Evolet
Szinte óráknak tűnő pillanatok múlva tárul ki előttem az ajtó végre, és nézek bele egy szempárba.
- Segíts!
Ez az egyszerű halk kiáltásnak hangzó szó hagyja el a szám, míg a férfi értetlenül néz rám, majd megtépázott alakomat méri végig. A vérfoltos menyasszonyi ruhámon tovább akad meg tekintete. Elcsúfítják a gyönyörű csipkét a vérpettyek. Oldalra kapkodom még mindig a fejemet, és erőteljesen beljebb lépek, a férfi mellkasára teszem a kezem, szinte belököm, de tudom, ha ellenkezne, akkor egy tapodtad sem tudnám mozdítani. Tekintetünk egymásba fonódik, ahogy betolakszom pofátlanul, s egyszerre türelmetlenül a szobába. Elnyúl felettem, az ajtó becsukódik, hangosabban, mint azt illene, a hátam pedig a fának simul. A teste és az ajtó közé szorulok, a levegőt kapkodom, szinte már sípol a tüdőm. Tekintetünk a másikéban veszik el, de a pillanat ahogy maga alá temetett bennünket, úgy is oszlik el. Dörömbölés rázza meg az egész testemet, ahogy a fa ajtó túloldalán erőszakosan esnek neki. Ujjaim begörbülnek a mellkasán, amely csupasz, körmöm enyhe fehér foltokat hagynak napbarnított bőrén maguk után.
Könyörgő tekintetem az ő sötét szemeibe veszik el, amely teljesen kiismerhetetlen.
- Kérlek - suttogom.
Érzem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon, és bele se akarok gondolni, hogyha a végzetem karmai közé dob, mi lesz.
Újabb dörömbölés rázza meg a testemet. Szívem majdnem kiugrik a helyéről a heves ütésektől. Nagyot nyelek, megfogja a csuklómat, arrább húz az ajtóból. Ujját a szájára helyezi, csendre intve engem. Nem ismerem ki, de a sajnálat még is tisztán látszik. Fejével biccent, én pedig követem a tekintetemmel, és elindulok a másik ajtó felé. Hátrapillantok a vállam felett, mire keze már a kilincsen. Megnyújtom a lépteim, a szobába lépek, az ajtót remegő kézzel behajtom, de annyira, hogy mindent halljak. Kíváncsi vagyok, és ha ez a kíváncsiság bátorság lenne, akkor nem bújnék el. Behúzom a ruhám uszályát is, majd hallom, hogy nyílik az ajtó.
Kezeim remegnek, egyikkel megfogom a másikat, megpróbálva megállítani.
- Uraim? - az idegen hangja közömbös.
Lépések hangja követi a barátságtalan üdvözletet.
- A feleségemet keresem - Aidan hangja úgy hasítja ketté a teret, hogy szinte fájdalmat hagy már maga után.
- Hát, ahogy látom itt egy feleség sincs.
Tenyeremet a számra nyomom, még véletlenül se adjak ki egy hangot sem. Feszültség már az utolsó húrokon táncol, és az arrogancia keveredése a tesztoszteronnal masszívan tapintható. Megfordul a fejemben, hogy kilesek az ajtó nyílásán, de nem vagyok ennyire bátor. Csend és a feszültség tapintható a helyiségben, de a megmentőmmé avanzsált egyén, olyan magabiztossággal áll ellent, hogy engem is meglep. Lehetséges, hogy én a helyében, csak visszapenderítettem volna magam Aidan kezeibe.
- Vér cseppek vannak a folyosón - kezdi a vőlegényem. - Érdekes módon itt tűnnek el.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, de ezt talán a takarítószemélyzet felé kellene jelenteni.
- Esetleg a barátom körbenézhetne?
- Nem, és ha most megbocsátanak, egy találkozóm van.
- Szerencsére, hogy türelmes úriember vagyok. Esetleg, ha még is látnád a kis szökevényt, ezen elérsz.
- Nyitva fogom tartani a szememet.
Szívem a torkomban dobban, lehunyom a szemhéjaimat, és várok, hogy mi történik. Végül megüti a fülemet az ajtó zárjának kattanása, és hatalmas szikla esik le a mellkasomról.
Gianmarco
Becsukódik az ajtó, az ujjaim között egy arroganciával átitatott névjegykártya, melyet leejtek az asztalra. A díszes betűk, a markáns színek. Hányingerem van, ha ránézek. Várok pár percet, de tekintetem az ajtóra téved, mely mögött a hívatlan vendégem bújik meg. Lassan elindulok a szoba irányába, kezemet az ajtóra helyezem, s beljebb lököm azt. A lány ott ül az ágyon, ruhája körülötte terül el. Minden csipke, minden fehér, és vörös vér keveréke. Arcára nézek, a mellkasomat szorítani kezdi egy eddig ismeretlen érzés. Felnéz meggyötrőt arcával, könnyes szemei enyéimben vesznek el. Ajkai eltávolodnak egymástól, de a szám elé teszem az ujjamat, jelezve, hogy halkan. Kétlem, hogy meggyőztem az őrjöngő vőlegényt arról, hogy semmit sem tudok. A kibaszott vérnyomok árulkodóak, és ez cseszi az agyamat.
Kusza, kócos haja kiszabadult a szoros kontyból, és az arcára száradt vérbe ragadt. Sejtelmem sincs, hogy miért kellett ezt elszenvednie. Nem is kellett volna ezt soha elszenvednie. Szemfestéke el van kenődve, és annyira remeg, hogy jobban megesik a szívem rajta, mint illene.
Eltátja az ajkait, mondani készül valamit, de mintha a torkán akadna a szó. Ellépek az ágy mellett, és a táskámhoz megyek, amely már félig készen van a távozásom miatt. Keresni kezdek benne, és nem sok opció van, de végül egy melegítőszettet szedek elő. Nagy lesz rá, de majd, ha jól meghúzza a derekánál, elfogadható lesz. Nincs már megoldás, és gyorsan kell cselekedni.
- Ott a fürdő, szedd rendbe magad.
Bódultan, értetlenül mered rám, de végül feláll és magával húzza a tetemes mennyiségű fehér anyagot mely körbe öleli a remegő testét, s a fürdő ajtaja mögött el is tűnik. Lehunyom a szemeimet, és egy mély lélegzetet veszek. Cikáznak a gondolatok bennem, miközben hevesen zárom le a bőröndömet, a telefonomat pedig előhúzom a zsebemből.
- Öt perc múlva legyen az autó a hátsó bejárat előtt.
Bontom is a vonalat az utasítást követően, majd a kinn maradt felsőt felkapom, rá a bőrdzsekimet. Hallom a víz hangját, és bármennyire is úriember szeretnék lenni, bekopogok. Nem csukta be teljesen az ajtót, így az jobban kinyílik a kezem alatt, és csupasz hátán szalad végig a tekintetem. Nagyot nyelek, ahogy felmérem a zúzódásokkal borított, a szivárvány színeiben cikázó egész hátának felületét.
Hátra pillant a válla felett szemérmesen, és pedig egy másodpercig rosszul érzem magam a pofátlanságom miatt.
- Igyekezz, kérlek.
Igyekszem elvenni az élét a szavaimnak, de még is keményebben sikerül, mint az kellene. Minden utolsó dolgot még összeszedek, és a táskámat az ajtóhoz viszem. Kilesek, és már rémisztően nagy a csend a folyosón.
- Kész vagyok.
- Sietnünk kell.
Felnézek a lányra, aki ott áll a ruháimba, melyek óriásiak rá. Arcát megmosta, de a friss nyomok így is ott éktelenkednek az arcán. Nem is számítottam bármi másra, bár jobb lett volna, ha azokat is a szappan és a víz leszedi.
- Ideje indulni.
- Indulni? – értetlenkedik.
- Ha szeretnéd megvárni, hogy visszajöjjenek, akkor nyugodtan. – megremeg, így visszaveszek a hevességemből. - Kétlem, hogy bevették, hogy nem vagy itt. Összevérezted a folyosót.
- Ohh, sajnálom. És hogy téged is belekevertelek.
- Késő bánat – lépek hozzá és a fejére húzom a baseball sapkámat. – Ezt hagyjad magadon. A hátsó kijáraton fogunk menni, a lépcsőn keresztül. Kövess, ne maradj le – lenézek rá. Pár másodpercig elveszünk a másik tekintetébe.
- Evolet.
Biccentek, visszatérve a komor valóságba, mire leesik, hogy a keresztnevét közölte velem. Várja, hogy én is bemutatkozzam, ami illene is, de ehelyett megragadom a kezét, s vezetni kezdem. Kitárom az ajtót, ismét felmérem a folyosót, majd kilépünk, a táskám pántját a vállamra vetem már útközben a tűzlépcsőház felé. Szedem a lábaimat, elengedem Evolet kezét és bár kissé lassabban, de követ. Többször is hátrapillantok rá, hogy a nyomomban van-e, de mezítláb egyértelműen nem lehet kényelmes a számára. Most azonban nem érünk rá kényelmeskedni, és hercegnősködni. Bizonyára feltűnést fogunk kelteni, és biztos vagyok benne, hogy a vőlegénye sem adta fel. Legalábbis én biztos, hogy mindent megmozgatnék azért, hogy megtaláljam.
Hallom, ahogy felettünk pár emelettel kinyílik az ajtó, megállítom a lányt, aki értetlenül néz rám. Heves léptek kezdenek el túlságosan is gyorsan közeledni irányunkba, így azonnal kézen fogom, kilököm az ajtót, és egy másik folyosóra érve a személyzeti lift irányába indulok. Hevesen nyomom a gombot, mire szánalmas lassúsággal tárul ki előttünk az ajtó. Betolom magam előtt Evoletet, majd követem. Megnyomom a földszint gombját, lehúzom a kártyám, és már indulunk is.
Mély lélegzetet veszek. Nem így terveztem a távozásom. Még jócskán lett volna mit tennem, de ennek a nőnek köszönhetően sürgetővé vált a távozás. Az ajtón levő tükörben összenézünk, annak ellenére, hogy neki a szemébe van húzva a sapkám, magamon érzem a tekintetét.
- Gianmarco - meg is érkezünk a földszintre, kézen fogom. – Figyelj a lábad elé.
- Köszönök mindent – nem találja a helyét a házamba. A felsőm alját gyűrögeti, egyik lábáról a másikra áll, és annyira zavartnak tűnik, hogy mentenem kell a helyzetet.
- Ha gondolod, meg tudom mutatni a vendégszobát. Ott rendbe szedheted magad, és a gondolataid.
- Mennem kellene – köszörüli meg a torkát, mikor egy pohár vizet nyújtok át neki. Megköszöni, megmarja a poharat és már fel is hajtja az egészet. – Hálás vagyok, tényleg.
- Van hová menned? Carlo szívesen elvisz bárhova.
Mereng a messzeségbe, szinte már hallom, ahogyan a gondolataival harcol. Kétlem, hogy bárhová is menni tudna, akkor nem az én szobámba menekült volna. Még ha véletlen is a találkozásunk. Sajnálatos, ha a családja nem áll mögötte és nem segít neki, hogy zúzódásokkal a testén el kellett menekülnie a saját menyegzőjéről.
- Figyelj, a te döntésed, de maradhatsz amíg ki nem találod hogyan tovább.
- Nem szeretnélek zavarni, már így is többet tettél értem, mint illett volna.
- Hatalmas a ház, még nagyobb a birtok. Elférünk. Ha találkozni sem szeretnél simán el tudsz kerülni.
Elmosolyodik.
- Eléggé goromba és illetlen viselkedés lenne ez részemről.
- A lehetőséget ajánlottam fel.
Szinte hallom már a fogaskerekeket, ahogyan az agyában dolgoznak, tekerik a sok gondolatot, s egyik civakodik a másikkal. Komédiába illő a pillanat, annak ellenére, hogy pontosan tisztában vagyok a helyzet komolyságával. A bárhoz lépek, töltök egy italt, ezzel időt hagyva neki, hogy ténylegesen a saját döntését hozhassa meg. Én a magam dolgát elvégeztem.
- Rendben, elfogadom – kezdi halkan, egyáltalán nem magabiztosan. – De nem szeretnék visszaélni a...
- Emiatt ne is aggódj.
Lehúzom az italomat, a figyelmemet egy másodpercre sem szakítom el róla. Túlságosan is finom látvány.
- Mennyi ideje is van itt? – Brendon mellé lépek, ahogy az irodám ablakán kibámul az impozáns kertemre.
A medence partján Evolet nyújtózik a napozóágyon. A teste már csokibarna finom árnyalatát vette fel, mióta a házamba vendégeskedik.
Ínycsiklandó.
- Pár hónapja, már magam sem tudom – húzom le az eszpresszót, mely életben tart az utóbbi időben.
- Én is szívesen elviselném a társaságát.
- Meghiszem.
Ev felül, iszik egy korty vizet, majd a naptejet ragadja meg, és az izzadságtól gyöngyöző testén kezdi el szétoszlatni az olajat. Sejtelme sincs, hogy a napomnak nagy részét azt tette ki az elmúlt időben, hogy őt lestem az ablakomon át, ahelyett, hogy a cég ügyeivel foglalkoztam volna. Vagy éppen az irodába mentem volna, aminek az épületét soha nem kerültem még ennyire, mint most.
- Bassza meg, mondd, hogy már volt valami.
- Persze – nézek rá. – Minden reggel együtt reggelizünk, este pedig a vacsoránál is sikerül találkoznunk.
- Szórakozol? – röhög fel. – Remélem ő volt a desszert.
- Amalia nem foglal le eléggé?
- Gian, neked akarok jót. Rád férne – fordítja vissza a tekintetét a Evolet irányába. – És szerintem az ő gondolatai is kitisztulnának. Egymást kerülgetitek.
- Mindig élesen látod a helyzetet. Valószínűsítem, hogy arra vágyik, hogy letámadjam – feláll, a medencéhez sétál és fejest ugrik, majd nem messze felbukkan, és úszni kezd. Szívesen forrósítanám fel vele a vizet. – Találtál valamit?
- Semmit. Felszívódott mióta összetörte a képét Rodrigo.
- Remélem, hogy ez így is marad.
Követem tekintetemmel a lányt, amint leúszik pár hosszt, majd kisétál a lépcsőn és a testén bár nem látom tisztán, de a vízcseppek versenyt futnak. A falatnyi bikini, amit visel idegtépő. Nem is értem, hogy lehet forgalomban ilyen apró darab. Nem vagyok ősember, és semmi jogom, de örülök, hogy a kert magas kerítéssel van körbevéve. Visszafekszik a nyugágyra. Hasárafordul, és a szívem kihagy egy ütemet, amikor a melltartóját leveszi.
- Már értem, hogy miért nem jársz be az irodába.
Éppen a bort töltöm ki, amikor Ev belép az étkezőbe. Soha nem használtam ezt a helyiséget, amíg be nem tolakodott az életembe, azóta viszont napjában többször is megfordulok itt. Végignézek rajta, és a zabolátlan tincsein, melyek körbe ölelik arcát.
- Ne haragudj, elaludtam.
- A napon?
- Nem, egy idő után bementem a másik nyugágyra olvasni – úgy válaszol, mintha a kiakadásom jogos lenne, és bármennyire is megüthetném vele ezt a kérdő hangnemet. – Felmegyek, összeszedem magam és jövök.
Összehúzza magán a vékony köntös anyagát, amely azt a falatnyi bikinis testét rejti, mely megőrjített egész nap. Az a fránya lepel se túlságosan engedi a fantáziát szabadra. Nagyot nyelek, és rég éreztem hasonlót, mint valami tinédzser, aki nem tudja a farkát a nadrágjában tartani. Túlságosan régóta kerülgetjük egymást.
- Nyugodtan maradhatsz így – teszem le a palackbort. – Senki nincs már itt, mindenki hazament. Engem pedig nem zavar.
Elmosolyodik, majd apró bólintást követően leül az asztalhoz. Elfoglalom a helyem, és amint leemelem a clochet a tányéromról, ő is megteszi. Evőeszközöket veszi a kezébe, az ételt kezdi el méregetni, minek is essen neki. Megkordul a gyomra, mire elneveti magát.
- Ne haragudj. Kimaradt az ebéd.
- Miért érzem, hogy zavarban vagy?
- Nem, én... – sóhajt. – Valójában már ideje lenne tovább lépnem. Már udvariatlanul élek vissza a vendégszeretetteddel.
Megáll a kezemben a villa, felnézek rá, szinte forr a tekintetem, és látom innen is, hogy arca és nyaka pírba borul.
- Továbblépni?
- Biztos jobb dolgod is van, mint hogy engem kerülgess a saját házadban.
- Tehát ezért nem láttalak már egy ideje. Bujkálsz előlem Evolet?
Ideje sincs válaszolni, mert meglepnek bennünket. Ev és én is az ajtó felé, a nappali irányába kapjuk a tekintetünket. Összehúzom a szemeim, hogy a sötétségből előbukkanó alakot jobban szemügyre vegyem.
- Chloe? – megtörlöm a szalvétával a számat, és felállok.
Meglepettség és a kellemetlenség egyvelegének érzése áraszt el.
- Gianmarco. És te?
Ev felé pillant és annyira szúrós szemekkel méregeti, hogy azonnal tisztul a kép, és szedem össze magam.
- Evolet, de nem is zavarok – áll fel, mire én azonnal fejé kapom a fejem.
- Maradj a helyeden, Ev – határozott vagyok, nem engedem meg, hogy ellenkezzen. - Chloe, nem emlékszem, hogy bejelentkeztél volna.
Olyan gyorsan szűnteti meg kettőnk között a távolságot, hogy szinte a föld bele is remeg. Illata az orromba kúszik, mely eddig kedves volt nekem, most émelyítően hat rám.
- Mióta is kell ezt nekem? – simít végig a mellkasomon, de elkapom a kezét a csuklójánál fogva.
- Ha most nemharagszol, nincs erre időm.
Ellépek tőle, kezem a háttára simítom és az ajtófelé igyekszem irányítani.
- Ki ez?
- Vendégem, és legyen ennyi elég.
Megtorpan. Még mindig az étkezőben vagyunk, és már nagyon kezdek bosszús lenni. Fogy a türelmem, ezt Chloe pontosan tudja, és azt is, hogy mi következik, ha elegem lesz. A hátára teszem a kezem ismét, jelezve induljunk. Tisztában van vele, hogy a váratlan vendégeket rühellem. Felveszem a holnapi teendőim listájára, hogy a személyzetet is helyre tegyem ezzel. Sose árt egy kis ismétlés, és rájuk is fér.
- Miért vagy goromba? – fordul meg, ahogy kitárom a bejárati ajtót.
- Miért jelentél meg a házamba? Tudod jól, hogy nem tűröm a hívatlan vendégeket.
- Hiányzol – próbál közelebb férkőzni, de nem véletlen nem kerestem már az utóbbi időben. – Miatta?
- Már hosszabb ideje nem kerestelek, mint hogy ő belépett volna az életembe. És ha megbocsájtasz.
- Szívtelen lettél.
- Mindig is az voltam. Sose volt ez több annál, mint ami volt. Már az elején letisztáztam. Tudtad. Ne játszd az ostobát, nem áll jól.
Harag és a könny vetekszik a tekintetében, de én csak ráhajtom az ajtót és a kóddal zárom is. Mennyire normálisabban is alakulhatott volna az este.
- Miattam nem kellett volna.
Evoletre nézek, aki a nappaliból néz rám. Poharát szorogatja az ujjai között, és alig van már a borból. Keze remeg, hangulat feszült.
- Kettőnk miatt tettem - gondolkodás nélkül hagyják el a szavak a számat. Megdöbben, én pedig hozzálépek, kiveszem a kezéből a poharat, és a maradék italt felhajtom. – Nem volt joga, hogy bejöjjön a házamba, ahhoz főleg nem, hogy számonkérjen. Első dolgom lesz holnap az emberimmel beszélni.
Zavartság tisztán tükröződik az arcán. Felemelem a kezemet, ujjam végigszalad állának vonalán, majd elkalandozik, alsó ajkát simítja végig.
- Butaságokat beszélsz.
- Lehetséges – mosolyodom el, a gyomra pedig ismét akkorát kordul, hogy megesik rajta a nemlétező szívem. – Folytassuk a vacsorát.
Akkora villámlás fénye tölti be a teret, hogy tisztán láthatóvá válik, ahogyan megremeg. Kézen fogom, visszavezetem az ebédlőbe, ahol az éles fények alatt legalább tisztán legeltethetem rajta a szemeimet.
Imádom a vihar heves hangját, ahogyan az éjjel körbeölelik a várost. Általában mélyen szoktam aludni, de most forgolódom, és egyáltalán nem érzem, hogy fáradt lennék. Szándékosan nem húztam be a sötétítőt, és mikor egy villám cikázik át az égen, a fénye bevillan, betölti a teret. Hatalmas mennydörgésbe még az ablak is beleremeg, így kissé elnyomja, hogy valóban az ajtó nyikorgását hallom-e. Oldalra fordítom a fejem, hogy megbizonyosodjak róla, és valóban. Mozdulatlan, csendes maradok, bár nem vagyok a türelem embere, de kíváncsi vagyok a következő percekre. Bár biztos vagyok benne, hogy a betolakodó nem teljesen idegen, de azért az éjjeliszekrényemre pillantok, ahol rejtve a fegyverem pihen.
Időben visszapillantva az ajtóra Ev beljebb lép, maga mögött behajtja az ajtót, és óvatosan kezd el a hatalmas ágy felé közeledni. Bizonytalan, és abban is biztos vagyok, hogy sokáig őrlődött a szobájában, hogy bemerjen-e jönni hozzám. A szőnyeg elnyeli lépteinek hangját, ám a nehéz lélegzetvételeit tisztán hallom, ahogyan azt is, mekkorát ugrik a mennydörgés hangjának köszönhetően. Elmosolyodom, de még mindig kukuló módban bújok meg a sötétségbe rejtőzve.
- Gian?
Olyan halk, félénk a hangja, hogy egy pillanatra megesik rajta a szívem, de csendben maradok mozdulatlanul. Közelebb merészkedik, de a villám fényében megpillantja félmeztelen testemet, s megtorpan. Várom, hogy közelebb jöjjön, hogy történjen bármi, valami. Az ő testét az enyémmel ellentétben egy meleg, hosszú pizsama fedi. Aranyos. Kemény ellentétei vagyunk a másiknak.
- Gian?
Újra elhagyja ajkait a nevem, és már tényleg mocsoknak tartom magam, amiért csak a sötétben szemlélem a pizsamás alakját. Még közelebb lép, míg egy újabb villanásban össze nem nézünk, hirtelen egy sikítás hagyja el a száját, ahogy megragadom a csuklóját.
- Mit settenkedsz?
Pizsamájának puha anyaga összegyűrődik a tenyerem alatt, mely izzik.
- Basszus, megijesztettél! – ül le az ágyam szélére, hiszen ahogyan megragadtam közelebb is került hozzám, és nincs túlsok választása. – Ne haragudj, kikészít ez a vihar.
- Félsz Ev?
Elmosolyodom, feljebb ülök, és ahogyan ezt megteszem tekintete szinte már simogat míg lefelé követi a testemet, és rádöbben a lenge takaró lecsúszásával, hogy teljesen meztelen vagyok.
- Nem vagyunk jóban, valójában.
- Megnyugtatásra van szükséged?
- Jár az agyam, gondolkozom, és ez...
- Ne tedd – ülök még feljebb, háta a mellkasomnak simul. Vállamra hajtja a fejét, belesimul az ölelésembe, míg szám a nyakának bőrét simogatja. – Miért teszel olyat, ami nem jó neked? – nyelvem végigszalad a bőrén, illatát magamba szívom, amely édes, ínycsiklandó. – Feleslegesen töröd magad mindenféle faszságon.
Felsóhajt, keze a tarkómra talál, hajamba túr, meghúzza, miközben még jobban a bőre irányába nyom engem.
- Nem így terveztem.
- Nem is tervezted.
- Nem – nevet, de a nevetése kéjes sóhajban végződik.
- Felesleges is. Élvezd – mormogom a bőrébe. – Ezt élvezed? – nyelvem újra a nyakának oldalán szalad végig, egyenesen a füléig. Egy apró bólintás a válasz. Kezem becsúszik a pamut alá, fel egyenesen a hasán, majd tovább tenyerembe veszem csodás mellét. – És ezt? – húzom meg a bimbót.
- Gian – suttogása egybemosódik egy mennydörgéssel. Teste megremeg, de most az érintésemnek köszönhetően.
- Biztonságban érzed magad?
Bólint enyhén, mikor csókkal hintem be nyaka bőrét. Karjaim úgy ölelik körbe, hogy más válasza nem is lehet. Mert valóban biztonságban van. Megragadom az állkapcsát, és a sötétben egymás szemeibe nézünk, melyet hirtelen egy villám cikázó fénye is jobban láthatóvá tesz. Szája milliméterekre az enyémtől van, a lélegzete megakad, mikor nyelven játszadozva siklik végig az alsó ajkán, majd fogaim közé veszem, gyötörni kezdem. Nyögése a számban hal el, én pedig megelégelem.
- Add a kezed – enyémbe csúsztatja az övét, lassan feláll. Nem magabiztos, de tartom. – Ez az.
Ekkor végignéz rajtam, a lenge takaró lejjebb csúszott rajtam, de még így is takar. Garantálom, hogy ennél többet fog látni. Felé nyúlok, a pizsama szegélyéhez lépek, majd elkezdem levenni róla, majd magától esik le a bokája köré az anyag.
- Még mondhatsz nemet.
Megfogom a kezét, és meghagyom neki a lehetőséget. Pár pillanat és már közelebb is lép. Felhajtom a takarót, ő pedig felmászik, egyenesen az ölembe ül. Egymást nézzük, körbe ölel bennünket a sötétség és a kétségbeesés. Megőrjít.
Megszabadítom a felsőjétől, előre hajolok és a számmal kezdem el kényeztetni a melleit, melyek tökéletesen simulnak a kezeimbe, és finom, édes ízzel tölti meg a számat. Tenyere végigszánt a mellkasomon, egyenesen az ágyékom felé, de kínzó marad, mert érintésének hiánya a farkamon gyötörni kezd. Felfelé kezd el simogatni, majd az arcomra teszi, az állam alá. Nem vár, mohó lesz és a szám után kap. Heves csókkal bombáz, körme a tarkómba váj, míg az én ujjaim a csípőjébe, a mennydörgéssel szinkronba magam alá fordítom, és falni kezdem.
