My heart is a haunted house.. once you’re in you ain’t gettin’ out

ZENE

Delia

Hangos nevetések, csapatokba verődő társaságok, italos üveg koccanása visszhangot ver az utcában, ahogy haladunk végig. Egy ideig el is vonják a figyelmemet a hidegről, de vissza-vissza tér az enyhe didergés. Ruhám rövidsége, a neccharisnya, s hiába a műszőrmebunda sem melegít annyira, hogy komfortosan érezzem magam, ennek köszönhetően a tequila csúszik le a tokromon újra, s újra. Már az első pillanatban megfogadtam, hogy a következő évben valami grizzlynek fogok öltözni. Minél több anyagdarab fedi a testemet, annál több.

- Már csak egy jó, kiskutyus kellene – kiált egy srác a túloldalról. És még ugatás szerű hangot is ad ki. 

Szánalmas.

- Neki egy pitbullra van szüksége – Blake kiált vissza nekik, és meghúzza a tequilás üveget. – Seggfejek. Faszagyereknek érzi magát, de ezt a puncit nem kapja meg!

- Nyugi Cowboy – Karra billenti fejbe a piros lufijával. – Ilyen fullos csajokkal is te vonulsz csak, féltékenyek. Kár, hogy nem tudják, hogy mind a hárman a farkakat szeretjük.

- Remélem, hogy valami csődőr lesz errefelé – vigyorodik el Blake. 

Jobban a testem köré fonom a bundát, némi melegség reményében. Kitalálhattam volna magamnak valami jobban öltözött kosztümöt is, de annyira megragadott ez az egész jelenség, hogy nem is gondolkoztam máson. Szörnyella, csodás opciókat tartogatott a számomra, megragadtam, és magamra formáltam.

- Oké, mindjárt jön az uber, elszívok még egy cigit, felszaladnál Lucianhoz? – furcsállóan nézek rá, így folytatja. – Az unokabátyjám, nála vannak a meghívók.

- Tudom ki az a Lucian. Eleget hallottunk róla, és ha nem tudnánk, hogy az unokabátyjad, még azt hinnénk, hogy a pasid – gyújt rá Blake is.

- Blake? – fordulok a srác irányába, hátha megszán.

- Sajnálom, de rám is vár egy szivar.

- Hányadik emelet? – adom meg magam, és csak reménykedem, hogy a lift működik is.

- 13.

- Legalább addig kiolvadnak a csontjaim – próbálom a jó oldalát nézni a dolognak, közben azon mormogom magamban, hogy miért az utolsó pillanatra kell ilyeneket hagyni. Karrara vall, hogy az utolsó utáni pillanatban intézi el a legfontosabb dolgokat, melyekkel az őrületbe kerget minden alkalommal.

Besétálok az épületbe, a portán könnyedén átjutok pár keresztkérdést követően, s egyenesen a lifthez igyekszem. Megnyomom a gombot, a felvonó elég lassan jön. Egyik lábamról a másikra állok, még mindig érzem a hűs levegőt, és magamba köszönetet mondok, amikor megérkezi a földszintre a lift.

Csörög a telefonom a retikülömben, így előbányászom, miközben belépek a felvonóba, és a megfelelő emelet gombját megnyomom.

- Karra? 

- Hozz egy üveg piát is, ennek itt mindjárt vége – jegyezi meg elégedetlenül. – Csók.

Bontja a vonalat.

Csodálatos.

Ehhez már nekem is több italra van szükségem. 

Kilépek a liftből, és meglepve konstatálom, hogy az egész szint halloween díszben pompázik. Ha ez a megfelelő, a sok véres lábnyomra, és az ajtón lévő véres kezek nyomára, amelyek mintha kapaszkodni próbáltak volna, sikertelenül. 

Kopogok az ajtón, egyik lábamról a másikra állok, amikor is a csengőre tenyerelek. Valószínű az agresszivitásom célt is ér, mert felrántja az ajtót Lucian. Bár sosem találkoztunk még a leírások alapján biztos vagyok, hogy aki előttem áll Karra unokabátyja.

Oldalra dönti a fejét és méregetni kezd. Szörnyella kinézetem tökéletesen illik hozzá, és ez megmosolyogtat egyszerre, s rémíszt meg. Egyik szeme körül tökéletes dalmata foltok vannak festve, míg nyakába szegecses nyakörv pihen.

- Azt hiszem, hogy megtaláltam a gazdám – féloldalas mosolya annyira pajzánul hat, hogy szívem szerintem letörölném az arcáról.

- Delia vagyok, Karra küldött fel a meghívóinkért, és valami italt is szeretne.

- Azt ne mondd, hogy nem holt érszeg már most.

- De, pontosan az, és még részegebb szeretne lenni – lépek beljebb, amikor beinvitál. – Cuki a dekor, de kicsit nem gyerekes a jelmezedhez?

Mindenhol cukorkák, tökök, színes szalagok, és még több véres undormány. Rend van, de még is annyi minden okoz káoszt, hogy egyszerre rendetlenséget is érzek. 

- A lányomnak volt itt a bulija tegnap – magyarázza a konyhába elindulva. – Az anyja semmit nem enged meg neki, ami egy kis szórakozás.

- Tehát te vagy a józsaru. 

- Mindig – lép vissza hozzám a helyiségbe feltartva egy üveg whiskyt. – Ezt találtam csak, remélem, hogy megteszi.

- Biztos vagyok benne. A meghívók?

Végigmér újfent, egyáltalán nem leplezve ezt. Közelebb lép, de nem ér hozzám, még is olyan, mintha megtenné. Perzsel a bőröm, és megbabonáz a tekintete, ahogy a szemeibe nézek. Kezemet felemelem, és az ujjammal végig simítok a szegecses nyakörvön, melyet visel. Ujjam tovább szalad egészen a mellkasára, ahol a nyakörvhöz tartozó lánc pihen. Nevetségesen hasonlítanak az apró kövek az én nyakékemhez. Szinte már egy párost is alkothatnának. Mind a kettő mesterien, kézzel készített, egyedi darab. Ez nem is kérdés.

Ismételten találkozik a pillantásom az övével, és a telefonom csörgése megtöri a pillanatot. Hátrébb lépek, és a kijelzőre nézek.

- Karra az, valószínű, hogy megjött a fuvarunk. 

- Hát persze – mocskos vigyorral néz le rám, míg az ujjai között felemeli a díszes borítékokat. – Jó szórakozást.

Lucian

Vagy jó két óra eltelt a találkozásunk óta Deliával. Most itt vagyok a kúria előtt az erdő mélyén, messze a várostól. Nem vagyok rendszeres vendég itt, még is mindenki ismer. Garrett sokszor próbál meggyőzni, hogy a tagságommal létező előnyöket használjam ki, és dugjak egy jót, ami az elején még működött is, de már nem tudok az agyonhasznált lányokra nézni úgy, és inkább az undor, mintsem a vágy kéje ragad magával.

Sokan vannak a bálteremben, ahol a rendezvény tartva van, mint a felsőbb köröknek puccos halloween parti. Szerencsére sok arcot nem ismerek fel, annak ellenére, hogy többen is felismernek engem. Elvégre is nem vittem túlzásba az öltözéket, ám tökéletesen passzolónak érzem a kúria lényéhez.

Körbe pillantok a termen, és a VIP részlegen meg is találom, akiket keresek. Egyenesen oda indulok, de alig teszek két lépést, és már is tapogató kezek érik a testemet.

- Lucian, lehetek a gazdád? – Becca simul hozzám. Nem éppen értette a beköltözés lényegét, mert konkrétan a testét semmi sem takarja.

- Éppen őt keresem – veszem le a mellkasomról a kezét.

- Ugyan, tudod jól, hogy milyen jól bántam veled.

- Hálás vagyok érte – ezzel ki is kerülöm.

Utánam nyúl ismét, de kirántom a kezemet a kezéből, és faképnél hagyom az értetlen lányt, akinek egy puncivakarás nem ártana. Csak nem tőlem.

A biztonságiak könnyedén engednek át a kordonon, fel a VIP részleghez, ahol a barátaim vannak. Nem igazán vesznek észre, előszőr Garrett menyasszonya, Abby lép irányomba enyhén spiccesen.

- De sármos fiú, végre, hogy itt vagy!

- Én is örülök neked, Abbs. 

Csókolom arcon, igyekezve az erőteljes sminkjét kikerülni. 

- Luciii – Karra vág fejben a kezében lengedező lufival. – Upsz! Végre, hogy ide értél.

- Gondolkoztam, hogy erre egyáltalán szükségem van-e.

- Gyere tesó, ezek megőrültek – Garrett nyom a kezembe egy poharat, és fel is hajtom a whiskyt, amely életmentőnek bizonyul. – Máskor szólj rám, hogy ne hagyjam magam Abbynek.

- Tudod, hogy csak rád kell néznie, és már is azt teszed, amit mond.

Tekintetemmel körbenézek a helyiségen, hogy kik is vannak jelen, s azonnal megakadok Deliánál. Pezsgős pohár pihen a kezében, miközben az unokahúgommal, Karrával rázzák a seggüket. Delia feneke olyan csodásan ring, hogy szinte a szemeim követik minden mozzanatát. Leülök egy bárszékre, és kikérek még egy italt, de folyamatosan a figyelmem a lányé.

- Most vagy a húgodat tartod szem előtt, vagy Delia ragadta meg a pórázt.

- Szellemes. Mit tudsz róla?

- Azon kívül, hogy Karra barátnője? Nem sokkal többet. Jó a segge.

- Örülök ennek a megállapításnak.

- Bébi, kellene még egy kis pezsgő – Abby jelenik meg mellettünk és üres poharát kocogtatja.

Felnevetek a becsiccsentett lányon. Garrett szándékosan kevesebbet rendel mindig Abbs kedvencéből, mert túlságosan hamar önt fel a garatra.

- Kicsim, van még Dannynél, de kérlek vegyél vissza – mormogja neki a barátom, és mellém beesik a pultra Delia.

A másik oldalra fordulok, hogy jobban szemügyre vegyem a lányt. Dannynek, a pultos srácnak magyarázza nagyon lelkesen, hogy melyik pezsgőből kér.

- Nem lesz kicsit sok? – szólok közbe, mikor az üveget kikapja a srác kezéből.

- Hello, Lucian.

- Szörnyella.

Elmosolyodik, poharába tölt közbe pezsgőt, mely úgy tűnik, hogy túl is szalad a pohár peremén, de gyorsan oda hajol, és leissza azt. Vörös ajkait megnyalja, majd újra széles mosolyt vesz fel. 

- Upsz.

- Talán óvatosabbnak kellene lenned.

- Talán nem kellene más dolgába beleütnöd az orrodat – nyúl felém, és érinti meg az orrom hegyét. Illata megcsap, a csuklóját elkapom. – Amelyik kutya ugat, nem harap – közelebb lépve az arcomba mondja. 

Felmordulok, és határozottan közelebb rántom magamhoz.

- Ne szemtelenkedj.

Kirántja a kezét a kezemből, a nyakamban pihenő nyakörvhöz, s a hozzátartozó lánchoz nyúl. Incselkedik vele, közelebb hajol még hozzám, mivel ülök, így arcunk egyvonalban van, így könnyen közeledik. Szájunk szinte már majdnem összeér, lehelete perzsel, tekintetünk találkozik, dob egy puszit, hátat fordít és lógva hagy.

Legalábbis nagyon próbálkozik, mert a keze után kapok, el is érve őt vissza rántom a lábaim közé. Háttal ér hozzám, egyik keze a combomon pihen meg.

- Ne játszadozz, mert harapok – mormogom a fülébe, és a cimpáját a fogaim közé is kapom. Megszorítom a csípőjét és elengedem, mire ellép tőlem, hátra sem néz, de karjaim között éreztem remegését, és ez mindet elmond a számomra.

 

 

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő elteltével, de csak arra leszek figyelmes, hogy le nem tudom már hosszú ideje venni a szemeimet a ringó csípőjéről. Igyekszem vissza fogni magam, leginkább víz, ami a torkomon folyik le, mert ha nem így lenne, már rég elrángattam volna a táncoló emberek köréből. 

- Rád fér – tolja elém a konyakot Danny.

- Kösz Dan.

Fogadom el, és túlságosan is hamar látom a pohár alját. 

- Most már nem duzzoghatsz itt – Karra libben hozzám, alig áll a lábán, széles vigyora még szélesebb lesz, ha ez lehetséges. – Ez a kedvenc számom! Jössz és táncolsz bátyókám.

Reagálni sincs időm, mert beránt a barátai körébe. 

- Kár, hogy nem egy csődörnek öltöztél – Blake emeli meg a fején pihenő cowboy kalapját. – De egyefene, Delia megkaphat – kacsint rám, és a csupasz seggét, amit nem takar a nadrág, rázni kezdi. 

Mindig megállapítom, hogy az ilyen bulik már nem nekem valók, de ahogy meglátom Deliat felém táncolni, meg is ragadom, mikor kartávolságon belülre ér. Annyira incselkedő, annyira fiatal. Mellkasa az enyémnek feszül, kesztyűs keze a vállamra csúszik, ujjai egészen fel a tarkómig kalandoznak, majd vissza egészen a mellkasomig, ahol megragadja a nyakamban lógó szegecses nyakörvről a láncot. Az öltönyöm szétnyílik, a keze a mellkasomon kezd el kalandozni, de annyira nem merészkedik, hogy az ingem alá kalandozzon. Keze köré tekeri teljesen a láncszemeket, eléggé közel tartva magához engem. Csípője a kezem alatt mozog, miközben a dal szövegét énekli, amit eddig nem is hallottam ezelőtt, de cseppet sem érdekel semmi más az előttem vonagló lányt leszámítva.

- Bátorra ittad magad, kicsilány?

Megrántja a láncot, lélegzetünk eggyé válik, ahogyan közelebb kerülök hozzá, és egymás szemeiben veszünk el.

- Úgy láttam, hogy elveszett voltál – formálja a szavakat a vörös ajkakkal. – Talán a megfelelő gazda hiányzott mellőled.

Hátat fordít, de a láncot nem engedni el, engem nem enged el. Egy poharat kap a kezébe a pultról, és hálás vagyok, hogy az én vizes poharam az. Úgy issza ki, mintha ezer éve nem vett volna magához folyadékot. 

- Üres a szokásos – veregeti meg a vállam Garrett. 

A szokásos.

Keserédes íz jelenik meg a számban. A szokásos szoba, ahova egyedül menekültem el, amikor senkivel sem akartam találkozni hosszú ideig. Leginkább a közösségi terekben mozogtam a lányokkal, sőt, kifejezetten ott, de Deliával, ha ezt megtenném Karra a farkamat vágná le.

- Levegőre van szükségem – azt hittem, hogy elenged, de nem így tesz.

Szinte utána kell iramodnom, ahogy a póráz láncát nem engedve magával vonszol engem is. Ringó csípővel halad át a vendékez között, és páran megnéznek, de az is annak köszönhető, hogy engem szemlélnek a nő karmai között. A lépcsőhöz érünk megtántorodom, egy pillanatra, mert azt hittem az előkertbe szeretne menni.

Érzi a bizonytalanságom, hátra néz, kissé megrántja a láncot, így követem. Szemeim gazember módjára tapadnak a formás fenekére, amely szinte az arcom előtt van. Megnyalom a számat, és hűségesen követem fokról-fokra. 

A folyosóra érünk, melynek falai vörös bársonyborításúak, ahogyan a padló vörös kárpittal burkolt. A vörös fényben, a félhomályban a vonali még élesebbé válnak, forróbbá, vágyottabbá. A folyosó legvége felé igyekszik, melyen egy hatalmas erkély van és jobbra pedig egy másik folyosó, ahol az én magán szobám is található. Bizsergést érzek. Szigorúan tart, egy pillanatra sem enged el.

- A világ végére viszel?

- Szeretnéd, mi? – sandít rám hátrafelé. 

Kitárja az erkély ajtaját és kilép a csípős hidegbe, egészen a korlátig megy, és a kivilágított kertre nézve áll meg. Mivel nem enged el, és a közelébe is akarok maradni, teljesen a hátához simulva állok meg, kezemet a csípője ívén pihentetve. 

- Meg fogsz fázni.

- Tudtommal én vagyok a te gazdád – utal a szituációnkra, és hátrább lép, mivel teljesen megszünteti a fennmaradt millimétereket is a testünk között.

- Semmi jónak nem vagyok az elrontója.

Ajkam a fülét érinti, másik kezemet előre simítom egyenes a hasára, és annyira jó érzés a karjaimban tartani, mintha ezer éve erre vártam volna, pedig még egy napja sem ismerem. 

- Kissé becsiccsentettél, és tényleg meg fogsz fázni.

- Akkor nem vagy elég közel hozzám – fordul meg a karjaim között. 

Annyira kicsi, törékeny, és én tényleg szeretném az éjszaka alatt összetörni, hogy reggel finoman rakjam össze az apró, finom darabkáit. Átkarolom, és érzem, hogy remeg. Leveszem magamról a zakómat, és köré terítem. Elengedi a láncomat, de én nem eredek futásnak, sőt, szorosan tartom, de a hideg szinte már tényleg csontig hatoló. Csendben áll a karjaim között, izeg-mozog, így megelégelem a friss levegőt, ami szerencsére kellően tisztábbá tette a gondolataimat.

- Menjünk be, megfagysz. 

Nem ellenkezik. Kézen fogom, és a szobámhoz vezető folyosóra viszem, egyenesen a helyiségbe. Mellettem lépked, zakómat jobban összefogja a testén. 

- Most viszel a kínzó szobádba?

- A gyönyörre gondolsz? – nézek le rá, mire halovány mosoly jelenik meg az arcán.

Beütöm a kódot a falon levő panelba, és beengedem magunkat a helyiségbe, ahol már csend fogad bennünket. Minden úgy van, ahogy hagytam, leszámítva a tisztaságot, amiért a személyzet felel. Megnyugvás érzése kerít a hatalmába, ahogy szembe fordulok Deliával.

Megáll előttem, érzem a feszültségét, és türelmesen várok, annak ellenére, hogy nem éppen a türelem a legfőbb erényem, most megadom neki az időt. Az időt, hogy feldolgozza a részleteket, hogy a gondolatai a lehető legjobban tisztuljanak ki. Olyan csend ölel bennünket körbe, hogy már szinte rémísztővé válik. Akkor lélegzem fel, mikor beljebb lép, a cipőjét lerúgja, és a puha szőnyegen kinyújtóztatja a lábujjait. Táskáját a cipője mellé ejti és beljebb lép a térbe, amely annyira durvának tűnik hozzá képest. 

- Azt hiszem ez az érzés mindennél jobb – fordul felém.

- Biztos vagy benne? 

Mosolyog, már cseppet sem olyan nagyszájú, mint azelőtt. Meg van illetődve, a zakómat a fotelbe dobja, és onnan néz rám.

- Mik a terveid velem? – lépked vissza felém. – Becsábítottál ide, kissé becsiccsentettem, de teljesen a tudatomnál vagyok.

- Szerencsémre, nem díjazom az eszméletlen lányokat.

Előttem áll meg, le kell rá nézem, és pedig határozottan megragadja a láncot a nyakamban, és lehúz magához. Leheletünk egybe olvad, orromba kúszik teljesen az illata és még többet akarok tőle. Éhes vagyok, fenem a fogaimat rá.

- Szerencsédre én teljesen a tudatomnál vagyok.

Kezem végigsimít az arcán, egészen fel a fekete-fehér parokáig, melyet a földre hajítok, és a barna haja a vállára omlik. Kesztyűs kezére csavarja a láncot és hátrafelé beljebb lépked, én pedig figyelek, hogy véletlen se ütközzünk semmibe.

- Meg akarlak csókolni – vallom be. – Fel akarlak falni.

- Akkor ne tétovázz.

Lehajolok, szájára teszem a számat, és teljesen falni kezdem. Kezem mindenhol elkezdi bebarangolni a testét, a fenekénél meg is állapodom, mely tökéletesen a kezembe simul. Megmarkolom, felemelem, és a lábait a derekam köré csavarja, ám a nyakamban lógó láncot egy pillanatra sem engedi el. Talán azt hiszi, hogy itt hagyom, de ez nem történhet meg. Leteszem az ágyra, melyen két lábon meg is áll, majd kibontja az ingem anyagát, ami hamar a földre kerül. Lerángatja magáról a kesztyűket, csupasz tenyerével érinti a felsőtestem, és jelenleg nem is tudok jobb érzést elképzelni a világon. Melegem van, a vér a füleimbe lüktet, a légzésemet kapkodom, még többre vágyom.

- Szabaduljunk meg ettől – rángatom meg a ruháját, és meg is perdítem. Számat a hátának nyomom, apró csókokkal halmozom el a bőrét egészen fel a nyaka vonaláig, ahol nyelvemmel nedves csíkot hagyok. – Gyönyörű vagy.

Szinte felgyorsulnak az események, a szívének ritmusát a tenyerem alatt érzem, a csókjait a testemen, a számon, a nyelvem úgy fedezi fel a testének minden apró szegletét, mintha félnék, hogy többet nem látom. Hanyatt fekszik a fekete szatén ölelésében, és a lánccal együtt magára húz, teljesen a szájára, ahol a nyelvünk vadul találkozik, míg a combommal az övét kényszerítem, hogy széjjelebb tegye.

Melle a tenyerembe simul, míg mellkasa hevesen emelkedik minden lélegzetvételénél. Lenyúl kettőnk közé, és mire feleszmélek ködös elmémből, már magába is csúsztatja a farkamat, ami eddig idegőrlő módon akart minél közelebb kerülni hozzá. Minden külső tényezőt kizárva, minden fejfájás, mely holnap ér minket, most nem számít, csak a pillanat, ahogyan közel tart magához, hogy a vörös ajkakkal csókol, hogy az öle annyira magába szív, mintha mindig is ide tartoztam volna.