2016. május 14., szombat

Melankolikus elveszett dallamok

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer idáig fajul a helyzet. Az országunkat, a városainkat és a falunkat is megszállták az ellenség katonái pár héttel ezelőtt. A falu összes lakójának ki kellett vonulni a térre, amely porban, mocsokban úszott a háborúnak köszönhetően, amelynek a végét még most sem lehet látni. A szobor, amely a falunk alapítóját ábrázolta, darabokban roskadt a földre napokkal ezelőtt, amikor az angol katonai had pár golyót repített bele. Minden embernek a fegyverét le kellett adni a katonaság emberének. Természetesen akadtak olyanok, akik a nem bejelentett puskákat megtartották, s elrejtették a heves vérmérsékletű angol katonák elől. Ekkor tudtuk meg, hogy minden katona egy családhoz kerül elszállásolásra. A gyomrom megremegett, émelyegni kezdtem, és imádkoztam, hogy a mi életkörlényeink ne legyenek megfelelőek, ugyanis a szegényebb paraszti családokhoz nem tettek senkit. Mi egy jobb módú családban élünk, több birtokkal a tulajdonunkban, amelyeket bérbe adtunk. Anyámra néztem, amikor is elmondták, hogy este hét órát üt az óra, angol idő szerint, mi pedig álljunk készen a számunkra kijelölt katona fogadására. Biztosítanunk kell neki mindent, amit csak kér.
A vacsorát fogyasztottuk, Marie báránysültet és zöldbabot készített. Az étkezőben csend volt, szinte lehetett hallani, ahogyan a falatokat megrágtuk, s azokat lenyeltük. A poharamért nyúltam, és a vizemből párat kortyoltam, amikor is kopogás visszhangozott a házban. Szüleimre néztem, apám az utolsó falatot lenyelte, a száját a szalvétával megtörölte, és felállt. Anyám is hasonlóan cselekedett, amikor apám elhagyta a helyiséget. Intett felém, amint a lábain állt, én pedig követtem, és az oldalán sétáltam ki az előtérbe. Apám háta mögött állva nem sokat láttam a férfiból, mindössze a zöldes ruhája tűnt fel, és mindenféle jelzés rajta. A hátán egy zsákszerű csomag volt, melyet erősen tartott, miközben tökéletesen, egyenes tartással állt az apám tekintete előtt.
- Jó estét! Harry Styles vagyok, és az önök házát kaptam meg.
Kimérten, távolságtartóan beszélt, a hangja mély, kissé dörmögős volt. Kipillantottam a széles vállak mögött, hogy én is szemügyre tudjam venni a személyt. A fején egy sapka volt, a testét pedig a katonai egyenruhája takarta, míg lábain fekete bakancs volt. Állkapcsa feszes, tekintete pedig üres, mintha nem egy valódi ember állt volna előttem, hanem egy embernek látszó lény, aki érzelmek nélkül éli az életét.
Amikor apám a nevemet mondta, felkaptam a fejemet. Ekkor tudatosult bennem, hogy bemutatott bennünket, majd vacsorázni invitálta, ám ellent mondott Mr.Styles. Mindössze nyugovóra akart térni, így apám megkért, hogy mutassam meg neki a hálókörzetét. Egymás mellett haladtunk fel a fa lépcsőn, amelyek fájdalmasan nyikorogva mondtak ellent a lépteinknek. Már félhomály uralkodott a házban, a villanyok nem égtek, a falakról lelógó festményeken a mintákat nem igazán lehetett kivenni.
- Ez lenne a szobája – tártam ki a vendégszoba ajtaját, amely már készen állt a fogadására.
Beljebb lépett mellettem, miközben egy biccentésben részesített. A szoba nem volt túlságosan nagy, éppen az alvásnak megfelelő. Az ágy tökéletesen be volt vetve Marienek köszönhetően. A sarokban könyvespolc állt, melyen pár lexikon, a biblia, és hasonló könyvek sorakoztak. Előtte egy íróasztal kapott helyet, amely üresen állt, mindössze egy lámpa pihent rajta. Az ablakon a drapériák engedtek be némi fényt a helyiségbe, de nem sokat. A szekrény a másik sarokban állt, amely elé le is dobta a zsákját.
- Szeretne még mutatni valamit? - pillantott rám.
Még mindig az ajtóban álltam, és csak figyeltem, ahogyan mozgott ahogyan mindent megfigyelt.
- A fürdőszoba a folyosó végén jobbra található.
- Rendben, elmehetsz.

Fájdalmasan hosszú nappalok teltek el azóta az este óta. Beszélgetéseink nem igen voltak, és a találkozásaink is minimálisnak nevezhetőek. Vacsorákat soha nem töltötte velünk, mire pedig reggel felébredtem, már nem volt a ház falai között. Esténként a csendes ház megtöltődött zenével, szomorú, melankolikus dallamokkal. Az ágyban feküdve hallgattam mindig, ahogyan a zongoránk hosszú idő óta először megszólal, és élettel tölti meg a házat. Olykor könnyek is szöktek a szemeimbe, de letöröltem őket, az oldalamra fordultam, és álomba ringattam magam.
- Tudja kisasszony, sötétedés után tilos az utcán tartózkodni. Egy erre járőröző katona akár egy golyót is engedhet a csinos testében.
Megijedek, amikor a kabátom felakasztása közben a nappaliból a mély hang felém irányulóan beszélni kezd. Arrább lépek, és az ajtóban megállva nézem, a nekem háttal, a zongora előtt ülő személyt, aki és a billentyűket nyomja le, miként is a dallam megköveteli.
- Nos, úgy vélem, hogy semmi rosszat nem tettem, és mindössze húsz perccel maradtam tovább a mezőn – kelek a saját védelmemre.
- Ön is tudja, hiszen a téren volt, amikor a felettesem felolvasta a szabályokat.
- Miért érdekli Önt, az én testi épségem? Maga is csak egy katona, aki parancsra öl. Ha maga lenne a ma éjszakás és megtalált volna, ugyanúgy belém repített volna egy ólomgolyót.
- Igaza van – ennyit felel. - De maga is tudja, hogy a szomszéd birtokon lévő fiatal fiú nem ér annyit, hogy az életét elveszítse.
- Maga semmit nem tud. Parancsot teljesít, amiatt van itt, és nem olyan okból, hogy engem vagy bárki mást felülbíráljon!
- Valóban, de, ha most is parancsot teljesítek, jelentenem kell a felettesemnek a kimaradását, és biztosíthatom róla, hogy Ronald nem fogja megköszönni magának.
- Tegye, amit jónak lát.
Hátat fordítva neki az emeletre, egyenesen a szobámba megyek. Az ajtóban a kulcsot elforgatom és mélyen felsóhajtva a fa nyílászárónak döntöm a homlokomat.

Újabb szürke, borús nap. Odakinn az eső megállást nem ismerve esik. A szüleim távol vannak, és késő éjjel térnek haza, míg Marie a ház hátsó részében ténykedik, s a munkáját végzi. Soha nem rajongtam azért, amikor egyedül hagytak a szüleim. Ilyenkor a gondolataim mindig feltörnek bennem, fájdalmat okozva ezzel, s a még begyógyulatlan sebeseket csak még mélyebbre változtatják.
A hajamat nem fogtam össze a mai nap során, hanem szabadon hagyva hagytam, hogy a vállaimra omoljanak a kusza tincseim, amelyek a hullámos és az egyenes közötti állapotban volt. A szoknyám a fa burkolatot súrolja, miközben lefelé haladok a lépcsőn. Ujjaimat végighúzom a lépcső korlátján, aztán leérkezve a földszintre egyik oldalra söpröm a hajamat, s a nappaliig meg sem állok. A rádió némán áll a polcon, míg körülötte fekete-fehér színben pompázó családi fotók kaptak helyek, melyek a boldog pillanatokra emlékeztetnek bennünket, amikor még a háború messze járt, amikor a családunk még nem hullott szét.
A hideg padlózatnak köszönhetően a talpaim fáznak, hiszen nem foglalkoztam azzal, hogy bármit is felvegyek. Lassan lépkezek, érzem, hogy a fából a szálkák megkarcolják a bőröm felszínét, de szerencsére nem marnak belém fájdalmasan. A lábaim a zongora előtt elhelyezett, vörös, bársony borítású padhoz visznek. Megemelem a szoknyámat és leülök a hangszer elé. Emlékek árasztanak el, miként is tanultam meg játszani rajta, és, hogy mióta, miért nem ültem ide. Hosszú idő eltelt.
Az ujjaimat végigvontatom a billentyűkön, s azok hangokat bocsátanak ki magukból. Nagyot nyelek, mélyen magamba szívom a hűs levegőt, amely a kitárt ablakon áramlik be. A függöny pedig ide-oda leng a szél játékának köszönhetően. Mindenféle erőlködés nélkül jutnak eszembe a dallamok, hogy melyik billentyűt mikor is kell lenyomnom, így a hangok egymás után sorakoznak és egy egységet alkotnak. Figyelem a kezeim mozgását, a könnyeimet vissza nyelem, és csak a zene játékával foglalkozom.
- Sejtelmem sem volt, hogy ilyenre képes vagy.
- Sajnálom – törlöm le a makacs könnyeket az arcomról.
- Ne hagyd abba, kérlek.
Lépteinek közeledését tisztán hallom, s a kezét érzem, ahogyan mellém ül.
- Ennyi elég volt mára – köszörülöm meg a torkomat, s a kezeimet az ölembe ejtem.
- Kitől tanultad? Szomorúnak hangzott.
- Te sem a boldog dalokat választod. Bár be kell vallanom, hogy nem ismertem fel, annak ellenére, hogy zenei tanulmányaim vannak – pillantok rá bátortalanul.
- Amiket játszok te nem ismerheted – rázza meg nemlegesen a fejét. - És a kérdést először én tettem fel. De legyen, felelek a kérdésedre. A hazában, a háború előtt zeneszerző voltam, amikor hallottál mind a saját műveim.
- Csodálatosan szomorúak – vallom be.
- Igen, ezek már a menetelés közben születtek.
- A bátyám, Michael. Ő tanított meg zongorázni, minden délután itt ültünk és vidám dalokat játszottunk. Sokat nevettünk, és mindig jobb akartam lenni. Szerettem volna, ha büszke lenne rám, és szeretném, ha most itt lenne mellettem. Szükségem lenne rá – az emlékek miatt könnyek szaladnak végig az arcom vonalán.
- Katona?
- Igen, két éve ment el itthonról, azóta semmit nem tudunk róla.
- Tudom, hogy ez nem békít meg, és nem hozza vissza őt, de a hazátokért harcolt, és biztos vagyok benne, hogy az utolsó lélegzetvételéig küzdött.
- Ugye tudod, hogy mi nem egy hazáról beszélünk? - nevetek fel keserűen.
- Tudom, ahogyan azt is, hogy sírni látni a legszörnyűbb dolog. Mióta itt vagyok, nem igazán láttalak mosolyogni, és tudod, a legszebb dísze egy lánynak, a csodás mosolya.
- Beválik, amikor ezt mondod?
- Fogalmam sincs, szerinted?
Bólintok, és elnevetem ismételten magam. Az ő szája is mosolyra húzódik, s most látom először meg ezt az oldalát.
- Szeretném elvenni a fájdalmadat – simít végig az arcomon.
- Felhívás keringőre?
- Mindenre van valami válaszod? - rázza meg széles vigyorral a fejét.
Erre mindössze miatta nem felelek már. A száját lassan az enyéméhez ér, és puhán megcsókol. Levegő után kapok, az arcomon pihenő kézfejére simítom az enyémet, s kis zavar után sikerül viszonoznom a forró csókját. Megjelenik elmémben a figyelmeztetés, hogy ő egy másik országot szolgál, és ellenünk lépnek fel jelenleg. Emlékeztetem magam, hogy nem helyes amit teszek, és a bátyám most biztosan nem lenne büszke rám, ahogyan a szüleim sem. Elárulom a hazámat, a családomat és a bátyámat.
Gondolataim homályba vesznek, amikor a nyelvvel végigsimít a számon, majd az enyéméhez simítja. Finom az ölébe húz, de ahelyett, hogy el is engedne a zongorára emel, amely hangot ad ki a súlyom alatt. A lábaim közé áll, a szoknyám anyaga a térdemig gyűrődik, mikor is közelebb lép, a csókot meg nem szakítva.
- Ne itt – szakadok el, s a hangomat nehezen megtalálom.
Lesegít a zongoráról, és megragadva a kezét az emelet felé húzom. Minden józan gondolatom messze szállt, s kapkodó, eszeveszett lélegzettel rontok be a szobám ajtaját, amelyet gondosan be is zárok, hogy még véletlenül se nyisson ránk valaki.
Maga felé fordít, felnézek a csillogó íriszeibe, és el is veszek azon nyomban. Nem számít már, hogy melyik oldalon állunk, nem számít, hogy kiknek fordítunk hátat. Ujjaim fürgén mozognak, ahogyan a vastag kabát anyagától szabadítom meg. A fém jelvények hangosan koppannak a padlón, de egyikünk sem szentel nekik több figyelmet. Most ő aki véget vet az ajkaink játékának. Lehajol, és a nehéz bakancstól megszabadítja magát, kicsatolja az övét, és a nadrágjába tűrt zöld felsőjét pillanatok leforgása alatt rántja le magáról. Enyhén kidolgozott teste minden figyelmemet megszerzi, s a mellkasára simuló dögcédula is. Ujjammal végigsimítom a hideg fémet, majd a tenyeremet a szívére helyezem, amelynek vad ütemét tisztán érzem. Festetlen szempilláim alól méregetem az arcát, amely engem fürkész kíváncsian, türelmesen, várva a következő cselekedetemre. Csendes hálóban a párkányra érkező eső hangja tisztán hallható, s zajos egyveleget alkot az én eszeveszett lélegzetemmel.
A fenekem felett öleli át a remegő testemet. A szemeimbe nézve gyűri fel a földig érő szoknyám anyagát, s amint elég mennyiségű szatén gyűlik össze a kezébe, felfelé kezdi húzni. Felemelem a kezemet, a ruha pedig elhagyja a testemet, s mindössze egy fehér bugyi, ami fedi azt. A hajam a mellkasomra hullik, a kebleimet eltakarva a szemei elől. Hideg fut végig a gerincem mentén, ahogyan a derekamnál egyik kezével határozottan átölel, és előre lép, míg én hátra, amíg az ágyig el nem érek. Leülök, feljebb húzódom, ő pedig követ. A fejem mellett támaszkodik meg, a hosszú tincseimet az ágytakaróra söpri, de a szemei még mindig az enyémbe mélyednek. Kis puszit nyom az enyhén duzzadt számra, s halad is lejjebb. A melleimen is hagy egy-egy nedves csókol, s a kezeivel is megmarkolja őket finoman, ám nem időzik el sokat. Nyelvével végigszánt a hasamon, nedves csíkot hagyva maga után. A fehér, pamut anyaghoz érve azon keresztül csókol meg először, majd az ujjait a szélébe akasztja, és végighúzza a lábaimon az anyagot. Hideg szellő csap meg, a szemhéjaimat önkényesen hunyom le, s fordítom oldalra a fejemet, átadva magam teljesen Harrynek. Feláll, én pedig most kérdően nézek rá. Egy mosolyt küldve felém megnyugtat, aztán letolja egyszerűen a nadrágját és az alsónadrágját is. Pír szökik az arcomra a látványnak köszönhetően. Az arcán igyekszem tartani a figyelmemet, de szerencsére már vissza is tér felém.
- Micsoda szín – jegyzi meg, a pozsgás arcomra egy puszit hintve.
Megfogja a kezemet, és a már merev férfiasságára vezeti. Az ujjai az enyéimet irányítják, ahogyan ráfonódnak. A zavarom még jobban megjelenik, ő pedig most a számat csókolja meg, míg mozgatni kezdi a kezemet a hosszán. A jóleső bizsergés jelenik meg az alhasamban, amikor is péniszével végigsimít a már vágyakozó nőiességemen. Egy mély sóhaj szakad fel belőlem, ő pedig nem tétlenkedve lassan előre mozdítja a csípőjét, és belém csúszik. Nyöszörgök az új érzés miatt, az ujjaim már a hátába marnak, ő pedig a szemeimbe néz, s finoman mozogni kezd. Elnyílt ajkaink érintkeznek, s olykor kisebb csók is elcsattan, de az érzés letaglóz, s minden figyelmemet leköti az alhasamban lassan növekvő feszültség.
Egyik kezemet leveszi a válláról, s mellettünk az ujjainkat egybefonja. Lábaimat feljebb húzom, a csípője köré fonom, de fordít rajtunk. Felül velem, az ujjbegyei érintik a hátam bőrét, míg a hajamba nem túr.
- Találjuk meg a ritmusod – suttogja.
Erősen kapaszkodva belé a homlokomat az övének döntöm, és az megérzéseimre hagyatkozva ösztönzöm a csípőmet mozgásra. A szája a számhoz ér, a csókja mámorba ejt, mindent elfeledtet, és csak az érzést erősíti bennem.
Harry mellkasán pihegve az ujjaim a dögcédulájával játszanak. A testét több helyen is varratók nyoma borítja, amelyek arra emlékeztetik őt örökre, hogy milyen sérüléseket is szerzett a harcok során. A kissé érdes keze a hátam fel, s le siklik, a szája a homlokomnál van, s olykor egy kis csókot ad.
- Önként jelentkeztél, vagy besoroztak? - halkan teszem fel a kérdést.
- Betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, és megkaptam a behívómat. Ennek négy éve már.
- Mennyi idő van még vissza?
- Ha nem szerzek komoly sérülést, akkor egy, maximum két évem – nyom egy kis csókot a homlokomra. - Vissza térek hozzád, ígérem.
- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani, kérlek – nézek fel rá. - Másik oldalon állunk, és ennek soha nem lesz vége. Én pedig nem tudnám még egyszer elviselni egy fontos ember elvesztését.
Közelebb vonva magához megcsókol lágyan, és a karjait szorosabban fonja körém, mintha a szavaim a szívéig hatoltak volna.

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Ez a rész is irtó aranyos lett!♥ Nem lehetne folytatása, amint Harry visszajön a lányért?
    Ölel
    Charlotte

    VálaszTörlés
  2. Ez a rèsz folytatást èrdemel! 😍 Mostantól ez egy kedvenc sztori😘☺

    VálaszTörlés