2016. május 1., vasárnap

Várakozó élvezet

- Biztos mindegyik cím valós?
Nézek a mellettem ülő Lexire, aki a telefonján, a jegyzeteit bámulja, és másolja át a pontos címet a Google térképbe. Már sokadjára teszem fel az ehhez hasonló kérdéseket, ő pedig mindig elmondja, hogy többször is megnézte. Hiszek neki, nem arról van szó, hogy nem, csupán annyira örülök, hogy sikerült eljutnom idén nyáron Londonba, és most az egyik olyan srác házához megyünk, akit egy szempillantás alatt vetkőztetnék le. Igen, igen, többször is eljátszottam már ennek a gondolatával, de hát álmodozni és reménykedni nem tilos, nincs igazam? És, hát ne felejtsük el, hogy valóban a világ egyik legjobb pasijáról beszélünk.
- Igen, az ő címe! Minden itt van, ne aggódj, ha így elbasszuk, akkor beleugrok a Temzébe.
- Én meg löklek – jegyzem meg.
- Igen, számítottam rád – nevet fel, és felém fordítja a telefonját, hogy megmutassa merre is kell mennünk, ha leszállunk a metróról. - Látod? Megy ez simán, minden megvan, már csak le kell szállni, aztán gyalogolunk, nagyjából fél órát - emeli égnek a tekintetét.
- De ha láthatom, megéri.
- És mennyi esélye is van annak, hogy látjuk?
- Hát ötven százalék, de több, mint a semmi, Lexi! - mutatok rá a valóságra, mire egyet ért.
Leszállunk a metróról, szinte a végállomásig jöttünk. Minden utunknál elcsodálkozok, hogy mekkora város is London, és, hogy a metró végállomása az még messze nem azt jelenti, hogy vége lenne a városnak. Kivételesen a mai napon meleg van, szinte fülledt, párás a levegő. A nap tűz, és az eső már pár napja nem is esett, legalábbis mióta megérkeztem. Igazi nyári idő van, még ha nem is üti meg a negyven fokot a hőmérő, nehezen viselhető el.
Az állomáson az egyik árustól szerzünk egy-egy palack hideg vizet, amely tudom, hogy a későbbi órákban még életmentő is lehet a számunkra. Pár csoki és sós nasi is a táskába kerül, Lexi pedig leemel pár magazint. Hát igen, valóban kitartóak leszünk ma úgy érzem. Kifizetjük a dolgokat majd útnak indulunk, hogy megtaláljuk Louis Tomlinson házát. Nagyjából egy hónapja tartózkodik a városban, hiszen a turné szünetel, ő pedig csak lebzsel, bulizik, és ide-oda járkál. Mindemellett olyan egyszerű dögösséggel öltözik fel minden nap, hogy a megjelenő friss paparazzo képeket látva szinte azonnal lázba jövök tőle. Ilyenkor emlékeztetnek az emberek, hogy vegyek levegőt.
- El sem hiszem, hogy egész nap itt fogunk ülni – pillant körbe Lexi, ahogyan sétálunk a végtelen hosszúságú utcán. - Izgatott vagyok, de előre sajnálom magunkat.
Jobb oldalt semmi sincs, csak fák, és a messzeség, míg a bal oldalunkon a családi házak sorakoznak. Normális járda sincsen, hiszen itt már mindenki autóval közlekedik, mert a tömegközlekedésnek itt vége szakad. Igazi gazdag negyed.
- Csak pozitívan, jól elleszünk.
- Afelől nincs kétségem – néz a telefonjára, hogy jó irányba haladunk e. - Már csak pár perc, reményeim szerint.
Szinte az utca végéig sétálunk, amikor is a már a képekről jól ismert házat megpillantjuk. Mind a kettőnk arcára széles mosoly kerül. A fekete kovácsoltvas kerítés, a téglákkal alkot egységet, míg a ház előtt térkövezve van a föld. Fekete bejárata azonnal hívogatóvá válik, ahogyan a kapunk elhelyezett csengő is, de visszafogom magam, és a légzésemet normalizálni igyekszek. A fehér ablakokon drapériák lógnak, így belátni képtelenség.
- Oké, akkor most délelőtt kilenc van, szóval este negyed tizenkettőig ráérünk, utána már nem igazán tudunk hogyan hazajutni – tájékoztat Lexi. - Szóval mondjunk el pár imát, hogy találkozhassunk vele – ül le az árnyékbe a földre, én pedig csatlakozok hozzá.
- Hihetetlen, hogy itt vagyunk.
- Igen Dorie, egyetértek. Valahogy nem gondoltam, hogy tényleg képesek vagyunk itt dekkolni, amíg meg nem látjuk.
Készítünk pár képet. Együtt, külön-külön és csak a házról is. Muszáj megörökíteni. Elemelek egy magazint, de a fél szemem mindig a telefonom kijelzőjén van, hogy egy update oldal mikor is frissít. Hátha megtudunk valamit Louisról.
- Tegnap megint bulizni volt – tolom Lexi orra alá az egyik lapot, ahol éppen fotók tömkelege van Louisról, ahogyan ittasan, őrök kíséretében hagyja el az egyik belvárosi szórakozóhelyet.
- Ezen nem lepődök meg. Ez a hely az Oxford Street környékén van, azt hiszem.
- Lényegtelen, hogy hol van, ami fontos, hogy valószínű itthon alszik még.
- Tehát felébresszük?
- Dehogy! Pihennie kell még a nagy találkozó előtt – vigyorgok, és a cikket kezdem el olvasni.
Teljesen belemélyedek a sorokba. Szinte olyan részletesen írják le Louis estélyét, hogy már rémisztőnek találom, hogy mennyi mindent is tudnak az emberek. Mondhatni, hogy minden itala is fel van sorolva, kivel beszélgetett, és, hogy milyen lányok is lebzseltek körülötte. Meglepődtem volna, ha a farkát a gatyájában tudná tartani egy estére.
Viszont, ami megnyugvással tölt el, hogy a lapok szerint egyedül távozott, mindössze a testőrei, és Oliék társaságában hagyta el a klubbot. Tehát nagy valószínűséggel egyedül pihen valamelyik szoba egyikében. A házra pillantok, és próbálok rájönni, hogy melyik ablak is lehet a hálószobájáé. A gondolataimból Lexi rángat vissza a földre, ahogyan kissé felkiált mellőlem.
- Niall megérkezett Londonba tegnap éjjel! - mutatja a képet, bár amúgy rángatja az újságot, hogy nem valami sokat látok belőle.
- Oké, fejezd be, mert semmit nem látok! - fogom meg a csuklóját és kiveszem a magazint a kezeiből, hogy normálisan is megtudjam nézni. - „Niall Horan tegnap éjszaka érkezett meg a londoni Heatrow reptérre. Rajongók tömege várt rá, de csak pár intés, és mosoly jutott neki. A szőke hercegük pillanatok alatt távozott a testőrei kíséretében.” - olvasom fel a sorokat.
- Holnap oda kell mennünk, Dorie! Muszáj!
- Oké-oké – nevetek, és visszaadom neki az újságot. - Csak nyugodj meg. Remélem, hogy én nem ilyen vagyok, amikor reagálok valamire.
- Csak azt hiszed!

Már sötétség borítja London városát, de mi kitartóak vagyunk. Fogalmam sincs, hogy hányszor nyálaztuk át az újságokat, vagy éppen kezdtük el számolni az elhaladó autókat, bár errefelé abból sincs sok. Mindent felfaltunk már, és a vizünk is eléggé gyér mennyiségben van már a palackok alján.
- Mit csinálsz?
Nézem Lexit, ahogyan hajolgat és mindenféle nyújtógyakorlatokat csinál.
- Nem érzem már a lábaimat, és a seggem is elzsibbadt a sok ülésbe. A kavicsos beton nem éppen a legjobb – nyafog.
Reagálnék rá, de akkor a házban az egyik szobában a földszinten felkapcsolják a villanyt. Olyan gyorsan pattan fel, mintha csak parázson ültem volna. Lexi is mellém áll, és együtt figyeljük, ahogyan a fehér függönyön keresztül mozgolódást látunk. Pár másodperc töredékéig tart az egész, mert távolodni látjuk. Fellépem a téglázott aljú kerítésbe, miközben kezeimmel kapaszkodok a fekete kovácsoltvas részébe.
- Mit csinálsz? - kikerekedett szemekkel néz fel rám Lexi.
- Pár méter válasz el minket! - világítok rá. - Bekopogok.
- És mit mondasz? Bemásztál a kerítésen, hogy egy képet készíthess vele?
- Nem egészen – lépek át a másik oldalra. - Bemásztam, hogy megnyunyurgathassam!
Felnevet hangosan.
- Te őrült vagy! - oldalra pillant, amint egy autót lát közeledni. - Dorie, a rendőrség!
- Mi van? Hogy lehetnek ilyen kibaszott gyorsak?
A ház bejárata kinyílik, ahogyan a rendőrautó is megáll. Louis lép ki egy nadrágban felső nélkül, mezítláb. Szinte levegőt is elfelejtek venni, amint meglátom. A haja össze van túrva, az arca nyúzott, amely arra enged következtetni, hogy nemrég ébredt fel. Telefon a kezében van, és szinte tökéletesen lép előre, le a lépcsőn, és engedi be a két szolgálatban lévő rendőrt.
- Innen érkezett bejelentés? - kérdezi a férfi kimérten Louis felé fordulva.
- Igen, a szomszédok hívtak, hogy egész nap itt ólálkodnak, de nem én hívtam magukat.
- Értem. Be kell vinnünk őket, hacsak nem ismeri a két hölgyet.
- Nem, nem ismerem őket – vigyorogva rázza meg a fejét, s közben rágyújt.
- Rendben, akkor bevisszük őket, és kérem, maga is jöjjön be most saját gépjárművel, ha kérhetem.
- Természetesen, csak magamra kapok valamit.

Lexivel egymás mellett ülünk az autóban, és egyikünk sem szólal meg. Pár napja még jót röhögtünk, hogy talán a rendőrségen kötünk majd ki, de valahogy most még sem vicces a szituáció. Bilincset nem kaptunk, Louis pedig mögöttünk jön.
- Nézd a jó oldalát – motyogja magyarul Lexi. - Legalább láthattuk.
- Kibaszott tökéletes. És azok a kezek! - szinte fájdalmasan felnyögök.
A rendőrösön egy szobába visznek minket, ahol kikérdeznek bennünket, hogy mit is kerestünk ott, és, hogy miért is másztam be egy magántulajdonban lévő ház előkertjébe. Sejtelmem sincs, hogy mennyi mindent hordunk össze, de az igazat mondjuk, hiszen még sem kirabolni akartuk, az Isten szerelmére! A nő jegyzetel, hiszen le kell írnia minden elhangzott dolgot. Kioktatnak minket a jogszabályokról, és minden tudnivalóról. Szívem szerint visszaszólnék a férfinek, de befogom a szám.
- Mr.Tomlinson nem emel vádat önök ellen, és szabadon távozhatnak – lép be egy harmadik személy a szobába.
Felállunk, a táskáinkat felvesszük és az előtérbe sétálunk, ahol a pultnál Louis áll és minket figyel. Lenézek Lexire, aki röhög, és én is elröhögöm magam. Valóban idióták vagyunk. Elindulunk az irányába, és megállunk előtte, hogy valamit is kinyögjünk, de ő megelőz bennünket.
- Gondoltam, ha már reggel óta ott ültök, akkor elviszlek benneteket. Eléggé kitartóak vagytok.
Mély baritonja élőben, ennyire közelről annyira más. Szinte a fülembe kúszik, és csak még többet akarom hallani, ahogyan beszél. Zsebéből elővesz egy doboz cigarettát, és a formás ajkai közé csúsztatja. Ahogyan kiérünk az épület elé, megnyújtja, és felénk nyújtja. Lexi illedelmesen ellenkezik, én pedig elfogadok egy szálat.
Csendben megyünk az autója irányába, ám Lexi megtöri ezt.
- Nekem itt lakik a közelbe az egyik ismerősöm, ha nem gond, akkor én itt most elköszönnék. És kösz, hogy nem jelentettél fel minket – neveti el magát, ahogyan Louisra néz.
- Semmiség – biccent és megölelik egymást. Amit Louis részéről aranyosnak tartok, hiszen Lexi is a banda rajongója. Még egy gyors képpel megörökítik a napot, aztán felém fordul, és engem is megölel Lexi.
- Aztán használd ki a lehetőséget, majd hívj – suttogja magyarul a fülembe, és elenged, majd búcsút int és már távolodó alakját látjuk.
Beszállok Louis mellé, becsatolom magam, ahogyan ő is, és leengedi az ablakokat, hogy a füst kifele szálljon. Halkan bekapcsolja a rádiót, s kihajt a parkolóból. A tekintetem és a gondolatim elkalandoznak, ahogyan a kormányon pihenő kezeit, ujjait figyelem. Mindig is megjegyzem egy fotót esetében is, hogy mennyire szép keze van, ahogyan a bandában a többiek is.
- Na, és merre laksz? - pillant rám egy másodpercre.
- Hát, valójában jelenleg Lexinél. Pár napja jöttem, két hétre, Magyarországon élek.
- Wao. És, hogy tetszik a város?
- Hát még csak pár helyen voltunk, de gyönyörűnek tartom. Egyszer szeretnék itt élni – vallom be, és kifújom a füstöt.
- Igen, valóban az, bár nagyon nyüzsgő. És hamar megtalálnak, akik akarnak – vigyorodik el.
- Sajnálom a kellemetlenséget, de még nem volt esélyem ennyire közel kerülni egyikőtökhöz sem. És most, hogy itt vagyok, minden lehetőséget megragadok.
- Azért elég bizarr, hogy így kiderítettétek a címem. Mennyire információ kész világban élünk – nyomja el a csikket a hamutartó részbe. - Félelmetes.
- Rendes volt tőled, hogy nem jelentettél fel bennünket.
- Ritkán látok ennyire kitartó embereket. Bár szinte az egész napot átaludtam, de a szomszédom, ahogy a rendőrnek is mondtam, hívott. Ő addigra már szólt a rendőrségnek. Nem igazán megszokott, hogy csak így lányok ülnek a kapum előtt. De tényleg, nem gond, értékelem, hogy a napotokat rám szántátok – néz rám a piros lámpánál. - Éhes vagyok, semmit nem ettem még. Lenne kedved csatlakozni? Ha már a sittről hoztalak ki – neveti el magát és tovább hajt.
- Kétlem, hogy erre nemet lehetne mondani.

*

Louis háza, letisztult, könnyed berendezésű, és kellően legénylakásnak néz ki. Meglepően rend van. Több falon is a bandával kapcsolatban vannak kinn fotók, és hasonló kis ékességek, amelyek megmosolyogtatnak. A családjával is jó pár fotó van, amelyek szélein végig is húzom az ujjaimat.
- Valami olasz megfelel? - jön vissza a nappaliba egy szórólappal a kezében. - Én valami pizzát ennék.
- Megfelel – bólintok rá.
Leül a kanapéra és a telefonját elővéve már telefonál is. Magának valami érdekes nevezetű pizzát rendel, míg nekem spagettit. Leülök mellé, és várom, hogy befejezze a hívást.
- Fél óra nagyjából – dől hátra.
Beszélgetni kezdünk mindenféle dologról, ami csak szóba jön. Furcsa, hogy ő is kérdéseket tesz fel, hiszen nem gondolnám, hogy érdekli bármi is olyan személlyel kapcsolatban, akit valószínű, hogy soha többet nem fog látni. Sajnálatos módon. Leginkább magáról mesél, amelyet én figyelmesen hallgatok, és néha én is visszakérdezek. Beszélgetésünket a csengő zavarja meg. Feláll, és kiszalad a kapuhoz, hogy átvegye a rendelést.
Lepakol a kis asztalra, a számlát összegyűri, és a konyhába menet a szemetesbe hajítja. Evőeszközt, poharat és innivalót hoz.
- Ez jó, vagy valami üdítőt kérsz inkább? - teszi le a két üveg sört.
- Tökéletes – mosolygok fel rá, ő pedig leül mellém a szőnyegre, és felnyitja a pizzás doboz tetejét.
Jó étvágyat kívánunk, és nekiállunk elfogyasztani a vacsorát. Szinte felnyögök magamba, hogy normális ételt is érzek a számban a mai nap után. Méghozzá a kedvencem. Louis felnyitja a két üveget és az egyiket elém csúsztatja. Megköszönöm, és tovább folytatom a még gőzölgő tészta éltüntetését.
Jóllakottan dőlök vissza a kanapénak, és Louis is csatlakozik hozzám, miközben meghúzza az italát. Megköszöntem neki a kedvességét, de csak közölte, hogy semmiség, és örül, hogy ma nem egyedül vacsorázott. Segítek neki eltüntetni a dobozokat, és mindent. Visszafelé az egyik falnál megállok, amelyet eddig még nem láttam. Gyermekkori fotók sorakoznak rajta. Felnevetek egy-kettő fénykép láttán.
- Mi ennyire vicces, Dorie? - a hangja mögül szólal meg, s a nyakamon a meleg lehelete megcsap. A jóleső hideg fut végig a gerincem mentén. - Nem osztod meg velem? - motyogja, és a nyakamra nyomja a puha ajkait.
Ha akarnék se tudnék válaszolni a kérdésére, mert teljesen elködösíti az elmém, ahogyan hozzám beszél, ennyire finoman, ilyen közelről. Érzem, ahogy a kezét a csípőmre csúsztatja és magához von. A fenekem az ágyékához nyomódik, a keze pedig az alhasamon terül szét. A pólóm vékony anyagán keresztül is érzem, ahogyan az érintése éget. Ösztönöz arra, hogy induljak el, én pedig megteszem, míg ő mögöttem mondja, hogy merre is menjek. A földszinten maradva egy szobába irányít, amelynek ajtaját nyitva találom. Az ágy mellett ruhakupac van, és kétség sem fér hozzá, hogy az éjszakai tivornyázásának maradványai keverednek pár adidas márkájú ruhával.
Hirtelen fordít magával szembe, és esik kegyetlen vággyal az ajkaimnak. Nyelve könyörtelenül simul az enyémhez, míg a keze ott simít végig a vágyakozó testemen, ahol csak tud. A kezem a pólója szegélyéhez vándorol, s pillanatok leforgása alatt kapom le róla az anyagot. Nincs időm arra, hogy ilyen közelről is szemügyre vehessem a testét, mert az én felsőm követi az övét, és a szája újra az enyémé után kap vad éhséggel. Barna hajába túrok, és még közelebb vonom magamhoz, ahogyan lassan végigdönt a bevetetten ágyon. A csípője az enyémének simul, a marka viszont a mellemre talál.
- Tüntessük el – mormogja az ajkaimra.
Felemelkedek, és hagyom neki, hogy a melltartómat is lehámozza rólam. Szája a mellemre talál,és ott csókol, ahol csak lehetősége van rá. A lábaimat széjjelebb nyitom előtte, amikor a farmere vastag anyagán keresztül nekem simul az erekciójával. Kezeimmel végigsimítom a testét egészen a formás fenekéig, melyet szemérmetlenül markolok meg. Bőrömön érzem a mosolyát, és felpillant rám, míg a nyelve a mellemen köröz. Előre vezetem a kezeimet a csípőjén és a sliccével megvívom a harcot, melyből én kerülök ki nyertesnek. Nyelvével egy nedves csíkot húz a hasamon, és most ő az, aki a farmerom anyagától szabadít meg engem.
Mire észbe kapok, meztelenül fekszek előtte a gyér fénnyel megtöltött hálóban. Szája a csípőmnél jár, a szívem pedig olyan gyorsan ver, hogy a zilálásommal együtt remek dallammal töltik meg a helyiséget. Belső combjaimon is hagy pár nedves csókot, aztán nyelvével a nedves ölemen simít végig, mire a szemhéjaim lecsukódnak. Ujjaim a lepedőt markolják meg, ahogyan ajkaival és a nyelvével a lüktető ölemet kényezteti. Beletúrok a barna tincsei közé, és teljesen elveszek a gyors, és pontos nyelvcsapásai közepette.
Feltérdel a lábaim között, s mellettem kinyúlva az éjjeliszekrény fiókjából előszed egy óvszert. Türelmetlen gyorsasággal tépi fel, és görgeti magára a kondomot. A fejem mellett megtámaszkodik, én pedig lenyúlok kettőnk közé. Előre billenti a csípőjét és teljesen kitölt. A jóleső érzés elárasztja a testemet, ahogyan mozogni kezd. A tekintetünkkel nem engedjük el egymást, és szinte a lélegzetünk is eggyé válik. Keze a felsőtestemen simít végig párszor, vagy éppen a combomat markolja meg, amely a csípője köré fonódik. A beteljesülés érzése egyre jobban növekszik bennem, s Louis egy pillanatig sem áll le. Testemet erőteljesen tartja extázisban, amíg az meg nem adja magát, s hódol be neki.
Egymás mellett feküdve pihegünk. Csend van, és meglepően nem kínosnak nevezhető. Louis mellkasán pihenek, míg ő a hátamat cirógatja.
- Remélem, hogy megérte egész nap várni.
Elmosolyodok és még közelebb bújok hozzá, míg ő a hajamba puszil.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése