekik. Végül is nem az én dolgom, hogy mi a szart művelnek.

- Ember, mi lesz ebből?

- Remélhetőleg egy élő ember – vetem oda.

Tény, hogy a nyomás éltet, és imádom, amit teszek, ahogy istent játszok – sokak szerint -, de jelenleg kibaszottul felkúr a fegyverek látványa. Sokkal jön ezért nekem Tito, és mocskosul ajánlom, hogy ezzel ő is tisztában legyen. Éppen egy vad szex utáni füvescigimet kellene szívnom békésen, nem egy embert operálnom egy raktár retkes falai között az éjszaka közepén.

Telefonom hangosan csörög a zsebemben, mire felnézek Sarahra, aki szemben áll velem. Leveszi a kesztyűit, és hozzám lép, a zsebemből előveszi a készüléket.

- Dee az.

Biccentek, mire kinyomja a hívást, új kesztyűt vesz fel, és visszaáll a túloldalra.

- Tudja, onnan mindenképpen Tomnak fel kell állnia.

- Tudja, kibaszottul azon vagyok, hogy élve maradjon – nézek rá kissé idegesen a tagra.

A golyó a földre érkezik, ahogy kiszedem sikeresen a páciensből, így már nincs olyan sok hátra, és remélhetőleg élve kijutok ebből a szarból.

A telefonom megállás nélkül csörög, és Sarah fel is veszi.

- Dee, nem...

Nem tudja befejezni a mondatot, így egyből felnézek rá. Derek akkor hív többször, ha tényleg a helyzet megkívánja. Tisztában van vele, hogyha nem veszem fel, akkor azt nem poénból. 

De, oké néha az is előfordul.

- Adalia.

Ennyi hagyja el Sarah száját, én pedig amennyire lehet gyorsabbra veszem a varrás ütemét. Ez most egyáltalán nem hiányzott, főleg, ha ezek el sem engednek olyan könnyedén. 

- Jól lesz? – egy női hang hallatszik a csendben.

- Felépül. Az asszisztensem ad pár gyógyszert, azokat a ráírtak alapján szedje, ha bári van, tudják hol érnek el. Most mennem kell. 

Veszem le a véres kesztyűket, amint végzek, és elkezdem összepakolni a táskámat. Nem is figyelek, hogy is zajlik körülöttem, csak arra kapom fel a fejem, hogy valaki megérinti a vállamat. 

- Ha bármi problémája adódnak, itt vagyunk.

- Oké, most mennem kell. Örültem ennek a családiás időtöltésnek, de ha megbocsájtanak.

 

- Mi a fasz van? – ordítok a telefonban már az autómból. 

- Hol vagy?

- Most szálltam ki egy emberből – hadarom. – De inkább mondjad, hogy mi van? Ada?

- A klubba kell jönnöd.

- Mit csinált vele? – forr a vérem. Ujjaim a kormányon már elfehérednek, míg a gázpedál sír a talpam alatt. 

- Érj ide épségben, úgy lesz rád szüksége.

Már csak pár sarokra vagyok, és egy piroson is sikerül átmennem, de jelenleg el van borulva az agyam. Bár tény, hogy egy rendőri igazoltatás nem éppen jönne a legjobbkor, nyakik véresen. Ennek ellenére nem lassítok, és eléggé szélesen sikerül a kanyart be is vennem. Úgy pattanok ki a klub előtt az autómból, mintha felrobbanhatna bármelyik másodpercben. Többeknek is fennakad a szeme, bár valószínű, hogy inkább az ábrázatom, ami elborzasztja őket.

- Hol vannak? – az ajtónálló már is bekísér végig a zajos teremben, míg a táskámat úgy szorítom, mintha az életem múlva rajta.

Egy hátsó helyiségbe megyünk, ahol több ember is van. Derek felpattan Ada mellől, aki a kanapén fekszik. 

- Mi a... ? néz végig rajtam, de elseprem magam mellől.

Azonnal odasietek az eszméletlen lányhoz, a táskámat a földre teszem, és az első, hogy a pulzusát kitapintom.

- Él.

Derek ennyit mond, de számomra is meg kell bizonyosodnom róla, hogy valóban így van. A szemöldökénél a seb fel van szakadva, a szája sértett, a vére beborítja arcát. Elkezdem a sérüléseit felmérni, és ahogy egyre több, s több kerül elém, úgy leszek egyre jobban ideges. A düh forr bennem. 

- Kérlek, tedd, meg amit tudsz – Will hangja a háttérből szól, mire az állkapcsom megfeszül. Nem vettem észre, hogy itt van, de jobb is ha kussba marad. – Egyszerűen nem elpattantam..

- Derek, kivinnéd? 

- Mi, nem, nem teheted...

- Tényleg? Nem tehetem? Te kibaszottul egy nőt bántottál, és én nem mondhatom, hogy takarodj ki?

A vállam felett mondom neki, félő, ha felállok péppé zúzom az állkapcsát, amit egy orvos sem fog tudni neki helyre tenni. Próbál hadakozni, de Derek hamar kitessékeli. 

- Felépül? – Maria síró hangja szól hozzám. 

- Miért hagyod, hogy ez az idióta mellett legyen?

- Azért tette, mert elmondta neki, hogy véget akar vetni ennek.

- Stabil az állapota, haza kell vinnem, ott nyugodtabban tudom kezeli, és pihenésre van szüksége.

Derek ekkor lép vissza a helyiségbe. 

- Kérlek, fogd a táskám, és hozom Adat.

- Hozzád akart menni – ennyi hagyja el Maria száját. – Ne engedd vissza annak az állatnak a kezei közé.

Bólintok, és a karjaimban a lánnyal elhagyom a szobát, és kifelé igyekszem a klubból a hátsó ajtón át. Will kitartóan jön mögöttünk, de ha mond bármit is, szerencsére a zene elnyomja. Remélem Derek nem engedi a közelembe, mert félő, hogy nem fogok tudni uralkodik magamon.

- Hova viszed? Melyik kórházba?

- Amelyikbe téged nem engednek be.

Értetlenül néz rám.

- Nem viheted csak így el – röhög, miközben a hátsó ülésre teszem a kábult lányt.

- Tessék? Mit nem tehetek? Ezt? – öklöm találkozik az arcával. – Vagy talán ezt? – újra lesújtok. – Te megtehetted ezt vele? – eltörőm a bordáját, ahogy ő is tette egy törékeny nőnél.

- Bassza meg, te eszelős vagy!

Valóban véresen őt verve annak tűnhetek, de ki a faszt érdekel? Engem biztosan nem, ha az ő vére is rám kerül, arról is magasról teszem, mert ez az állat amit tett, ez a legkevesebb, amit kaphat tőlem.

Megragadom a hajánál fogva, míg vár csurog le a száján, és a szemeibe nézek.

- Soha a közelébe se próbálj menni, se neki, se más nőknek, amíg meg nem tanulod, hogy mi az a tisztelet!

- Indulj Deaclen, mindjárt itt vannak a rendőrök – Derek tol az autóm felé. – Intézem.

Beszállok az autóba, egy pillantást vetek Adaliára, és indulok is a házam felé, hogy mielőbb rendbe hozzam testileg. 

Aztán talán lelkileg is.


Adalia

A spaletta rései között a nap be-be tekinget, mikor oldalamra fordulok, és arcomat igyekszem még jobban a párna anyagában eltűntetni. Már több, mint egy hete ezek a falak néznek vissza rám amikor felkelek reggelente. Feljebb húzom a takaró anyagát, és bármennyire is szeretnék visszaaludni az illatok az orromba kúsznak, hasam pedig meg is kordul.

- Jó reggelt – Deaclan fordul meg a főzőlaptól. – Pont időben. 

- Szép reggel – mosolygom rá, miközben leülök a pulthoz és szemtelenül nagyot kortyolok a hűs narancsléből, amely előttem pihen egy pohárba, és a fele már hiányzik.

- Hát ezzel egyet kell értenem – lép hozzám, és kiseperi a hajamat az arcomból. – Sokkal jobban nézel ki.

Felnevetek, és a nyakába kulcsolom a kezeimet.

- Remélem, hogy ezt most az orvos mondta belőled – lecsúsztatom a kezemet a meztelen mellkasán. – Mióta itt vagyok nem voltál ilyen közel hozzám.

- Ez nem teljesen igaz. El láttam a sérüléseidet.

Megállapodok a bokszerlasója korcánál. Tekintetünk találkozik, és csend áll be közöttünk. Farkasszemet nézünk, és én kitartok, ahogyan mindig, ő aki folyamatosan menekülőre fogja, amikor kissé forróbb lesz a légkör körülöttünk. 

- Hol van a férfi, aki akar engem? – hajolok közelebb, de meghagyom még a távolságot. – Megmentettél.

- Igen, így volt helyes – megrázza a fejét. – És ha nem érek oda? Vagy olyan kárt tesz benned? Miért maradtál mellette, mondtam, régen megmondtam... 

Nem engedem, hogy befejezze, szájára tapasztom a számat, és azonnal reagál. Közelebb lép, egészen a lábaim közé, míg én a combjaimmal közrefogom csípőjét. Hajamba túr, de óvatos, érzem rajta a meggondolatlanságot, hogy a csókban visszafogja magát. Kezeim megremegnek, és össze kell szednem magam. Ezt ő is megérzi, eltávolodik és ismét szemei az enyéimben vesznek el, nemlegesen ingatja a fejét, de én egy mélylevegő után nyelvemmel végig szántok a száján. 

- Félsz. Nem tartozol nekem semmi... 

- Fogd be, és csókolj meg rendesen!

Ujjai a combomba mélyednek, hezitálást látok még a tekintetében, de mire újra szólásra nyitnám a számat, szája a számon, fogaink összekoccannak. Nem is akarom végiggondolni, amit elkezdett mondani, a pillanatnak, az érintéseinek akarok élni. Ahogyan nyelve incselkedik az enyémmel, míg csípője töretlenül nyomul előre a lábaim között, ezzel teljesen felajzva engem. 

Elszakadunk, ahogy karjaiba vesz, a nyakába kapaszkodom, s lélegzetünk egybeér, szinte már eggyé is olvad. Visszatérek a hálóba, de nem az enyémbe, hanem az övébe. Leül az ágy szélére engem az ölében tartva, én pedig ösztönösen mozdulva meg ingerelni kezdem. 

Felmordul, a pólóm alá nyúl és az anyag már a földön heverészik. Ujja az oldalamon játszik, és várom, hogy tovább haladjunk, ám feltűnik, hogy a testemet ékesítő színes foltokat érinti finoman.

- Már nem fájnak – úgy néz rám, hogy tudja, hazudok. – Nem annyira. Felejttesd el velem.

Szájába suttogom a szavakat és csókra kérem, melyet meg is kapok, majd a melleimre tér át a figyelmet. Kezei és szája is kényeztetni kezd, én pedig éhesen fogadom, amit nyújt. 

- A te tempódban haladunk.

- Deaclan, rád van szükségem, nem az orvosomra – korholom. Elegem van a nemet mondásból. Tudom, hogy mit bírok, és mi kell a testemnek. Bízom benne, és szeretném, ha ezt végre a fejébe is vésné.

Felállok, követ a tekintetével. Megszabadulok a bugyimtól, ezt pedig végig is nézi, hogy az apró ruhadarab a földön végzi. 

- Le az alsóval – közlöm vele, és szerencsére eleget is tesz, mert csodás meztelenségében áll előttem másodpercek alatt. Napbarnított bőrén ujjaim játszani kezdenek, tónusos hasán végig szaladnak, élvezik a pillanatot. Felnézek rá, és meglátom benne a vágyat. Nem is pislog, derekamnál fogva magához húz, visszaül az ágyra, én pedig térdre ereszkedve fogom újra a lábaim közé. 

- Megőrjítesz – nyal a számba, míg kezét a puncimhoz vezeti és játszadozni kezd.

Elmosolyodom.

- Eléggé rejtegeted.

Felvonja a szemöldökét és a kezemet a farkára simítja, ami valóban várakozóan áll kettőnk felhevült teste között. Tarkóján hajába kapaszkodva emelkedem meg, ő pedig magát irányítva belém is csúszik. Fogaival megrágcsálja a számat, de a tekintetemet nem engedi.

- A tiéd vagyok – suttogja a számra, és a fenekembe markolva segít megtalálni a ritmust, ami mind a kettőnknek tökéletes.

Gyengéd, és most hagyom is neki. Valóban a testem nem bírna el többet, de így is mennyei. Hajamat kisimítja az arcomból, összefogja a tarkómnál és úgy irányítja a csókunkat, míg el nem szakad tőlem, elenged, hátára dől és felnéz rám. Kezeit a melleimre vezeti, és játszadozni kezd, míg én követem a felvett ritmust. Hagyom, hogy nézzen egy ideig, majd lehajolok hozzá mert csókjának hiánya őrjítő. 

Hosszú volt az út, ami idáig vezetett, de most boldog, nyugodt helyen vagyok. 

A karjai között.

2023. december 23., szombat

that you're my curse, my salvation, babe

Remeg a belsőm, mindenem, a lélegzetemet is visszafogom, és a fal túlsó oldalán történő dolgokra koncentrálok. Nem szabadna itt lennünk, de a kíváncsiságom, s a húgom bátorításának köszönhetően itt kötöttünk ki. Szinte már izzadok, az ujjaim görcsösen ragadjak meg Lilibeth kezét, aki elkerekedett szemekkel les a kis résen át a helyiségbe. Az irodába olyan tesztoszteronáradat van, hogy bennünket is teljesen letaglóz.

- Véleményem szerint megbízhatatlan – Michele kering körbe a szoba falai között, hogy már én magam kezdek tőle szédülni, hát még Pablo, aki értetlenül áll. Keze már a fegyvere köré fonódott, de ő maga is tudja, hogy nem tehet semmit valójában. – Kíváncsi lennék, ha Ysabelle itt bevonulna valami szexibe, miként is reagálnál – ágaskodik Pablo, a testőröm elé.

- Őrültség az egész, tudják, hogy nincs jogosultságuk rápillantani sem! – apám kell ki magából, védve legjobb emberét.

- Szeretném a menyasszonyom védelmét átvenni – ragadja meg a szót Jaxon. – Véletlen sem szeretném, hogy bármilyen porszem kerüljön a szerkezetbe a következő hetekben, amíg az esküvőt követően a villába nem költözik hozzám.

Felfordul a gyomrom a gondolatra is, és nagy akaraterőmre van szükség ahhoz, hogy ne lépjek ki a könyvespolc rejtekéből. Nyelvemre harapok, és Bethre pillantok, aki még mindig mereven figyeli az előtte zajló eseményeket. Lepillantok a kezemre, melyen még a sötétségben is a besurranó fényben megcsillan a gyémánt az ujjamon. 

Kopogás zavarja meg a férfiak gyülekezetét, apám pedig beengedi az embereit, akik maguk előtt tolnak be egy szétvert férfit. A vér folyik le az arcán, a szeme úgy fel van dagadva, hogy nem tudom biztosan megmondani, hogy nyitva van-e. 

- Mit műveltek vele? – nyög fel Beth, mire szigorúan ránézek, reménykedve, hogy nem hallották meg a kétségbeesett hangját.

- Jaxon, akit kértél – löki előre a férfi a másikat, aki térdre esik a vőlegényem előtt. Arca a szőnyeget súrolja, véres nyomot hagyva maga után. 

Cipőjével a vállánál fogva hátrább taszítja az embert, aki felnyög. A hátára fordul, köhögni kezd, és vér fröcsköl ki a szájából.

- Állj talpra, miféle férfi vagy te? – Michele lép oda. Jaxon hagyja, hogy az öccse kiélje szadista vágyait, és ujját a vérző seb mélyébe nyomja. – Lányokat követsz az utcán? A fivérem menyasszonyának a lábnyomát nem csókolhatod meg – röhög fel, én pedig beleborzongok. Fogalmam sincs, hogy miről beszélnek.

- Belle – nyöszörög Beth, én pedig közelebb vonom magamhoz, vállát átkarolom.

Lábaim odaszegeznek a padlóhoz, és nem tudok ellépni a kijárat irányában, annyira lekötnek a látottak. 

Jaxonra téved a tekintetem, ki sötéten néz le a férfi alakjára, akinek kínzó sikoly hagyja el a száját. Zsebre dugott kézzel áll, míg jobb kezében egy pohár whisky pihen, jég nélkül. Belekortyol, minden mozzanata elegáns, kimért. Igazi úriember lenne, ha nem emberek véreivel lenne szennyezve a keze.

Beth mellettem remegni kezd, hogy az ember szenvedése még fájdalmasabbá válik, amikor Michele kifeszíti a kezét és az ujjait úgy csapja le, mintha csak papírdarab lenne. Lilibeth eddig bírja, és olyan vérfagyasztó síkitás hagyja el a száját, hogy megáll bennem az ütő. Megragadom a kezét hirtelen, és amilyen gyorsan csak tudom, visszarángatom a szobájába. Kapkodja a levegőt, remeg, de rágatom magam után a folyosón, be egyenesen a hálójába. 

- Nézz rám! – guggolok le elé, amikor lerogy az ágyra. – Befognak jönni ide mindjárt, meg kell nyugodnod. Nem tudhatják, hogy ott voltunk! Értesz engem? – várom a reakciót, de nem igazán érkezik el. Olyan sokkos állapotban van, hogy magam is megijedek.  – Beth, koncentrálj. Vegyél mély levegőt.

Ahogyan gondoltam kicsapódik az ajtónk, apánk, mögötte az emberei. 

Felállok, apámra meredek, aki pár hosszú lépéssel megszünteti a köztünk a távolságot, és hatalmas pofon csattan a húgom arcán, majd felém fordul, én pedig felkészülök, de nem érkezik a csípős érzés.

Kinyitom a szemeimet, melyeket ösztönösen hunytam le, és elakad a lélegzetem. Jaxon ujjai fonódnak apám csuklójára. Olyan csend telepszik körénk, mit nem mostanában tapasztaltam meg.

Hallom Lilibeth sírását, de nem tudok rá nézni, mert apám reakcióját figyelem.

- Ő már az én menyasszonyom, az én felelősségem. – ennyit mond Jaxon.

Apám nehezen, de tudomásul veszi. Leengedi a kezét, megragadja a húgomat, és kihurcolja a szobából.

- Ne! – nyúlok utána, de Jaxon megfogja a kezemet. – A húgom...

Tekintetével folytja belém a szót. Kezemre nézek, amelyet még mindig fog, és az érintése hirtelen égetni kezd. Elenged, megigazítja az öltönyét. 

Beth után fordulok. 

– Bántani fogja. Kegyetlen!

- Az apja, nem tehetek semmit – közönyösön veti oda. – Ez is tiszteletlen volt. Ha ez fordított helyzetben történik, az én házamban, valószínű, már nem lenne keze.

Sokkoló.

- Legalább nem tudnál tapogatni.

Felnevet. Most először hallom a nevetését, bár eddig kétszer találkoztunk összesen.

- Édesem, fogalmad sincs, hogy milyen, amikor a tenyerem rajtad lesz.

- Nem maradhatunk kettesben – terelek, amint felfogom, hogy mindenki magunkra hagyott bennünket, és a szavai az elmémbe jutnak.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy nemsokára sokat leszünk kettesben? 

Mély hangja a bensőmig hatol, és valami mozgolódni kezd bennem, de nem engedem, hogy ez az érzelem kiüljön az arcomra.

- Ez most akkor sem helyes így – nyelek egy nagyot, ő pedig közelebb lép hozzám, a hátam a falnak simul, a lehelete az arcomat simogatja, ahogy felnézek rá. Illatát mélyen szívom magamban, és ha nem elrendezett házasság lenne, lehet, hogy még másképpen is állnék hozzá.

- Sok mindent szeretnék tenni veled, ami nem lesz helyes – szavai halkak, de annál is határozottabbak. Szikrák pattannak kettőnk körül. Kézzel fogható a feszültség. Mélyen magamba szívom a levegőt, a melleim megemelkednek, ő pedig lepillant kettőnk közé. A fehér ing, amit viselek végig be van gombolva, de úgy érzem, mintha a tekintete a melleim bőrét égetnék. 

- Ysabelle – anyám hangja a messziből szól, és olyan megkönnyebbülést érzek, amelyet régen.

Jaxon tekintete azonban nem enged, bár már a keze nincsen rajtam, s ennek hiánya még fájdalmasabbá válik. A szemeimbe néz, szürke szeme az én zöldembe mélyed el, és teljesen megbabonáz.

- Elnézést – anyám hangja immáron a szobából szólt, s kizökkent bennünket. Jaxon hátrébb lép. – A tiszteletes vár már bennünket.

Pár másodpercig áll, majd hátat fordít, én pedig indulok után, kikerülve a vőlegényemet. Jaxon keze a csípőmre simul, és most először ér hozzám így. Finom, még is ijesztő egyszerre. A hátamhoz simul, lehajol, a szemhéjaim lecsukódnak.

- Egész nap arra fogok gondolni, hogy térdelve imádkozol.

Mire felfogom a szavait, és felnyitom a szemhéjaimat, már csak a hűlt helye ölel körbe.


Hónapokkal később..

 

A mélységbe bámulok. A fekete szoknyámat a szél meglebegteti, az arcom előtti fekte fátyol táncol a szélben, a rózsa vörösen izzik a kezeim között. A koporsót a mélybe engedik, hangok folynak egybe körülöttem, a szívem ütemeket hagy ki. Meredek magam elé, ujjaim a rózsa tökéletes szirmaira fonódnak, a tövisek az ujjamba vájnak, érzem a meleg vérem kiserkenését, ahogyan a bőrömön gördül végig.

- Ysabelle. 

Hallom a nevemet a távolból, de nem foglalkozom azzal, hogy kitől származik a hang, csak az előttem zajló jelenetre koncentrálok, ahogy közelebb lépek, térde rogyok, a rózsa szírmai pedig a sötét koporsóra hullanak. 

 

Sikítva ébredek.

A mellkasom súlyosan emelkedik, levegő után kapkodok. Melegem van, a hajam nedvesen a testemhez tapad. Felkapcsolom az éjjelilámpát, mely gyér fénnyel árasztja el a helyiséget, s a pohár vizet emelem a számhoz, némi megváltás után fohászkodva. Próbálom a lélegzetem normalizálni, de nehezemre esik. A szívem hevesen ver, s felállok, az ablakhoz lépek, kitárom, a friss levegő beáramlik a szobába, az arcomat megcsapja. Mélyen magamba szívom lehunyt pillákkal. Sose voltak könnyűek az estéim, és bármennyire is reménykedtem az idő előrehaladtával az érzéseim enyhülésében, egyre erősebbek lesznek. Az álmaim egyre borzalmasabbak, keserédesen fájdalmasok.

A poharat úgy szorítom, hogy a kristály majd szétroppan a kezeim között. Felpillantok a csillagokkal borított égboltra, mely gyönyörű fényekben játszik. Eszembe jutnak a pillanatok, melyek megkoronázták az estéinket egy hosszú nap után. Mikor itt ültünk, a messzeségbe bámultunk és egymás ölelésében elveszve csupán a pillanatnak éltünk.

A szám szomorú mosolyra húzódik.

Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, ahogyan azt sokszor megtette már az elmúlt hónapokban. Amilyen nehezen indult a házasságunk, annyira sodort el bennünket az ár, és lettünk teljesen egymáséi. A forró csókok, az ölelések, a tekintete, ahogyan rám nézett. Amikor meg sem szólalt, de tudtam, hogy csodálatosnak gondol, még ha én ezzel daccoltam is. Addig csókolt, hogy elfelejtsek mindent, és csak rá koncentráljak.

A telefonom rezegni kezd az éjjeliszekrényemen, értesítést jelezve, s ekkor tűnik fel, hogy már több előző is volt. Értetlenül fordulok felé, hogy az éjszaka közepén mégis ki az, aki keres, de akkor látom, hogy a házban elhelyezett biztonságirendszer küldte az értesítéseket. Rámegyek a legfrissebbre, s ahogyan a kijelzőn a fekete-fehér kép felvillan, a kristálypohár úgy hullik ki kezeim közül és törik szilánkosra a padlóval való találkozáskor.

A kamera a hálószoba előtti folyosó képét mutatja. Levegőt is elfelejtek venni, ahogy az alakot megpillantom a hálóm ajtaja előtt, sziklaként állva. Testét pulóver borítja, kapucni van a fejébe húzva. Nehéz bakancsot és farmert visel, míg egyik kezében egy rózsa pihen.

Megfagy az ereimben a vér. Szinte lassított felvételnek érzékelem minden mozzanatom, ahogyan az ajtóra pillantok, melynek túloldalán az alak áll. Összekavarodnak a gondolatim a helyes cselekvést illetően.

A fiókhoz nyúlok, az ott pihenő fegyvert magamhoz veszem, az ajtóra szegezem, kissé megremeg a kezem, de Jax megtanított a kis időnk alatt pár dologra, és a fegyver biztosan tartása egy volt közülük. Lepillantok a kijelzőre, az alak megmozdul, közelebb lép határozottan. Ahogyan ő előre, én úgy a szoba legmesszebbi pontja felé teszem meg a lépteimet. A kilincs és a kijelző között jár a tekintetem és a szívem majd kiugrik a helyéről, de mély levegő segít, hogy észnél maradjak. Nem zuhanhatok most össze. Tisztánk kell maradnia minden gondolatomnak.

Homlokát az ajtónak dönti, kezét a kilincsre csúsztatja. Felkapom a másik telefonom, amely végszükség esetére van, és Michele tudja, hogyha ezen keresem, akkor az nem meghívás egy bájos csevegésre. Még sose kerestem ezen a számon, és ez azt is bizonyítja, hogy olyan gyorsan kapja fel, hogy szinte kicsörögni sincs ideje a vonalnak.

- Belle?

- Michele! – remeg meg a hangom, de túlságosan hangosan beszélhetek, mert Ő is felkapja a fejét, hátra tántorodik, a virág lehullik, a földön heverve marad, míg ő megfordul, a lépcső irányába szedi a lépteit. A kamerába egyszer sem néz.  

Tudja. 

Az ajtóhoz rohanok, és bezárom azt, amint kellő távolságba került tőlem.

- Bezárkóztam. Elment. 

Tájékoztatom Michelet zakatoló szívvel, remegő kézzel, de a fegyvert még most sem teszem le.

- Itt vagyok a lakásban –  bontja a vonalat. 

Váltogatom a kamera képeit, és figyelem, ahogy Michele átkutatja az egész apartmant az embereivel. Áldom, hogy egy lakással lejjebb lakik csupán, és már itt is terem. Próbálom nézni, hogy az alak hova tűnt, de sehol sem találom. 

Felszívódott teljesen. Úgy olvadt bele a sötétbe, mintha onnan jött volna közénk.

Könnyek gyalázzák az arcomat, melyet erőszakosan a kézfejemmel törlök le.

Kopogás ránt vissza a gondolatimból és a kijelző fogságából.

- Belle, én vagyok.

Felpattanok, felrántom az ajtót, Michele karjai közé omlok.

- Mindent átkutattunk, de sehol nem találtuk. Látnom kell a felvételt.

Arrább engedem, a telefonomat a kezébe veszi, hogy megvizsgálja a felvételt, de ő sem lát többet. Össze-vissza tekergeti, majd a legelejétől megnézi, amikor is a lakás területére lépett. 

Egy szobából lép ki, amely nincs bekamerázva. Jax dolgozószobája volt, és azóta nem voltam odabenn, hogy elvesztettem. Michele utasítja az embereit, hogy alaposan azt a szobát kutassák át, minden centimétert, semmit se hagyjanak ki.

- Nem engedem, hogy továbbra is itt maradj, főleg őrizet nélkül. A lakásban is kell testőrnek lennie! Jax visszatér a halálból és kiherél, ha nem védelek meg! Nem szeretném ezúttal én megölni őt.

Azt hiszi, hogy kibaszott vicces.

- Nem tér vissza – kiáltok fel. – Meghalt! A kibaszott élet miatt, amit a családjaink folytatnak elvesztettem! Nem vagy vicces! A férjem volt, neked a testvéred! Tisztelettel beszélj róla!

Ordítok, zokogok és az elmúlt hónapok fájdalmai úgy szakadnak fel bennem, mintha egy sebtapaszt rántottak le volna a lelkemről.

Michele keze megragadja a kezemet és mélyen a szemeimbe néz.

- Szedd össze magad! Kibaszottul szedd össze magad! Meg kell tudnom, hogy ki volt ez a kibaszott bátor és perverz. Miért nem jött be? Inkább örülj neki, lehet, hogy már nem élnél.

Tűz lobban fel bennem, és a fegyver melyet még mindig szorongatok a tarkójához simul. Felröhög, de elenged.

- Takarodj!


Egy csésze forrón gőzölgő teával a kezemben lépek az ablakhoz, amelyen oly ritkán nézek ki. A nappaliban ropog a kandallóban a tűz, a fénye bevilágítja a teret, és melegséggel tölti meg azt, amely hiányzik belőle egy jó ideje már. Nézem az alattunk elterülő városképet, ahogyan az autók türelmetlenül mennek, s bár a dudák éles hangját nem hallom, de tudom, hogy csak úgy visszhangzik tőlük a város. 

 

Testem az üveg felületének nyomódik, a szája az enyémen, a nyelve a számban, az államat olyan szorosan fogja, hogy biztosan vad csókba táncoljon velem. Farkát az ölemnek nyomja, annyira simulunk egybe, hogy még a lélegzetvétel is lehetetlennek tűnik. Felgyűrődik a ruhám, a bugyim hiánya pedig megkönnyíti neki a kezének a mozgását. Egyik lábamat a csípőjére húzom, ahogy a fenekembe markol. 

Birtokol.

Akarom.

Akar.

Érintéseibe belemerülök, elébe megyek éhezve. 

Megperdít a tengelyem körül, fenekem szabadon tárul fel előtte, és farka már ott is van. Csupaszon, keményen.

 

- El se hiszem, hogy nem készültél még el!

Összerezzenek, ahogy múltból a jelenbe cseppenek vissza. A teám a csésze peremén túlmegy, és a földön köt ki egy része.

- Loren! – nézek rá mérgesen, míg ő a lámpát kapcsolja fel.

- Ne Lorenezz itt nekem, már el kellett volna indulnunk. 

Odasiet hozzám a csészét az üvegasztalra teszi, és azonnal azon kezd el járni az agyam, hogy milyen nyom fog maradni ott utána.

- Igyekezzél, ideje ezt a szomorú arcot pár órára magad mögött hagynod. Csinos ruha, magassarkú, vörös rúzs, és már is önmagad leszel.

- Nem teszek fel rúzst.

Jax kedvence volt. Imádta, mikor vörösre festett számmal kényeztettem, ahogyan az elkenődött festék enyhe nyomot hagyott a bőrén.

- Jó, a rúzs nem kell, de térj kicsit vissza a fiatalságodba.

- Nincs kedvem, menjetek a lányokkal, megleszek.

- Ysa, kérlek.

- Köszönöm, de azt hiszem fogok egy könyvet – ezzel visszafordulok az ablak felé, és reménykedem, hogy feladja és magamra hagy.

- Oké, adok még időt neked – sóhajt fel. – De készülj fel, hogy nincs már időd sokáig itthon búslakodni, mert ki foglak rángatni innen.

Ezzel hallom a távolodó lépteit, és a szoba újra a sötétséggel az ölelésükbe von. Úgy érzem, hogy valami erősebbre lesz szükségem, így a bárpulthoz lépek és egy kellően erős gintonikot keverek magamnak. Megiszom ott helyben, és töltök egy újabbat. 

A hideg fut végig a testemen, és oldalra pillantok, a sötétségbe, és őrültség, de úgy érzem, hogy figyelnek. Számhoz emelem a pohár peremét és az ital eltűnik. A kezem magától már újra is tölti a poharat, majd elindulok a sötétség irányába. Feloltom a lámpát, és senki nincs ott. Újabb korty, lekapcsolom a villanyt, és zenét teszek be, amely mindenhonnan áramlani kezd felém. Úgy érzem, hogy ez az egyedüli parti tökéletes nekem. 

A gin fogy, a tonik már kevésbé, a dalok váltják egymást, a csípőm pedig tekereg a ritmust követve, vagy éppen nem. Lehunyom a szempilláimat, bármennyire is szürreális az egész, úgy érzem, hogy végre elengedem magam. A fejem kótyagos, a ruhám nevetséges, a hangulatom szomorú, a gin pedig fogy. 

Emlékeimbe felelevenedik, ahogy kezek csúsztak a csípőmre, mikor Jaxel táncoltam, ahogyan a testem az enyémhez simult. Testünk egyszerre ring, együtt lélegzik. Szoros az ölelés, az illata az orromban, a teste melegsége az én testemen, a szívének dobbanása szinkronban az enyémmel. A dal körbe ölelve bennünket ringatja a lényünket.

- Ennek a babának, csak egy tánc kell... – meleg levegő simogatja a fülemet, a szavak a lelkemet melengetik. 

Az ölelés eltűnik, a szívek ritmusa megszűnik.

Az érintés eltűnik, a szemeim kipattannak és a hátam mögé kapom a fejem, ahonnan a sötétség néz vissza rám. A pohár szilánkosra törik a padlón, ahogy messze hajítom az elnyelő sötétbe.  


Bódultan térek magamhoz, a hideg levegő megcsapja a testemet, a sötétség viszont még mindig itt van. Fogalmam sincs, hogy kerültem az ágyba, de a lakást most csend uralja, a fejem viszont továbbra is kótyagos. Felülök, hogy vízért nyúljak, ahogyan azt sokszor teszem meg az éjszaka közepén, de a kezem megáll útközben, amikor észreveszem a kitárt erkély ajtaját. A kezem a fiókba nyúl, hogy a fegyvert elővegyem, és sikerül is. Zúg a fejem, de igyekszem összpontosítani, hogyan azt Jaxon mindig is elvárta tőlem.

Felállok, az alak, aki az ajtóban áll mozdulatlan, míg én a fegyverrel rácélzok. Bár nem látom az arcát, tudom, hogy farkasszemet nézünk. A hideg végigfut rajtam, az érzés ismerősként köszön vissza. Előre lép határozottan, én pedig határozottan állok, a fegyver csöve a mellkasába fúródik, és másodpercek töredéke alatt kiüti a fegyvert a kezemből, erősen megragadja a testemet, nyikkanok egyet és egy forrószáj csapódik az enyémnek.

Próbálok harcolni, de felesleges, olyan fölénybe van, és minden mozzanatom tudja. Illata megbabonáz, kezeimet elengedi, eltávolodni azonban annyira enged, hogy a homályba megláthassam az arcát. Némán gördül végig egy könnycsepp az arcomon, és a düh átvesz mindent. Enged, fordul a helyzetünk, az ágyra kerül fölé mászok és lerángatom róla a kapucnit. – Gyűlöllek! 

Ordítom, a mellkasát ütlegelem, a könnyeim szakadnak fel belőlem. Hagyja, egy ideig, majd felül, és forró csókba von. 

- Ne ellenkezz – morogja a számba, és beleharap.

Ujjaim a tarkójába mélyednek, hevesen csókolom, mindent pótolni akarok, mindent átélni. Ha nem is a valóság és a részegség még magasabban tombol bennem, mint gondolom, legalább legyen szép.

- Imádom, amikor be vagy baszva, mindig felül akarsz lenni.

Szemébe nézek. 

Tenyerem az arcán csattan, ő pedig csak vigyorog. 

Jax még vigyorogni mer.

Megragad és újra olyan hévvel kezd el csókolni, hogy követni sem tudom már az ütemet. Az ágy recseg, a testem pedig beleremeg, és azt akarom, hogy soha ne múljon el.