2015. december 27., vasárnap

Royal Differences - 1. rész



Roads 24. Ahol minden évben megünnepeljük Gemma születésnapját. Ez most sincs másként, ezúttal sem változtatott anya a szokásos helyszínen, a mi legnagyobb örömünkre. Vagyis, csak az ő legnagyobb örömére.
Gemma ebben az évben szeretett volna a barátnőivel lenni, és a családi ünneplést otthon akarta tartani, ám erről szó sem lehet. Tartanunk kell magunkat a hagyományokhoz, ami szép és jó, csak egy idő után rettentő unalmas, de egyikünk sem mer vitába szállni anyuval.
    - Harold, elkészültél végre? A limuzin megérkezett, szeretnék minél hamarabb elindulni! – Anya lép be a szobámba, fehér kosztümben. A fekete haja konzervatív kontyban díszeleg a fején, a sminkje visszafogott, elegáns, a lábán pedig egy vérvörös körömcipő ékeskedik, megfelelő összhangot teremtve az ujjai közt szorongatott levéltáskával.
    - Ezerszer megmondtam, hogy ne hívj Harold-nak, anya! – nézek rá dorgálón, mire kicsit oldalra billenti a fejét és felhúzza a szemöldökét.
    - Én pedig ezerszer megmondtam, hogy nem foglak Harry-nek nevezni. A barátaid körében ez talán természetes, de a Harold sokkal felnőttesebb. De, ha jobban tetszik, akkor ezentúl Edwardnak foglak hívni.
    - Egyik jobb mint a másik… - morgom az orrom alatt, miközben a tükör előtt állva megkötöm a nyakkendőmet. Nyílik az ajtó, melyen belép Gabrielle, az egyik bejárónőnk. Pukedlizik egyet anyám felé, nekem pedig fejbiccentve köszön. Észrevétlenül megforgatom a szemem. Amíg anya intő szavait hallgatom, tűröm, hogy Gabrielle rám adja a mellényemet, aztán a zakómat. Úgy érzem magam, mint egy pingvin.
    - Ne feleselj nekem, kisfiam! Kitől tanultad ezt? Lefogadom, hogy az a Malik gyerek viselkedik így a szüleivel. Neveletlen kölyök… - Mondja anya, majd az ágyamhoz sétál és leül rá. Én még mindig a ruhámmal bajlódok, Gabrielle pedig a szobámból nyíló fürdőszobába megy a szennyesekkel. Fortyogok a dühtől, amiért megint Zayn-t szidja, de nem szólok semmit. – Na és? Elhívtad már Sandra Saint-et vacsorázni? A szülei jómódú vállalkozók, az édesanyja, Holly, egy jól működő kozmetikát üzemeltet a belvárosban, az apjának pedig autószalonja van. Sandra pedig egyetemre jár, jogot tanul, ha jól emlékszem. – Anyám hangjában semmiféle szimpátiát nem vélek felfedezni a személyek iránt, csupán a munkájuk miatt ennyire lelkes. Ha egy pékségben dolgozó lánnyal találkozgatnék, nem lenne ennyire elnéző.
    - Miért kell mindig kihangsúlyoznod ezeket? – fordulok felé fintorogva, mire ő kihúzza magát. – Egyáltalán nem érdekel, hogy mit dolgoznak. Ha a szülei munkanélküliek lennének, Sandra akkor is tetszene.
    - Hogy mondhatsz ilyet? Harold, drágám, mi van veled? Régebben folyton ilyen kis fruskák után loholtál, most pedig megelégednél egy tanulatlan, buta kislánnyal? – Kérdezi kétségbeesetten.
    - Természetesen nem, anya. – felelem szemforgatva, de csak azért, hogy neki jó legyen. – Mehetünk? Kész vagyok. – nem vagyok hajlandó tovább hallgatni a hülyeségeit, így meg sem várva a reakcióját, kimegyek a szobából, de a jobb oldali lépcsőszárny közepén megállok, mert utól ér. A felkaromat markolva fordít maga felé, szigorú tekintettel meredve rám.
    - Még ma elhívod Sandrát egy randevúra, megértettél? Ne hozz rám szégyent, kisfiam! Gemma születésnapja ezúttal nagy parti lesz, mindenki ott lesz, akiket a barátainknak nevezhetünk. Még Malik-ék is! Jó lenne, ha összeszednéd magad, és a vacsoránál flörtölnél vele.
    - Hallod magad? Téged semmi más nem érdekel, csak a pénz, meg a jólét! – rántom el a karomat. – Ma a nővérem születésnapja van, vele fogok foglalkozni, nem az általad nekem szánt jövendőbelimmel.
    - Hogy beszélsz velem? – Csuklik el a hangja, a szemeiben pedig könnyek csillognak. Megint jön, ami ilyenkor szokott: a vérig sértettség. Legszívesebben a képébe vágnám, amit érzek és gondolok, de szeretem. Ő az anyám. Nagy sóhajjal leveszem róla a tekintetem, aztán próbálom lenyugtatni magam másodpercek alatt.
    - Sajnálom, igazad van. Ne veszekedjünk, rendben?
    - Nem viselkedhetsz így! Most pedig menj, én megvárom apádat. Gemma már a limuzinban ül. – Megkerül, én pedig utána nézek. Látom, hogy az arcához emeli a kezét, bizonyára letöröl egy könnycseppet, aminek sikerült utat törnie magának. Utálom, mikor ezt csinálja…

Vigyor terül szét az arcomon, amikor átlépem a fogalmam sincs hányadik emeleten lévő – képtelenség észben tartani -, elegáns étterem küszöbét. Egyből megtalálja a tekintetem a négy legjobb barátomat, akik a szemben lévő, fekete pultnál ülnek, beszélgetve és sört kortyolgatva.
A bal szélen Niall Horan nevet épp, Mr. és Mrs. Horan legkisebb fia. Igaz, csak egy bátyja van, de szerintem Karen és Bobby teljesen meg vannak elégedve ezzel a két poronttyal is. A Szöszit csak úgy emlegetjük, hogy ’Az egyszerű fehér gazdag gyerek’. Egy évvel idősebb nálam, így az egyetemen is egyel felettem jár, de néha az az érzésem, inkább van egy tizenhat éves szintjén. Rengeteget nevet, szinte mindenből viccet csinál, ami, ha úgy vesszük, hatalmas előny, mert árad belőle a jókedv és az öröm, de hosszútávon nehéz elviselni.
Mellette Liam Payne nyomkodja az újonnan kapott iPhone-ját, biztos a legfrissebb verzió. Vigyorogva fészkalódik közelebb Niall-hez, és megtudom mondani, hogy egy videót mutogat neki. Ez a mániája, ha talál valamit, ami szerinte izgalmas és megérdemel némi odafigyelést, rögtön az orrod elé dugja. Liam leginkább David Beckham-re emlékeztet, a barátnője, Sophia Smith pedig kiköpött mása Angelinának. Ennek ellenére egyiküket sem istenítjük ezzel, Liam-et leginkább csak Payno-nak becézzük, Sophiát pedig… nos, Sophiának. A kis okostojás Niall csoporttársa, sülve-főve együtt vannak, jóformán mindent együtt csinálnak, na persze Louis-t sem hagyják ki a dolgokból.
Louis William Tomlinson. Igen, Louis-nak hasonló sorsa van mint nekem. Az ő családja áll a legközelebb a Styles famíliához, már születésünk óta barátok vagyunk, és azóta kell elviselnünk az etikett által nyújtott idegesítő szabályokat. Ő a Tommo becenevet kapta, még emlékszem, az én számon csúszott ki legelőször egy házibulin, amit abban az időben sokszor emlegettünk, de nem ezért, hanem mert a szüleim oltári nagy patáliát csaptak, amiért kimaradtam egész éjszakára. Louis jót derült a dolgon, én már kevésbé véltem viccesnek, ugyanis egyhetes szobafogságra ítéltek. Szerencsére ez már bő három éve történt, ma már senki sem foglalkozik vele. Louis a legidősebb közülünk, ő már az egyetem utolsó évében jár, és már javában készül belépni a szülei cégéhez. Őszinte leszek, fogalmam sincs, hogy pontosan miben utaznak, valamiféle divatcég fejesei, amit tavaly indítottak be, de hónapok alatt elérték azt, amire mindig is vágytak. Rengeteg pénzük van…
És végül, de nem utolsó sorban ott van Zayn Malik. Zayn, a legkülöncebb, legtitokzatosabb ember, akivel valaha is találkoztam. Nehéz kiismerni, pedig őt is évek óta ismerem, mégis meg tud lepni minket valamivel a mai napig. Például sosem gondoltam volna róla, hogy füvezik, azt sem, hogy graffitizik, azt sem, hogy imád tetoválni és azt sem, hogy minden harmadnap más lányok mellett ébred. Ezek a dolgok apránként törtek a felszínre, mi pedig tágra nyílt szemekkel reagáltunk mindig, amikor egy ilyen, Zayn személyiségéhez képest abszurd infóval lettünk gazdagabbak. Furcsa, mert egyébként zárkózott és visszahúzódó, szereti a modern művészetet és szeret egyedül lenni. Nehéz belőle kihúzni dolgokat, bár bennünk bízik, nekünk általában mindent elmondd. Mindemellett nagyszájú és, ha megszólal, az üt. Sokat nevetünk rajta, érdekes egy figura. Féltve őrzi a családját minden külső hatástól, számára a szülei és húgai szentek, amit meg tudok érteni, csak ő amolyan anyatigrisként funkcionál őket tekintve, ez pedig néha ijesztő. Zayn, ahogy Liam is, a Szöszi egyetemi csoporttársa, ők hárman egyidősek, de a fekete barátom ritkán tart velünk akárhova is. Ő inkább a szabadidejét a falfestésre fordítja, nem is olyan rég kapott egy lakást a szüleitől, Tricia-tól és Yaser-től, arra a célra, hogy ott kénye kedvére graffitizhessen.
És itt vagyok én, a Styles család legifjabb tagja, a kis „trónörökös”, akit elkényeztetnek a szülei, mégis a saját feje után megy. Nem szoktam hagyni, hogy befolyásoljanak, mert van saját véleményem, van saját akaratom, nem akarom, hogy egész életemben anyám lehetetlen szabályai szerint ténykedjek. Na persze meg vannak az alapvető etikett törvények, amiket a magam érdekében muszáj betartanom, ezenfelül imádom a családomat, sosem bántanám meg őket, de néha igenis muszáj kiadnom magamból a felgyülemlett stresszt, és ez sajnos sokszor anyámon csattan, mint például ma is. Nem könnyű az élet, mi?
    - Harry! – Liam kiabálására felnevetek. Átszelem a köztünk lévő távolságot, nem foglalkozva a rám szegeződő tekintetekkel, aztán átölelem és meglapogatom a vállát, ahogy aztán Niall-nek, Louis-nak és Zayn-nek is, aki most feltűnően jókedvű. – Mi újság? Mondd, hogy jössz szombaton Niall-hez! A szülei elutaznak Madridba, és engedélyeztek egy házibulit! Felfogod ezt? – Liam az ájulás szélén állva hüledezik, eleinte azt sem tudom, kire figyeljek, mert közben Niall a kezembe nyom egy üveg sört, Louis átlendíti a kezét a vállam felett és hangosan nevet, Zayn pedig érdeklődik az állapotom felől. Kész bolondok háza!
    - Hé, hé, hééé, nyugalom, egyszerre csak egy beszéljen, srácok! – tartom fel a kezem védekezőn, mire elhallgatnak mind. – Nem tudom, hogy megyek-e, Payno. Kösz, minden rendben, Zayn. Niall hálás vagyok a sörért, Louis pedig… Min is nevettél?
    - Neked szükséged lesz egy felesre, öregem, mert kizökkentél a közös bandázásból. Már két hete nem jársz el velünk sehova! – Hajol közelebb Liam, visszafojtott hanggal téve egy kisebb szemrehányást.  Mind a négyen kérdőn nézve rám, várnak a válaszra.
    - Anyám kiszemelt nekem egy csajt, teapartikat szervezett, legalább ötször meghívta a Saint családot hozzánk, így alig volt szabadidőm, a maradékban pedig aludtam.
    - Egy csajt? Ki az? – Kérdezi Niall felvont szemöldökkel.
    - Sandra Saint, nem ismeritek. – vonok vállat, ahogy belekortyolok az enyhe alkoholba.
    - Hogy néz ki? – Szólal meg most Louis.
    - Szőke hajú, nagyon szép arca van, középmagas, átlagos testalkatú. Bejön, de utálom, ha anyám rám tukmál valakit. Még szerencse, hogy Sandra értelmes, intelligens és csinos lány. Jól megértjük egymást, szeretek vele lenni. De itt nem is ezekkel van baj… - sóhajtok nagyot a pulthoz lépve, majd felülök egy bárszékre. A bal oldalamra Niall, a jobbomra pedig Louis csap le, Liam és Zayn beállnak a pult mögé, hogy le ne maradjanak a gondjaimról. Mintha lenne kedvem erről beszélgetni…
    - Liam! Azonnal gyertek ki onnan! – Hasít a levegőbe Mrs. Payne hangja, aki pont akkor haladt el mellettünk, amikor a két jómadár befészkelte magát a bárpult mögé. – Olyanok vagytok, mint a tíz éves gyerekek. Nem igaz, hogy nem lehet normálisan viselkedni! – Lép mögém, szikrázó tekintettel bombázva a barátaimat. Visszafojtott vigyorral fordítom el a fejem Niall irányába, aki szintén kínlódik a nevetése lenyelésével. Egyedül Louis nem titkolja a jókedvét.
    - Anya, jóban vagyunk Jason-nel! Észre vette, hogy bejöttünk és nem szólt! – Próbálkozik Payno, mire az anyja nagyot szusszanva továbbáll. Jason a baristák főnöke, őt mindenki ismeri, főleg a mi családunk. Ha felsorolnám a családi barátainkat, egy egész hadsereget állíthatnánk össze az emberekből. – Nos? Mi a baj?
    - Egyszerűen csak szeretnék élni! – bukok ki hirtelen, de ügyelek arra, hogy ne legyek feltűnő. – Tizenkilenc éves vagyok, bassza meg, nekem nem teapartikon kéne ücsörögnöm, meg a könyvklubban mosolyogni a nőkre, akik anyuval rihegnek-röhögnek a télikertben, hanem veletek lenni, bulizni, inni! Már az egyetemet is otthagynám legszívesebben…
    - Könyvklub? Már olyanotok is van? – Grimaszol Zayn.
    - Ja, már egy hónapja boldogítanak minket Mrs. Saint vendégei. Kellett anyámnak pont az ő kozmetikájába betévednie. Azóta folyton nő és nő a könyvklub létszáma, ráadásul mind olyan nők, akiknek dagad a pénztárcájuk.
    - És legalább jól néznek ki? – Húzogatja a szemöldökét Louis. Liam felé nyúl, hogy öklözzenek.
    - Hiszitek, vagy sem, vannak dögös példányok. – mosolyodom el, körbenézve a barátaimon. Épp, mikor egy újabb kortyot akarok a számba tölteni, magassarkú kopogást hallok meg a hátam mögül. A fiúk udvariasan köszönnek anyámnak, én pedig mosolyogva fordulok meg, hogy puszit nyomjak az arcára, de fejét felszegve elhúzódik tőlem.
    - Majd akkor, ha letetted azt az undorító folyadékot. Ahelyett, hogy itt ücsörögsz, megkereshetnéd Mr. és Mrs. Saint-et. Viselkedj végre felnőtt férfi módjára! – Sziszegi parancsolón, mire kelletlenül, de megadóan bólintok. Egy újabb anyuka csatlakozik hozzánk, aki nem más mint Johanna, Louis édesanyja. Nem kevésbé árad belőle a megvetés, amiért itt töltjük az időt, a bárpultnál.
    - William, lennél olyan kedves és itt hagynád ezt a csürhét? Gemmának még oda sem adtad az ajándékodat. Indíts! – Louis-ra sandítok, aki alázatosan bólogat, aztán int felénk egyet, és az asztalunkhoz sétál az anyja társaságában.
    - Gyerünk, te is, Harold! Később is lesz időd a hülyeségre. Indulj! – Anyám tekintete a mögöttem könyökölő Liam-re és Zayn-re vándorol egy pillanatra, aztán Niall-t is megtalálja. Rájuk sem merek nézni, rögtön kiolvasnám a pillantásukból, hogy miket gondolnak magukban.

Az ötösfogatunk egy időre külön utakra terelődik. Én a családommal iszom a finom, drága pezsgőt a hatalmas körasztalunknál, amit egy selyemszerű, bordó terítő fed. Már vagy százszor kisöpörtem az ölemből a lelógó részét, az agyamra megy. Közvetlen szomszédságunkban mulatozik a Saint család, Sandra már többször is felvette velem a szemkontaktust, de egyelőre csak flörtölő mosolyokat váltottunk egymással. Fogalmam sincs, mikor kéne odamennem hozzá, de addig húzom az időt, ameddig csak tudom. Ez nem ellene irányul, egyszerűen csak fontosabb a nővérem születésnapja.
Elmerülök a vendégek vizslatásában, már arra sem figyelek, hogy apám miről magyaráz nekem, csak néha egy ’aha’, vagy egy ’ühüm’ tör fel belőlem. Nagyot sóhajtva fürkészem a Tomlinson-okat, náluk legalább jó a hangulat, mert Tommo-ra nincs ráerőltetve egyetlen nő sem, akivel kényszeredett módon foglalkoznia kéne. Viszont van négy húga, szóval annyira nem is irigylem. Nekem Gemma is elég…
A mellettük lévő asztal vendégei egy kis család tagjai, akiket szintén régóta tudhatunk magunk mellett, mint barátok. Ők Frewen-ék. A lányuk, Audrina Frewen, egy magas, szőke hajú lány, ugyanarra az egyetemre jár, ahova mi is a srácokkal, bár ez nem meglepő. A korombeli ismerőseim kilencven százaléka oda jár. Audrina művészettörténetet tanul, odavan a művészetekért, ahogy én is, ezt a közös nevezőt már az első találkozásunkkor megállapítottuk. Ő az egyik legjobb barátom, bár mostanság elég ritkán találkozunk. Minden szabadidejét a tanulásra fordítja, ami becsülendő, de néha átjöhetne egy teára. Emlékszem, a legelső alkalommal, amikor megmutattam neki a télikertet, almás-fahéjas teát főzött nekünk Patricia, az egyik szolgálólány. Szívesen nosztalgiáznék vele egyszer, de ki tudja, mi lenne annak a következménye. Sandra nem érdemli meg a hűtlenséget, én pedig nem vagyok az a fajta, aki egyszerre több lánynak csapja a szelet. Inkább ők flörtölnek velem, de ez nem jelenti azt, hogy engem akármelyik próbálkozás érdekelne. Ha Sandrát kell randevúra hívnom, őt fogom. Ha jobban belegondolok, ő tökéletes lenne mellém, a szüleim, közülük is főleg anya, imádnák őt! Bármennyire is sóvárgok egy kis kikapcsolódás és szórakozás után, úgy látszik, ez lehetetlen. Fel sem merem hozni a hétvégi házibulit, anyám elsápadna és megint a fejemhez vágná, hogy éretlen vagyok.
    - Harold, drágám, minden rendben? Nagyon elbambultál. – Teszi anya a kézfejemre a tenyerét. Összerezzenek az érintéstől, amely kizökkent a gondolkodásból.
    - Persze, anya. – bólintok. – Szép szülinapot hoztatok össze! – bókolok kedvesen.
    - Köszönöm! – mosolyog rám, az ujjaival pedig gyengéden megszorongatja a kezem. – Gemma is elégedett! Megígértem neki, hogy hétvégén elmehet a barátnőivel egy wellness hétvégére. Jót fog neki tenni a sok cikkírás után. – Mintha az égiek is azt akarnák, hogy legyen egy szerencsés kísérletem a bulival kapcsolatban. Ha Gemma elmehet, akkor én is!
    - Én is elmennék szórakozni egy kicsit. – bököm ki egyszerűen, elnyílt ajkakkal várva anyám válaszára. A villájára bök egy darabkát a csokis süteményből, majd azt majszolva rám néz, hogy folytassam. – Niall szülei elutaznak Madridba. És hát… szervez egy bulit.
    - Miféle bulit? – Kérdezi közömbösen.
    - Házibulit, anya. – felelem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Anya reakciója csak kisvártatva érkezik meg, de tágra nyílnak szemeim, mikor vállat vonva beleegyezik.
    - Rendben. Sandra biztosan örülne, ha bemutatnád a barátaidnak, és eltölthettek egy kis időt együtt. – Néz rám mosolyogva. Görcsbe rándul a gyomrom.
    - Őt nem viszem magammal. – szögezem le, mielőtt nagyon beleélné magát.
    - Hogy-hogy nem? Akkor kivel akarsz menni?! – Méltatlankodik.
    - Anya, ez nem egy bál. Ez házibuli, ahova a barátaimmal megyek. Szól a zene, iszogatunk és táncolunk. Sandrának nem biztos, hogy tetszene és szándékomban sem állt megkérdezni, hogy velem akar-e tartani.
    - Nos, ez esetben felejtsd el. – Anya megtörli az ajkát a fehér szalvétával, ami a tányérja mellett hevert eddig, majd feláll az asztaltól.
Már a keze után akarok nyúlni, hogy visszarántsam és elkezdjek vele kiabálni, amiért ennyire rövid pórázon tart, de akkor egy kis kéz simul a vállamra, mire felnézek és meglátom Sandra gyönyörű mosolyát. Felnyomom magam a székről, a kezembe veszem az övét, majd csókot nyomok a tetejére, hogy üdvözöljem.
    - Nagyon csinos vagy. – bókolok, végig a szemeibe nézve. Az arca pírba borul, de mosoly bújkál rajta. – Van kedved meginni valamit?
    - Igen, egy pohár pezsgő jól esne. – Feleli udvariasan, aztán a hátára helyezve a jobbomat, a másikat pedig fellendítve jelzem, menjen előre. Követem őt a pulthoz, ahol nyomban kérek két pohár, félszáraz pezsgőt. Az asztalunknál édeset fogyasztottunk és tudom, Sandra nem szereti.
    - Örülök, hogy itt vagy. – tartom felé a poharat.
    - Én is. Hiányoztál! – A szó őszintén csúszik ki ajkai közül, de megijedek. Nem mutatom ki a bizonytalanságom, csak somolyogva közel hajolok hozzá, majd az arcára nyomok egy csókot, miközben a szabad kezem a derekára siklik. Az orromba furakodik a parfümjének édes illata, amit mélyen magamba szippantok. Érzékeli, hogy szóban nem viszonozom, amit ő mondott, ezért röviden megköszörüli a torkát, és témát vált. – Igazán kellemes volt múltkor a teaparti. Gyönyörű a télikert, anyukád remek munkát végzett.
    - Vagy inkább a tervező. – nevetek fel, mire ő is.
    - Mindegy, akkor is meseszép!
    - Örülök, hogy tetszik. Bár, megmondom őszintén, sokkal szebb, ha te is ott vagy. Szeretem nézni, ahogy a kis körasztalnál szürcsölöd a citromos teát. Elegáns. – ahogy kell, bókokkal halmozom el, amivel láthatóan leveszem a lábáról. Jól esik vele társalogni, megnyugtat. – A szüleid nagyon kedvesek, aminek őszintén örülök, mert az enyémek néha már az agyamra mennek, főleg anya. – forgatom meg a szemeimet.
    - Ő csak a legjobbat akarja neked.
    - Tudom. Azért vagy itt te.
    - Harry! – Szól rám szégyenlősen, miközben pirult arcát eltakarja előlem a fejlehajtással.
    - Van kedved táncolni? Kérhetünk valami lassú, érzéki számot a zenekartól. – nézek a bal hátsó sarok felé. Egy kis sarokszínpadon állnak a zenészek, anyának még ezt is sikerült elintéznie. Ő nincs megelégedve a rádióból szóló ostoba dalokkal, így úgy döntött, magasabb szintekre emeli ezt a szülinapot.
    - Sajnálom, de nem igazán szeretek táncolni. – Vonja meg a vállát egy bűnbánó arckifejezéssel.
    - Ugyan már, gyere! A kedvemért. – a széles vigyorom láttán Sandra elneveti magát, de másodszor is visszautasít.
    - Nem, Harry, de köszönöm. Inkább sétálni lenne kedvem.
    - Sétálni? Most? – kérdezem, talán kicsit rémültebben, mint kéne.
    - Igen. – Vonja fel az egyik szemöldökét. Látja rajtam a zavart.
    - Gemma szülinapja van, nem szívesen lépek le. De utána bármit csinálhatunk. Amit csak szeretnél. – ismét a közelébe férkőzöm, csókot akarok lopni tőle, de sértődötten kitér előlem. Nyilvánvalóan a tudtomra adja, hogy megbántottam, de sajnos nem érzek bűntudatot. Pedig kellene… - Ne haragudj! Most mennem kell. – mondom, aztán gyors puszit nyomok az arcára, majd visszasétálok az asztalunkhoz, és szóba elegyedek a szüleimmel, akik az egyetemről kérdezősködnek.

Már éjfélhez közeledünk, a hangulat pedig egyre fokozódik, ahogy telik az idő. Az egész helyiség nyüzsög az emberektől, leginkább a szaxofon dallamai töltik be a teret, valamint a vendégek hangos nevetése, cseverészése és éneklése. Annyira tele vagyok a vacsorától – ami bővelkedett a salátákban és húsokban, ezenfelül ott volt még a desszert -, hogy nincs erőm az ülésen kívül semmihez. Az egyetlen ember, aki az asztalnál maradt velem, az anyám, de most kivételesen jókedvűen és felszabadultan nevetek vele apa táncolási technikáján.
    - Sosem volt erőssége a tánc! – jegyzem meg, közelebb hajolva anyához.
    - Hát nem, de az esküvőnkön azért kihozta magából a maximumot. Emlékszem, te Gemmával roptad, és folyton mosolyogtatok rajtunk, mert vagy én léptem apád lábára, vagy ő az enyémre, úgyhogy engem sem kell félteni.
    - Gyere, az én lábamat tuti nem taposod le! – felpattanok a helyemről, és az alsó ajkamat beharapva elvigyorodom, ahogy anyut magam után húzom a parkettre, aki nevetve csapódik a mellkasomnak, én pedig azonnal táncba vonom. – Látod? Nem olyan nagy ördöngösség.
    - Miért nem kéred fel Sandrát? – néz mélyen a szemembe. Már kezd elegem lenni, hogy semmi másról nem tud beszélni, csak erről. Olyan jó volt az elmúlt fél óra, csak nevettünk és beszélgettünk.
    - Kértem, de visszautasított. – felelem szárazon, kerülve anya tekintetét. Visszafogottan mozgunk a ritmusra, anya keze az enyémben, a másik keze a vállamon pihen. Annak ellenére, hogy most egész kellemes a társasága, nincs kedvem szót váltani vele, inkább feltérképezem az üldögélő embereket. Rögtön Audrinát találom meg, mellette pedig Louis-t illetve Niall-t, valamint Sophiát, akivel egy pohár pezsgő társaságában csevegnek. A fiúk Liam felé fordulnak, mikor ő leül közéjük, majd Zayn is csatlakozik. Fáj a szívem, amiért nem lehetek velük.
    - Harold, tudom, hogy ők a barátaid – zökkent ki anya a szavaival, mire rá nézek -, és ezzel nincs semmi gond, csak… egyszerűen vannak fontosabb dolgok is az életben. Ott az egyetem, jó lenne, ha sikerülne befejezned, ott van Sandra, akinél jobb partnert el sem tudnék képzelni melléd, aztán később ott lesz a munka, ami meghatározza majd a jövődet. Egy idő után külön kell élned, ez pedig hatalmas felelősség, ezt te is tudod, fiam.
    - Mindennel tisztában vagyok. De nem tilthatod meg, hogy bulizzak! Szükségem van a szabadságra, anya, ha így folytatod, megfulladok! Sokszor úgy érzem magam, mint egy kalitkába zárt madár. Aki csak enni kap, meg néhány csepp folyadékot, meg… pár kedves szót. Ez nem elég. Hidd el, nem felejtem el, amit egész életemben tanítottál nekem. Ezt sosem feledem, mert fontos nekem. Fontos vagy te is, apa is és Gemma is! De élnem kell. – az utolsó mondatot jóformán szótagolva mondom ki, hogy anya megértse. Egy ideig hezitál, néha rám pillant, valamikor pedig oldalra néz, de végül megadóan sóhajt egyet.
    - Oké, elmehetsz hétvégén Niall-hez. – Egyezik bele, amitől megszűnik bennem a szorongás. Hatalmas vigyorra húzom a számat, aztán hirtelen elengedem őt, leállítva mindkettőnket a mozgásban, tenyereim közé fogom az arcát, majd puszit hintek a homlokára. Boldogan intek felé, ahogy a srácok irányába indulok, akik meglepett, de annál örömittasabb arckifejezéssel fogadnak.

Mire eljutok odáig, hogy megkeressem Sandrát, eltelik legalább két óra, az alkohol pedig kifejti hatását a szervezetemben. Csak annyit érzek, hogy jó kedvem van, nem szédülök, nem dülöngélek, csupán vigyorgok mint a tejbetök. Visszatérek az asztalunkhoz, ahol immáron nem csak az én családom, hanem az eddig szomszédnak tekintett Saint família is mulatozik. Egyből kiszúrom Sandrát, aki ugyan rám néz, még mindig fellelhető némi sértődöttség a szemei csillogásában. Az enyémben maximum a vodka fénylik…
    - Elmondanád, hogy eddig merre jártál? – Kérdezi Sandra visszafojtott hangon, mikor levágódok mellé a székre.
    - A barátaimmal voltam. – felelem mosolyogva. Nem tetszik a számonkérő hangja, de nem foglalkozom vele, fő a békesség.
    - Egész végig arra vártam, hogy bocsánatot kérj tőlem.
    - Tessék? – értetlenkedem, mert fogalmam sincs, miért kéne bocsánatot kérnem tőle.
    - Nem mentünk el sétálni. Más a kezét törné értem. – Mondja kissé nagyképűen, azonban be kell látnom, igaza van. – Ne haragudj, nem úgy értettem. – Hajtja le a fejét szabadkozva. Túl hamar ítéltem el. A keze után nyúlok, hogy megfogjam azt, a másikat pedig az álla alá helyezve kényszerítem a szemkontaktus kialakítására, amit kelletlenül, de megtesz.
    - Ebben nem vitatkozom. Gyere, menjünk! – biccentek fejemmel az ajtó felé. Sandra arcára hatalmas mosoly ül ki, anyám pedig érdeklődve tekintget felénk. Észre veszem, és odamegyek hozzá. – Anya, apa! – nézek ide, majd oda. – Mi elmegyünk Sandrával. Szeretnénk szívni egy kis friss levegőt, de ha nem bánjátok, hazavinném a limóval. – a szülei hálásan pislognak rám, az én szüleim pedig büszkén húzzák ki magukat. Vagyis megint csak anya, apa egyetlen pillantásával is a tudtomra tudja adni, hogyan érez irántam.
Mielőtt kilépek az ajtón, intek a srácok felé, akik először kérdőn felvonják a vállukat, de aztán, mikor leesik nekik, miért távozom, viszonozzák a köszönést. Audrina csak egy mosollyal reagál, de a tekintetünk hosszú másodpercekre egybeforr. A szívem hatalmasat dobban, de amint Sandra összefűzi az ujjainkat, lenézek, majd vissza Audrinára, aztán összeszedem magam és kilépek az étteremből, követve Sandrát a lifthez. Mikor belépünk, ő csendben néz fel a számlálóra, de az apró mosolya nem szűnik meg. Ez engem is arra késztet, hogy felfelé görbítsem a számat, de nem töröm meg a csendet, csak gyönyörködöm a mellettem álldogáló lányban, aki még mindig fogja a kezem.
    - Nagyon jó volt a parti, Gemmának tetszettek az ajándékok. – Szólal meg, amikor kilépünk a hallba.
    - Igen, csupa olyan dolgot kapott, amire már régóta vágyott. – reagálok egy rövid mondattal. Akaratlanul is a tudatomba férkőzik egy másik szőke hajú lány, aki Louis-val flörtölt, mikor én elhagytam a helyiséget. Ez még csak most tudatosult bennem. De akkor miért nézett rám úgy? És én miért agyalok ezen egyébként? – Keressünk egy kevésbé zsúfolt helyet? – érdeklődöm, hogy eltereljem a gondolataimat. Sandra gondolkozva néz körbe, aztán vállat vonva felel.
    - Jó lenne, ha a főtéren sétálnánk. Olyan szép, ki van világítva minden. Ihatnánk egy forralt bort is a szökökút melletti bódénál!
    - Rendben. Gyere, erre van a limuzin! – mosolygok rá megint, majd terelgetni kezdem az említett jármű felé.
Nem tudom, mit tegyek, Sandra nagyon bájos és kedves, tényleg remek párost alkotnánk, de mi van, ha nem szeretek belé? Mi van, ha ő nem kezd el érezni irántam? Anya meg van róla győződve, hogy ez nem így lesz, de én nem ezen a véleményen vagyok, sőt! Biztosra akarok menni, ezért valóban el kell hívnom randevúra, ahol csak kettesben vagyunk. Ahol megismerhetjük egymást és kialakul majd az igazi első benyomás. Olyankor teljesen máshogy érez az ember, mint mikor tömegben ismerkedik. Több lehetőséget kínál az egyedüllét, ezt pedig ki akarom használni.
    - Lenne kedved pénteken velem vacsorázni? Van egy jó kis török étterem a belvárosban. Nagyon szép, szívesen elvinnélek oda.
    - Köszönöm, elfogadom! – Néz rám az ülésen ülve, epret rágcsálva. – Nahát, így emlékszel, hogy melyik konyha áll hozzám a legközelebb?
    - Persze, jó a memóriám! És fontosnak tartok minden apró kis részletet veled kapcsolatban. – megint előveszem az udvarias énemet, Sandra nagy örömére. Kisebb csend áll be közénk, de megtöri egy egészen halk kuncogással. Csak nézem őt, de aztán úgy döntök, ideje továbblépnünk. Az álla alá helyezem a behajlított mutatóujjamat, meginvitálva őt egy puszira, amit az ajkára nyomok. Nem hosszú, nem is egy másodpercig tartó, épp annyi ideig olvadunk egybe, ameddig ki tudom élvezni az édes csókját. Jó érzés. Alig hallható cuppanással válok el tőle, majd egymás szemébe nézve mosolyodunk el. Igaza volt anyának, ő a nekem való nő.      

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése