2016. szeptember 4., vasárnap

Érdes érintések



Nevetve szaladok a gyerekek után, akiknek a kacagása visszhangot ver a dzsungel mélyében. Minden annyira friss és csodás. Állatok egyvelegének hangja néha felhangzik, s élettel telivé varázsolja az egész területet. Hatalmas, még én is csak ezen a felén jártam, de a növényzet, és az itt élő mostanra már barátságossá vált állatok elérték, hogy bátran merjek belépni.
Pár hónapja kerültem édesapámmal a közeli faluba, ahol is tanárként foglalatoskodik az ott élő bennszülött gyerekekkel. Eleinte nem igazán lelkesedtem az ötletért, de ahogyan a csodás tájat megpillantottam az ideérkezésünk napján, már is le vett a lábamról a látvány, s az emberek kedves fogadtatása. Természetesen eleinte kissé bizalmatlanok voltak, de apám kedves mosolya és szavai meghatották az itt élőket, s a törzs főnökét.
Én fiatal korom ellenére is remekül megértem a szót a gyerekekkel, akikkel szívesen töltöm az időmet, amikor nem éppen édesapám szavain kell csüngeniük. Imádni valóak, s nyitottak. Rengeteg mindent tanultam már most tőlük, ahogyan nekem is sikerült új dolgokat mutatnom nekik. Eleinte kisebb nyelvi nehézségekbe botlottunk, de a taníttatásuk értelmet nyert, mert már szépen beszélik a nyelvünket, míg én is kezdem kapiskálni az övéiket.
– Három, négy, öt... – kiáltom a számokat, ahogyan haladok sorban egy fának dőlve, míg arcomon egy igen terebélyes mosoly ül. – Tíz! – jó hangosan mondom, hogy minden lurkó meghallja, hogy a keresésükre indulok.
Megfordulok, a ruhám anyaga a lábam körül kissé megpördül, s minden lépésemet követi, amelyet előre teszek. Széles vigyorral nézek be minden növényzet mögé, olykor még a fákra is. Ujjaim a fák törzsein végigszaladnak, ahogyan a lépéseimet teszem, s árgus szemekkel kémlelem a hatalma területet, amelyet a növényzet sem vetett meg.
Mocorgásra kapom fel a fejemet, így magam mögé nézek, de senkit nem látok, csak pár mozgó indát. Visszafordulok előre, s az ég felé fordítom az arcomat, ám a lépéseimet nem szakítom meg. Melegem van a fülledt időnek köszönhetően, s a talpaim alól apró reccsenések hangja hallatszik, amely elárulja, hogy merre is tartok. Kisebb nesz vonja ismételten magára a figyelmemet, s apró kuncogás. Benézek az egyik növénnyel ellepett terület mögé.
– Megvagytok! – nevetek fel, mire a gyerekek is nevetésben törnek ki, s kacagva kezdenek el kiszaladni a fák közül.
Felegyenesedek, s beljebb megyek a fák sűrűjében. Magamban dalolászni kezdek, lábaim követik szorgosan egymást, hirtelen kisebb sikoly szökik ki a számon. Elnevetem magam, s az elém érkező fiúhoz közelebb lépek.
– A szívbajt hozod rám – ölelem meg vigyorogva.
– Ne haragudj – mosolyog le rám, én pedig egy kisebb koszt letörlök az arcáról.
Testét most sem borítja már, mint egy lenge anyagdarab, a haja hasonlóan kusza, de a mosolya ugyan olyan csodálattal kápráztat el.

Még csupán pár napja érkeztünk meg a közeli törzshelyre, ahol bennszülöttek élnek igen szerény körülmények között. Apa a fejébe vette, hogy ide szeretne hosszabb időre költözni, hogy megismerje a kultúrájukat, s ahogyan ő a többiektől, ők pedig tőle sajátíthassanak el dolgokat.
Kissé bátortalanul lépek be a dzsungelbe, amely pár percnyi gyalogútra van a falutól, ahol élünk. Egy kedves fiú felajánlotta, hogy elkísér, de én leintettem, hogy megleszek. Tisztában vagyok azzal, hogy vadállatok lapulnak meg a növényzet mögött, mélyén, de ez nem tántorít el. Ha már itt vagyok, szeretnék látni mindent. Vagy legalábbis, amit lehetséges.
Különböző madarak énekhangja színesíti meg a fák közötti életet. Elmosolyodom, s bátrabban beljebb merészkedek. Lábaim alatt apróbb faágak roppannak össze, míg a nedves talaj kissé besüpped a lépteimnek következtében. Nem igazán van ösvény, legalábbis itt, így ahogyan gondolom, úgy haladok előre. Párás légkör vesz körbe, s ruhám anyaga a bőrömhöz tapad. Hajam kócos kontyba van fogva, s az abból kikandikáló szálak, arcomat megfelelő felületnek találják ahhoz, hogy ráragadjanak.
Hangok csapják meg a fülemet, amelyek mocorgásra emlékeztetnek leginkább. Oldalra kapom a fejemet, s próbálom elhitetni magammal, hogy az egyik kis srác gondolja viccesnek az egészet. Beljebb merészkedek még jobban, mögöttem a kinti tér már oly messzinek tűnik, de nem foglalkozom vele, mindössze arra ügyelek, hogy valamelyest egyenesen haladjak előre, hogy könnyedén visszataláljak.
Ismétlődő mocorgásra kapom fel a fejemet, s megdermedek. Hátrafelé lépek, míg egy fa törzsének neki nem ütközök. A szívem a torkomban dobban, a lélegzetem szapora, a vér pulzál az ereimben, s a víz még jobban ver, mint eddig. Zilált hajamat kisimítom arcomból, míg egyik növényzetről a másikra kapom a tekintetemet. Ujjaim a szoknyám anyagát gyűrik össze, a fülem sípol, és csak a levegőt kapkodom, annak reményében, hogy eljut a tüdőmig, amely jelenleg nehézkes.
Egy zöld mögül előbukkan egy nem éppen kedves állat, a fogait is megvillantja, amely tettével egyáltalán nem éri el, hogy megnyugodjak. Szinte teljesen felpréselődök a törzsre, már a bőrömbe mar egy-egy kéreg, míg az állat egyre jobban közeledik. A gorilla nem hátrál meg, a fogait barátságtalan módon villantja meg. Megjelenik még kettő, s még kettő. Nagyot nyelek, s már csak a gyenge fohászkodás, amelyben bízni tudok. Egyre közelebb merészkednek, míg egyáltalán nem csevegő hang szökik ki a hatalmas szájukból.
Oldalra kapom a fejemet újabb mozgást hallva, és értetlenkedve meredek az indán közeledő fiúra, aki felkap, s elmar a gorillák haragja elől. Szorosan kapaszkodok a fiúba, aki egy vastagabb fa ágán állapodik meg, s le is ül, míg a kezemet továbbra is biztosan fogja a bizonytalan testtartásomnak köszönhetően. Lábaim megremegnek, mikor lepillantok az alattunk elterülő erdő mélységére, s a gyomrom is mordul egyet. Elszakítom a pillantásomat a messzi talajtól, inogva, de leguggolok, míg a lábaim között meg nem támaszkodva leülök, combjaimmal a vaskos ágat közrefogva.
Megragadja a teljes figyelmemet a fiú, aki hiányos öltözetben, kissé koszosan, kócos hajjal mered rám a nagy zöld szemeivel. Egyik keze a combján pihen, míg a másik lassan, megfontoltan kinyúl felém, mintha valami éles fenevad lennék, akitől félnie kellene.
Nagyot nyelek, szinte hallani is lehet, míg egyik hosszú ujjával a hajam felé nyúl, s az összecsapott kontyomból kihúz óvatosan, ügyetlenül egy tincset. Felfelé pillantok, mintha csak a mozdulatait követném. Homlokom ráncba szalad, értetlenül vizsgálom tettét, ahogyan egy tincsem előre bukik. Ezután közelebb hajol, míg arcán értetlenség tükröződik, s szagolgatni kezd ott, ahol éppen ér.
Oké – nevetek fel, s vállaira csúsztatom a kezemet. – Ez elég bizarr ismerkedés!
Eltávolodik minimálisan, de a kíváncsi tekintetét még mindig rajtam legelteti. Arcomról lejjebb vándorol, majd vissza lassan, ráérősen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az én szemeim a meztelen, enyhén izmos felsőtestén nem kalandoznak el. A falatnyi anyag a csípője körül nem bíz túl sokat a képzeletre.

Elmosolyodom az emlékre, ám Harry érintése a kézfejemen vissza is ránt teljesen a jelenbe. Abba a jelenbe, ahol már senkitől sem tartok, ahol már könnyedén közlekedek a zöld területen. Harry igyekezett megtanítani az inda rejtelmeire is, de nem igazán járt sikerrel. Több nevetés, kisebb karcolások és még kevesebb komolyság uralt akkor bennünket.
– Mit csináltok?
– Bújócskázunk – felelem vidáman, s megsimogatom a kézfejét. Értetlenül mered rám, én pedig ennek láttán el is nevetem magam. – Mindig van egy ember, aki számol, a többiek elbújnak, aztán meg kell keresnie annak az egynek mindenki mást.
Teljesen egyszerűen hadarom el neki a lényegét a játéknak. Annyira furcsán aranyos, hogy az alap emberi dolgokkal sincs mindig tisztában.
– Értem – biccenti félre a fejét. – Este kijönnél ide?
– Hát nem is tudom – lépek közelebb kissé, s a nedves hajába túrok. – Talán ráérek.
Elvigyorodik, s lassan közeledni kezd. Lehunyom a pilláimat és várom, hogy puha ajkai az enyéimet érintsék, ám, ahogy a szánk érinti egymást, megszólal.
– Akkor később.
Mire felnyitom döbbenten a szemeimet már csak azt látom, ahogyan egy inda segítségével távolodni kezd tőlem. Megrázom a fejemet vidáman, s a többiek megkeresésére indulok, abban reménykedve, hogy senki nem látta meg Harry alakját.

*

Kilépek a kunyhóból, melyet apámmal osztok meg. Már senki sem sertepertél idekinn, s édesapám is már az igazak álmát alussza, így minden gond nélkül, reményeim szerint, észrevétlenül hagyom el a házat, s a kis falut. Minden csendes, nyugodt, békés, és ez engem is nyugalommal tölt el. Ami egyedül elborzaszt, s minimális félelemmel tölt el, az a sötétség. Mindössze a Hold fénye ragyogja be gyér fénnyel a teret, ám, ahogy a lábaim a dzsungel talaját érintik, már is komolyabb sötétség száll le.
Hangosan felkiáltok, mikor a kezemnél fogva felránt valaki. Gondolkoznom sem kell, hogy rájöjjek, Harry az, csupán a meglepettség miatt hagyta el kiáltás a számat. Felnézek, de nem látom meg a csodás szemeit, mert egy fánál megállapodik, s engem is felhúz maga felé. Csábos mosolyát formálja az ajka, melyet viszonozok.
– Kapaszkodj belém – utasít, s hátat fordít, én pedig mint egy kis majom, a hátára csimpaszkodok.
Kezeim a nyaka és a hóna alatt fogják át, amíg a lábaim, a derekát ölelik körbe. Már is magához ránt egy indát, a válla felett rám mosolyog, s már el is rugaszkodik. Annyira könnyedén, egyszerűn megy egyikről, a másikra, hogy én csak pislogok nagyokat. Embert meghazudtolva mozog, tart engem és töretlenül előre halad. Egyik fáról a másikra kerülünk egy szempillantás alatt, fogalmam sincs, hogy már hányat is hagytunk a magunk mögött, de élvezem, s a mosolyom levakarhatatlan.
Sejtelmem sincs, hogy hova tartunk, mert mindig a hozzánk közelebbi oldalon találkoztunk, de most már bőven beljebb kerültünk. Harry kizökkenthetetlen az üteméből. Érzem, ahogyan az izmai meg-meg mozdulnak minden pillanatban. Fejemet az övének döntöm, s látom még így is, még ha csak kicsiny részét, de mosolyog.
Messze fényt látok. Nem erőset, de némi fény, amely arra enged következtetni, hogy a dzsungel egyik széléhez közeledünk. Combjaim szorosan ölelik körbe a keskeny csípőjét, míg a kezeim is feszesebbé válnak, ahogyan fáradni kezdenek az izmaim.
– Mindjárt ott vagyunk.
Nem hazudtolja meg magát, valóban percek sem telnek el, amikor egy hatalmas fa tetején egy építményen áll meg, s még mindig velem a hátán lép beljebb a peremtől. Végigsimít a kezeimet én pedig jobban hozzápréselődöm.
– Ha gondolod, már leszállhatsz, maki – vigyorog szemtelenül.
Lecsúszok a testén, ő pedig megragadja a kezemet.
– Még soha nem hoztál ide – állapítom meg, míg a szemeim szinte éhesen akarnak mindent látni azonnal.
– Nem, rajtam és a szüleimen kívül ember még nem járt itt.
Húz maga után, át a kis építményen keresztül míg egy belsőbb térbe nem érünk, ahol gyümölcsök hevernek egy tálban. Elvigyorodok, vagy talán el sem tűnt a mosolyom, már magam sem tudom megállapítani, mert a boldogságom nem igen lankad egyetlen pillanatban sem.
Talán túlságosan is jó kedvem van, de nem akarom rejtegetni ezt. Harryvel tényleg, őszintén mindig jól érzem magam. Eleinte nehéz volt, sok mindent el kellett magyaráznom neki, majd sok beszélgetés után a kezeimbe nyomott egy aprócska, enyhén már kopottas könyvet, amely naplóként szolgált, s az édesapja írt. Elolvasva a sorokat már is sok minden tisztábbá vált, s ezeket vele is megosztottam. Mivel állatok között nevelkedett, nem tudta értelmezni a leírt, kissé kusza betűkkel rendelkező sorokat, de én minden egyes betűt megosztottam vele.
– Ezt építették a szüleid vagy esetleg te?
– Ő utánuk maradt – bólint, s leül mellém, míg magához veszi a tálat.
Felém kínálja, de megrázom nemlegesen a fejemet.
– Harry – vonom magamra a figyelmét, amint egy falat gyümölcsöt a szájába vesz. – Még mindig áll az ajánlatom, hogy velünk tarthatsz.
– Nem lehet.
– Miért? Egyedül vagy, itt élsz az esőerdő közepén, ez sehova sem fog vezetni.
– Nem vagyok egyedül. Rengeteg testvérem és barátom van. Itt nőttem fel.
– Ember vagy és neked emberek között, a civil életben van a helyed – túrok hosszú hajába a tarkóján.
– Nem lehet, sajnálom – ismétli magát, s arrább tolja a tálat. – Maradj itt velem.
– Ez őrültség lenne, Harry.
Kisimít egy tincset az arcomból, majd az számon is végighúzza a mutatóujját.
– Itt az ideje, hogy őrültségeket tegyél.
– Azt hiszem, az indán közlekedés már annak számít – suttogom a szemeibe nézve, míg a nyelvem enyhén megérinti az érdes ujját.
Elneveti magát halkan, s közelebb hajol. Ujjait az ajkai váltják fel, ahogy megcsókol, míg kezei az arcomat fogják közre, hogy biztosan tartson. Lágyan érint még, talán túlságosan is finom, de minden pillanatát élvezem, s akarom. Még többért sóvárgok. Lábaimat magam alá húzom, a csókunkat megszakítom, majd ruhám szegélyét megkeresem, ujjaimmal összegyűröm, s kínzó lassúsággal kezdem el megszabadítani magamat az anyagtól. Tekintetünk teljesen egybekapcsolódik, amíg arcomat nem takarja el pár másodperc erejéig az anyag. Mindössze egy bugyiban ülök előtte, de nem feszengek. Vágyom arra, hogy az érdes ujjpercek a bőröm felszínét felkarcolják, míg lágy ajkai nedves csókokat hagy a felhevült testemen.
Szinte már hallom, ahogyan a levegőt kapkodja, s ez megmosolyogtat. A tudomásom szerint még nem volt szexuális kapcsolata, s ennek a tudata még nagyobb vággyal áraszt el. Tekintetével óvatosan pillant le, mintha attól kellene tartani, hogy bármi nemtetszésemet is mutatom, amiért a szemei végigpásztázzák a testemet.
Egyik keze a mellemnél az oldalamra csúszik, de én megragadom, s felállok. Ő is követ engem. Kis puszit csenek tőle, aztán a bugyim a bokáim köré esik, ahogyan az én segítségemmel az ő ágyékát takaró anyag is. Hajába túr, én pedig elmosolyodom ismételten rajta.
– Amit a megérzéseid sugallnak – suttogom, s a testének simulok, felpipiskedem majd az ajkait az enyémekkel egyesítem egy forró, szenvedélyes csókba.
Derekamat körülöleli, míg a szabad keze a mellem felé csúszik, s finoman megmarkolja. Tenyere a bimbót érzékeny, éppen csak érinti, mire a szájában hal egy egy sóhajom. Nyakát kezdem el behinteni nedves csókokkal, olykor a nyelvem is érinti a bőrét, s az izmai folyamatosan megfeszülnek érintésemre. Letérdelek elé, felnézek rá a pilláim alól, míg ő is térdre ereszkedik, s lassan elfektet. Szánk újra egymásra talál, keze a testemen siklik, mire a lábaimat terpeszbe teszem. Egyiket az ő combján átvetem, míg a kezemmel az övét ragadom meg. Csókunkat nem megszakítva irányítom a csiklómhoz, melyet meg is érint. Kellő erősséggel mutatom neki a simogató, izgató mozdulatokat. Elszakadok tőle, a szemhéjaimat felnyitom, s ő a homlokát az enyémére helyezi. Ajkaink súrolják egymást, a kezemet elveszem, és hagyom, hogy ő maga simogasson. Erekcióját érzem nekem simulni, ahogyan az orgazmus is hamar rám tör, ám megfogom a csuklóját, és elveszem az ölemtől. Elmosolyodok biztatóan, amikor kérdően néz rám, s közén nyúlok. Ujjaim a péniszére simulnak, s lágy csuklómozdulatokkal kezdem el kényeztetni. Felszisszen, fogival alsó ajkamba mar, majd elengedi azt. Száját újfent magamévá teszem. Nem gondolom, hogy szavakkal kellene bármit is magyaráznom. Harry könnyedén teszi, amit mutatok neki, s ismeri meg az új érzéseket.
Csókunk közben elkezdek felemelkedni, míg ismételten a térdeimen nem találom magam. Harry a kunyhója falának dönti a hátát, én pedig minden gondolkodás nélkül mászok az ölébe. Nyelvünk egybegabalyodik, míg csípőmet mozgatni kezdem felette, amíg le nem nyúlok, s magamba nem vezetem erekcióját. Felsóhajt megkönnyebbülten, s amint mozogni kezdek, a csípőmet ragadja meg ösztönösen. Homlokomat az övére helyezem, kezeim a vállain pihennek, míg néha kisebb csókokat váltunk.
Meglep, amikor a fenekembe markol, s felnyög az élvezetes pillanatoknak köszönhetően. Hajamba túr, lehúz magához, s éhesen a szám után kap, míg én könyörtelenül mozgatom a csípőmet, s fogadom magamba újra, s újra.

2 megjegyzés:

  1. Na hát igen. Szögezzük le hogy alapból imádom a Tarzant és mikor már meg láttam a képet éreztem hogy azért lesz köze hozzá és mikor elkezdtem olvasni nos levettél a lábamról. Annyira tetszett hogy volt benne a múlttal kapcsolatos kis rész itt is és hogy annyira jól összeraktad hogy mikor mi történjen meg hogyan. A végét is nagyon jól megírtad nekem tetszik hogy az írásaid nem összecsapottak. Kijelenthetem hogy te igen is csak igényes munkákat adsz ki a kezeid közül és ezt azért én becsülöm benned. Meg ahogy írsz hogy is mondjam minden egyes szavaddal elvarázsolsz a hatalma alá kerít az egész sztori arról nem is beszélve hogy sokszor érzelmi hullámvölgybe kerülök emiatt ezt persze nem is bánom hálás vagyok érte mert nagyon de nagyon megéri és ez itt is pont ugyan így történt egyszerűen faltam a sorokat és egyszerre sok fajta érzelem megmozdult bennem.

    VálaszTörlés
  2. ez nagyon szuper történet volt. :) harry imádni valo volt benne :) kis esetlen de pont ezért volt olyan édes. :) egyszoval szuper volt. :)

    VálaszTörlés