2015. november 14., szombat

Megviselt tökéletesség I.

Érzem a keserű epét torkomban, miközben London hosszú, szél fújta utcáján rohamos léptekben haladok végig. Fejem fáj, kedvem pocsék, a szemeim pedig égnek a tegnap átsírt éjszakának köszönhetően.
Mellkasom előtt kezeim egybefonódva helyezkednek el, míg szőke tincseim arcomba hullnak, takarva a külvilágtól, és a rideg emberektől, akiknek a tekintete éget.
Látásom ismételten homályossá válik, amikor bevillannak a televízióban látott hírek, a telefon túl végén lévő hebegés és az újságcikkek, amelyek már lakásom padlóján apró darabokban hevernek.
Semmit sem aludtam, csupán barátnőim szavait hallgattam, akiket őszinteségük miatt különösen szeretek. Megmondták, már amikor megismertem őt, hogy csak fájdalmas fog okozni nekem. És így is lett. Voltak csodás időszakaink, boldog, mosolygós pillanataink, szerelmes öleléseink. Szerettem, amikor utazás közben, a repülőn ülve vagy akár az autójában, pocsék vicceivel árasztott el, amelyeken már csak kényszerből nevettem, míg ő velem ellentétben igazán jókedvűen.
A szél jobban feltámad a szürke időben, így jobban megnyújtom lépteimet, és befordulok a sarkon, arra az utcára, ahol a munkahelyem található. Semmi hangulatom a vevőkhöz, és az egész napos munkához, még is felálltam és eljöttem, barátnőimnek köszönhetően.
Táskámból előhalászom kulcscsomómat és a zárakat gyorsan kinyitva, az épületbe sietek. Az üzlethelyiségben nincs éppen forróság, így első utam a kapcsolóhoz vezet, ahol is feljebb kapcsolom a fűtésrendszert.
Kabátomtól és táskámtól megszabadulok, és a pult mögé sétálok. Első cselekedetem ilyenkor mindig a rádió bekapcsolása, amely halk dallamokkal tölti be minden nap a helyiséget, ám most semmi hangulatom sincs a pop zenékhez, amelyek között előfordulhatnak a One Direction slágerei is.
Próbálok tenni-venni, az áruval feltölteni a rekeszeket, miközben gondolataimban keresztülfut, hogy én magam is mennyire elszívnék csak egy szálat, hogy valamivel is nyugodtabban érezhessem magam, még ha nem is lenne is, s ugyanúgy fájna.
Belép az első vevő, így a pakolást abba is hagyom, miközben arcomra mosolyt varázsolva igyekszem a legkedvesebb énemmel szolgálni. Ahogyan távozik, újra a szomorú énem tér vissza, és a folytonos gondolata annak, hogy a szép időknek vége szakadt.
A nap telik, múlik eseménytelenül, gondolatokkal, amelyek keservesek, és még jobban arra késztetnek, hogy szomorúságomat hagyjam felszínre törni. Folyamatosan egy kérdés motoszkál bennem. Mit rontottam el?
Mielőtt a magamban feltett kérdésre a választ is megkeresném, újabb vevő érkezik, immáron a sokadik a mai nap folyamán. Udvariasan kiszolgálom és távozik is. Feladva, maradék lelkierőmet sutba dobva lépek a táskámhoz, és veszem elő a saját doboz cigarettámat és öngyújtómat. Kisétálok az ajtón, és oldalt megállva rá is gyújtok egy szálra.
Remegő ujjaimmal emelem, hasonlóan reszkető ajkaimhoz a szálat és szívok bele. Teljesen átjár, szinte megnyugtat. De tényleg csak a látszat, és a pillanat megnyugvása, ami rám hat.
Kifújom a füstöt, majd újabbat szívok a szálból, és így tovább, ám rádöbbenek, hogy mindhiába. Gondolataim további gyötrése nem múlik.
- Sohasem értettem, hogy minek élsz vele, Dorie.
Elégedetlen, mély és rekedtes hang térit ki a bambulásomból és a bensőmben ismétlődően elsuhanó gondolatokból. Nem nézek rá, hiszen pontosan tudom, hogy ki is áll alig pár méterre tőlem. Az a személy, aki mélységes fájdalmat okozott, aki hitegetett, de csak bizalmam vesztette.
Közelebb lép, és a félig elszívott szálat kiveszi remegő, hosszú ujjaim közül és elnyomja. Tekintetét még mindig kerülve lépek el mellette, egyenesen besietve a meleg épületbe. Hátrapillantásra se méltatom, hiszen tudom, úgy is követ.
Sejtésem beigazolódik, amikor a zár kattanást is meghallom. Szóvá tenném, hogy ez a munkahelyem, ahol a világsztárok nem igazán fordulnak meg, de nem teszem. Hallgatok, és besétálok a pult mögé, valamiféle menedéket keresve, még ha tudom is; ez sem tántorítja el.
- Nem szólsz hozzám? – Magabiztos.
- Úgy érzem, hogy felesleges lenne bármit is mondanom – nézek fel mélyzöld szemeibe.
- Valóban így érzed?
- Nekem kellene számon kérnem téged, és nem fordítva, Harry.
- Egy kérdést szegeztél nekem az éjszaka közepén, amikor a világ másik felén voltam. Szerinted, hogyan kellett volna reagálnom? – förmed rám.
- Hát egész biztosan nem úgy, ahogyan tetted! Esetleg lehettél volna megértőbb.
- Megértőbb? – nevet fel. – Dorie, egy ostoba félreértés miatt hívtál. Egy koncert után voltam, hulla fáradt, mit vártál, hogy bájcsevegni fogok veled egy ilyen pletykáról? Azt sem tudom, hogy ki az a lány.
- Egyre jobban alakul a történet – vetem oda.
Felsóhajt, és hajába túr, amely hófehér arcát tökéletesen keretezi. Megjelenése észveszejtő. Tudja, hogy mi áll jól neki, tudja, hogy én mit imádok rajta… Mit imádok lerángatni róla… Szemei még mindig csillognak, és el kell pillantanom, amikor rózsaszín nyelvével végigszánt formás ajkain, amelyek annyira csókolni valóak.. Amelyeket, annyira jól tud használni rajtam… Még így is tökéletes, bassza meg…
- Gyere velem haza, és beszéljük meg, kérlek – néz rám komolyan, kérlelően, míg hangja meggyötörtségtől, fáradtságról és szomorúságtól cseng.
- Mint azt láthatod, dolgozom – mutatok rá. – Legalábbis dolgoznék, ha hagynád.
- Megmondtam, hogy hagyjad itt ezt a helyet – förmed rám újfent. – Velünk, Velem tarthatnál. Megismernéd a világot, Louise mellett tanulhatnál, és akár híres sminkes is válhatna belőled, bébi. Miért ragaszkodsz ehhez az élethez? – A vége már mindössze egy halk suttogás.
- Azért, hogyha esetleg a barátom faképnél hagy, akkor is tökéletesen, minden gond nélkül megálljak a lábaimon. Ez egy tisztességes munka!
- Nem hagytalak faképnél! – Csattan. – Dorie, bébi, kérlek… Semmi közöm ahhoz a csajhoz, az sem tudom, hogy ki ő, nem is érdekel! Louis egyik haverja szervezte be, és ő is vitte haza, esküszöm neked.
- Még is kézen fogva hagytátok el a klubbot – lépek ki az eddig védelmet nyújtó pult mögül, ám amikor mellette sietnék el, megragadja felkarom. – Engedj el!
- Nem – sziszegi, és visszaránt magához, de csak éppen annyira fitogtatja erejét, hogy még nem okoz fájdalmat vele.
Hátam a pultnak nyomódik, míg mellkasom az övének simul. Mind a ketten kapkodjuk a levegőt, miközben farkasszemet nézünk egymással. Két makacs ember. Két makacs szerelmes ember.
- Miért kellene hinnem neked? – Kérdésem egyenes, tisztán hallható, és csak reménykedem, hogy a válasz is hasonló lesz.
- Mert sohasem hazudtam neked – húzza végig mutató ujját állam vonalán. – Mert mindenkinél jobban ismersz, mert fontos vagy nekem, szeretlek és, mert tudod, hogy csak veled szeretek mocskos dolgokat művelni.
Szóhoz már nem enged jutni. Ajkaimat úgy falja fel, hogy szinte minden fájdalmat elveszi, én pedig örömmel hagyom is neki.
Kezei mindenhol ott vannak. Csípőm bőrét simogatja felsőmnek könnyed anyaga alatt, míg én hajába túrok, és még közelebb vonom magamhoz. Csókunk forró, vágyakozó, sértett, fájdalmas és szerelmes egyszerre. A szenvedély úgy lobban közöttünk, hogy minden mást elsöpör, s csak mi ketten létezünk.
Nyelvemet elszakítom övétől, és megszívom azt, mire mosolyát azonnal meg is érzem számon. Újra megteszem, minek következtében felmordul, és karjaiba kap, elérve, hogy lábaimat csípője köré fonjam. Elindul velem, fenekem alatt biztosan tartva, amíg szilárd felületre nem ültet.
Csókunk egy pillanatra sem szakad meg. Kezeimet felcsúsztatom mellkasán, végigsimítva izomzatán, egészen vállaiig, ahol is könnyedén lecsúsztatom róla szövetkabátját.
Ahogyan a nehéz anyag földet ér, már az ingjének gombjaival kezdek bajlódni. Hamar feladva egy egyszerű mozdulattal kettészakítom a kis gombok mentén az anyagot, és már is szabadon tárul fel előttem mellkasa.
Elszakadok édes ajkaitól, és mellkasára térek át. Simogatom, csókolom és nyelvemmel nedves csíkokat húzok az izomkötegekre. Tarkómat simogatva élvezi érintéseimet, forró, felhevült csókjaimat.
Hajamat markolva, finoman elhúz magától és belecsókol számba. Blúzomat lerántja rólam és kabátja mellé hajítja. Nem szólal meg, ahogyan én sem, csupán egymás tekintetében veszünk el pár pillanat erejéig. Megemel, és együttes erővel megszabadítjuk alsó felemet a farmer nehéz anyagától, amint vans vászoncipőmet lerúgtam lábaimról. Mocskos féloldalas vigyorával konstatálta, hogy a fehérneműt is a nadrágommal együtt eltávolítottam.
- Kicsit türelmetlen vagy, nem gondolod? – Mormolja.
- Lehetséges, de fogd be, és dugj meg!
Mély nevetése számban hal el, amikor arcomhoz húzom és hevesen megcsókolom. Ujjaimat végighúzom puha bőrén, körmeimmel kissé felkarcolva azt, s végül megállapodok övcsatjánál. Kioldom a sliccét, és elkezdem lábain lefelé tuszkolni a szűk, fekete anyagot.
Kezem alatt a pamut anyagát még érzem, és azt is le akarom rángatni róla, ám ellöki finoman kezeimet, és ellentmondást nem tűrően végigfektet a kemény, hideg pulton.
A lélegzetvételem már rég nem egyenletes, de most jelentősen gyorssá vált. Várom, hogy mire készül, ám amikor nyelvét köldökömbe mártja, majd csípőcsontomat csókolja, és sérti fel a vékony bőrt kissé fogaival, már is tudom. Útja lefelé vezet, én pedig lehunyt pillákkal élvezem. Ujjaim újra rátalálnak a göndör tincsekre, amikor ajkai legérzékenyebb pontomon érintenek meg.
Nyelvét belém mártja, tovább fokozva izgalmamat. Ráfúj nedves ölemre, és ismételten mély nyalintást tesz. Ajkaimon nyöszörgések sokasága szökik ki, és a neve. Harry.
Lepillantok, s lábaim között látva a göndör fürtöket, csak még jobban elveszek a kéjvágyban. Még széjjelebb tárom lábaimat a több reményében, amelyet meg is kapok. Testem és lelkem szinkronban remeg meg nyelvcsapásainak köszönhetően, amelyek az eufórikus érzés felé sodornak egyre jobban, sebesebben.
Hajánál fogva, vágyakozva rántom fel magamhoz és megcsókolom. Ajkain saját örömöm ízét ízlelem az ő édes ízével keveredve. Alsó ajkába mélyesztem fogaimat, amikor is meghallom a fóliacsomag árulkodó hangját. Elszakad tőlem, én pedig árgus, kissé kéjtől homályos tekintettel figyelem, ahogyan meredő péniszére görgeti fel hosszú ujjaival az óvszert.
Pillanatok leforgása alatt temetkezik el bennem mindkettőnk örömére. Felhúz magához és mély lökésekkel, erőteljes csípőmozdulatokkal fokozza élvezetünket. Ajkai közül nevem hallatszik, mely egy nyögésben torkollik, s még is oly csodásan hangzik.
Könyörtelen a tempó, amelyet hajszol, ezzel valóban eleget téve kérésemnek. Keményen megdug. Ujjaim vállaiba marnak, míg arcát nyakamba temeti, ám gyorsan cselekedve eltávolodik tőlem, és megfordít. Lábaim a padlót érik, míg ő újra belém vágódik.
- Mindig is szerettelek volna rádönteni a pultra – suttogja kifúlva.
Újra gyors tempót vesz fel, és még mélyebbre hatolva átlök az eufória világába, a világunkba.
Lihegve tesz még pár csípőmozdulatot, és lassan kihúzódik belőlem. Megcsókol, önelégülten elmosolyodik és megszabadítja magát a használt óvszertől, amelyet hanyagul egy zsebkendő társaságában a kukába dob. Felveszi nadrágját és hátra vonul minden szó nélkül.
Lekászálódom a pultról én is, és ruháimat összeszedem, majd komótosan fel is veszem azokat. Felpillantok a félmeztelen srácra, aki egy lemezt lóbál meg ujjai között.
- Ezt megtartjuk – kacsint rám.
- A kamerák… – motyogom inkább magamnak, mintsem neki.
- Ne foglalkozz vele, soha többet nem teszed be a lábad ide – morogja számba.
Utoljára még egy forró csókot csenve tőlem biztosít arról, hogy az érzései irántam valóban tiszták és őszinték. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése