2016. október 18., kedd

A little less conversation and a little more touch my body


Szememen a tusvonalat meghúzom, míg a laptopomról hangosan szóló zenét dúdolom. Törökülésben, a hófehér szőnyegen élvezem ki a készülődésem utolsó perceit a tükröm előtt. A farmerom dereka még hanyagul öleli körbe a derekamat, ahogyan a rózsaszín melltartó kecsesen simul a mellkasomra, melyeken flitterek a lámpa fényeire meg-meg csillannak. Kusza tincseim minimális göndörséggel vannak megformázva, ám nem szabályosak, s olykor át is túrom, ahogy éppen esik, és a kedvem tartja. A tus vékony vonala után a szempilláimat emelem ki a fekete festékkel, míg az ajkaimra egy matt hatású, nude szín kerül. Soha nem viszem túlzásba a sminkelést, így mindent a neszesszerem mélyére dobálok, késznek titulálva magam, s felállok. A csípőm lazán kezdi el követni a zene ritmusát, míg a cipzárt felhúzom a nadrágomon és a gombot is a helyére illesztem.
– Készen vagy már?
Ront be a szobám ajtaján barátnőm, Elisabeth, s egyben lakótársam is, akinek az illemtanórán a kopogás fejezet kimaradt, s azóta sem sikerült pótolnia.
– Mindjárt!
A türelmetlen lány csak levágódik az ágyamra, amíg a parfümömből illatok szivárognak ki. Egy övet bújtatok még a nadrágom derekához, melynek aranyozott csatjai vannak, s ennek köszönhetően tökéletes összhangban van a díszes melltartómmal. A cipőm felé nyúlok, aminek az egyik párját hamar meg is találom.
– Nem láttad a másikat? – lóbálom meg a fekete darabot a lány orra előtt, de ő éppen a telefonjában van elmélyedve. Legyintek egyet, ahogyan felnéz ráma súlyosra festett pillái alól, majd magam indulok megkeresni az elkószált darabot. Leguggolok, és az ágyam alá bepillantva végül kisebb kotorászás után sikeresen, a magasba emelve a párt, fel is állok. – Győzelem!
Nehezen sikerül felkapnom a magassarkúkat, így már csupán a farmerdzsekimbe bújok bele. Laptopom tetejét lecsukom, zsebeimbe a telefonomat, és pár bankót elsüllyesztek, s a lányra nézek, aki a csend észrevételét követően, szélesre húzott, vörös ajkakkal feláll.
– El sem hiszem, hogy sikerült megszületned – dobja vállára a retikülje láncos pántját, majd kilibben a szobám falai közül.
– Mindenki lenn lesz?
– Fogalmam sincs – dől a lift falának. – Jött az sms, de senkivel sem beszéltem. Gondolom Harryék szokásos társasága biztosan. Úgy is az a lényeg, nem? – vigyorodik el, s egy rágót dob a szájába.
– Hát neked biztosan – bólintok rá, majd kilépek a felvonó kitáruló ajtajain. Magas sarkaim koppanása visszhangot ver az aula falai között, ahogyan a kemény talajjal találkoznak. Reflexszerűen túrok a hajamba, mely így most a másik oldalra kerül. Mosolyom az arcomon játszik, míg kilibbenek az épület főbejáratán nyomomban Lizzel, aki már egy taxit is igyekszik leinteni a forgalmas, meleg nyári éjszakai kavalkádban. Nem meglepő, hogy az első autó meg is áll barátnőm lelkes kapálózásának köszönhetően. Becsúszok mellé a kopottas, agyonhasznált bőrülésre, a lábaimat keresztbe vetem, s kényelmesen hátradőlök, míg ő elhadarja, hogy a rakpartra vigyen bennünket a már őszülő férfi. A visszapillantóban a túlságosan is mutatós öltözetünket szemléli, így ösztönösen húzom össze a szaggatott dzsekit magamon, a tekintetünk pedig találkozik. Egyik szemöldököm késse megemelkedik, aztán megköszörüli a torkát, majd továbbhajt.
– A nyár első éjszakája – sóhajt fel, a táskáját közénk helyezi, és a harisnyáját kezdi el igazgatni vékony lábain. – Már alig vártam, hogy újra kezdődjenek a forró esték.
– Inkább a rakpartos esték – javítom ki egy vigyorral az arcomon, míg a mellettünk elsuhanó városképet figyelem.
Már javában zsong az egész, a korunkbeliek már ellepték az utcákat, a bárokat, a szórakozóhelyeket, kihasználva az idő minimális lehűlését, és a valódi nyár kezdetét. Mi már pár éve egy összecsiszolódott társasággal töltjük mindig a nyarunk nagy részét. Eleinte ódzkodtam a dologtól, de természetesen pár estét, pár nagyon is izgalmas estét követően megváltozott a véleményem, az adrenalinra szinte már éhesen tartottam mindig le a társaságba, hogy vajon milyen őrültségen törik ismételten a fejüket. Volt pár rendőrségre kerülő ügyük is, amiből valahogyan sikerült kimaradnunk, szerencsére, de páran már nagyon is rossz ponttal indulnak egy újabb cselekedetüknél a törvénnyel szemben. Az ilyen őrült éjszakák mutatták meg, hogy igenis élek, s ki kell élveznem minden percet. Persze, életemet sohasem kockáztattam semmilyen kihívás miatt, de azt hiszem, hogy elég őrültségnek lehettem már részese, amelyeket erőteljes szívdobogás kísért mindig.
– Valószínű, hogy megkörnyékezem ma Nicket – motyogja mellőlem a barátnőm, mire kérdően pillantok rá. Az arcán nem látom tisztán, csupán a mellettünk elsuhanó közvilágítás gyér fénye, amely megmutatja, hogy felkapja a fejét a némaságomnak köszönhetően.
– Miért nem léptek már valamit? Fogalmam sincs, hogy mióta kerülgetitek egymást. Kell egy idióta kihívás, hogy végre egymásra kattanjatok, vagy mi?
– Hé, oké, nyugi... – nevet fel. – Tudod, hogy a kapcsolatok híve nem én, és nem is ő... És talán fájna a szívem, ha hagynám megfektetni magam, aztán isten véled – integet nagyra nyílt szemekkel, én pedig nevetve a fejemet rázom meg a gyenge színészi minőség miatt.
– Akkor ideje lenne eldönteni mit akarsz. Egy jó kefélést, vagy egy barátot.
– Elfelejted, hogy nem csak rajtam áll vagy bukik a dolog – mutat rá a valóságra. Nick valóban nem a hosszú távú dolgok híve, ahogyan barátnőm sem, ez tény.
– Én leveszem rólad a kezeimet – emelem magasba az említett testrészeimet. – Rajtad már csak a józan ész segíthet.
– Ó, szívem, már az sem.

Már messziről hallatszik a népes társaság hangja. Nevetnek, nem kétség, hogy már most jól érzik magukat és a sörök is szokás szerint mennyiségben fogynak. Nem igazán foglalkoznak azzal, hogy a véralkoholszintjük normális maradjon, s ez eleinte zavart is, a motorok miatt, de mára már megszoktam. Persze, vannak kivételek, akik ilyenkor próbálják türtőztetni magukat, még ha nehezen is megy nekik, de azt hiszem, hogy ez az értékelni való.
A beton még meleg felületén haladunk végig barátnőmmel, aki közben egy cigire is rágyújt, mélyen beleszív, majd sietősebbre veszi a lépteit, engem lehagyva. Integet, majd mindenkit megölel, arcukra puszit nyom, s egy üveget szemtelen módon már meg is ragad, s meghúz. Amint odaérek, én is köszönök mindenkinek, s leülök egy betontömbre a motoroktól nem messze.
– Hé, kislány – nyújt felém az egyik srác egy üveg sört, de elutasítom.
– Sam, nem ez az ő itala – korholja finoman a barátnőm, és felém lök egy másik üveget, mely még tele van aranyló itallal. A whisky erős, jellegzetes illata megcsap, s kissé bele is iszom, de tényleg csak egy-két kortyot engedek magamnak. Körbeillantok. Korombeliek, és kissé idősebbek is vannak jelen, ahogyan az lenni szokott. – Nincs itt – ül le mellém.
– Kicsoda?
– Hát azt mondják, hogy egy csoda – viccesnek érzi magát a lány, legalábbis ő elneveti magát a saját gyenge poénján, míg csak megingatom a fejemet egy vigyorral az arcomon. – Tudom, hogy Styles után kutatsz.
– Felesleges lenne tagadni.
– Jött egy kihívás – kiált fel Sam a telefonjával a kezében. Kíváncsian, értetlenül meredek a srácra, aki nem folytatja az elkezdett mondatot.
– Kinek? – Nick lép mellé, hogy ő is a kijelzőre meredjen. – Bassza meg!
– Mondjátok már – nézek rájuk, míg a Liz is feláll, s többen a srácok köré gyűlnek, de én meg nem mozdulok. Nem lustaság, csupán úgy is elmondják, ha akarják, márpedig az ilyet nem szokták sokáig titokként kezelni.
– Nincs megszabva, valójában bárki vállalhatná – mormolja Sam, s a körülötte levő srácokra mered. A többi lány, aki jelen van, szintén kíváncsian mered rájuk, de már esélye sincs senkinek Sam közelébe férkőzni, úgy körbeállták másodpercek leforgása alatt.
Pár hónapja bonyolódtak bele egy játékba, aminek igazán nincs tétje. Semmit sem kapnak, csupán az adrenalin nő, és ezt ők annyira élvezik. Sok értelmét személy szerint nem látom a dolognak, így inkább csak a háttérből szemléltem egy-egy kihívást, melyet éppen az egyik srác teljesített. Lányokra még nem igen esett a dolog, vagy csupán nem vállalták be.
Egy motor közeledésének hangjára kapja fel mindenki szinte egyként a fejét, ám kettő is nagy tempóban közeledik felénk. A pusmogás felerősödik, aztán a két érkező lelassít, s megállnak. A bukók hamar lekerülnek, és egy sármos mosoly meg is ragadja a figyelmemet. Harry és a haverja, megtámasztják a motort, a bukót lerakják, s lepacsiznak a többiekkel.
– Mi ez a gyűlés? – túr kicsit hosszabbra vágott hajába Harry, míg hófehér fogait megvillantja, s bugyiszaggató mosolyával már is heves szívdobbanásokat ér el.
– Jött egy újabb kihívás – csiripeli Winnie, aki nagyon sokszor lebzsel Harry körül, és szinte minden kihívást rá akar sózni, valamilyen beteg fétisnek köszönhetően.
– Remek – lelkesedik Will, Harry haverja, aki elég sok kihívást elvitt már, s odáig is néha eljutott, hogy pénzt nyerjen vele, még ha nem is eget rengető összegekről beszélünk. – És valaki ki is nyögi végre, hogy mi az?
Harry leül mellém, átnyúl mellettem, s megragadja a whiskysüveg nyakát. Szinte azonnal nyúlok érte és fogom meg.
– Ketten is eloszthatjuk, ne aggódj – somolyog.
– Nem vagyok irigy, de motorral vagy – emlékeztetem, míg a zöld szemei az enyéimmel mély kapcsolatba lépnek. A mi kapcsolatunk azt hiszem a furcsa, és a különleges között lebeg valahol. Sohasem voltunk azok, akik tagadták, hogy vonzódnak a másikhoz, de nem is különösebben erőltettük meg magunkat amiatt, hogy valami is kialakuljon. Jól elszórakoztunk, a közös estéken kívül nem igazán futottunk össze, de azt hiszem, hogy ennek így kellett lennie.
– Nos, jó tudni, hogy valakinek még vannak ép gondolatai – kacsint rám, s elengedi az üveget. – Mi ez az új feladat?
– Még egyik sem nyögte ki – sóhajtok fel, a lábaimat kinyújtom, s az összegyűlt társaságra nézek.
– Nyögjétek már ki – szól Samre Harry.
– Istenem, ennyire elcseszettek is csak ti lehettek – horkan fel barátnőm, s kikapja a srác kezéből a készüléket. – A lényeg, hogy egy fiú, mögötte motoron a lány. A srác szeme be kell, hogy kötve legyen, és a lánynak kell irányítania, és el kell érniük a száz kilométer/órát. Miért volt olyan kicseszett nehéz ezt elmondani? – égnek emeli a tekintetét, és visszacseszi szó szerint Samnek a készüléket.
– Wow – ennyi hagyja el a számat.
– Szóval, ki vállalja? – Winnie lelkesen csapja össze a tenyereit, majd Harry felé pillant, aki csak lazán ül a többieket szemlélve.
– Te leszel a lány? – néz végig a lányon Will, és elröhögi magát.
– Ne röhögtess – legyint, és meghúzza a sörét. – Nem kockáztatom az életemet.
– Elhiheted Winnie, hogy egy srác sem ült volna fel veled egy motorra – röhög fel Liz.
Fújtatni kezd a lány, aztán karba font kezekkel inkább hátrál, s leül nem messze tőlünk.
– Akkor, kik mennek? – Sam pillant körbe.
– Nem kötelező ez – szólok közbe, csak, hogy senki ne menjen bele azért, mert kötelezőnek gondolja. – Ez őrültség, és eléggé kemény kihívás. Életveszélyes!
– Ne legyél már ennyi nyuszi – horkan fel Will. – Ennél azért keményebb csajnak gondoltalak volna.
– Ne kezdj ki, mert nem megyek ebbe bele – jelentem ki magabiztosan, s Harryre kapom a fejemet, aki feláll egy mély sóhaj kíséretében.
A többiek csendben figyelik a jelenetet, ahogy lepillant rám, s a kezét nyújtja. Megfordul a fejemben, hogy valami nyugodtabb helyre visz, ahol nem próbálnak kiprovokálni belőlem olyat, ami nem helyén való. Ám a gondolataim szerte foszlanak.
– Mutassuk meg nekik.
– Micsoda? Harry, te meg vagy őrülve!
– Én bízom benned – jelenti ki.
Zavartan nézek rá és tényleg próbálom magammal elhitetni, hogy csak szórakozik.
– Harry, ezt nem kellene – Will komolyan szól a barátja felé, de a zöld szemekben ragyogás csillan meg, a kezét nem húzza vissza. – Legalább ne vidd bele a másikat!
– Fogd be Will – mordul a srácra. – Menni fog.
– Na jó, ne húzzuk már az időt, ha a kislány nem akar menni... – pattan fel a helyéről Winnie.
– Ugyan, nem olyan hülye Styles, hogy rád bízza az életét – jegyzi meg Liz, s Nick a karjaiba vonja a lányt, hogy maradjon ki belőle.
– Gyere, megcsináljuk, ígérem – kitartó, én pedig a torkomban verdeső szívvel, az ép eszemmel, és a fürdő gondolataimmal versengek. Az adrenalin már most tetőzik, és sejtésem sincs, hogy ebből mi is fog kisülni, de valamilyen módon kezem Harryébe csúszik.
A motorja felé húz, a bukóját átadja nekem, én pedig a remegő kezeimmel valahogyan sikeresen a fejemre is nyomom. Ujját végighúzza az oldalamon, amely szabadon mutatkozik meg. Will siet mellénk, és a saját sisakját Harry kezébe nyomja, majd Liz selyemsála kerül hozzánk, s Harry fel is pattan a motorjára. Mögé ülök, lábaimat elhelyezem, s kezeimet a derekára fonom, míg egyikben szorosan fogom az anyagot. Megcirógatja a kezemet, s elindulunk ki a főútra, az éjszakai, szerencsére gyér forgalomba. A szívem olyan tempót diktál, amely már fájdalmat okoz. Nagyon szeretnék bízni Harryben, szeretném elhinni, hogy meg tudjuk csinálni, ám valamilyen módon még is kételkedem.
Pirosat kapunk, ahol letámasztja az egyik lábát, majd remegő kezeimet a fejéhez vezeti. Mielőtt teljesen eligazgatná, élőre kapcsolja a telefonját, s baljába fogja, míg szorosabbra fogom a kendőt, hogy biztosan rajta maradjon.
– Mindent mondj – fonja dereka köré a kezemet. – Te dőlsz, te irányítasz, muszáj a lámpáknál a zöldet elkapnunk, hogy fel tudjunk gyorsulni.
– Rendben van – nyögöm ki nagy nehezen. Szemeimet a lámpákra vezetem, melyen még mindig a piros ég. Harry ráhúz kicsit a gázra, és ez egyáltalán nem segít azon, hogy lenyugodjak. – Sárga – mondom, ő pedig ismételten ráhúz a gázra, a lábát felemeli. – Zöld!
Harry gázt ad, és indulunk.
– Figyelj, te vagy a szemem!
Próbálok dőlni, míg kiáltom folyamatosan, hogy merre tartunk, s merre tartunk. A kezeim szorosan ölelik, a testünk teljesen eggyé simul, míg az autók között lavírozunk. Kezem az övére siklik, a gázt kissé jobban meghúzom, hogy átérjünk a zöldön, s hogy a megfelelő sebességet is mielőbb elérjük.
– Jobbra kicsit – mondom Harrynek, de én is beledőlök, így kikerülünk egy újabb autót.
– Mehetek? – Harry kérdezi, én pedig figyelem a közeledő lámpát, amely a zöldről sárgára vált. Nagyot nyelek, fogalmam sincs, hirtelen döntök, az agyamat köd lepi el másodpercek alatt.
– Mehetsz – mondom, s ráhúzok a gázra. Harry hagyja, hogy irányítsam a kezét, és ez a bizalom sokat jelent, még akkor is, ha talán már én magam vagyok az, aki őrültségeket csinál, s az értelmetlen döntései után megy.
Felsikítok hirtelen, ahogy a kereszteződésben, balról egy autó közeledik, így automatikusan mozdul ismételten a kezem, s átérünk biztonságba, ahol már egy zöldbe hajtunk bele.
– Mennyi a sebesség?
Előre pillantok Harry válla felet, s az órára meredek.
– Nyolcvanöt.
Harry mozdítja meg a kezét, még nagyobb gázt ad, egyik kezem még mindig szorosan a derekát öleli körbe, a másik pedig az övén pihen. A farmerdzsekim el-el libben a testemtől, s a hideg a sebességnek köszönhetően megcsípi a bőrömet. Együtt mozdul a testünk, Harry leköveti a mozdulataimat, az ujjai közé fonódnak az enyéim, míg biztosan tartja a motort alattunk. A levegőt kifújom, amit eddig benn tartottam, és próbálom elhinni, hogy mindjárt vége, és túléljük ezt az őrültséget. Az ereimben pulzál a vér, a szám kiszáradt, de még is megnyugtat Harry érintése. Elhiteti velem szavak nélkül is, hogy minden rendben, és hamarosan túl leszünk ezen az egészen, s megmutatjuk, hogy nem lehetetlen.
Átpillantok felette az órára.
– Megvan, Harry! Megvan! – kiáltom boldogon, mire elengedem a kezét, és leveszem róla a kendőt. Lassulni kezdünk, de nem állunk meg. Telefonját kikapcsolva a zsebébe süllyeszti, s a derekát ölelő kezemen végigsimít.
Mosolyom szinte a füleimig ér, s nincs kétség afelől, hogy a fiú is így érez. Bár tény, hogy ő nagyon biztos volt a dolgában első perctől kezdve. Érzem, hogy az izmaim ellazulnak, és sokkal kényelmesebben érzem magamat. A szívem kezd visszaállni a normális ritmusába, és ez igazán kecsegtető.
Harry lekanyarodik jobbra és egy pillanatig úgy gondolom, hogy visszafordul, a rakpart irányába, ám ismét bekanyarodik, és a városból kivezető útra megy rá. A forgalom még jobban lecsökken, ahogyan az épületek sokasága is.
Bizalmam az előbb bemutatott kihívás után meg sem rendül, így tényleg élvezni kezdem a motorozást, a szél hideg, még is kellemes simogatását, s a szabadság érzését, ami átjár. Elengedem Harry derekát, kitárom oldalra a kezeimet, és arcomra egy széles mosoly húzódik. Felnevetek, s ki is jelentem magamban, hogy ez az első olyan őrült dolog, amit biztosan soha nem fogok megismételni, megbánni, de elfelejteni sem. Érzem, hogy igazán élek, hogy a határaimat feszegetem, és, hogy kellően bolond vagyok a fiú miatt, aki teljesen megőrjít már az ismeretségünk kezdete óta.
Visszafonom kezeimet Harry köré, mire tisztán megérzem, hogy az izmai ellazulnak, s nagyobb sebességre kapcsol. Szemben pár autó halad el elég tág időközönként, s előttünk sem halad semmi. Sötétség öleli körbe a száguldó énünket, a buja gondolataimat, és önfeledt mosolyomat, ami letörölhetetlen.
Nem messze megpillantok egy kissé lepukkant motelt, a maga kis poros hangulatával, ahova Harry le is húzódik. A tábla rózsaszín, kivilágított betűi villódznak, s ehhez hangeffektek is társulnak. Magunk után a porfelhőt hagyunk, de ez az éjszaka közepén senkit sem zavar. Amint a motor megáll alattunk, leszállok, s megszabadulok a bukótól. Lábaimat kinyújtóztatom, a hajamat kissé áttúrom, s már csak arra eszmélek fel, hogy Harry kézen ragadva a recepció irányába vezet, ahol egy fiatal srác a televíziót bámulja.
Harry mereven beszél hozzá, és tárgyilagosan. Szinte már mogorván közli, hogy szükségünk van egy szobára a mai éjszakára. Ennek a tudata kissé hidegrázást okoz, miszerint is túlságosan is lényegre törő a kijelentése, nem kertel. Elmarja a srác kezéből a kulcsot, a kezemet masszívan fogja, s vezet az ajtószámokra meredve. Az utolsó szoba elé érve, szinte területlenül tuszkolja a kulcsot a helyére, s löki be az ajtót. Sötétség honol odabenn, így előre lép, felolt egy kisebb lámpát, így gyér fény világítja már is be a helyiséget. Mögöttünk a lábával löki be az ajtót, én pedig elszakadok körbe és az egyáltalán nem tágas szobán a szemeim végigkalandoznak. Egy asztal, két kisebb karosszékkel, egy nagyobb méretű ágy, egy komód, s éjjeliszekrények. Eléggé minimálisra vett bútorzat, de azt hiszem, hogy nekünk ez jelen esetben egy cseppet sem számít.
– Ugye tudod, hogy hatalmas őrültséget hajtottunk végre? – fordulok felé.
Harry az ajtónál áll, onnan mered rám. Fekete borkabátjától megszabadul, s a hosszabb hajába beletúr, így a szemei látóteréből kisepri a kusza tincseket.
– Megbántad? – mély hangja szinte a mellkasomba búgva visszhangzik.
– Nem, azt hiszem, hogy cseppet sem – felelem. – De az életünkkel játszottunk.
– Akkor ünnepeljünk és játszunk tovább – húz magához váratlanul, s az ajtónak taszít.
A lélegzetünk szinte már eggyé válik, ahogyan a tekintetünk is. A mellkasom sűrűn emelkedik, s süllyed, a fülem sípol, a vérem pedig azt hiszem, hogy túlságosan is pezseg. Benyúl a derekam mögé a dzseki alatt, a bőrömet perzseli az érintése, a hatalmas tenyere, a hosszú ujjai elnyúlnak a fenekem felett, a saját testéhez préselve ezzel. Másik keze a csípőmnél játszik, s az övem bújtatójánál fogva ég közelebb ránt magához, és a száját hevesen az enyémé ellen nyomja. Keményen, mélyen, áthatóan csókol. Nyelve az enyéméhez simul, érzékien, még is mindent elvéve ragad meg. Keze a farmerdzsekimhez vándorol, az anyagok elkezdi letolni a vállaimon, az pedig megadva magát a földre hull. Fogaimmal megkarcolom a száját, mire felmordul, keze a fenekemre csúszik, s megmarkolja, minek köszönhetően a csípőm előre billen, s az ágyékának ér. Elszakad tőlem és lefelé kezdi el csókolni magát a testemen. Nyelve a hasamon végigkúszik, majd a combjaimra tér át. Kezei követik mozgását, s a bokámat körbefogva a cipőimtől meg is szabadít. Sokkal kisebb leszek már is mellette, és azt hiszem, hogy ez még jobban eléri, hogy akarjam. Mindig is rajongtam a magas férfiakért, és Harry nagyon is a magasak közé tartozik, míg én az alacsony lányok körében veszek el. Combjaim alá nyúlva hamar a csípője köré emeli a lábaimat, amelyek önkényesen ölelik őt körbe. Hátam eltávolodik végre a kemény ajtó felületétől, s hamar az ágy puha ágyneműjével találkozik. Utolsó puszit lop tőlem, ujjai pedig a melltartóm flitterein szaladnak végig.
– Cuki – húzza féloldalas mosolyra a száját, én pedig ösztönösen billentem fel az ölemet, mely találkozik az ágyékával.
– Cuki – ismétlem meg a szót, a kezdetleges merevedésére célozva.
Mosoly nem hervad le, jobban kiszélesedik, és lekúszik az ágyról. A széttárt lábaim között figyelem, ahogyan a csizmáit lerúgja hanyagul, megszabadul a zoknijaitól, és a felsője anyaga is lekerül róla. Felkönyökölök, és úgy szemlélem az enyhén kidolgozott testét, a sok tetoválást, s a hasán, meg-meg mozduló izmokat. Nadrágja korca felett a hófehér Calvin Klein alsója megmutatkozik, fekete betűkkel díszítve. Azt hiszem, hogy ez valami mocskos fétis nálam, de imádom ennek a szelíd látványát. Nyelvemmel végigszántok az ajkamon, ahogy kezét követve a sliccére pillantok. Kibontja az övét, a gomb is szétpattan, s a cipzár lassan húzódik lefele.
– Ne szórakozz! – mordulok rá és egy pillanatra a szemeibe nézek, amelyben a vágy és a mocskosság elegye csillan meg.
Hosszú lábain a szűk szárú farmere lecsúszik, a bokszere pamut anyagán pedig tisztán látom már a merevedését. Lassan közeledni kezd, tudja, hogy ezzel is teljesen az őrületbe kerget, és azt hiszem, hogy a méltóságomat az erőteljes rúgása, melyet az ajtóra mért, kizárta.
Lábaim még széjjelebb vándorolnak, ő pedig újra elhelyezkedik közöttük. Kezein támaszkodik meg, engem visszataszít a matracra. Ajkai éhesen nyomulnak az enyémé el, én pedig fordítok a helyzetünkön. Felülök, körmeim finoman karcolják meg a bőrét a mellkasán, míg az ő kezei a combomon siklanak le, és fel. Felül velem szembe, a melltartóm már nem sokáig aggat. Egy rántással elintézi a sorsát, de azt hiszem, hogy emiatt később is ráérek majd aggódni. Türelmetlenné válik. A keze olyan sürgetően esik az övemnek, ami kifog rajta, hogy nevetve mászom le róla, s most én kezdek a fürkésző szemek előtt vetkőzni. Egy apró bugyiban indulok el felé, de ahogy feltérdelek az ágyra, kérdően néz rám.
– Ugye csak szórakozol? – mordul rám, s a csipkébe beleakasztja az ujjait, az anyag nyekken egyet és darabjaiban hullik le. Már alatta is találom magamat, a keze pedig pimaszul siklik a combjaim közé és simít végig rajtam. Tenyere a nedves ölemnek nyomódik, míg ujjai bensőmben vesznek el. Szája a melleimen kalandozik el, a kezeim a tarkóján cikáznak, míg a légzésemet próbálom kordában tartani, sikertelenül. Hátam ívbe feszül, szemhéjaim lecsukódnak, s a pilláim alól nézek fel rá, ahogyan a szavak elhagyják a dús ajkait. – Remélem, hogy még mindig az őrület határain mozogsz – mormolja a bőrömbe a szavakat.
– Hm, ott kellene tartanod, motorosfiú.
Bokszere vígan kerül a már széthullott darabok közé. Ujjai a hosszát ölelik körbe, és ennek a látványa csak a cseresznyét helyezi fel a tejszínhab tetejére. Csuklója könnyed mozgásának köszönhetően kényezteti magát, és ez az a látvány, amelyre azt hiszem, hogy egyáltalán nem voltam felkészülve. A teteje a gyér fény ellenére is megcsillan, én pedig vágyakozva nyúlok felé. Szemeivel követi a mozdulataimat, s kíváncsi ujjam végigsiklik rajta. Visszahúzom jobbomat, majd az ajkaim közé csúsztatom, a szemeibe nézek és megízlelem. Rózsaszín nyelve kicsúszik, haja a homlokához tapad, testén már most pár veríték csepp jelenik meg, s fénylik.
Lenyúl a nadrágjához, melyből egy kondomot rángat ki. A fólia kegyetlen gyorsasággal, éles hanggal szakad fel, a gumi pedig pillanatok leforgása alatt gördül fel a merev péniszére. A látvány több mint gyönyörködtető. Forróság már teljesen körülölel bennünket, a homályos fény még erotikusabbá varázsolja a tetteket, az érintései még mindig perzselik a bőrömet, és a forró csókjai csak az utolsó ép gondolataimat kergetik el.
Nyelve mellemen tesz egy nyalintást, majd az ajkamon, míg a homlokát az enyémének támasztja. Egyik kezével közénk nyúl, míg a másikkal az enyémét a fejem fölé húzza, és egybefonja az ujjainkat. Szinte fel sem fogom, úgy merül el bennem. A levegőt kipréseli belőlem, a szívem már majdnem elhagyja a mellkasomat a hevességnek köszönhetően, a fejem oldalra csuklik, és csak a hossza kitöltése, amely leköt. Feljebb húzom a lábaimat, átölelem, szabad kezem pedig a hátára vándorol. Csípője egy gyors ütemet kezd el diktálni. Kiszabadítom a másik kezemet is, és teljesen átölelem, magamhoz húzom. Úgy érzem, hogy még közelebb kell tudnom a vibráló testét az én vonagló testemhez. Izmaim teljesen hozzásimulnak, szám a száját keresi, a körmeim a hátába mélyednek, és teljesen a fejemet vesztve, elveszek vele az őrült sebességben.  

A részt Ariana klipje és az Idegpálya című film ihlette! 

2016. szeptember 19., hétfő

A magunk kis világában

– Most már elmondod, hogy hova megyünk?
A barátnőmre pillantok, aki a taxi agyon nyúzott ülésén kényelmesen elhelyezkedik. Telefonját nyomkodja pár másodperc erejéig, majd a táskájába süllyeszti a készüléket, amely már így is kellően meg van tömve. A borítéktáskának szinte feszegeti a kapcsát, hogy végre egybe maradjon az anyag.
Egy nyári, lenege, s egyben igen kényelmes ruhát viselek egy egyszerű szandállal. Nem igazán volt hangulatom kiöltözni, főleg ebben a nyári melegben, ami Los Angeles térségét igen átmelegíti. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy ismételten kiakaszt, amiért nem képes kinyögni, hogy hova is tartunk. Nagyon jól tudja, hogy nem tudom értékelni az ilyeneket, ahogyan ez fordítva is ugyan így van.
A szél enyhén fúj odakinn, de nem igazán nyújt kellemes, lélegzetvételnyi időt, amely az emberre hűs hatást mérne.
– Ne aggodalmaskodj már – legyint egyszerűen, míg száján a szájfény végigszalad.
– Holnap dolgozok. Tudod, hogy ilyenkor nem igazán van humorom az ilyesfajta kiruccanásokhoz.
– Rarie, jól fogod magad érezni, ne aggódj! Biztosítom neked, hogy még jó pasik is meg fognak ott fordulni.
– Most szólok, ha egy klubba viszel, kinyírlak!
Los Angeles belvárosából kifelé haladunk. A sofőrnek szerencsére már nem kell túlságosan harcolnia a forgalommal, ami igen megkönnyíti a kijutásunkat a városi forgatagból. Már sötétség öleli körbe a várost, míg az éjszakai klubok, bárok kinyitják a kapuikat, a korombeliek pedig ellepik az utcákat.
– Lesznek jó pasik, pia, gondolom zene is, és persze jó fogások! Kell ennél több? De nem egy klub, ígérem!
Sántít a dolog, de végül elengedem, s kényelmesen hátradőlve pillantok ki. Egyre érdekesebbé válik a helyzet, ahogyan lefordulunk a kikötő irányába. Itt még konkrétan nem jártam, annak ellenére, hogy hosszú ideje élek a város szívében. A monumentális jachtok egymás mellett sorakoznak, ezzel mélyen sulykolva az emberekbe, hogy itt nem holmi ladikoknak vannak fenntartva a helyek. És talán még azt is, hogy nem mindenkinek van annyira bő pénztárcája, hogy ide egyáltalán belépni merjen.
A taxis leparkol, majd pár dollárt átnyújtva neki, el is hagyjuk a járművet. Táskám pántját a vállamra csúsztatom, s a barátnőmre pillantok, akinek ismételten a telefonja ragad a kezéhez. Felnéz, majd körbe pillant.
– Arra, azt hiszem – mondja, és elindul jobbra, egészen a víz mellé, ahol is a hajókat bámulja.
– Meg szaladt, és most venni akarsz egyet?
– Vicces – röhög fel. – Ha megszaladna, sem egy ilyen hodályt vennék. Hajókázunk – vigyorodik el.
Kételkedem ilyen formában a szavaiban, de hagyom, úgy is reményeim szerint pillanatokon belül kiderül, hogy hova is igyekszünk. Szemeim ide-oda cikáznak a méregdrága, luxus tulajdonokon, és hazudnék, ha azt mondaná, hogy nem fogadnám el innen szinte akármelyiket is.
Teljesen elveszek a szebbnél-szebb járművükön, míg barátnőm vissza nem ránt a valóságba, s egy motorcsónak felé terel. A hófehér és a burgundi szín csodás egyveleget alkot a kisebb hajón. Egy férfi mosolyog ránk, aki kedvesen be is segít bennünket a fedélzetre. Mondhatni, hogy ahogy leülök a finom, bőr ülésre, már is kényelmesen érzem magam. Bőrömet szinte már simogatja az anyag, míg a férfi előre fordul, s beindítja a motort. Barátnőm érdeklődve áll mellette, bár nincs kétségem afelől, hogy inkább a személy, mintsem a motor mérete érdekli.
Ahogy elhagyjuk a kikötőt, már is a szőke tincseimet magával ragadja a szél, az óceán sós illata az orromba kúszik, s a melegséget felváltja a hűs szellő. Egy pillanatra elbizonytalanodom egy élesebb fordulatnál, de biztos vagyok abban, hogy az öltönynadrágos, s inges fickónak nem ez az első útja.
Kissé távolabb egy nem igazán kis méretekkel rendelkező jachtot pillantok meg, amely fényáradatban úszik, s a zene dallamai idáig hallatszódnak. Mi is felé tartunk. Barátnőm hátra pillant, amint ő is megpillantja a fehér csodát. Az arcán a széles mosolya szinte teljesen körbeér. Elmosolyodva megrázom a fejemet, mert tudom, hogy ez egy olyan személynek köszönhető, aki nem éppen a legális munkaterületen szorgoskodik, s a hajó tulajdonosában is vannak kétségeim. Barátnőm tudja, hogy mennyire is nem szeretem az effajta dolgokat, s amikor az ilyesfajta ismeretségeiről is beszél, mindig leintem. Nem mondom, hogy soha nem érdekelt – érdeklődési szinten természetesen –, az ilyen dolog, de tudom, hogy egyszer az ilyenek egytől egyig a hatalmukat vesztik, s mindent romba döntenek maguk körül. Nekem pedig eszemben sincs a süllyesztőbe kerülni bárki miatt is.
Megállunk a jacht hátuljánál, majd ott egy másik, hasonlóan öltözött férfi segít fel bennünket a lehorgonyzott hajóra. Elég sok ember van jelen, olyanok is, amikre nem gondoltam. Díszes, éppen, hogy csak a megfelelő helyen takaró lányok egy-egy kerek tálcával a kezükben szlalomoznak az emberek között, s itallal kínálják őket.
Senki sem néz bennünket, pedig teljesen kilógunk a sorból véleményem szerint, de ez mindenkit mocskosul hidegen hagy. Beljebb megyünk a tágas, több emelettel rendelkező hajon, barátnőm pedig azonnal le is kap két poharat egy arra járó lányról. A kezembe nyomja az egyiket, majd össze is koccintja a kristályokat.
– Kié ez a hajó?
– Fogalmam sincs – rántja meg a vállát. – De Luke itt van valahol. Őszintén, kit érdekel? Bejutottunk, és ez a lényeg – emeli fel a poharát, a pezsgő fele pedig el is tűnik.
– Luke?
– Igen, tudod, meséltem, hogy találkozgatunk.
– Talán egyszer említetted.
– Mindegy, nem számít, kétlem, hogy annyira sokáig kötnék ki mellette. Szóval, éljük meg a pillanatot, azt mondom.
– Micsoda bölcs gondolat – egy férfi hang szakítja félbe a társalgásunkat. Mind a ketten hátra pillantunk. Teljesen ismeretlen a srác számomra, de a barátnőm azonnal közelebb lép, egy nyájasan egy puszit nyom az arcára.
– Rarie, ő itt Luke, aki meghívott bennünket.
Üdvözöljük egymást a sráccal egy gyors bemutatkozás keretein belül, s felajánlja, hogy körbe vezet bennünket, és, hogy szeretne bemutatni mind a kettőnket pár fontos embernek, köztük a partit adó személynek is. Tekintettel arra, hogy mennyire is egymáson lógnak, elengedem őket egyedül.
Poharamat egy arra járó lány tálcájára visszahelyezem, s a hajó oldalának támaszkodok. A part szinte mint egy fényes ékszer, ahogyan a lámpák és a színes fények, amely a szórakozóhelyekről indulva, az égig érnek. Igazán lehengerlő látvány, nem kétség.
– Csodás, nem igaz?
Egy mély hang búg a fülem mellől. Oldalra pillantok a férfire, aki egy pohárral a kezei között áll mellettem, de nem rám irányul a figyelme, hanem az angyalok városára. Állkapcsa feszes, igazán figyelemre keltő, ahogyan a zöld íriszei is, amelyek megcsillannak a lámpák fényében. Fehér inget, s nadrágot visel, lábai csupaszok. A szemem szinte falja a látványt. Ingének gombjai lazán fogják össze az anyagot, így a napbarnított, kitetovált bőre tökéletesen megmutatkozik. Mosolyra késztet a hasán pihenő pillangó, de a látvány annyira dögös, hogy attól félek, már csak ha mosolyra húzom a számat, inkább egy nyöszörgés hagyná el elsőként.
Tekintetem visszasiklik az arcára, s nagyot nyelek, ahogyan a nyelvét kissé kidugja, s enyhén rózsaszín ajkait benedvesíti. Pislog egyet, s lassan felém fordítja a fejét. Szemeivel mélyrehatóan pillant rám, én pedig úgy érzem, hogy hálával tartozom a barátnőmnek, amiért a kisebb ellenkezésem ellenére is sikerült rávennie arra, hogy kiszabaduljak a lakásom falai közül.
– Igen, igazán lehengerlő.
Felelem kissé száraz ajkakkal, bár bizonytalan vagyok amiatt, hogy ezt most a város látképére vagy az előttem álló férfire értettem.
– Mennyire illetlen vagyok – húzza féloldalas mosolyra a száját. – Harry vagyok. Te pedig biztosan Rarie.
Meglepődök, hogy tudja ki is vagyok, ám a nevem olyan gördülékenyen hagyja el a száját, hogy a gondolataimban már ezer meg ezer másik szituáció jelenik meg ennek kapcsán. Igen, nem éppen vagyok az a lány, aki zavarba jön egy férfi jelenlétében, de kétlem, hogy ez akkora nagy bűn lenne. Harry pedig már első ránézésre is az a férfi, akivel el tudnék képzelni merész dolgokat. Ahogyan a rózsaszín ajkak végigszaladnak a nyakam mentén, míg a keze a hasamon csúszik végig, egyenesen le a combomhoz, hátra a fenekemhez, melybe bele is markol, s ismételten bátran útnak indul majd a bugyim korcánál megállapodva pár másodperc után már őrjítő lassúsággal simít végig rajtam.
– Tudod, házigazda révén nem igazán esik jól, hogy a meghívottak elunják magukat.
Hangja visszaránt a túlságosan is csodás valóságba. Felfogva a szavai értelmét, már is minden értelmessé válik, s összeáll. A könnyed, lezser öltözete, melynek minőségének illata tisztán érezhető, ahogyan szinte úgy áll a fedélzet talaján, mintha nem csak a hajója kapitánya, de a világ ura is lenne.
– Talán két perce állok itt, de nem igazán unatkoztam – felelem. – A kilátás innen a városra gyönyörű. De azt hiszem, hogy ebben már egyet értettünk az előbb.
– Valóban – biccenti félre a fejét.
– Harry!
Egy sürgető férfi hang süvít a levegőbe, míg lábait ebes léptekkel szedi felénk.
– Mi van?
– Pár srác túllőtte magát.
– Megmondtam, hogy senki nem kaphat többet a kelleténél! – emeli feljebb a hangját. – Takarítsátok el őket.
Döbbenten nézem, hogy milyen könnyen kezeli az egészet, s hogy mennyire is hidegen hagyja pár emberi élet. Visszafordul felém.
– Esetleg megnéznéd a hajót?
– Hogy téged mennyire megráz, ha az általad terjesztett anyag kiüt valakit.
– Ha mindenkiért aggódnék, akkor nem terjeszteném, és nem lennék ott, ahol – mutat rá a valóságra. – Gyere.
Az angyal és ördög erősen viaskodik benne, ezt már most tökéletesen meg tudom állapítani, még sem érzem azt, hogy menekülnöm kellene, annak éllenére, hogy olykor a hideg végig fut rajtam, s nem annak köszönhetően, hogy mennyire is levesz a lábaimról.
– Csak, hogy tisztázzuk, belém semmi ilyen szart nem fogsz nyomni – szögezem le neki.
– Felesleges aggódnod, én sem élek ezekkel.
– Ki se próbáltad?
– Felesleges, amikor ezek nélkül is meg tudom szerezni azt a dolgot, ami hasonló hatást gyakorol rám.
A szemeimbe néz, én pedig elrugaszkodom a korláttól, s mellette haladva követem a lépteit. A hajótest másik felére igyekszünk, ahol pár ember lézeng csupán. Közben érdeklődik, bár nem viszi annyira mélyre a beszélgetést, de még mindig jobb, mintha csak csendben haladnánk. Menet közben mind a két kezén az ingének ujjait elkezdi kissé visszahajtani, majd megáll, s előre enged a lépcsőnél, amely a hajó gyomrába vezet egyenesen.
Ruhámat kissé megemelem, hogy ne mossam fel vele, az amúgy csillogó padlót, s orra se essek. Hűvös fogod a falak között és egy tágas nappaliszerűség, amelyben senki sem tartózkodik.
– Kérsz esetleg valamit? – lép a bár irányába.
– Azt hiszem meg vagyok, köszi – ülök fel az egyik bárszékre, míg ő egy poharat emel le, s magának kezd el valami különös italt keverni, amelybe narancshéjat is reszel. Az édes illat azonnal az orromba is kúszik, ám a pillanatokon belül, üvegből kifolyó erős szesz szaga mindent felülír.
– Tartasz attól, hogy az alkohol mocskos dolgokat hoz ki belőled?
– Nekem nincs szükségem az ilyen dolgokhoz alkoholra, se egyéb másra – jelentem ki magabiztosan, hiszen ez valóban így van.
Felpillant rám a poharáról, amelyet éppen átkever, hogy az ízek összeérjenek. A kristály és a keverőpálca találkozik, majd kiveszi azt, a szájába veszi, eltünteti a maradik cseppeket, s az apró mosogatóba helyezi azt, míg a poharával a kezében kilép a pult takarásából.
– Ezt jó tudni – iszik bele az italába, majd a nyelve újfent végigszalad az alsó ajkán.
– Nem tárlatvezetésről volt szó?
– Valóban, ne haragudj. Akkor induljunk is.
A kezét nyújtja, s illedelmesen lesegít a bárszélről. Elenged, a keze pedig a derekamra csúszik, míg másikban a kristálypohár pihen, melyben az itala meg-meg mozdul a léptei következtében.
A lenti szintet tényleg teljesen elkezdi megmutatni. Mindenhez fűz valami történetet, s meglep, de melegséggel is áraszt el, amikor felnevet, s mély, öblös nevetése az egész helyiséget körbelengi. Olykor beleiszik a poharába, s az ital teljesen el is tűnik, míg mi haladunk a tágas helyiségekben. Meg kell jegyeznem, hogy a hajó nagysága felülmúlja a lakásomét, és ez kissé már bizarr.
– Harry, telefon! – rohan le a lépcsőn egy srác.
– Mi van? Megmondtam, hogy nem érdekel ma semmi!
– Fontos – néz a srácra. – Kapcsoltam az irodába.
Harry végül egy sóhajjal bólint a srác pedig eltűnik. Elindul tovább előre, de vissza pillant rám, hiszen nem érzem annak szükségét, hogy nekem ezt a telefonbeszélgetést hallanom kellene. Visszanéz rám, a kezét nyújtja, én pedig kisebb hezitálással ugyan, de az övébe csúsztatom az enyémét. A folyosó végén levő helyiségnél elenged, az ajtót kitárja, s udvariassága most is megmutatkozik, ahogyan maga elé enged. Bár nem kétség, hogy a tekintetét végig rajtam legelteti.
Mögöttünk becsukja a helyiség ajtaját, s és az asztalához megy. A poharat egy alátétre helyezi és ez már is alátámasztja azt, amit a hajó gyomrába érkezésemkor megállapítottam, szereti a rendet és a tisztaságot maga körül. Megnyom egy gombot, a kagylót a füléhez emeli, s a hatalmas bőrszékben elkényelmesedve kezdi el lefolytatni a beszélgetést.
Én hátat fordítva neki a szobát kezdem el felmérni. Valóban nem szeretnék hallgatózni, több ok miatt is, annak ellenére, hogy ő hívott be magával. A padlózattól, a plafonig érő könyvespolcok ölelik körbe az egész belső teret, melynek közepén egy monumentális asztal kap helyet, pár giccses tárggyal. Számomra kissé sok, de valahogyan Harry köré tökéletesen illik az egész. A könyvek előtt dísztárgyak, képkeretek és hasonlók hevernek. Elmosolyodok, amikor egy igazán mini golfpálya zöld műgyepét pillantom meg. Alig húsz centi hosszúságú, s az ütő és a labda igazán aprónak nevezhető.
Fogalmam sincs, hogy mennyi időt tudhatok a hátam mögött, s hány dísztárgyat néztem meg, ami lenyűgözött, de arra eszmélek fel, hogy a csípőmre siklik egy tenyér. A vállam felett hátra pillantok, s rózsaszín ajkak túlságosan közeli állapotát észlelem. Mosolyra húzom a natúr ajkaimat, s lassan megfordul, hogy egymással, kényelmesen szemben legyünk.
– Sikerült valami érdekeset találnod?
– Azt hiszem, hogy minimálisan le tudtam kötni magam. És neked sikerült ismételten megmenteni a mocskos világodat?
– Azt hiszem, hogy maximálisan. De most egy másik világ megmentésén törekszem.
Szabad keze a tarkómra csúszik, a szőke tincsem az ujjaira fonódnak, míg azokat kellő érzést kiváltva megmarkolja. Úgy von magához, mintha attól tartana, hogy valaki újra megzavarja a kettőnk szemtelen pillanatát. A hevessége a földbe típus, a ritmust felveszem, a nyelve bátorkodva ér az enyémhez, míg teljesen egybe nem simulnak. Ujjaim az inge anyagát markolják meg. A puha anyag szinte már dorombólja, hogy mielőbb szakítsam el a tulajdonosától, így ujjaim megkeresik a tökéletesnek vélt pontot, s határozottan rántom szét azt. A gombok repülve érnek földet, enyhe hangot hagyva maguk után. Fogai az alsó ajkamba mélyednek, a kezei a fenekemen siklanak végig, míg a combjaimnál fel nem emel. A szekrénynek taszít, kissé nyekkenek az érintkezésnek köszönhetően, de a mámorító érzés, ahogy az ajkai az enyéimet veszik újra, s újra ostrom alá, mindent kárpótol. Kezeim a hajába vesznek el, ő pedig elindul, s a számtól elszakad. Zihálva nézek a mély zöld szemekbe, majd a rózsaszín ajkakra, melyen a nyelvem incselkedve végig is szalad. Felmordul, de nem vet véget a lépteinek, amíg az asztalhoz nem ér, melyet egy határozott mozdulattal le is söpör, s üressé tesz. Hallom pár tárgy törését, de már is visszaszerzi minden figyelmemet, ahogy letesz a fa bútorra, a ruhámat pedig mohón rántja le rólam.
Hüvelykujja végigszalad a melltartóm csipkézett részénél, ahol már a mellem mutat magából egy kis ízelítőt. Én se tétlenkedve a már szakadt anyagot letolom a vállairól, míg ő megszabadítja magát tőle teljesen. Tenyereim mindenféle szemérmesség nélkül csúsznak végig az enyhén kidolgozott felsőtestén, melyet több fekete minta is díszít. Mutatóujjam megérinti a keresztet, mely a nyakában pihenő ezüst láncon lóg, s tökéletes összképet alkot a a tetoválásokkal ellátott mellkassal.
Megrántom magam felé a slicce segítségével, és a gombot kibújtatom. Arcomat két kezébe fogja, felfelé billenti, s ismét birtokba veszi a számat. Eközben sem tétlenkedik. Egyszerűen szabadít meg a melltartómtól, s lassan hátradönt a kemény fafelületen. Lábaimat ösztönösen húzom feljebb, a sarkaimmal megtámaszkodom, és a göndör, kusza tincsekben elveszve ujjaimmal, hagyom, hogy a puha ajkak végigcsókolják a testemet, s különös figyelmet fordítsanak a melleimre. Nyelve és ajkai szinkronban mozognak, én pedig lehunyt pillákkal élvezem a finom nedves csókokat.
Felpillantok a festett pilláim alól, s látom, ahogy a hátimai meg meg mozdulnak minden tetténél. Ajkaim eltávolodnak egymástól, élesen beszívom a levegőt, s a csípőmet feljebb billentem, minek súrlódás az édes jutalma. Akaratlanul is egy nyöszörgés szökik fel belőlem, mire felnéz rám. Szája megcsillan, de nem sokáig engedi, hogy csodásan ívelt ajkait csodáljam, mert lefelé kezd el nedves csókokkal elhalmozni. Bugyimba akassza az ujjait, a csípőmet kérés nélkül emelem meg, így a falatnyi anyag végigsiklik a lábamon, s búcsút int nekem.
A látvány már elég sok mindennel felér, ahogy Harry a combom belsejét csókolgatja, s egyre lejjebb halad, s szerencsére nem is húzza az agyamat. Nyelvét határozottan mártja meg bennem, mire megremegek, ő pedig ostromolni kezd igen keményen. Megszívja a csiklómat, majd újabb nyelvcsapás következik. A hátam elemelkedik az asztaltól, a szemhéjaim szorosan záródnak össze, az ő ujjai pedig szemtelenül indulnak felfedező útra, a számomra nyújtott további gyönyör érdekében.
Meghúzom a haját, ő pedig leáll. Hitetlenkedve pattannak fel szemeim, és nézek le rá, de ő már tolja le a nadrágját. Felülök, ujjaim a hossza köré fonódnak, mire felmordul, s a számba csókol. Magam ízét érzem a nyelvén, a dús ajkain. Közelebb lép, engem kijjebb húz, teljesen az asztal szélén vagyok, éppen csak rajta, míg ő a combjaim alatt biztosan fog. Csípőjét előre billenti, s a segítségemmel el is veszik bennem. A nyaka köré fonom a kezeimet, Harry pedig egy könyörtelen, de annál is gyönyörteljesebb tempót kezd el diktálni. Egyik kezem a tarkóján pihen, másik forró mellkasán. A körmeim kissé a bőrébe mélyednek. Átfog a derekamnál, még közelebb ránt magához, a számat keményen megcsókolja és mindent elvesz, s odaad egyszerre, ahogyan ismétlődően elveszünk egymásban, a magunk kis világában.

2016. szeptember 4., vasárnap

Érdes érintések



Nevetve szaladok a gyerekek után, akiknek a kacagása visszhangot ver a dzsungel mélyében. Minden annyira friss és csodás. Állatok egyvelegének hangja néha felhangzik, s élettel telivé varázsolja az egész területet. Hatalmas, még én is csak ezen a felén jártam, de a növényzet, és az itt élő mostanra már barátságossá vált állatok elérték, hogy bátran merjek belépni.
Pár hónapja kerültem édesapámmal a közeli faluba, ahol is tanárként foglalatoskodik az ott élő bennszülött gyerekekkel. Eleinte nem igazán lelkesedtem az ötletért, de ahogyan a csodás tájat megpillantottam az ideérkezésünk napján, már is le vett a lábamról a látvány, s az emberek kedves fogadtatása. Természetesen eleinte kissé bizalmatlanok voltak, de apám kedves mosolya és szavai meghatották az itt élőket, s a törzs főnökét.
Én fiatal korom ellenére is remekül megértem a szót a gyerekekkel, akikkel szívesen töltöm az időmet, amikor nem éppen édesapám szavain kell csüngeniük. Imádni valóak, s nyitottak. Rengeteg mindent tanultam már most tőlük, ahogyan nekem is sikerült új dolgokat mutatnom nekik. Eleinte kisebb nyelvi nehézségekbe botlottunk, de a taníttatásuk értelmet nyert, mert már szépen beszélik a nyelvünket, míg én is kezdem kapiskálni az övéiket.
– Három, négy, öt... – kiáltom a számokat, ahogyan haladok sorban egy fának dőlve, míg arcomon egy igen terebélyes mosoly ül. – Tíz! – jó hangosan mondom, hogy minden lurkó meghallja, hogy a keresésükre indulok.
Megfordulok, a ruhám anyaga a lábam körül kissé megpördül, s minden lépésemet követi, amelyet előre teszek. Széles vigyorral nézek be minden növényzet mögé, olykor még a fákra is. Ujjaim a fák törzsein végigszaladnak, ahogyan a lépéseimet teszem, s árgus szemekkel kémlelem a hatalma területet, amelyet a növényzet sem vetett meg.
Mocorgásra kapom fel a fejemet, így magam mögé nézek, de senkit nem látok, csak pár mozgó indát. Visszafordulok előre, s az ég felé fordítom az arcomat, ám a lépéseimet nem szakítom meg. Melegem van a fülledt időnek köszönhetően, s a talpaim alól apró reccsenések hangja hallatszik, amely elárulja, hogy merre is tartok. Kisebb nesz vonja ismételten magára a figyelmemet, s apró kuncogás. Benézek az egyik növénnyel ellepett terület mögé.
– Megvagytok! – nevetek fel, mire a gyerekek is nevetésben törnek ki, s kacagva kezdenek el kiszaladni a fák közül.
Felegyenesedek, s beljebb megyek a fák sűrűjében. Magamban dalolászni kezdek, lábaim követik szorgosan egymást, hirtelen kisebb sikoly szökik ki a számon. Elnevetem magam, s az elém érkező fiúhoz közelebb lépek.
– A szívbajt hozod rám – ölelem meg vigyorogva.
– Ne haragudj – mosolyog le rám, én pedig egy kisebb koszt letörlök az arcáról.
Testét most sem borítja már, mint egy lenge anyagdarab, a haja hasonlóan kusza, de a mosolya ugyan olyan csodálattal kápráztat el.

Még csupán pár napja érkeztünk meg a közeli törzshelyre, ahol bennszülöttek élnek igen szerény körülmények között. Apa a fejébe vette, hogy ide szeretne hosszabb időre költözni, hogy megismerje a kultúrájukat, s ahogyan ő a többiektől, ők pedig tőle sajátíthassanak el dolgokat.
Kissé bátortalanul lépek be a dzsungelbe, amely pár percnyi gyalogútra van a falutól, ahol élünk. Egy kedves fiú felajánlotta, hogy elkísér, de én leintettem, hogy megleszek. Tisztában vagyok azzal, hogy vadállatok lapulnak meg a növényzet mögött, mélyén, de ez nem tántorít el. Ha már itt vagyok, szeretnék látni mindent. Vagy legalábbis, amit lehetséges.
Különböző madarak énekhangja színesíti meg a fák közötti életet. Elmosolyodom, s bátrabban beljebb merészkedek. Lábaim alatt apróbb faágak roppannak össze, míg a nedves talaj kissé besüpped a lépteimnek következtében. Nem igazán van ösvény, legalábbis itt, így ahogyan gondolom, úgy haladok előre. Párás légkör vesz körbe, s ruhám anyaga a bőrömhöz tapad. Hajam kócos kontyba van fogva, s az abból kikandikáló szálak, arcomat megfelelő felületnek találják ahhoz, hogy ráragadjanak.
Hangok csapják meg a fülemet, amelyek mocorgásra emlékeztetnek leginkább. Oldalra kapom a fejemet, s próbálom elhitetni magammal, hogy az egyik kis srác gondolja viccesnek az egészet. Beljebb merészkedek még jobban, mögöttem a kinti tér már oly messzinek tűnik, de nem foglalkozom vele, mindössze arra ügyelek, hogy valamelyest egyenesen haladjak előre, hogy könnyedén visszataláljak.
Ismétlődő mocorgásra kapom fel a fejemet, s megdermedek. Hátrafelé lépek, míg egy fa törzsének neki nem ütközök. A szívem a torkomban dobban, a lélegzetem szapora, a vér pulzál az ereimben, s a víz még jobban ver, mint eddig. Zilált hajamat kisimítom arcomból, míg egyik növényzetről a másikra kapom a tekintetemet. Ujjaim a szoknyám anyagát gyűrik össze, a fülem sípol, és csak a levegőt kapkodom, annak reményében, hogy eljut a tüdőmig, amely jelenleg nehézkes.
Egy zöld mögül előbukkan egy nem éppen kedves állat, a fogait is megvillantja, amely tettével egyáltalán nem éri el, hogy megnyugodjak. Szinte teljesen felpréselődök a törzsre, már a bőrömbe mar egy-egy kéreg, míg az állat egyre jobban közeledik. A gorilla nem hátrál meg, a fogait barátságtalan módon villantja meg. Megjelenik még kettő, s még kettő. Nagyot nyelek, s már csak a gyenge fohászkodás, amelyben bízni tudok. Egyre közelebb merészkednek, míg egyáltalán nem csevegő hang szökik ki a hatalmas szájukból.
Oldalra kapom a fejemet újabb mozgást hallva, és értetlenkedve meredek az indán közeledő fiúra, aki felkap, s elmar a gorillák haragja elől. Szorosan kapaszkodok a fiúba, aki egy vastagabb fa ágán állapodik meg, s le is ül, míg a kezemet továbbra is biztosan fogja a bizonytalan testtartásomnak köszönhetően. Lábaim megremegnek, mikor lepillantok az alattunk elterülő erdő mélységére, s a gyomrom is mordul egyet. Elszakítom a pillantásomat a messzi talajtól, inogva, de leguggolok, míg a lábaim között meg nem támaszkodva leülök, combjaimmal a vaskos ágat közrefogva.
Megragadja a teljes figyelmemet a fiú, aki hiányos öltözetben, kissé koszosan, kócos hajjal mered rám a nagy zöld szemeivel. Egyik keze a combján pihen, míg a másik lassan, megfontoltan kinyúl felém, mintha valami éles fenevad lennék, akitől félnie kellene.
Nagyot nyelek, szinte hallani is lehet, míg egyik hosszú ujjával a hajam felé nyúl, s az összecsapott kontyomból kihúz óvatosan, ügyetlenül egy tincset. Felfelé pillantok, mintha csak a mozdulatait követném. Homlokom ráncba szalad, értetlenül vizsgálom tettét, ahogyan egy tincsem előre bukik. Ezután közelebb hajol, míg arcán értetlenség tükröződik, s szagolgatni kezd ott, ahol éppen ér.
Oké – nevetek fel, s vállaira csúsztatom a kezemet. – Ez elég bizarr ismerkedés!
Eltávolodik minimálisan, de a kíváncsi tekintetét még mindig rajtam legelteti. Arcomról lejjebb vándorol, majd vissza lassan, ráérősen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az én szemeim a meztelen, enyhén izmos felsőtestén nem kalandoznak el. A falatnyi anyag a csípője körül nem bíz túl sokat a képzeletre.

Elmosolyodom az emlékre, ám Harry érintése a kézfejemen vissza is ránt teljesen a jelenbe. Abba a jelenbe, ahol már senkitől sem tartok, ahol már könnyedén közlekedek a zöld területen. Harry igyekezett megtanítani az inda rejtelmeire is, de nem igazán járt sikerrel. Több nevetés, kisebb karcolások és még kevesebb komolyság uralt akkor bennünket.
– Mit csináltok?
– Bújócskázunk – felelem vidáman, s megsimogatom a kézfejét. Értetlenül mered rám, én pedig ennek láttán el is nevetem magam. – Mindig van egy ember, aki számol, a többiek elbújnak, aztán meg kell keresnie annak az egynek mindenki mást.
Teljesen egyszerűen hadarom el neki a lényegét a játéknak. Annyira furcsán aranyos, hogy az alap emberi dolgokkal sincs mindig tisztában.
– Értem – biccenti félre a fejét. – Este kijönnél ide?
– Hát nem is tudom – lépek közelebb kissé, s a nedves hajába túrok. – Talán ráérek.
Elvigyorodik, s lassan közeledni kezd. Lehunyom a pilláimat és várom, hogy puha ajkai az enyéimet érintsék, ám, ahogy a szánk érinti egymást, megszólal.
– Akkor később.
Mire felnyitom döbbenten a szemeimet már csak azt látom, ahogyan egy inda segítségével távolodni kezd tőlem. Megrázom a fejemet vidáman, s a többiek megkeresésére indulok, abban reménykedve, hogy senki nem látta meg Harry alakját.

*

Kilépek a kunyhóból, melyet apámmal osztok meg. Már senki sem sertepertél idekinn, s édesapám is már az igazak álmát alussza, így minden gond nélkül, reményeim szerint, észrevétlenül hagyom el a házat, s a kis falut. Minden csendes, nyugodt, békés, és ez engem is nyugalommal tölt el. Ami egyedül elborzaszt, s minimális félelemmel tölt el, az a sötétség. Mindössze a Hold fénye ragyogja be gyér fénnyel a teret, ám, ahogy a lábaim a dzsungel talaját érintik, már is komolyabb sötétség száll le.
Hangosan felkiáltok, mikor a kezemnél fogva felránt valaki. Gondolkoznom sem kell, hogy rájöjjek, Harry az, csupán a meglepettség miatt hagyta el kiáltás a számat. Felnézek, de nem látom meg a csodás szemeit, mert egy fánál megállapodik, s engem is felhúz maga felé. Csábos mosolyát formálja az ajka, melyet viszonozok.
– Kapaszkodj belém – utasít, s hátat fordít, én pedig mint egy kis majom, a hátára csimpaszkodok.
Kezeim a nyaka és a hóna alatt fogják át, amíg a lábaim, a derekát ölelik körbe. Már is magához ránt egy indát, a válla felett rám mosolyog, s már el is rugaszkodik. Annyira könnyedén, egyszerűn megy egyikről, a másikra, hogy én csak pislogok nagyokat. Embert meghazudtolva mozog, tart engem és töretlenül előre halad. Egyik fáról a másikra kerülünk egy szempillantás alatt, fogalmam sincs, hogy már hányat is hagytunk a magunk mögött, de élvezem, s a mosolyom levakarhatatlan.
Sejtelmem sincs, hogy hova tartunk, mert mindig a hozzánk közelebbi oldalon találkoztunk, de most már bőven beljebb kerültünk. Harry kizökkenthetetlen az üteméből. Érzem, ahogyan az izmai meg-meg mozdulnak minden pillanatban. Fejemet az övének döntöm, s látom még így is, még ha csak kicsiny részét, de mosolyog.
Messze fényt látok. Nem erőset, de némi fény, amely arra enged következtetni, hogy a dzsungel egyik széléhez közeledünk. Combjaim szorosan ölelik körbe a keskeny csípőjét, míg a kezeim is feszesebbé válnak, ahogyan fáradni kezdenek az izmaim.
– Mindjárt ott vagyunk.
Nem hazudtolja meg magát, valóban percek sem telnek el, amikor egy hatalmas fa tetején egy építményen áll meg, s még mindig velem a hátán lép beljebb a peremtől. Végigsimít a kezeimet én pedig jobban hozzápréselődöm.
– Ha gondolod, már leszállhatsz, maki – vigyorog szemtelenül.
Lecsúszok a testén, ő pedig megragadja a kezemet.
– Még soha nem hoztál ide – állapítom meg, míg a szemeim szinte éhesen akarnak mindent látni azonnal.
– Nem, rajtam és a szüleimen kívül ember még nem járt itt.
Húz maga után, át a kis építményen keresztül míg egy belsőbb térbe nem érünk, ahol gyümölcsök hevernek egy tálban. Elvigyorodok, vagy talán el sem tűnt a mosolyom, már magam sem tudom megállapítani, mert a boldogságom nem igen lankad egyetlen pillanatban sem.
Talán túlságosan is jó kedvem van, de nem akarom rejtegetni ezt. Harryvel tényleg, őszintén mindig jól érzem magam. Eleinte nehéz volt, sok mindent el kellett magyaráznom neki, majd sok beszélgetés után a kezeimbe nyomott egy aprócska, enyhén már kopottas könyvet, amely naplóként szolgált, s az édesapja írt. Elolvasva a sorokat már is sok minden tisztábbá vált, s ezeket vele is megosztottam. Mivel állatok között nevelkedett, nem tudta értelmezni a leírt, kissé kusza betűkkel rendelkező sorokat, de én minden egyes betűt megosztottam vele.
– Ezt építették a szüleid vagy esetleg te?
– Ő utánuk maradt – bólint, s leül mellém, míg magához veszi a tálat.
Felém kínálja, de megrázom nemlegesen a fejemet.
– Harry – vonom magamra a figyelmét, amint egy falat gyümölcsöt a szájába vesz. – Még mindig áll az ajánlatom, hogy velünk tarthatsz.
– Nem lehet.
– Miért? Egyedül vagy, itt élsz az esőerdő közepén, ez sehova sem fog vezetni.
– Nem vagyok egyedül. Rengeteg testvérem és barátom van. Itt nőttem fel.
– Ember vagy és neked emberek között, a civil életben van a helyed – túrok hosszú hajába a tarkóján.
– Nem lehet, sajnálom – ismétli magát, s arrább tolja a tálat. – Maradj itt velem.
– Ez őrültség lenne, Harry.
Kisimít egy tincset az arcomból, majd az számon is végighúzza a mutatóujját.
– Itt az ideje, hogy őrültségeket tegyél.
– Azt hiszem, az indán közlekedés már annak számít – suttogom a szemeibe nézve, míg a nyelvem enyhén megérinti az érdes ujját.
Elneveti magát halkan, s közelebb hajol. Ujjait az ajkai váltják fel, ahogy megcsókol, míg kezei az arcomat fogják közre, hogy biztosan tartson. Lágyan érint még, talán túlságosan is finom, de minden pillanatát élvezem, s akarom. Még többért sóvárgok. Lábaimat magam alá húzom, a csókunkat megszakítom, majd ruhám szegélyét megkeresem, ujjaimmal összegyűröm, s kínzó lassúsággal kezdem el megszabadítani magamat az anyagtól. Tekintetünk teljesen egybekapcsolódik, amíg arcomat nem takarja el pár másodperc erejéig az anyag. Mindössze egy bugyiban ülök előtte, de nem feszengek. Vágyom arra, hogy az érdes ujjpercek a bőröm felszínét felkarcolják, míg lágy ajkai nedves csókokat hagy a felhevült testemen.
Szinte már hallom, ahogyan a levegőt kapkodja, s ez megmosolyogtat. A tudomásom szerint még nem volt szexuális kapcsolata, s ennek a tudata még nagyobb vággyal áraszt el. Tekintetével óvatosan pillant le, mintha attól kellene tartani, hogy bármi nemtetszésemet is mutatom, amiért a szemei végigpásztázzák a testemet.
Egyik keze a mellemnél az oldalamra csúszik, de én megragadom, s felállok. Ő is követ engem. Kis puszit csenek tőle, aztán a bugyim a bokáim köré esik, ahogyan az én segítségemmel az ő ágyékát takaró anyag is. Hajába túr, én pedig elmosolyodom ismételten rajta.
– Amit a megérzéseid sugallnak – suttogom, s a testének simulok, felpipiskedem majd az ajkait az enyémekkel egyesítem egy forró, szenvedélyes csókba.
Derekamat körülöleli, míg a szabad keze a mellem felé csúszik, s finoman megmarkolja. Tenyere a bimbót érzékeny, éppen csak érinti, mire a szájában hal egy egy sóhajom. Nyakát kezdem el behinteni nedves csókokkal, olykor a nyelvem is érinti a bőrét, s az izmai folyamatosan megfeszülnek érintésemre. Letérdelek elé, felnézek rá a pilláim alól, míg ő is térdre ereszkedik, s lassan elfektet. Szánk újra egymásra talál, keze a testemen siklik, mire a lábaimat terpeszbe teszem. Egyiket az ő combján átvetem, míg a kezemmel az övét ragadom meg. Csókunkat nem megszakítva irányítom a csiklómhoz, melyet meg is érint. Kellő erősséggel mutatom neki a simogató, izgató mozdulatokat. Elszakadok tőle, a szemhéjaimat felnyitom, s ő a homlokát az enyémére helyezi. Ajkaink súrolják egymást, a kezemet elveszem, és hagyom, hogy ő maga simogasson. Erekcióját érzem nekem simulni, ahogyan az orgazmus is hamar rám tör, ám megfogom a csuklóját, és elveszem az ölemtől. Elmosolyodok biztatóan, amikor kérdően néz rám, s közén nyúlok. Ujjaim a péniszére simulnak, s lágy csuklómozdulatokkal kezdem el kényeztetni. Felszisszen, fogival alsó ajkamba mar, majd elengedi azt. Száját újfent magamévá teszem. Nem gondolom, hogy szavakkal kellene bármit is magyaráznom. Harry könnyedén teszi, amit mutatok neki, s ismeri meg az új érzéseket.
Csókunk közben elkezdek felemelkedni, míg ismételten a térdeimen nem találom magam. Harry a kunyhója falának dönti a hátát, én pedig minden gondolkodás nélkül mászok az ölébe. Nyelvünk egybegabalyodik, míg csípőmet mozgatni kezdem felette, amíg le nem nyúlok, s magamba nem vezetem erekcióját. Felsóhajt megkönnyebbülten, s amint mozogni kezdek, a csípőmet ragadja meg ösztönösen. Homlokomat az övére helyezem, kezeim a vállain pihennek, míg néha kisebb csókokat váltunk.
Meglep, amikor a fenekembe markol, s felnyög az élvezetes pillanatoknak köszönhetően. Hajamba túr, lehúz magához, s éhesen a szám után kap, míg én könyörtelenül mozgatom a csípőmet, s fogadom magamba újra, s újra.