2016. június 30., csütörtök

Night Changes

Mosolyogva, kissé szél fújta hajjal igazítom meg a fekete ruhámat. Míg az óra mutatója az öt órát tudhatja magáénak, s a kávézóban dolgozó lányon a korai idő tökéletesen meg is látszik. Tekintete kába, míg az elvitelre készülő kávémat készíti. Olykor egy kisebb ásítás is elhagyja a natúr ajkait, amely tette átragad rám is. Matt pirosra festet ajkaim elé emelem a kezemet, s ásítok egyet, majd a napszemüvegemet igazítom meg, ami az orrnyergemen pihen.
A lány ráhelyezi a poharamra a tetőt, majd felém nyújtja a zacskóval, amelyben már a kiválasztott áfonyás muffin lapul. Megköszönöm és már visszhangot verve magam után a csendes üzlethelyiség falai között, távozok. New York szele eléri a bőrömet, s kissé megcsípi. Hiába a nyári évszaknak, a hajnalok még mindig didergést okoznak az embernek. Leintek egy sárga járművet, s becsúszok hátra a már agyonhasznált ülésre, amely néhol már rojtosra használódott. A sofőr széles mosollyal néz rám a visszapillantón keresztül, de én mindössze elhadarom a lakásom címét, s már lopok is egy falatot az édes reggelimből, s kortyolok a forró italból, amely kissé megéget. Elfintorodok. Mindig így járok, annak ellenére, hogy pontosan tudom, a kávé nem hűl ki másodpercek töredéke alatt.
– Itt jó lesz – szólok a férfinak, aki furcsállóan pillant rám.
– Ez még nem azaz utca – világosít fel, mintha nem tudnám, hogy merre is járnunk, s hol is lakom.
– Igen, tudom, de kérem álljon meg!
Előveszem egy kézzel a tárcámat, s a megfelelő összegnél kicsit többet a markába nyomok a tolakodó férfinak, majd sietve kászálódok ki a taxiból. Hangosan csapom be az ajtót, de nem annak köszönhető, hogy feldúlt vagyok, csupán a véletlennek. Hiába húzom el a számat, a férfi a korai forgalommal tovább is halad.
Az alig pár dolláros táskámnak a pántját megigazítom a vállamon, s harapok egy újabb falatot a muffinból, miközben sétálni kezdek. Nem a legjobb döntés volt a gyaloglás, de csak pár utcányit kell megtennem. Iszok egy kortyot a kávéból, amely még mindig éget, de a csípős levegőben muszáj pár kortyot magamba tuszkolnom.
Sorra haladok el az épületek előtt, amelyek magukban drága üzleteket rejtenek. Mindegyiknek a kirakata csodás, ám egy ragadja meg minden alkalommal a figyelmemet. Megállok, s a hatalmas, fekete márványozott épület falait nézem, míg a reggelimet tovább fogyasztom. Hatalmas ezüstös betűkkel van felírva: Yves Saint Laurent. Nem sok betekintést enged az üzletbe, de így is lenyűgöző számomra.
A márkás ruhák, cipők, kiegészítők összessége lehengerlő. Sóhajtok egyet, s megjegyzem újfent magamban, hogy egyszer ha csak egy kulcstartót is, de szerzek innen. Fogalmam sincs, hogy hányadik alkalommal sétálok el már előtte, de első látásra szerelem volt, ezt kijelenthetem.
További lépteimet ásítások sokasága kíséri. Bekanyarodok a sarkon, ahonnan már tökéletesen látom a lakóházak tömbjét. A szemetesbe hajítom a papírokat, majd megnyújtom a lépteimet. Minden végtagom sajog, a nap már jön fel, és az emberek mozgolódása tölti meg lassacskán a várost. A lépcsőfokokat sóhajtva teszem meg, míg a táskám mélyére túrok. Otthon felejtettem a kulcsomat, ismételten. Ennek tudatában a kapucsengőt megnyomom és várom, hogy a derék szomszédom megnyomja a gombot, s az ajtón be tudjak menni.
– Ki az? – álmos hangja elárulja, hogy felébresztettem.
– Mr.Roberts, kérem engedjen be.
Felsóhajt és megnyomja a gombot, én pedig a meleg épületbe lépek. Megszabadulok a napszemüvegemtől, s lerúgom a cipőimet is.
– Megint maga! – hallom meg az épület legtetején élő férfit.
– Jó reggelt – nézek fel a lépcsőfordulóban és mosolyogva üdvözlöm a csíkos pizsamában levő, pár szál hajjal rendelkező férfit, aki szúrós pillantásokkal illet.
– Hajnalok hajnalán nem illik felébreszteni minden áldott nap a szomszédját! – zsörtölődik, de én még továbbra is mosolyogva nézek rá fel.
– Tudja, Mr.Roberts a dolgos emberek ilyenkor már a lefőtt kávéjukat isszák.
– A kávém még messze van, én pedig csak egy nyugodt reggelre vágyom, amikor nem a maga hangja ébreszt fel, és az átkozott kaputelefon!
– Halkabban, felébreszti a szomszédokat – teszem mutató ujjamat a szám elé.
– Maga... – mutat rám. – Még egyszer ilyet tesz, hívom az erkölcsrendészetet!

– Ugyan, Mr.Roberts – legyintek. – Más örülne, ha én ébreszteném, maga meg itt zsörtölődik.
– Ne próbálgassa a türelmemet – sziszegi.
– Ha visszamegy a lakásába, hagyom, hogy egy fotóanyagot készítsen rólam.
– Valóban? – mosolyodik el, és a drótkeretes szemüvegét megigazítja, én pedig szelíd mosollyal az arcomon bólintok. – Mikor?
– Talán, valamikor – dobok egy puszit, és belépek a lakásomba, hogy végre nyugovóra térjek.

*

Végigsimítom a kezemet a ruhámon, a cipőimbe kényszerítem a lábaimat, és a kontyba fogott hajamra is utolsó pillantást vetek. Amint mindent tökéletesnek találok, Kitárom a hálószobám ajtaját, és a vendégek elé lépek. A zene már megtölti az egész lakásom területét, a cigarettafüst ködöt varázsol a falak közé, az emberek társalognak a pezsgő pedig fogy.
– Már mindenki téged keresett – ragadja meg a kezemet Michael és megperdít a tengelyem körül. – Mint mindig, most is lélegzetelállító vagy.
– Oh, köszönöm – mosolygok, s a konyhapultról elemelek egy pohár pezsgőt. – Hogy érzitek magatokat?
– Ide invitáltál bennünket, te pedig a parti felénél meg is jelensz. A szokásos baba – kacsint rám, és az öltönye zsebébe dugja a szabad kezét.
– Nagyszerű! De most üdvözlöm a többieket is.
– Milyen elragadó vagy – koccintja a poharát az enyémének Samuel.
– Kedves tőled – húzom meg az italomat, a poharam szélén pedig nyomot hagy a vöröslő rúzsom. A látvány mosolyt csal elő belőlem. – Mindig igyekszem.
– Hé, ki az a kifinomult férfi a sarokban, whiskyvel a kezei között?
A lányra nézek, akit nem ismerek, de minden bizonnyal ő tisztában van azzal, hogy én vagyok a házigazda.
– Egy nagymenő – emelem számhoz a talpaspoharat. – Felesége van, de azt rebesgetik, hogy nem kerüli a magadfajta hölgyek társaságát sem.
– Akkor remek alkalom, hogy bemutatkozzak neki – vigyorodik el, majd kifújja a füstöt, és a tömegen keresztül halad, míg a kék öltönyt viselő, enyhén őszes tarkójú férfi előtt meg nem áll.
Elkapom a fejem, amint egy kéz csúszik a derekamra. Mosolyogva nézek fel az érkezőre, aztán újabb, s újabb szóváltásba keveredek. Még több vendég érkezik, s ez addig meg, amíg a lakás egyik pontjából a másikba már szinte lehetetlenség eljutni. A pezsgő vészesen fogy, de szerencsére egy derék férfi érkezik egy kartonnal. A zenét túlharsogja az össze-össze koccanó üvegek hangja.
– Itt az utánpótlás, emberek – kiáltom el magam, amikor is dübörgés hangja ragadja meg a figyelmemet. Elindulok az ajtó felé, és boldogan tárom ki azt. – Oh, Mr.Roberts, miben segíthetek?
– Azonnal vessen véget ennek a parádénak, vagy nem állok jót magamért! – fortyogja. Most is a csíkos pizsamáját viseli, pár szál haja össze-vissza, míg a drótkereset szemüveg ferdén áll.
– Ugyan, maga sem szeretné, hogy a vendégeim rosszkedvűek legyenek, holmi szomszédi viszály miatt – legyintem le, s nevetve újabb korty pezsgőt döntök magamban.
– Mindenkit küldjön haza! Ez egy tisztességes ház, az emberek aludnak ilyenkor, maga pedig holmi pezsgőt iszogat, és felháborító dallamot dúdolgat!
– Kérem, fejezze be a zsörtölődő hangvételt. Nem tesz jót a szívének, Mr.Roberts – bájosan pillantok rá, de az ő feje csak egyre pirosabbá válik.
– Maga akarta! Figyelmeztettem4, most megnézheti magát!
Hátat fordít, s a lépcsőknek veselkedik, én pedig kuncogva csukom be az ajtót, hogy visszatérhessem az édes pezsgőzéshez a kedves emberek körébe. Táncolok egyet-kettőt, s felhajtók még pár pohárka pezsgőt. Nevetek, felszabadultan érzem magam, míg pár ember közben megérkezik. Sejtelmem sincs, hogy kik is ők, de már egy pohárral a kezükben nevetnek jóízűen, én pedig koccintok velük.
A zene vált, ám olyan ütemek is keverednek benne, amelyek furcsálló tekintetemet idézik elő. Jobban fülelek, s ekkor hallom, hogy az ajtó felől dübörögnek.
– Nyissák ki, itt a new york-i rendőrség!
Leteszem a poharamat az asztalra, elhaladok egy férfi mellett, kire egy mosolyt villantok, a kezem pedig a kezén csúszik végig. Beiszkolok a fürdőszobába, a zuhanyfüggönyt elhúzom, én elnevetem magam, ahogyan egy falánk párt találok a kádamban.
– Ne haragudjatok – motyogom.
Lerúgom a cipőimet, feljebb emelem a szoknyám alját, és a kád melletti ablakot feltolom, s kilépek a tűzlépcsőre. A pár néz, de a fiú hamar újra megszerzi a lány figyelmét, s a nyelvük ismételten találkozik. Visszacsukom az ablakot, majd a lépcső felé megyek, ám megállok, ahogyan a függönyön keresztül látom a lakásomban belépő felügyelőket, mögöttük Mr.Roberts-el. Csak nevetek, ám tovább haladok, mert az idő hideg már a késői órákban. A fém érintése didergést okoz, s már is úgy érzem magam, mintha hajnalban az utcán sétálva a luxusüzletek kínálatát szemlélném.
Felmegyek egy emeletet és belesek az ablakon, ahol ég a villany. Senkit nem látok, így nyúlok, hogy feltoljam a nyílászárót, ám ekkor lép egy törülközővel a dereka körül ki a fürdőszobából egy finom testtel megáldott srác. Elhalad az ablak előtt és a szoba másik felén elhelyezkedő komódhoz sétál. Mielőtt még lehetősége lenne kihúzni az egyik fiókot, feltolom az ablakot, és minden gond nélkül bemászok a lakásba. Ahogyan a szőnyeg puha, meleg anyagát érinti a talpam, lehúzom az ablakot, és megfordulok. A srác értetlen tekintettel áll előttem még mindig vizes testtel, talán lógó törülközőanyaggal a csípőjén.
– Segíthetek valamiben?
Mély hangja a fülembe kúszik, s szinte már simogat.
– A felső szomszéd vagyok – mondom, és bátran beljebb lépek, hogy felfedezzem a hálószobát.
– Tehát te vagy, aki elfelejtett meghívni a bulijára?
– Hát, minden bizonnyal, de ha tudom, hogy ennyire észvesztő testtel rendelkezel, nem hagytalak volna le a listáról.
Elneveti magát, míg én végighúzom az ujjamat a fa íróasztalon, amelyen kották hevernek, pár polaroid fotó mellett, s egy barna bőrkötésű napló. A könyv felé nyúlok, hiszen a kíváncsiságom nagy, és eléggé erkölcstelen is.
– Azt nem kellene – jegyzi meg a mellkasa előtt összefont kezekkel.
– Miért? – villantom meg fehér fogsoromat, s visszahelyezem a könyvet oda, ahol találtam.
– Mindenbe beleütöd az orrod?
– Hm, lehetséges – bólintok, s egy fotót veszek a kezembe. – Los Angeles?
– Jártál már ott?
– Nem, de sok képet láttam már róla, és csodásnak tartom, bár nem annyira mint a sarkon túli YSL üzletet. Az lekörözhetetlen számomra. Mondhatni, hogy egy külön világ.
– Hogy lehet szebb egy divatüzlet, mint egy város?
– Sejtelmem sincs, de én így gondolom – helyezem a fotót az egyik kotta tetejére.
– Érdekes gondolat – túr bele a vizes hajába. – De még mindig nem feleltél arra, mit is kerestél oda kin? Illetve, minek köszönhetem a látogatásodat?
– Ó, csak a parti, tudod – nézek rá már teljesen, s lerogyok a székre. A lábaimat keresztbe teszem, a kezeimet pedig a lábaimon pihentetem meg. – Ismered Mr.Roberts-et?
– Igen, egyszer már volt szerencsém hozzá. Nem kaptam még a főbérlőtől kulcsot a kapuhoz, és ő hozzá csengettem be. Nem igazán volt kedves, és valami lánynevet kiabált a folyosón.
– Biztosan az én nevemet – rázom le a dolgot. – Szokásom elhagyni a kapunak a kulcsát, és nem igazán tolerálja, ha reggel felébresztem.
– Akkor már értem, hogy miért is volt annyira kedves – vigyorog. – Mi a helyzet a lakásodban? Tudomásom szerint illetlenség lelépnie a házigazdának.
– Igen, szóval Mr.Roberts kihívta a rendőrséget.
– Te pedig felszöktél hozzám? – szalad ráncba a homloka, én pedig felállok.
– Nem igazán szimpatizálok a rendőrség embereivel – lépdelek közelebb.
– És valaki tudja, hogy itt vagy?
– Nem, nem hiszem – ingatom meg a fejemet. – Különben mi a neved? Még nem találkoztunk, ami meglepő. Minden szomszédot ismerek. Általában reggel mindenki üdvözöl Mr.Roberts-nek köszönhetően.
– A múlthéten költöztem még csak be. Harry a nevem – lenéz a selyemruhába bújtatott alakomra. – A te nevedet pedig már tudom, a rendes szomszédunknak köszönhetően, aki mind a kettőnket kedélyesen enged be. – kuncogva értek egyet, ám ő végighúzza az ujját az arcom vonalán. – Bájos vagy, igazán.
– Bájos?
– Igen, ez a megfelelő szó a jellemzésedre. Azt hiszem, hogy ez mindent elmond rólad.
– Bájos – ízlelgetem a szót.
– Jössz egy tánccal, szomszéd – csúsztatja a kezét a derekamra.
– Valóban?
– Ha már nem hívtál meg a zűrös estédre, igen, itt kell egy táncot lejtened velem – somolyog.
– De hát zene sincs.
Nyelvével végig szánt az ajkain, majd dúdolni kezd, s megfogja a kezemet, majd a halk dallamokra ringatni kezd magával. Zöld szemei igézően hatnak rám, az arcom enyhén kipirul, érzem, ahogyan a melegség átjár, a ruhám pedig a lábaim körül himbálózik a mozdulatoknak köszönhetően. A fejét közelebb billenti, a kifújt levegője megcirógatja az arcomat, s az ajkai a felhevült bőrömhöz érnek. Lepillantok, s ekkor tudatodul bennem, hogy még mindig csak a könnyed anyag takarja alsó testét. Felfedezésemnek köszönhetően, s annak, hogy az enyhén kidolgozott hasfala, a fekete minták teljesek megigéznek, a lábára lépek.
– Hamupipőke inspirálta öltözet?
– Tessék? – nézek fel zavartan, de a mosolyom most sem lankad.
– Elhagytad a cipellődet.
– Oh, igen a fürdőmben hagytam, amikor menekülőre fogtam.
– Mindent értek. De, ha esetleg bekopognak azok a csúnya rendfelügyelők, mit teszünk?
– Cselekedjünk, hogy ne halljuk őket, az elménk ködös legyen, s messze ne is érdekeljen bennünket, hogy türelmetlenül verik az ajtódat.
Szemei csillognak, már mind a két keze a derekamon pihen, ám nem tétlenkednek rakoncátlan, hosszú ujjai. A ruhámat felfelé gyűri, a levegő a csupasz lábaimat megcsapja, és jóleső hidegrázás éri a testemet. Amint kellő mennyiségű anyag kerül a markába, a kezei is megmozdulnak, én pedig kuncogva, mint egy kislány, emelem fel a karjaimat, hogy a selyem anyag lekerülhessen a testemről. A kontytűk a következők, melyeket eltűntet, így lágy hullámokban esik vállaimra a hajam. Ekkor néz végig rajta, míg én billegek előtte.
– Azt hiszem, hogy kissé becsíptem – állapítom meg, míg az ujjam végigvándorol a mellkasán egészen a köldökéig, s a szőrcsíkon is végigszalad bátran, amely a törülköző anyaga alatt veszik el. Elragadtatva magam, ujjamat az anyag alá dugom, és minimálisan meghúzom, s az megadva magát hull a lábai köré.
– Meg kell állapítanom, hogy a becsípett változat eléggé a fogamra való – kacsint rám, s a derekamnál fogva közelebb von magához.
– Azt hiszem, hogy ezt bóknak veszem – simulok a testéhez.
Féloldalas mosoly, két édes, kisfiús gödröcske, s az eszem már tényleg a ködös közegben igyekszik megtalálni önmagát. Szája éhesen tapad az enyémére, ám még csupán kóstolgat, a keze a hátamon szánt végig, egészen a fenekemig, s a francia bugyi anyaga alá nyúl, s úgy markol meg. Ajkai között hal el egy nyöszörgésem.
Elkezd lépkedni, így kénytelen vagyok hátrálni. Nyelve enyéméhez furakodik mohón, keze már a hajamban, s kissé tart, még is húzza a tincseimet, mely tettével bizsergést okoz a fejbőrömben. Teljesen elveszek, átadom magam neki, és örülök, hogy pár pohárka pezsgő lecsúszott a torkomat, s bátorítást ad, bár tudom, hogy az ital nélkül is hasonló vágyat váltana ki belőlem. Kétség sem ahhoz, hogy a fejemet vesztettem már akkor, amikor végigsasszézott a szobája területét, hogy megszerezzen valamit a komódból. Persze megakadályoztam, de én ennek csak örülni tudok. Már teljesen meztelen testtel, enyhén nedvesen érintkezik az én testemhez. A mellem a mellkasának nyomódik, és az érintkezés hatására a mellbimbóim megkeményednek, s finoman karcolják a bőrét. Nyelve végigszalad mind a kettőn, a melltartóm hiányának köszönhetően. A ruhám nem engedélyezte a darab viselését, de ezt cseppet sem bánom. Remek választás volt.
Sejtelmem sincs, hogyan, miként, mikor kerültem ilyen helyzetben, de felette támaszkodok, combjaim között az arca, míg pajkos tekintettel a más lüktető ölemet nézni. Nagyot nyelek, alsó ajkamat pár pillanat erejéig a fogsoraim ejtik rabul, majd a péniszére koncentrálok. Ujjaim kellő szorossággal fonódnak rá, s újabb nyelés következik. Szemhéjaim lecsukódnak, ahogyan nyelve a redők közé csúszik, míg kezei a combomat, s a fenekemet simogatják. Megremegek, és kételkedem abban, hogy a kezem, és a térdeim megtartanak. Felszisszen, mire magamhoz térek a mámort keltő nyelvcsapások sokaságából, és lazábbra engedem a hosszát körülvevő ujjaimat. Nyelvemet végigfuttatom rajta éhesen, s a tetején megcsillanó váladékot is eltüntetem, s megízlelem édesen sós ízét. Ajkaim közé engedem, amennyire csak tőlem telik, és próbálok arra koncentrálni, hogy örömet okozzak neki. A korlátaimat feszegeti a helyzetünk. A kéj úgy árad szét a testemben, mintha nem ismerne könyörületet, és tudom, Harry valóban nem ismeri ennek a szónak a jelentését.
Torkomat érinti meg a hossza, de nem hagyom abba, hiába is nyomja felfelé türelmetlenül a csípőjét. Nyelvem vágyakozva csúszik rajta végig ismétlődően, ahogyan az ő nyelve, s formás ajkai teljesen kiszipolyoznak. Erőmet vesztem, de érzem, hogy már közel van, így kissé gyorsítok, a kezem is mozog, s érzem, hogy megremeg a számban. Nagyot nyelek, a szemeim még mindig csukva vannak, s csak ízlelem az örömnedvét. Ajkaimon végigszántok a nyelvemmel, s a farka tetején is, hogy minden cseppje az enyémé legyen.
Homályos tekintettel hanyatlok mellé, ám ő a lábaim közé fészkeli be magát. Mosolya levakarhatatlan. Nyelve végigszalad a számon, s egy puszival is megajándékoz, míg az ujjait a csiklóm ellen nyomja. A fejem oldalra hanyatlik, ám a szemeim felnyílnak, amint vad kopogtatásnak visszhangja keveredik a zihálásunkkal. Harry mutatóujját a szám elé helyezi.
– Emlékszel? Nem érünk rá – csókol bele a számba.
Őrült, ha azt hiszi, hogy hagyom az ujjait elszakadni alsó felemtől. Jobban kitárulkozok előtte, a mellkasom gyorsan emelkedik, s süllyed, és már többre vágyok. Kezeim ismételten Harry hímvesszőjére találnak, de érzem, hogy tökéletesen készen áll arra, hogy a testeink egyesüljenek. Az ajkaim elszakadnak egymástól, s egy néma kiáltás következtében teljesen elveszik bennem. Lábaim a csípője köré tekerednek szinkronban az újra felcsendülő kopogással. Harry a nyakam vonalán nyelvével egy nedves csíkot hagy, míg ütemesen kezd el mozogni, és a második orgazmusunk felé sodorni a már így is forró testünket. Néha elcsattan egy csók, de a mozgása nem lassul. Ujjaim végigszántják a hátát, s a kezeim alatt érzem, ahogyan az izmai minden másodpercen megmozdulnak a bőre alatt. Szemeibe nézek, ő is az enyéimbe, és mind a ketten a maradék, józannak nem nevezhető eszünket elvesztjük.

1 megjegyzés: